A szelídség mesterműve

Győri János a kötet bevezető tanulmányában a költő szavaival mondja el azt a sajnálkozást, hogy Párizsban, Ady ajtaja előtt Áprily félelmében visszafordult. Nem ez a pillanat döntötte el költői irányát. Már génjeiben hozta a parancsot, mely visszafordította a nagy istenkáromló zseni ajtajától. Ha belép, talán egész életére megzavarodik, megperzselte volna lepke-szelídségét a tűz. Akkor dőlt el, legyen, akinek rendeltetett. S most összegyűjtött verseit fogva, túl halálán, alkalmat ad a végső ítéletre, mikor már messze van, s itt lent versei, mint az örökösen tűnni készülő angyal szárnysuhogása.

Hozzászoktunk egy géniusz-típushoz, s aki úgy vall, mint a fenti négy sorban, a hiányérzetes, a szemérmesen neuraszténiás, a póztalan – hagyományosan a második vonalhoz sorozódik. Nálunk a szerény szelídség nem éppen költői erény, inkább a hátrálóra vall. De hova hátrált Áprily? A mindennapi emberi gondba, a gondokat enyhítő közegekbe: természetbe, történelembe, családba, gyermekkorba, megtartó emberi közösségekbe. Ezt növesztette költészetté. Nagysága a teljes dísztelenség.

Ha az évek seprője nem sodorta volna az árokpartra olyan sokszor, most már nem is kellene erről gondolkodnunk, csupán emlékére kellene összegyűlnünk, mint a klasszikusokhoz. Én is már régen megfogalmazhattam volna magamnak, s nem lenne űr a kezembe került kereskedelmista irodalomkönyv: „Zeng a picinyke szénfejű cinke, víg dithyrambusa: dactilusok” sorai és a mai összegyűjtött versek között.

Puritán volt és tanáros, a költészet mindennapi munkása, de tanárossága azt is jelentette, hogy a mindennapi élet munkása volt. „A csillém minden reggel messze száll / és minden este újra visszavárom.” „Egyetlen egy sor az üres lapon, / mely túlfut majd az elbukó napon.” Még halála előtt is, akár a levelezőlapokat, szinte naponta küldte sűrű, túlérett zamatú négysorosait. Nulla dies sine linea. Haragra, átokra, istenkáromlásra sohasem vetemedett. Neuraszténiás idegzete előtt sohasem nyitotta ki a zárat. Még a költő legnagyobb tragédiáját, a kiszáradó ihletet is csöndes belenyugvással vette tudomásul. „Maholnap Hamlet sem leszel, / csak dúlt és árva Lear.”

Csokonai óta nem volt ennyire természetbe vágyódó költőnk. De Csokonai új életet szeretett volna kezdeni ott, „mint egy Rousseau Ermenonvillében”. Áprily vágya örökös, akár a rab madáré. Petőfinek, Aranynak, Vajdának, Adynak néha szólalt meg ez a hívó hang, Áprilyt nem hagyta nyugodni sohasem. Ő lenne a legnagyobb nosztalgikusunk? Miféle varázsereje van a fenyveseknek, a pisztrángos patakoknak, a rontó-morgó medvéknek, a rigóknak, a szalonkáknak, a cinkéknek, a virágok sorolhatatlan fajtáinak, a pásztortüzek Ábel-füstjének, az erdei és földművesszerszámoknak, hogy a „halál itt / nem borzongató. / Több súlyt alig hord / mint az »este« szó”. Egyre jobban megértjük, mikor már kátrányos folyóinkban nem fürödhetünk, s a levegőnk korom. Bepiszkolt természetünkből menekülni kényszerülünk Áprily fenyveserdejébe. Költészetét így tartja fenn a civilizáció, még akkor is, ha rezervátumnak. Oda térünk érzékszerveink kitárulkozására és lélegezni. Sóvárabbak és neuraszténiásabbak a költőnél.

