Hová repült a nikkelszamovár?

 

Hová repült a nikkelszamovár?

Sinka Istvánról és a Mesterek uccájáról

Hetvenedik születésnapjára lehet-e vigasza ez a könyv, a fájdalmak megszállásában szünet, enyhülés, hogy helyreáll jelentősége az időben, és nem öklöt rázva kell elbúcsúznia majd? Vagy kései már? Mert megromlott a test, megadást és közönyt teremtett a kín?

Mi, fiatalok, akik nem vettünk részt a körülötte támadó legendákban és sziszegésben, s ámulattal olvastuk a könyvtárak lakkosra könyökölt asztalainál verseit vagy a kollégiumi vaságyakon az egyetlen elérhető példányt, mindannyian a teremtő költőt láttuk benne elsősorban, aki újat alkotott a föld sarából és az ég tüneményeiből. Tudtuk, megőrzi őt az idő, mint minden teremtőerejű művészt.

De néhányan, akik láttuk injekcióstűkkel, vérnyomásmérőkkel, párnákkal övezett magányát, a mozdulatlanságra ítélt embert fájdalomtól torzult arccal, szembehulló hajjal, az idegek égésétől dadogva, összeesve ajtónyitáskor az ajtó előtt, a csodálatos asszonyi gondviselés és a szellemi frisseség mellé követelőzve kívántuk neki az elismerést, a tiszteletet és a békességet, amit ember és társadalom megadhat, ha már a test fájdalmait, és a múlt sérelmeit megváltoztatni képtelen.

Huszonkét év óta a Mesterek uccája című kötete az első teljesen új verseket tartalmazó könyv, három évvel válogatott kötete után nem meglepetésnek vártuk, inkább mert igényeljük a Sinka-verseket. A Mesterek uccája hosszú költemény itt-ott megjelenő részletei több év óta igényt támasztottak az egészre. A többi darab is arra vall, hogy a kiadás mostani előítéletével és korlátozottságával csak a versek hányadával pótolgatja az elmaradást, sok a kiadatlan vers a szép, ceruzával írott papírokon.

Lenne mód legendák támasztására ma is, de a verseknek szükségtelen, hogy részvétünkkel növeljük hatásosságukat, és nincs közük az irtózatos kínhoz sem közvetlenül, mert Sinka verseszménye sokkal szociálisabb és romantikusabb, mintsem saját bajait írja meg. Neki a szenvedés az a teher, melytől az anyagok nemessé tömörödnek.

A költő közel negyven éve publikál, negyven év irodalmi köztudatának s az irodalompolitikai óhajoknak különféle mérlegeivel megmérték már. De mi köze a jövendőhöz, az ifjúsághoz, hozzánk, mit kezdhetünk vele mi, ebben a költőket tékozló világban? Hajdani lázadása oka ellobbant, szegény seregét elnyelte az idő, a pásztorok botjai elkorhadtak, a mesterek uccáját lebontották, helyén szép világos házak állnak talán, a nyomorból emberhez méltóbb küzdelem lett. Nekünk nem szociográfiai oldala felől kell megközelítenünk. Ha majd vitathatatlanná érleli az idő Kassák, Füst Milán, Weöres költészetünknek új irányt szabó nagyságát, s művészetük nem lesz magányos és hatástalan, Sinka modernsége is velük ragyog. Kassák, Füst és Weöres eredeti funkciójába állította vissza a verset, a hagyományos cirádákat fejtette le, ezzel lett modern, Sinka viszont áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem furulyaszó hallatszott a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás. Kezdeteiben is kerek egész, akár költő-rokonai.

Ifjúsága a szegénység sorsa volt, lírai hőse a nép, a költő magáról keveset beszélt, nem többet, mint a névtelenekről, akiket megnevezett és hősökké emelt. Öregkorára személyes lírai hangja Aranyhoz hasonlóan erősödött föl. Érezhettük gyűjteményes kötete utolsó harmadában s új kötetében még erősebben. Akár az őszi nap, jóleső és bölcs-bánatú költészet ez, az emlékek és a mulandóság idejében. Vallomásos, nyelve fenséges, áradása elsodorja a hagyományos formákat, a hagyományos ritmust és rímelést, architektúrája nyugtalan, fogalmazása pontos, mint a törvényeké. A Mesterek uccája kötet első ciklusát két ilyen verssel övezi jellemzően, az Emlékek Sártallóról és az Útitársaim egyike: a pillangó címűekkel. Az elsőben emléket idéz önmaga hátteréül: halott lányarcok sápadt csillagfénye, s a múlt aranyhomálya előtt egy ember áll, „ki mostoha határon, a Panasz vize mellett lakott egykor”, és biztatja magát, és vall:

 

Kelj fel a porból, porig sújtott ember, ki egykor egeknek fia voltál, szárnyas lélek, majd elbukott ártatlanság, aztán egy test a földdel, s utána földi sebeknek hordozója – és vigasztalódj. Hisz itt-ott ád kisebb-nagyobb örömöt és mosolyt is az élet De ki szállhatna sírba olyan sérelemmel az emberek közül egy is, mint én kit úgy tart számon a Büntető ma is, mint régi vesztest?

