A szelíd merénylő

Karinthy Gábor legendája megszűnt megjelent összes műveivel: versek, Ovidius-fordítása, emlékezése meg az életrajza. A könyv mindegyik tétele fontos, örüljünk a műfajok vegyítésének. A versekben nem mindennapi költővel ismerkedhetünk. Fordítása még inkább a formaművészre figyeltet, a nyelv akkora akrobatájára, akit talán a versekből észre sem vennénk, mert költeményei megdöbbentőek. Apjára emlékezése legendafoszlató, reflektor, kellő eszköz, hogy nem a nagyság árnyékában sápadó virág, ugyanakkor plasztikus ábrázolat Karinthy Frigyesről, a habzsolóról, a sietőről, a tétováról, a magányosról. Gábor önéletrajza pedig megvallja, mért teremtődhetett meg legendája. Mi az oka a Nyugat harmadik nemzedékének csillagképéből annak a szupernovának, amelyik sötétségbe rejtőzött figyelő szemeink elől?

Akik eddig tudtak róla, nem lehetnek többen, mint a hivatásos vagy amatőr csillagászok egy ország lakosai között. Volt valahol, fénylett, azután elsötétedett, ma is ott áll felfoghatatlanul, de végre láthatjuk régi tündöklete csodálatos képét. Láthatjuk! Többről van szó, mintsem sajnálkozzunk sötétje miatt, hogy mi lehetett volna belőle. Túl korán lökött ki magából egy nagy költészetre való energiát.

„Én is tudtam és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers.” Ha ez az idézet sorsába vezető fonal, ahol a didergő költőt megtaláljuk, akkor meg kell éreznünk a költők kiszolgáltatottságát is, ahogy gyűrött ingben műfajuk háromlábú székében görnyedeznek.

Manapság, mikor a mesterkélt szépség olyan anakronisztikus és nevetséges, mint a vastagon rúzsozott, púderezett, virágkalapba és rózsaszín selyembe öltözött öregasszony, akkor Karinthy Gábor is visszanyeri költészete értelmét, időszerűségét. A szépség rabja volt. Ezt a közhelyet csak azért mertem leírni, hogy kimondhassam: lázadó, merénylő. A szépség a tárgya merényleteinek.

S ha robbantó, vágó- és szúróeszközei nem is a maiak, s a maga korában is hagyományosak voltak, tette mégis sikeres, mert jól állnak a kezében az eszközök. A végeredmény megdöbbentő. Zsenialitása ördögi, mintha egy földmélyi szörny garázdálkodna, párolgó, lágy húsokat szeletelne, nyakat harapna, széttörne mindent, a felhasadt bőr alól hófehér galambok szállnak elő, s szíven szúrt bokrok maradnak a háta mögött, boszorkányok lángolnak a máglyán. S ő maga is fölhasad, vérzik, ördöggörcsöt kap, megemészti a tűz. Tízmázsás letargiájának súlya olyan, mint az összezsugorodott csillagoké. József Attila élete végén jutott el a „bogár lépjen nyitott szemedre” állapotába, ő tizennégy évesen, 1928-ban. Kibírhatatlan! Maga lett kibírhatatlan magának. Nem a sorsa választotta ki őt az irodalomból, a sorsa belőle fakadt, s annyira társadalmi érvényű, amennyire a cigarettapapír vagy a pihe megmozdul minden fuvalomtól. Ha van Magyarországon elátkozott költő póz nélkül, akkor Karinthy Gábor igazán az, ez a szelíd, merénylő vértanú.

Mert szelíd! Talán még a csikket is fölvenné a lépcsőházban, hogy másoknak ne legyen piszok. Letörli a tárgyakat, hogy saját fényükben ragyoghassanak, olyan tiszta jelenvalóságban jelenít meg pecsenyét, petrezselymet, a palackok bizarr bástyáit, büszke cipókat és halakat, gyümölcsöket (övéi ezek a pontos jelzők), hogy megvalósulásukból a legnagyobb életszeretetre gondolhatunk. És mégis, mint Rimbaud kenyérlesői a pékség előtt, ő a nyomorult a világ előtt. Éppen úgy szelíden, de a zsebében késsel.

A művet társadalmi összefüggésében szeretjük látni, ez a mi nehéz hűségünk a történelemhez. Ha Kafkának beszámítjuk hivatalait, Traklnak az első világháborút, akkor Karinthy Gábornak is számítsuk be azt a két világháború közti világot, amelyben ilyen szomorú költő lehetett, s versei fölé azt kellett fölírnia: Bánat. Gondoljunk társadalmi érvényére is ezek után.

Minden verse az első élmény gyönyörűségével hatott rám, és szégyenlem pontos hasonlatomat a szupernováról, és szégyenlem kötetének utolsó verséből fakadt sóhajomat: hölderlini nagyság és csacsogás! Olyan élményem lett, hogy még azt is elhiszem, megváltoztatja az eddigi törvényeket: „Ám ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem írok, majd ha visszajön az ihlet.”