Hová repült a nikkelszamovár?

Nem tudtam, mekkora munkát okoz, ha írni akarok róla. Verseit vizsgálni élvezet, de az embert megérteni fölér a robottal. Közel képzelt bizonyosságomhoz megbotlok nem várt rögeiben, s kezdhetem elölről a kutatást még bizonytalanabbul. Napjaim Kassák társaságában éppolyan gyönyörűen gyötrelmesek, mint azoké, akik írásaikat vitték hozzá, és együtt voltak vele a Korona és a Simplon kávéházban. Meg akarom fejteni titkát, s mintha neki mondanám, félek a véleményétől, hátha azt válaszolja: „Maga csak ne dadogjon, Ágh úr, mert odavágok valamit!” Valamikor együtt ültem vele az Új Írás baráti asztalánál, véletlenül szemközt jutott hely. Mellette Berda József, én Váci és Féja magas vállai alatt hallgattam. Ő volt a központ, de ő csak válaszolt Berdának, aki Kállai Ernő elhanyagolt sírját panaszolta. Magázták és uramnak szólították egymást. Mozdulatlanul ült, méltóságosan, de megközelíthetően. Akkor jutott eszembe, mért szükséges neki az a jellegzetes kalap: azért, hogy mindig egyenes maradjon. Akkora kalap alatt nem lehetett görnyedten járni. S ha már kitalálta az egyenes gerinc biztosítékát a kalapban, ki kellett találnia az egyenes lélek biztosítékát a tisztaságban, a következetességben és a munkában. Emberi nagyságához kell járulnom először, ahhoz az emberhez, aki mindent föl tudott rúgni a modern művészetért, abbeli hite miatt, hogy a művészet megválthatja az embert, a szegények nagyvilágát. Bármilyen vitánk lehet vele, sohase feledjük megrendítő emberi nagyságát, a lakatosinasból európaivá nőtt művészt, aki századunk legkiválóbb elméivel társalog. Aki az életével nagy költő elsősorban, jelleme még szerényebb verseit is fölszivárványozza. Kassák körül szorgoskodva újra olvastam Vas István Nehéz szerelem című önéletírását is. A tékozló fiú gyönyörű állapotrajza, a Kassákkal való kapcsolat mélységes elemzése, okossága önbizalmamat rendítette meg. Mit mondhatok én ezek után? Írásomat inkább az új nemzedék tanúságtételének szánom, nem fölfedezésnek. Hiszek Kassák növekvő hatásában. Vas István szerint Kassák nem folytatható. Igaz, de vonzásában vagyunk, mint ahogy most ceruzám, papírom, asztalom a föld vonzásában van, mint ahogy a folytathatatlan Ady vonzásában élek.

Sok mai vers olvasása közben Kassákra kell gondolnunk, s ha Kassákot olvasunk, megjelenik Füst Milán arca, szinte a papír vízjeleként. Sokaknak talán akkor jutott eszébe a két költő együtt, mikor egymásra következő halálhírüket meghallották 1967-ben. Azon is eltűnődhettek, hogy a két halott költészetünk micsoda változásait élte át és változtatta maga is. De akinek volt füle e két magányos életét az életen végigdacoló újítóra, tudta, olyan embereket temettünk egyszerre, akik verseinkben, gondolkodásunkban már szétáramlottak, rokonok, ha nem is voltak testközelben.

Nemcsak azért látjuk együtt őket, mert a rímet és a külsődleges ritmust megtagadták, inkább azért, mert az öntörvényű vers kérlelhetetlen prófétái voltak. Ugyanaz érvényes Kassákra is, mint amit ő mondott Füst Milánról – „verseinek nincsen szigorú konstrukciójuk, organikus folytatásai a költőnek”. Mindketten a művészetben megmutatkozó embert vallották.

Füst Milán évezredes gondolkodást, értéktiszteletet sűrített magában: Shakespeare, Grünewald, Tolsztoj s minden nagy régi érték olyan nagy önbizalmat adhatott neki, amellyel még a konzervatívok tetszését is megnyerhette volna, ha nem ír hosszú sorokat és rímel, akkor még a Borsszem Jankó sem szemtelenkedett volna vele. A formáját utasították el a felületesek, nem a tartalmát. A nyugatosok nemcsak megtűrték maguk között, hanem csodabogári tiszteletben is tartották. Tehát valami táborban érezhette magát, zenekarban, többedrangú hegedűsnek, csak a büfében egyenrangúan. Mindig a teljesíthetetlen elismerésben. Csodálták nagy tehetsége miatt, de nem szerették, nem hagyta szeretni magát megalkuvások és dicsőségek árán. Nem tudom, jobb volt-e neki, mint Kassáknak?

Gimnáziumi bizonyítványa képletes – maga is vers. Megtagadta, ami eddig volt: elégtelen, elégtelen. Tanárja folyamatában érezte a világot, ahogy áthúzta a 19. századot: 1900. márc. 31. Micsoda ellentmondás férhetett el egy bizonyítványlapon!