 

De ő mégsem viszi sérelmeit fegyverül, csak a mosolyt. „Mosolyát azoknak, kik a madaraknak is prédikáltak.” A költő kezében pillangó reszket, a létezés jelképe, a mulandóság hordozója, aki az „elveszett ábrándot égnek és földnek majd megbocsátja”.

Olvasóban és kritikusban a nagy társadalmi mondanivalójú költő határozott képe alakult ki, aki a balladák és a népi verselés lehetőségeit kihasználva a nyomorúság dalosa lehetett a múltban. E beléjük rögződött kép miatt óhajtották, követelték és türelmetlenkedtek, hogy a költőben a jelenlegi társadalmi változások a régihez hasonló hangsúlyt kapjanak, amikor ráleltek, dicsérték, amikor nem találták, múltba merülőnek, fejlődőképtelennek nevezték Sinkát. Sokan még ma is innen támadják és mentik őt. Úgy érzem, költői gyarapodása éppen abban van, amit kifogásolnak, mert osztálytudata általános emberivé szélesedett ki, úgy, mint ahogy a társadalom is az emberi ember fogalmát teljesen kitöltő személyiség születésétől vajúdik. Költészete skálája egy virág örömöt adó illatától a törvények szigorú szárazságáig tart. S szükségünk van az ibolya-szelídségű versre is, mert a táj elkövesedik körülöttünk, szükségünk van a látomásokra, mert sokszor szürkének érezzük magunkat, kell az okos szó, mert néha a legegyszerűbb igazságokat is elfelejtjük.

Példa a Mesterek uccája című hosszú költemény. Sinka életművében a legjelentősebbek közül való, nagy vers. Színhelye a szegénység mesebeli sikátora, „térdig érő sárhalom”, „sebesült és törtfegyverű katonák menekülnek itt valahová, kevés időre tábort verve”. Szegény mestercsaládok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát”, az anyagi lét legapróbb különbségeit is plasztikusan felidézve, de ez a szociológiai vetület csak egyik a vers több rétege közül, a vers kicsap a múltból. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb eredményeire emlékeztet. A költőnek volt gondja és fantáziája hőseit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből: a fazekas bicegő felesége „csöppet ringatózva jár, mert pici hibáját ma is rejtené ártatlan hamissággal”, az asztalos anyja féltette éjszakai erdőket járó férjét, de szeméremből csak az étel elhűlését emlegetve fejezte ki az aggodalmat. Sinka jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a vers, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a gondolatok sorával egyaránt tudtunkra adja: a kőmíves „kivel egynap komázik, másik nap már nem ismeri”, a csizmadiáné „bárkivel osztozna bármilyen kis hasznon, mert mindig azt nézi, lesz-e elég főznivalója”, az asztalos eképpen gondolkodik a rendről:

 

Rendet kellett teremtenie maga körül, de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa. Hanem úgy, hogy elférjen egymás mellett ott munka, pihenés, gondok között apró kis örömök, ahogy az életet görgeti a napok áramlása. S hogy jobban viselhesse sorsának nyűgeit utat hagyott e rendben e míves egyeneset embertől emberig.

 

Az új világot pedig így fogalmazza meg a költő a mesterekkel:

 

Valóság kell nekik, Olyan ország, hol kibontakozhat az élet, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – kézzel fogható legyen az az öröm. Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll ami van. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Olyan ország kell: hogyha nem is menny, de mindenki idvezül, feljuthat, ha van az eszének botja törvényt írni, a hegytetőre. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Olyan, ahol erős, inas vitéz a történelem, s naplovon vágtat, több, mint törvény, anyja az idő.

 

Nemcsak a szereplők változatos sokadalmától széles a Mesterek uccája képe, kitágul a vers térben és időben is az iparosok merengő természete miatt. Az emlékek hegyes erdőket varázsolnak az alföldi tájra, a költő pásztor- és szolgaősök életét láttatja velünk, bárányokat vonultat a tejúton. S már azt hisszük, ez a sikátor az egész világ, a múlt, s mintha ezért választott volna iparosokat, mert bennük találta meg az egyetemesebb költői lehetőséget. Minden részletében érezhető, hogy ars poetikát is olvasunk, túl a mesterségek költészetén, a zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézmíves, a formateremtő fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poetikáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.

