Évtizedek hatalma

Erdélyben voltam is, nem is. Szófiába utaztunk Románián át. Visszafelé teleholdban megfogadtam magamnak, nem alszom, nézem a Kárpátokat, ezt a hatalmas, ligetes fenyőerdőt. A fenyvesek, tisztások holdas melankóliája most, Jékely Zoltán költészetén gondolkodva eszembe jut. Nem olyanok voltak, mint a hazaiak, hiszen nálunk alig van összefüggő, nem hasonlíthatók a szibériaiakhoz sem, ott nyárfákkal keverednek, tömörségükben unalmasak. A Brassói havasokban elképzeltem magamnak egy pásztorkunyhót, néhány birkát, egy kis bárányt, meg az Erdélyi Szépmíves Céh halina posztóban fehérlő kötetét – együtt a sejtelmes örökkévalóságban.

Kolozsvár betonját cipőtalpammal érintettem – toppantottam egyet. Efféle emlékekkel akarom a költőt megidézni. Akár együtt is utazhatnánk Budapestre a Sebes-Körös partján, a csucsai kastély alatt, műremek szénaboglyákat nézve, melyek festményre vallóan illenek, barnák a nyerszöld hajlatokhoz.

Elég a készülődésre, hátterül Jékely verseihez, szinte mindegyikhez, mert ebből szívják tápsóikat a láthatatlan gyökerek.

Erdélyért is szeretem őt megvalósulásában.

Gimnazista koromban olvastam a Madár-apokalipszis című versét. Másféle volt az a találkozás. Az ötvenes évek elején – nem kell mondanom – mit okozott nekem ez az ismeretlen költő.

Szakembere vagyok a madárvonulásnak, bár kócsagot és keselyűt nem láttam még repülni, jó volt megtudnom, a kócsag haptákban úszik, a saskeselyű minden bombázónál borzalmasabban csap bele a levegőbe. Az északra húzó fecskehad „sűrűn sötétlő fekete vonat”-ába, a magános vándorok, holló, héja, gyöngybagoly közé.

A vers úgy indul, mint valahonnan az élet vonulása. Északra húznak. Béke lehetne fönt, de sejthetjük, mi készül. Fekete vonat, felhő-útvesztők, a Föld görbületéből valami torok köpdösi őket, a gyöngybagoly röptében is friss vérről álmodik, a saskeselyű szárnyával világot kavar, a csillagot szétlobbantja, távolibb apokalipszisre lássunk, üzekedő csillagokra. Az előadás drámáját két földi név fokozza. Remegnek ezek a nevek környezetükben.

 

– Az égi szerelem vad ütemétől nem érzitek, hogy reng, liheg a tér? Ez már nekem sok, mondotta Sőtér, megőrülök, az arcom csupa vér. Ezek volnának, hát a Jelenések? – tünődtem s néztem a hősi vigyort, melyet Grandpierre Emil hevenyészett, mely tán örökre az arcára forrt. – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?

– kérdezi a költő két évvel a háború után.

Most újra olvasva verseit, meghasad a döbbenet burka. Belül „gépek hordája bagzik” – „gép gépet szül, ágyú ágyút fiadzik” – „a Holdról nézve földünk hogyha látszik; likas halálfő, orra szeme nincs.” A képeket a nyelv annyira fölfokozza, hogy a háborús versei háborúk maguk is.

Alig akad hozzá hasonló végítéletes költő, gondolhatnám.

1956 szeptemberében megismerhettem az ellenkezőjét. A Hungária kávéházban a Dohány utcai oldalon, a bejárattól jobbra ültünk a második asztalnál, én bátyám oldalán, kis elsős egyetemista. Nem hittem volna, hogy ő írta a Madár-apokalipszis-t. Akkor jött meg Bécsből az írók kirándulóhajójával. Virgonc volt, nevetős és olyan ártatlan fürge tekintetű, akár Tersánszky. Elmondta, mit hozott: nyújtható nadrágocskákat a család nőtagjainak. Szemérmes mosollyal mondta el.

S ez a nádhajlású alak nyolc évvel később belehajolt a visegrádi busz tömegébe, valahol Kisoroszinál, komornak találtam, talán mert egyedül volt, hiszen minden magányos utas olyan szomorúnak látszik. Vagy csupán tűnődik, halakról, a múlt fenyveseiről. Ki tudhatja, mi jár egy magányos utas fejében? Ott nyár közepén, mikor a Duna-szag rnég a motorfüstön is áthatolt. S olyan zöld volt a világ.

