Sinka Istvánról és a Mesterek uccájáról

Hetvenedik születésnapjára lehet-e vigasza ez a könyv, a fájdalmak megszállásában szünet, enyhülés, hogy helyreáll jelentősége az időben, és nem öklöt rázva kell elbúcsúznia majd? Vagy kései már? Mert megromlott a test, megadást és közönyt teremtett a kín?

Mi, fiatalok, akik nem vettünk részt a körülötte támadó legendákban és sziszegésben, s ámulattal olvastuk a könyvtárak lakkosra könyökölt asztalainál verseit vagy a kollégiumi vaságyakon az egyetlen elérhető példányt, mindannyian a teremtő költőt láttuk benne elsősorban, aki újat alkotott a föld sarából és az ég tüneményeiből. Tudtuk, megőrzi őt az idő, mint minden teremtőerejű művészt.

De néhányan, akik láttuk injekcióstűkkel, vérnyomásmérőkkel, párnákkal övezett magányát, a mozdulatlanságra ítélt embert fájdalomtól torzult arccal, szembehulló hajjal, az idegek égésétől dadogva, összeesve ajtónyitáskor az ajtó előtt, a csodálatos asszonyi gondviselés és a szellemi frisseség mellé követelőzve kívántuk neki az elismerést, a tiszteletet és a békességet, amit ember és társadalom megadhat, ha már a test fájdalmait, és a múlt sérelmeit megváltoztatni képtelen.

Huszonkét év óta a Mesterek uccája című kötete az első teljesen új verseket tartalmazó könyv, három évvel válogatott kötete után nem meglepetésnek vártuk, inkább mert igényeljük a Sinka-verseket. A Mesterek uccája hosszú költemény itt-ott megjelenő részletei több év óta igényt támasztottak az egészre. A többi darab is arra vall, hogy a kiadás mostani előítéletével és korlátozottságával csak a versek hányadával pótolgatja az elmaradást, sok a kiadatlan vers a szép, ceruzával írott papírokon.

Lenne mód legendák támasztására ma is, de a verseknek szükségtelen, hogy részvétünkkel növeljük hatásosságukat, és nincs közük az irtózatos kínhoz sem közvetlenül, mert Sinka verseszménye sokkal szociálisabb és romantikusabb, mintsem saját bajait írja meg. Neki a szenvedés az a teher, melytől az anyagok nemessé tömörödnek.

A költő közel negyven éve publikál, negyven év irodalmi köztudatának s az irodalompolitikai óhajoknak különféle mérlegeivel megmérték már. De mi köze a jövendőhöz, az ifjúsághoz, hozzánk, mit kezdhetünk vele mi, ebben a költőket tékozló világban? Hajdani lázadása oka ellobbant, szegény seregét elnyelte az idő, a pásztorok botjai elkorhadtak, a mesterek uccáját lebontották, helyén szép világos házak állnak talán, a nyomorból emberhez méltóbb küzdelem lett. Nekünk nem szociográfiai oldala felől kell megközelítenünk. Ha majd vitathatatlanná érleli az idő Kassák, Füst Milán, Weöres költészetünknek új irányt szabó nagyságát, s művészetük nem lesz magányos és hatástalan, Sinka modernsége is velük ragyog. Kassák, Füst és Weöres eredeti funkciójába állította vissza a verset, a hagyományos cirádákat fejtette le, ezzel lett modern, Sinka viszont áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem furulyaszó hallatszott a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás. Kezdeteiben is kerek egész, akár költő-rokonai.

Ifjúsága a szegénység sorsa volt, lírai hőse a nép, a költő magáról keveset beszélt, nem többet, mint a névtelenekről, akiket megnevezett és hősökké emelt. Öregkorára személyes lírai hangja Aranyhoz hasonlóan erősödött föl. Érezhettük gyűjteményes kötete utolsó harmadában s új kötetében még erősebben. Akár az őszi nap, jóleső és bölcs-bánatú költészet ez, az emlékek és a mulandóság idejében. Vallomásos, nyelve fenséges, áradása elsodorja a hagyományos formákat, a hagyományos ritmust és rímelést, architektúrája nyugtalan, fogalmazása pontos, mint a törvényeké. A Mesterek uccája kötet első ciklusát két ilyen verssel övezi jellemzően, az Emlékek Sártallóról és az Útitársaim egyike: a pillangó címűekkel. Az elsőben emléket idéz önmaga hátteréül: halott lányarcok sápadt csillagfénye, s a múlt aranyhomálya előtt egy ember áll, „ki mostoha határon, a Panasz vize mellett lakott egykor”, és biztatja magát, és vall:

 

Kelj fel a porból, porig sújtott ember, ki egykor egeknek fia voltál, szárnyas lélek, majd elbukott ártatlanság, aztán egy test a földdel, s utána földi sebeknek hordozója – és vigasztalódj. Hisz itt-ott ád kisebb-nagyobb örömöt és mosolyt is az élet De ki szállhatna sírba olyan sérelemmel az emberek közül egy is, mint én kit úgy tart számon a Büntető ma is, mint régi vesztest?