A szelídség mesterműve

Nem versenyeztem s nem nyertem soha, hagytam, hogy a díszt más futók keressék. Síromnak is elég a föld moha. Az én díszem a teljes dísztelenség.

 

Győri János a kötet bevezető tanulmányában a költő szavaival mondja el azt a sajnálkozást, hogy Párizsban, Ady ajtaja előtt Áprily félelmében visszafordult. Nem ez a pillanat döntötte el költői irányát. Már génjeiben hozta a parancsot, mely visszafordította a nagy istenkáromló zseni ajtajától. Ha belép, talán egész életére megzavarodik, megperzselte volna lepke-szelídségét a tűz. Akkor dőlt el, legyen, akinek rendeltetett. S most összegyűjtött verseit fogva, túl halálán, alkalmat ad a végső ítéletre, mikor már messze van, s itt lent versei, mint az örökösen tűnni készülő angyal szárnysuhogása.

Hozzászoktunk egy géniusz-típushoz, s aki úgy vall, mint a fenti négy sorban, a hiányérzetes, a szemérmesen neuraszténiás, a póztalan – hagyományosan a második vonalhoz sorozódik. Nálunk a szerény szelídség nem éppen költői erény, inkább a hátrálóra vall. De hova hátrált Áprily? A mindennapi emberi gondba, a gondokat enyhítő közegekbe: természetbe, történelembe, családba, gyermekkorba, megtartó emberi közösségekbe. Ezt növesztette költészetté. Nagysága a teljes dísztelenség.

Ha az évek seprője nem sodorta volna az árokpartra olyan sokszor, most már nem is kellene erről gondolkodnunk, csupán emlékére kellene összegyűlnünk, mint a klasszikusokhoz. Én is már régen megfogalmazhattam volna magamnak, s nem lenne űr a kezembe került kereskedelmista irodalomkönyv: „Zeng a picinyke szénfejű cinke, víg dithyrambusa: dactilusok” sorai és a mai összegyűjtött versek között.

Puritán volt és tanáros, a költészet mindennapi munkása, de tanárossága azt is jelentette, hogy a mindennapi élet munkása volt. „A csillém minden reggel messze száll / és minden este újra visszavárom.” „Egyetlen egy sor az üres lapon, / mely túlfut majd az elbukó napon.” Még halála előtt is, akár a levelezőlapokat, szinte naponta küldte sűrű, túlérett zamatú négysorosait. Nulla dies sine linea. Haragra, átokra, istenkáromlásra sohasem vetemedett. Neuraszténiás idegzete előtt sohasem nyitotta ki a zárat. Még a költő legnagyobb tragédiáját, a kiszáradó ihletet is csöndes belenyugvással vette tudomásul. „Maholnap Hamlet sem leszel, / csak dúlt és árva Lear.”

 

De amíg élsz, a múlt a dal s az erdő   és az örök vágy emberré emel.

 

Csokonai óta nem volt ennyire természetbe vágyódó költőnk. De Csokonai új életet szeretett volna kezdeni ott, „mint egy Rousseau Ermenonvillében”. Áprily vágya örökös, akár a rab madáré. Petőfinek, Aranynak, Vajdának, Adynak néha szólalt meg ez a hívó hang, Áprilyt nem hagyta nyugodni sohasem. Ő lenne a legnagyobb nosztalgikusunk? Miféle varázsereje van a fenyveseknek, a pisztrángos patakoknak, a rontó-morgó medvéknek, a rigóknak, a szalonkáknak, a cinkéknek, a virágok sorolhatatlan fajtáinak, a pásztortüzek Ábel-füstjének, az erdei és földművesszerszámoknak, hogy a „halál itt / nem borzongató. / Több súlyt alig hord / mint az »este« szó”. Egyre jobban megértjük, mikor már kátrányos folyóinkban nem fürödhetünk, s a levegőnk korom. Bepiszkolt természetünkből menekülni kényszerülünk Áprily fenyveserdejébe. Költészetét így tartja fenn a civilizáció, még akkor is, ha rezervátumnak. Oda térünk érzékszerveink kitárulkozására és lélegezni. Sóvárabbak és neuraszténiásabbak a költőnél.

