Jékely Zoltán születésnapjára

Tiszteletlenség korára figyelmeztetni a kortalant. A fiatalabbnak már-már halálos bűn, hiszen a tisztelet is kivetkezhet magából. Számomra nincsen Jékely Zoltánnak születésnapja. Akár most is lehetne az a kisfiú, aki horgászbottal áll a vizeshordó fölött. S mert kortalan, nemzedéktársamnak is tekinthetem, születésem előtt írt verseiben zúgnak a létem előtti erdők, és süt a létem előtti nap, s végigborzong a halálfélelem, amely születésem után nyert hitelt és kapott magyarázatot. A félelem, mint a messziről támadó szél, ahogy elér hozzám a fák lombjain át.

Mintha már én is megéltem volna az anyaméhben vagy előbb a testet ölteni akaró sejt bolyongásaiban valamikor. Ezért vagyok merész szólni róla. Meg azért is, mert serkent a ragaszkodás a nagy, teljes életet élő költő iránt, és meghajtatja fejem az irigység az istenből teljes tökéletességgel kilépő költő előtt. Nem kényeztetett el bennünket őféle tehetségekkel a sors, emiatt sok gyarló kritikusa értetlenül áll a tüneménynél. Ő nem fejlődött, ő volt és van. Mint ahogy nem fejlődik a hegy, az erdő, a tenger – csak volt és van. Húszévesen már olyan verseket írt, mint most, nemcsak formában tökéleteseket, de bölcsességben is áldottakat.

 

én tudtam már huszonnégyesztendős koromban, hogy véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van

 

– írta harmincegy évesen. S mert költészete a létezés két legnagyobb csúcsa, a szerelem és a halál között feszülő kötélen egyensúlyozza végig magát a Niagara fölött, mindig pontos és izgalmas, és kecses, ahogy a nagy produkciókhoz illik. Magasztosan profán.

 

Mindég lesz a nagyvárosok határán egy-egy letarolt-gyepü rét, hol hüvös alkonyati órán hallani e mély dobzenét, mely mérföldekről mágnesez magához labdaéhes diákot és inast, s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, ki eltünődve dől a kapufához.

 

vagy:

 

s ti lábaim, sebes, vad agaracskák, akik leányok lábát szorították, s felhők alá rúgtátok a labdát, örökre megmereszt a síri hapták.

 

Nem az idő érlelte Jékely Zoltánt, hogy ifjan szerelmes és vidám legyen, aztán felelős, netán komor, aztán a hulló hajszálak figyelmeztetésétől kétségbeesett. Egyszerre túl volt mindenen és előtte is, ma sem nőtte ki koravén ifjúságát. Hamar megértette a halottak országát a nyirkos templomhomályból, a temetőkből, a szép juhászné elégiájából, a madárapokalipszisből, s ma sem felejtette el a szerelmet. Én sem tudom elfelejteni azt a nyolcsoros versét az elefántok párzásáról, a behemót élőlények monumentális szerelméről. Aki egy ilyen helyzetet verssé emel, az nagyon szeretheti az életet, igazán értheti a halált.

Ínyenc – gondolom versei olvastán. Ínyencsége a stílusa, ínyenc a históriában, a természetben, a kapcsolatokban, a suhanó álmokban s egyszersmind a nyelvben. S az élet szakácskönyvétől csorog a nyálam. Nagyítólencséje alatt hatalmassá nőnek a pici dolgok. Megnőnek olvasói is, szárnyam van, tudok énekelni, boldogságom már-már tériszony, ahogy letekintek a nyári napos havasok csúcsaira.