Jékely Zoltánról közismert, jó időben Pesten alig található. Ott horgászik valahol a Duna-kanyarban. S milyen pompás verseiben a horgászöröm!

 

Ki rótta rám? az Isten vagy az Ördög? Akár borús, akár derűs az ég minden perc, mit nem horgászatra töltök, úgy érzem veszteség. Irodalmat, szerelmet hanyagoltat velem ez ős kötelességtudás – S közben nem fájnak az élők, a holtak, s nem fáj az elmúlás.

 

Irigyen nézi a halászsas zsákmányát, a jó két araszos halat, mert ez az ősi igazi halászat, a horgászszerszámok megaláztatása. Halnevek ragyognak akár a hálóban: balin, compó, dévér. Egyik versében horgászvacsorájával csiklandoz olyan bűvöléssel, hogy én is jóllakom.

Elmosolyodtam, mikor Tamási Áron Vadrózsa ága című könyvében a következő sorokat találtam:

„Közelebb érve azt is láttam, hogy a fiatalember horgászbotot tart a kezében, s annak a horgászbotnak a zsinórját egyszer a hordó vizébe ereszti, máskor pedig onnan kiemeli. Egészen közel érve megismertem, hogy a hordóban halászó fiú Áprily Lajos fia, Jékely Zoltán.

– Fogtál, Zoltán?

A fiú kedvesen hunyorít, tréfásan reám nézett, és így szólt:

– Annyit fogok, amennyit akarok.

S csakugyan igaza volt, mert ahogy későbben megtudtam, Zoltán szorgalmasan gyűjtötte a halakat, beléeregette a hordóba, s amikor kedve kerekedett, egymás után halászta ki őket, s egymás után eregette vissza.”

Ezek után zavarban vagyok halálra gondoló szorongásai miatt, s amiatt is, hogy azokat próbálom végiggondolni.

A magyar költészetben ilyen tragikusan derűs, derűsen tragikus költőt nem ismerek. Úgy szereti az életet, hogy minden pillanatában éli a csontvilágot. Együtthatása, mint a virágos temetők, ahol a szem röntgensugarai pásztázzák a koponyákat. Együtthatást mondtam, mert verseiben sorról sorra az élet az elmúlásba torpan. Ettől különös hatása lesz: egy lehajló cipruslomb, egy síron növő, viruló rózsa…

Rettenetesen sok a halottja, fronton veszett barátok, ifjúkori szerelmek, szülők; s rigók, halak, fenyőfák nemkülönben.

 

Mily távoli lelkek sereglenek, kötözni könnyes gyolcsba friss sebet! Nem érzik: a gyászban a kegyelet minden kín közt a legkegyetlenebb.

 

Egy cipruslomb, egy síron viruló rózsa – írtam. Megkockáztattam a félreértést, hogy magyarázatra kényszerüljek. Jékely olyan elegánsan veri le az almanachlírás porokat, akár a kalapjáról.

Az Elkésett cipruslomb Etelke sírjára így kezdődik: „Kulcsos házmesterek zakatolása”, s a verset Petőfi-sorokkal fűzi tovább. A házmester után valóban cipruslomb lengedezik, de Jékely egyszerre annyira jellemző váltással kicsavarja az efféle hangulatot. Megöleli a halottat. Tilalmas mozdulattal megöleli a halottat, olyan valóságosan, mint ahogy a kulcsos házmesterek zakatolnak, ahogy könnycseppek gödröcskéi látszanak a havon.

Ez a költemény siratóinak határesete. Inkább a mindennapi dolgokhoz kapcsolódik: már örökké fogason függ az apai kalap, eltűnt barátja sálját viseli, újat vesz neki, ha majd hazatér. De már csak álomi látomásban, ahogy álomban tűnt el a vidám kirándulásról, pajkos fiúk és sudár turistanők közül, megjelent mint az élő, rokoni csókkal illethetően. Ebbe az Álom-rekviembe a költő mégis belecsöppent kis vaskos esetet: „egy szőke nő útfélre állt, s vizelt.” Ha egyszer elégiás, máskor nyersen földi, mint például a Rigótemetés-ben. Leírja, hogy a szőlőbe temetik, minden volt madaruk mellé, a rothadást lebíró tollmaradványok közé, lábánál fogva rakja a gödörbe, „mély volt az már, tán embernek való”.