Mindent felrúgott olyan eredményesen, hogy már a nyelv is dadogás maradhatott volna. Első korszakában a forradalmakig – mert a dadogás önmagában való jelentését nem vállalhatta, hiszen az új világ hírnökének jött – a nyugatosok sokszor finomkodó, de mégiscsak nemes veretű nyelvéhez képest alul maradt, kihullott az indulatból, mint szélből a megmozdított tárgyak.

Nem hiszem, hogy Babits azért bírálta elsősorban A Tett csoportját, mert szabadverseket írtak, tehetségüket nem tartotta programjukhoz elegendőnek. És Ady mért vágta földhöz Kassák első verseskönyvét (ha igaz), és mért írta udvariasan elutasító válaszát az Eposz Wágner maszkjában című kötetre? „Kedves barátom. Köszönöm nagyon rám gondolását. Értékes szép munkáját, érdekes dokumentumaként a Mának élveztem. Magam írnék róla vagy használnám fel a Nyugatban, ha betegségem és családi körülményeim nem tartanának távol és nem vennének nagyon igénybe. Köszönettel küldöm itten a munkáját, mit mutasson meg Ignotusnak, ki úgy mint én, élvezni, értékelni és szeretni fogja. Baráti üdvözlettel vagyok híve Ady Endre.” A levelet 1915-ben keltezte, akkor már nagyon szkeptikus volt szomorú napjaiban. „De szép volna írni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet egyet sóhajtani. És egy tengert az egész lelket fedővel befödni. Csak szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok, ha összeragyognak, ha távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak.” Mért nem ismerte föl Kassákban a jövendőt? Azért, mert ezt írta a futuristákról? „Hát én utálom a futuristákat, természetesen csak azért, s elsőképpen azért, mert nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak.” Tehát mért nem ismerte föl Kassákban a jövendőt? A nyelve miatt, úgy tűnhetett Adynak, erősködőbb, mint az ereje. Ahogy Kassák Komlós Aladárról megírta: „Verseit összefoglalóan úgy jellemezhetjük, hogy azokban több az erőfeszítés, mint az erő.” A Mesteremberek nagy vers abból a korszakból, a Mesteremberek-et kellett volna Adynak elküldeni. A tartalom annyira egyszerien nyilvánul meg mindennapi jelenvalóságában, hogy a verset már modern költészetünk egyik sarkkövének kell tekintenünk. Nincs benne semmi félmozdulat, fattyúhajtás, olyan, akár Brancusi szobrai. S ha Adyról föltételezzük a szenzibilitást, s erről nem is lehet vita, akkor azt is elképzelhetjük, hogy ezt a verset megszereti. Talán akkor nem írta volna le: „Versek, új verseskönyvek és én nem fogok komoly ítélkezéssel írni róluk, mert a baj megvan, s nekem csak szomorkásan mosolyognom szabad.” Aki az „új s új lovat” hirdette, nem lehetett annyira értetlen, hogy ne hallotta volna meg a jövendő magyar költészetét. A hozzá eljutott versekben volt a baj. Expresszivitásuk, mint a kinőtt ruhájában a kamasz; régi volt a ruha a serdülő testen. Találtam egy hasonlatot, mellyel szeretném megközelíteni véleményemet, bár a szentségtörés bűnébe keveredhetek: mintha a dzsentriket szolgáló pincérek azon a nyelven lázadtak volna föl vendégeik ellen, amellyel még előbb kiszolgálták őket, csak beleszúrtak abba a nyelvbe még néhány káromkodást, ám a régi a káromkodásokat kivetette magából, így stílusértékük nem lehetett.

A Tanácsköztársaságot máglyahalálra ítélték. Kassák nagy sirató eposzában eddigi költészetét is máglyára küldte. De ezután kezdődött három csodája. Más lett 19 után, és akkor találta meg önmagát. Mint mondtam, Kassáknak három csodája van. Egyik az, hogy a legfontosabbak megtagadták, mégis állva maradt, sőt azután kezdődött második csodája. Bécsi emigrációja idején emelte föl költészetének idáig ható csúcsait, mikor a költő és verse összetéveszthetően egymásra talált. A ló meghal, a madarak kirepülnek a legnagyobb magyar versek közé tartozik. Ahogy a legnagyobb magyar verseket mindig azért tartjuk nagyoknak, mert valaminek a kezdetei és végei. Tudom, nem így írnánk nélküle. Pedig a nyelvében még mindig nincsen semmi különös, egyvonalú prózai történet, melyet a költő szétszabdalt, s darabjait lelke törvényei szerint építette montázsba.