 

De ő mégsem viszi sérelmeit fegyverül, csak a mosolyt. „Mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikáltak.” A költő kezében pillangó reszket, a létezés jelképe, a mulandóság hordozója, aki az „elveszett ábrándot égnek és földnek majd megbocsátja”.

Olvasóban és kritikusban a nagy társadalmi mondanivalójú költő határozott képe alakult ki, aki a balladák és a népi verselés lehetőségeit kihasználva a nyomorúság dalosa lehetett a múltban. E beléjük rögződött kép miatt óhajtották, követelték és türelmetlenkedtek, hogy a költőben a jelenlegi társadalmi változások a régihez hasonló hangsúlyt kapjanak, amikor ráleltek, dicsérték, amikor nem találták, múltba merülőnek, fejlődőképtelennek nevezték Sinkát. Sokan még ma is innen támadják és mentik őt. Úgy érzem, költői gyarapodása éppen abban van, amit kifogásolnak, mert osztálytudata általános emberivé szélesedett ki, úgy, mint ahogy a társadalom is az emberi ember fogalmát teljesen kitöltő személyiség születésétől vajúdik. Költészete skálája egy virág örömöt adó illatától a törvények szigorú szárazságáig tart. S szükségünk van az ibolya-szelídségű versre is, mert a táj elkövesedik körülöttünk, szükségünk van a látomásokra, mert sokszor szürkének érezzük magunkat, kell az okos szó, mert néha a legegyszerűbb igazságokat is elfelejtjük.

Példa a Mesterek uccája című hosszú költemény. Sinka életművében a legjelentősebbek közül való, nagy vers. Színhelye a szegénység mesebeli sikátora, „térdig érő sárhalom”, „sebesült és törtfegyverű katonák menekülnek itt valahová, kevés időre tábort verve”. Szegény mestercsaládok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát”, az anyagi lét legapróbb különbségeit is plasztikusan felidézve, de ez a szociológiai vetület csak egyik a vers több rétege közül, a vers kicsap a múltból. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb eredményeire emlékeztet. A költőnek volt gondja és fantáziája hőseit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből: a fazekas bicegő felesége „csöppet ringatózva jár, mert pici hibáját ma is rejtené ártatlan hamissággal”, az asztalos anyja féltette éjszakai erdőket járó férjét, de szeméremből csak az étel elhűlését emlegetve fejezte ki az aggodalmat. Sinka jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a vers, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a gondolatok sorával egyaránt tudtunkra adja: a kőmíves „kivel egynap komázik, másik nap már nem ismeri”, a csizmadiáné „bárkivel osztozna bármilyen kis hasznon, mert mindig azt nézi, lesz-e elég főznivalója”, az asztalos eképpen gondolkodik a rendről:

 

Rendet kellett teremtenie maga körül, de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa. Hanem úgy, hogy elférjen egymás mellett ott munka, pihenés, gondok között apró kis örömök, ahogy az életet görgeti a napok áramlása. S hogy jobban viselhesse sorsának nyűgeit utat hagyott e rendben e míves egyeneset embertől emberig.

 

Az új világot pedig így fogalmazza meg a költő a mesterekkel:

 

Valóság kell nekik, Olyan ország, hol kibontakozhat az élet, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – kézzel fogható legyen az az öröm. Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll ami van. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Olyan ország kell: hogyha nem is menny, de mindenki idvezül, feljuthat, ha van az eszének botja törvényt írni, a hegytetőre. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Olyan, ahol erős, inas vitéz a történelem, s naplovon vágtat, több, mint törvény, anyja az idő.

 

Nemcsak a szereplők változatos sokadalmától széles a Mesterek uccája képe, kitágul a vers térben és időben is az iparosok merengő természete miatt. Az emlékek hegyes erdőket varázsolnak az alföldi tájra, a költő pásztor- és szolgaősök életét láttatja velünk, bárányokat vonultat a tejúton. S már azt hisszük, ez a sikátor az egész világ, a múlt, s mintha ezért választott volna iparosokat, mert bennük találta meg az egyetemesebb költői lehetőséget. Minden részletében érezhető, hogy ars poetikát is olvasunk, túl a mesterségek költészetén, a zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézmíves, a formateremtő fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poetikáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.