Micsoda tapintat a természet iránt a halott rigó megtiszteltetése! Mint embernek: a föld, nem macskagyomor. A család madara volt. Akinek madarai, virágai, fái vannak, szinte elkeresztelve, az nagyon szereti a világot.

Ekképpen szeretteti velem bűvös erotikáját, a nehezet, a finomat.

Sokéves elhallgattatása után – 1943 és 57 között nem jelent meg verses könyve –, 1964-ben megvettem a Lidércűző-t, s mert az 1957-es Tilalmas kert-hez nem jutottam, ebből a könyvből ismertem meg és megszerettem – különösen az Elefánt-szerelem nyolc sorát:

 

Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron, Nagy lomha tömegüktől lüktetve reng a föld. Amint fektemben nézem rád gondolok virágom: Együtt, együtt megélni e behemót gyönyört! Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos, Az elefántokénál a földön nincs nagyobb. Földrengés morajától riadt a messzi város, S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok.

 

Olyan vers, amiről szükségtelen beszélni, talán illetlen is. Emlékszem, apámnak csődöre volt, 45 után födöztetett, mikor a méntelepek üresen pókhálósodtak, megengedték neki. Fehérágyékú gyerekként azt a behemót szerelmet nem álmodtam még megélni valakivel. A „Rád gondolok virágom”-tól, ettől a halk virágéneki sóhajtól szűz voltam akkoriban. S a cigánylányok lidércétől is, a tündéri dúvadtól, vadszagú keble aranyparazsától.

Ovidiusi, catullusi erotika! Hát még ha az Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról című versét elolvassuk az Évtizedek hatalma kötet 317. oldalán.

Szürreálisan vad képzettársítás a Borbogár című vers gyermeki tapasztalata és mai látomása. A borbogár magába szívta az óborok tüzét, maga is tűz lett, a szerelmi szenvedélyé, ami még vakulást is megér.

 

Áldozatomra ő megváltozik: tüzes, fekete lánnyá változik, s teste ágyamban mindig hajnali órákban fog majd fölparázslani.

 

De ringassuk el magunkat Clorinda emlékén, a gyönyörűségen. Különös élmény, mert Jékely nem muzsikáló költő, ritmusával nem andalít, észrevétlen a dallam, a szavak meghökkentő ütköztetése, zsúfolása, a váratlan kifejezések, melyek legföldibbek az éteriben, jelentik jellegzetességét. Ám, Clorindáért muzsikálni kell.

 

Most hogy a tünde Clorinda elindul.

 

Mert maga is zene, „színdús eleven violinkulcs”. Egy ifjúkori emlék varázsolódik, „volt nincs mesekincs”. Először csak a ritmust érzem, mintha tárgytalan lenne a vers. Másodszorra figyelem, miről is szól. Ez a „szelíd vad, csodamellű” – „hol puha hinta, hol buja kínpad” – „duda-emlős” román lány, mint zeneszerszámok továbbzengése a mű befejezése után, elszállt. Semmi több. Mégis, helye a legszebb magyar szerelmes versek között van.

Élet, szerelem, halál egybetorlódása Jékely költészete. Mint minden költészeté, de ő annyira leplezetlen ebben a három alapfogalomban, tíz mondattal lényege kimondható, és következzenek a versek. Érthető szorongással fogtam ehhez az íráshoz.

Tanulmányai, utazásai, az erdélyi és olasz ódon templomok, középkori fametszetek, a manapság föltárt budai szobrok ihlette remekek éppúgy kulcsot adnak hozzá. Nélkülük csonka lenne a kép, mert egy európai elmét adatolnak, nagy költőt, aki megnevezi az örökkévaló mulandóságot.

Tizennégy évvel ezelőtt, a Fény presszóban találkoztam vele harmadszor Kormos István társaságában, fiatal költő, hogy onnan menjünk a Rákóczi Gimnázium szép lányaihoz fölolvasásra. Olyan izgatott volt, mint egy diák első szavalása előtt. Meg akart lógni, nyaggatta Kormost, minek őneki ez a fölolvasás, csak egy kis gyűrött vers van nála. Rábeszélés meg egy bátorító konyak után mégis fölolvasott arról a kis gyűrött papírról alig hallhatóan, s mintha fölsült volna, ellépett. A régi Rózsadombban találtunk rá, túrós csuszát evett.