A fényképen a költő alakját megnyújtja a háta mögötti nyírfatörzs, szentgyörgypusztai kertjének fája, ide vetette hátát a visegrádi völgyben, visszalopott valamit a gyerekkori világból, éppen annyit, amennyire csöndes természetének szüksége volt. Kora őszre vall a kigombolt kiskabát alatt a bezárt mellény és a sötét inggallér. A szemek összeszűkültek, de nem hunyorognak, nagyon messze néznek előre és befelé. A száj kicsit csorba, mintha most fejezte volna be a szót, vagy éppen kezdeni akarná. A jobb kézen az ér kidomborodó V betűje útban a megállni készülő szív felől. A kerten talán harkály repül át, még nem az az angyal, aki a modellt, de a könyv borítótervezőjét is elvitte már. Mikor mindketten – Áprily és Kondor Béla – a szólítót meglátták, egyiküknek sem rémült el a képe. A tekintet akkor is ugyanilyen volt, nagyon messze és nagyon befelé néző. Erre a pillanatra készültek egész életükben.

A természet utáni vágyakozás a gyerekkor utáni vágyakozással együtt jár, akkor az ember is maga a természet volt. Ez a „Rapsonné-idő” – a legendák kora. Rapsonné tündérasszony utat csináltat az ördöggel várától Tordáig egy hegy aranyért és egy hegy ezüstért, ígéretét nem tartja be, s az ördög az utat elpusztítja. A költő újra álmodva a legendát a vár alatt, ő is elrepült a tündér apródjaként a legszebb táltoson. Így lett Rapsonné a gyerekkori mámor szimbóluma. Mámoros boldogsága a diákévek végéig tartott, később diáktársai már a háború halottjai. Az amúgy is szorongó természet végleges okot talál a háborúban. S megjelenik Persephoné, a halottak nagyasszonya a kertben piros mákszedésre, hogy a mákonytól a holtak földi létüket elfelejtsék: diáktársak, szülők, unoka, feleség halnak meg az évek múlásával – Rapsonné egyre távolodik, Persephoné egyre közelebb jár a házhoz. Mint az őszi rét kezdődő zúzmarája, a fatörzsek közt terjengő nyirok, a lombokba kúszó sárga és piros szín, úgy szivárog át versein a félelem. Nem megdöbbentően, hanem bánatosan, a természetbe foszlás melankóliájával. A versek rímekben csengő folyama szép szomorú zenét hallat, nem a siratóénekek szaggatott, elszabadult jajgatásait.

Visszafogott természete drámáiban szabadul föl. Akár Aranynak, Áprily szemérmessége is egyes szám első személyben érvényes. Az Idahegyi pásztorok trójai pusztulás-leírása, az Oedipus Korinthosban mulatsága, A bíboros-ban Báthori András fejedelem menekülése és halála a költő megszokott, csöndes hangjánál sokkal indulatosabb. De mindig kiegyensúlyozott, ellenpontozott: Káin csak Ábellel Káin. A Trója fölötti Idahegy pásztorvilága erdélyi pásztorvilág a gyerekkorból, medvékkel, bárányokkal, vizekkel. Oedipus vadászik, és pásztorok között jár. Az európai műveltségű Báthori András pisztrángfogásra hívja meg társait.

A költő ötvös elődjére hivatkozván ars poetikát ad. Az Áprily-vers ötvösmunka – szóból. Dallamai, rímei, szerkezetei ezüstserlegek karcsúságára, finom díszítéseire gondoltatnak, vagy miniatűrre. A magyaros verselés energiái túl erősek a szelíd léleknek, a nyugat-európai dallam, a rímcsengősor tiszta hangja jobban neki való, alkalmasabb a rezignációhoz. Az erdélyi balladák alig voltak hatással, csak A bíboros prózaritmusában döbbenünk a balladai lüktetésre. „Moduvát keresik, hazafelé mennek… fegyveres székelyek vizslatják az erdőt, járnak a nyomukban, meg-megűzik őket.”

A szavak muzsikája elandalít, mint a költőt is Aletta van der Maet neve a házsongárdi temetőben. De a zene takar is, szinte le kell választanunk, hogy mélyebbre lássunk. Bár, ahogy az életmű növekszik az időben, egyre kevesebb a dísz, persze nem annyira, hogy ennek a költészetnek a lényeges jellemzői megváltoztak volna. Az első versektől az utolsókig egységes, jellegzetes maradt, nincsenek kalandozásai, kitérői, mellékútjai. A mű egységes már, megváltoztathatatlanná, befejezetté tette az utolsó pont. Megnőtt a csend, a halál nagy csöndje, az életmű a mi életünk csendjében növekszik tovább, ahogy a szeszek is megérnek.