 

Ide húzódott vissza életem, itt a tetők és vágyak nem merészek. Szemem szelíd erdőn legeltetem, de lehet, hogy az erdőn túlra nézek.

 

A fényképen a költő alakját megnyújtja a háta mögötti nyírfatörzs, szentgyörgypusztai kertjének fája, ide vetette hátát a visegrádi völgyben, visszalopott valamit a gyerekkori világból, éppen annyit, amennyire csöndes természetének szüksége volt. Kora őszre vall a kigombolt kiskabát alatt a bezárt mellény és a sötét inggallér. A szemek összeszűkültek, de nem hunyorognak, nagyon messze néznek előre és befelé. A száj kicsit csorba, mintha most fejezte volna be a szót, vagy éppen kezdeni akarná. A jobb kézen az ér kidomborodó V betűje útban a megállni készülő szív felől. A kerten talán harkály repül át, még nem az az angyal, aki a modellt, de a könyv borítótervezőjét is elvitte már. Mikor mindketten – Áprily és Kondor Béla – a szólítót meglátták, egyiküknek sem rémült el a képe. A tekintet akkor is ugyanilyen volt, nagyon messze és nagyon befelé néző. Erre a pillanatra készültek egész életükben.

 

Augusztus „Rapsonné-idő.” Hívott a vár, az ősi kő. Azúr volt ott a kedv, az ég, és minden perc gyönyörüség.

 

A természet utáni vágyakozás a gyerekkor utáni vágyakozással együtt jár, akkor az ember is maga a természet volt. Ez a „Rapsonné-idő” – a legendák kora. Rapsonné tündérasszony utat csináltat az ördöggel várától Tordáig egy hegy aranyért és egy hegy ezüstért, ígéretét nem tartja be, s az ördög az utat elpusztítja. A költő újra álmodva a legendát a vár alatt, ő is elrepült a tündér apródjaként a legszebb táltoson. Így lett Rapsonné a gyerekkori mámor szimbóluma. Mámoros boldogsága a diákévek végéig tartott, később diáktársai már a háború halottjai. Az amúgy is szorongó természet végleges okot talál a háborúban. S megjelenik Persephoné, a halottak nagyasszonya a kertben piros mákszedésre, hogy a mákonytól a holtak földi létüket elfelejtsék: diáktársak, szülők, unoka, feleség halnak meg az évek múlásával – Rapsonné egyre távolodik, Persephoné egyre közelebb jár a házhoz. Mint az őszi rét kezdődő zúzmarája, a fatörzsek közt terjengő nyirok, a lombokba kúszó sárga és piros szín, úgy szivárog át versein a félelem. Nem megdöbbentően, hanem bánatosan, a természetbe foszlás melankóliájával. A versek rímekben csengő folyama szép szomorú zenét hallat, nem a siratóénekek szaggatott, elszabadult jajgatásait.

Visszafogott természete drámáiban szabadul föl. Akár Aranynak, Áprily szemérmessége is egyes szám első személyben érvényes. Az Idahegyi pásztorok trójai pusztulás-leírása, az Oedipus Korinthosban mulatsága, A bíboros-ban Báthori András fejedelem menekülése és halála a költő megszokott, csöndes hangjánál sokkal indulatosabb. De mindig kiegyensúlyozott, ellenpontozott: Káin csak Ábellel Káin. A Trója fölötti Idahegy pásztorvilága erdélyi pásztorvilág a gyerekkorból, medvékkel, bárányokkal, vizekkel. Oedipus vadászik, és pásztorok között jár. Az európai műveltségű Báthori András pisztrángfogásra hívja meg társait.

 

Forma van a versem egyszerű sorában: ötvös volt az ősöm Brassó városában.

 

A költő ötvös elődjére hivatkozván ars poetikát ad. Az Áprily-vers ötvösmunka – szóból. Dallamai, rímei, szerkezetei ezüstserlegek karcsúságára, finom díszítéseire gondoltatnak, vagy miniatűrre. A magyaros verselés energiái túl erősek a szelíd léleknek, a nyugat-európai dallam, a rímcsengősor tiszta hangja jobban neki való, alkalmasabb a rezignációhoz. Az erdélyi balladák alig voltak hatással, csak A bíboros prózaritmusában döbbenünk a balladai lüktetésre. „Moduvát keresik, hazafelé mennek… fegyveres székelyek vizslatják az erdőt, járnak a nyomukban, meg-megűzik őket.”

