Bece-hegyi vendéglátó

Tanár volt és muzeológus. Ma híres Bece-hegy lakó. Úgy mennek hozzá a szeretet jegyében, akár egy jelenséghez: talán tetten érik a természet Takáts Gyula-i változásait, a mestereket, a vincelléreket, a sellőket és az angyalokat. Talán magasából jobban látják a Balatont. Nekem még nem volt alkalmam. Ez valahogy szerencse is, jobban rászorultam költeményeire, szavaiból kellett megértenem.

Takáts Gyula költészete nehéz. Az olvasónak nemcsak versi, de geometriai érzék is szükségeltetik megértéséhez. Költészete mértani, de nem élettelen képleteket, hanem az élet mértanát követi: a fák, tárgyak, kövek ábráit és a madarak repülésének spiráljait. S mindebbe a tündérek, angyalok úgy libbennek bele, mint a szellő, fölborzolják és megemelik a világot. Rejtelmeit még alig fejtették meg, csak besorolták pannonnak, jó vidéki költőnek, akit a modern kor alig érint. De ő korszerű és modern költő.

Bár az évszakok bőségesen váltakoznak verseiben, nekem mégis úgy tetszik, mintha mindig a tavasz nyitna. Körülhatároló fény, mandulavirágzás, a legelső favirágzás lila bodrai mögött a mély árnyak, a Gyümölcsoltó sürgése a megenyhült világban, méhdöngés, első bizakodó madárszó, halak élénkülése. Borfejtés, kádak, hordók, rézgálic. Mint amikor gúnyának érezzük téli gönceinket, dohány- és kályhaszagúnak, kiskabátra vetkőzünk, netán még ingre is. Dunántúli szőlőskertben érzem magamat, így találkozom a dunántúlival, de némi ücsörgés után a költészet lugosa alatt már Európában találom magam, nem a provincián. A tavasz bizodalmas, de a tavaszban is meghalhatunk, a tavaszban is kijátszhatnak bennünket.

Takáts Gyula bizonyítja életével, hogy lehetne élni vidéken is a költőnek. A költő ott is költő marad, és nem zsírosul, parlagiasodik el, méltó lehet szándékaihoz. S talán még szerencséje is, hogy minden pillanat nyilvánvalóbb. A tavasz, tavasz, a tél, tél. A kétkezi munka verejtékes és diadalmas, nincsenek olyan zavaró áttételei, mint a világvárosban. Sorstársai: Csorba Győző s a fiatalabb Buda Ferenc és Ratkó József is bizonyítják életükkel, költői fönnmaradásukkal, eredményeikkel.

Nevetséges vidékiségről beszélni, hiszen országunk olyan kicsi, fél nap sem kell egyik zugából a másikat megközelíteni, szinte villamosozásnak érezzük hazai utazásainkat egy külföldi vonatozás után. Mégis nyomhatja a költőt, erre vall új kötetében Berzsenyi sorsa ürügyén írt verse is. Bulgáriában, Jugoszláviában, ahol némi ismeretre tettem szert, ismeretlen a vidékiség rosszhiszemű használata. Talán mert fővárosaik nem hasonlítanak annyira a vízfejhez, mint a mienk.

Takáts Gyula sorsára néha büszke, néha meg mintha szerény lenne túlságosan. Kötetéről szólva versekről ír, kivételes esetekben költeményekről – minden sorában érezhető a költemény magasabb minőségi sugallata. Nem remete ő. Semmi jele nincs az intellektus magányának, bezárkózó tétovaságának. Magabiztos költészete bizonyítja, hogy neki az a legmegfelelőbb hely, ahol él. Akár egy Balaton fölötti kilátóból betekintheti az egész magyar kultúrát, a múltat és a jelent. S mintha nemzedéktársaival is olyan magabiztosan tudna társalogni onnan, bár Borsos Miklós éppen Tihanyban, Fodor András Budapesten vagy Fonyódon él, Jankovits és Devecseri meg már a sírban. Onnan még a görög és latin világba, a középkorba is elrepülhet angyalszárnyakon.

Talán a költő már fölöslegesnek is tartja jegyzetem irányát. Ő már a vidéki költő gondjait bölcsen elintézte magában. S most éppen szőlőt nyit, gyümölcsfáit dédelgeti, vagy a mesterekkel beszélget, vagy költeményt ír Balatonból kimentett malomkövén.