S megdöbbenhetünk! Kassák bécsi költészetével olyasmit bizonyít, amit nem akarunk tudomásul venni, vagyis a legegyszerűbb nyelvvel is el lehet érni olyan hatást, akár a legszebb metaforákkal, vagyis ha a nyelv köznapi egysíkúságát térbe emeljük azáltal, hogy montázst, első látásra rendetlenséget csinálunk belőle, a szavak elvesztik köznapiságukat, fonákjukat mutatják, s olyan erővé válnak, mintha képiesítettük volna őket. A szó szó marad, csupasz szótári helyzet, legjobban talán a fordítók tudhatják, miről akarok beszélni. A fa fa; a kő kő; jelentése teljesen önmaga, nem hordoz történetet. Úgy válik építhetővé, hogy csak belőle, és nem hordalékaiból jön létre a konstrukció. Kassák bécsi éveiben találta meg azt az önmagát, akit már 1909 óta keresett, mikor gyalog csavarogta be Nyugat-Európát. Belekerült az avantgarde sodrásába, melyre itthon nem is gondolhatott. S mikor ebből a sodrásból kilépett, tehát hazajött, újra olyan meztelen lett, mint a bukott forradalom idején, s megtörtént költészetének harmadik csodája, verseiben hozzábékélt azokhoz, akik a Kassák-verset magukhoz szelídítették.

Mondtam, könnyebb is volt a sorsa, mint Füst Miláné, és nehezebb is. Meztelenül vetette be magát a jövő őserdejébe. Meztelenül, mint ahogy Kosztolányi egyik hatását őrző kötete szól hozzánk – fegyvertelenül, aki az őserdő elhullott agyaraiból és csonthéjaiból csinált fegyvert magának. És ebben a cselekedetében éppen úgy magára maradt, mint Füst Milán, csak másféle zsámolyán a magányosságnak. Iskolát akart teremteni, ebből az iskolából modern élő művészetet, de csak magát teremthette meg. Ma már úgy tűnik, mintha maga lett volna a Lap, s a társak azért kellettek neki, hogy ő lehessen. Az izmusok történeté-ben a magyar avantgarde-ról szólva, ahol a leglényegesebben mondja el ezt az irányt, forrásmunkaként, dokumentumként és majdnem elfogulatlanul, csak önmaga irodalomtörténetét mondhatja el, s csak a Nap körül keringő fel- és eltűnő üstökösöket találunk, nem igazi bolygókat. Hol van a Merkur, Vénusz, Föld stb., ha Kassák a Nap?

Kassákot nem méltányolja Ady, József Attilát Kassák. És Füst Milán Boldogtalanok című műve, az első expresszionista magyar dráma az írók bemutató színházában kerülhetett csak színre 1923. február 18-án, 25-én és március 4-én, vasárnap délelőtt. Nálunk a század kétharmadában annak ellenére teremtődött nagy költészet, hogy a költők az izmusokat csupán megízlelték. Kassák lehetetlenségre vállalkozott. Mindig az ő hátán csattant az ostor, s néha még ma is. Sok minden fogható tulajdonságaira, szerzetesi elveire, de az mégsem, hogy ezek az elvek gátolták meg a magyar avantgarde kiteljesedését. Akik elhagyták, az ügyet még folytathatták volna, mert nem Kassák volt az ügy, ő inkább kiválasztatott. Én az avantgarde hazai csonkaságát a forradalom bukásában és a Trianont követő megdöbbenésben látom, a nemzetsors múlt századi fekete lobogói újra előkerültek, s a gyász magához hagyományosította a költészetet is. Másként József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc naggyá tehették volna a szándékot. A kiszabadult szellem visszabújt üvegébe. A Trianonból érthető, mért nem érezhette magát olyan természetesen, mint Csehországban, Lengyelországban, Jugoszláviában. Magyarországon nem győzött az avantgarde, de a költészet befelé olyan várrendszereket épített ki, amit a külföldi modernek is megirigyelhetnek. Egyenrangú velük Szabó Lőrinc lineáris versszerkezete szociális vulkánjaival, József Attila dimenzionális költészete, aki a dugványból tudta érzékeltetni a vers csodálatos terebélyét, megirigyelhetik Weöres alakváltoztató zsenialitását, s megdöbbenhetnek Radnóti tragédiáján.

Ma már érthetetlen, ha valaki a rímre fogja a maradiságot. És Kassák is rímelt! Nem a teória a fontos, hanem a mű, szellemem megvalósulása. Mindig ott, akkor, ahogy a legtermészetesebb. S ezáltal Kassák már nem vitapartner, hanem költő, akit szeretni kell, mert nagy költő. Nagyobb a szerencséje Füst Milánnak, mert mindig a verseire gondoltatott. Kassákban mindig az irodalompolitikusra kellett gondolnom, azután a verseire. Most már ezzel leszámoltam. Fényes fehér ruhában, nagy gyászszalaggal karomon társalgok a költő szellemével, ahogy ő Babitscsal:

Nekem fényes fehér ruhám sohasem volt. Lengyel József juttatta eszembe. Kassák temetésén a júliusi forróságban, fehérben, túlságosan nagy gyászszalaggal a karján mire gondolhatott? Azt hiszem, az ifjúságra, a magukéra és a mienkre is.