A szavak muzsikája elandalít, mint a költőt is Aletta van der Maet neve a házsongárdi temetőben. De a zene takar is, szinte le kell választanunk, hogy mélyebbre lássunk. Bár, ahogy az életmű növekszik az időben, egyre kevesebb a dísz, persze nem annyira, hogy ennek a költészetnek a lényeges jellemzői megváltoztak volna. Az első versektől az utolsókig egységes, jellegzetes maradt, nincsenek kalandozásai, kitérői, mellékútjai. A mű egységes már, megváltoztathatatlanná, befejezetté tette az utolsó pont. Megnőtt a csend, a halál nagy csöndje, az életmű a mi életünk csendjében növekszik tovább, ahogy a szeszek is megérnek.

Bánatmalom

Becsukom az összegyűjtött versek hatszáz oldalas kötetét, s fölnézek, hogy környezetemet is észrevegyem. Ez a kert, mintha Zelk Zoltán verseiből elevenedett volna, még egy rigó is átszáll a diófáról a kerítés dúcára. Nem lepődnék meg, ha megjelenne a költő, még azon sem, ha a felhők közül ülne le mellém. S mert valóságosnak hitette velem varázsvilágát, ebben a valószínűtlen együttlétben el is beszélgethetek vele, akár verseiről is, hiszen mindig adott a fiatalabbak szavára, hiszen nagyon szereti az ifjúságot. A szeretet közegében bátorkodom beszélni róla magamnak, másnak, magának – „néhány köztudott dolgot”, ahogy ő Illyés Gyuláról írt versében megfogalmazta.

Mint mondtam, akár az égből is jöhetne hozzám, mert verseiben a földi és égi dolgok annyira egybemosódnak, mint Chagall festményein, ahol háztetőn játszik a hegedűs, szerelmesek hevernek a vizek fölött. Zelket tehát várhatnám a vízből is, már fiatalkori versében repülési képessége van a halaknak, költeményei a röptök hurkai: a kibukott zsoké lova száll-száll fölfelé, hogy aztán egy nemvárt pillanatban végigvágtasson társaival a Nagykörúton, varázsszavára az ezerhalottú temető is föl tud repülni. Hasonlíthatnám költészetét a földi és égi tulajdonságú madarakhoz, a vízi tulajdonságú halakhoz, békákhoz, netán a legnagyobb bűvészhez, aki láthatóságából testtelenné válik, és újra megjelenik. Ezzel már meg is mondtam, hogy Zelk Zoltán költészete szürreális, s ha el is hagyta a kassákos avantgarde költészet puritán, rideg asztalát, meglelte azt a modernséget, ami neki legjobban megfelelt. Olvassuk csak végig első szabad verseit, aztán figyeljük a váltást, amikor máig érvényes hangját megtalálta! Az avantgarde szabad vers nem volt alkalmas neki, mert romantikusabb, zeneibb, líraibb alkat. Úgy érzem, nem éppen azért hagyta ott, mert mindenki hűtlen lett hozzá. A szakítás nem okozhatta szomorúságát, inkább a fölszabadulást. A szabad versben tárgyként kellett volna kezelnie magát, hidegen szétszedni és összerakni. Addig vájta, repesztette a sziklát a gyökér, a fű, míg a szikla széthullt, s a növények friss-zölden kivirultak a természetes talajból. A Kifosztott táj című kötet 1932-től keletkezett verseivel már ebből a természetes talajból táplálkozott, a kötet első verse is, a „Be vígan éltem ott…”, úgy hat, mintha ez a költészet mindig ilyen lett volna. Kassák jut eszembe, mit gondolhatott költészetünk jövőjéről, mikor megint egy üres széket talált asztalánál, hogy akár ítéletnapig is oda rakhatja kalapját? Mit gondolhatott arról az ifjúról, aki legkedvesebb madarának a füttyögő rigót választotta, legkedvesebb hangszerének a hegedűt, legkedvesebb évszakának a bánatos avart?

Negyven év óta hallik ez a mindenből kiismerhető hegedűhang, tüzeken, tavaszokon, teleken át, mentve, sokszor a ködmön alatt zendítve, alkonyok szomorúságában húzva, néha győzelmesen előrántva, annyira belefeledkezve, hogy alig tudja lábujjhegyével tartani a földet.

S ha most már Zelk Zoltán megkérdezné, hiszen kertünkben beszélgetünk: „Azt mondtad, mindenből kiismerhető?…” Igen, hangja összetéveszthetetlen és olyan igazi, hogy legjobb költőink között méltathatjuk, de követhetetlen is, annyira egyedülvaló – nem ingerlő, nem forradalmi újító, de szívhez szóló, mint a bánat. Nem újít formát, csak szól, így teremt medret a hangnak, nyelvet sem alkot-gyarapít, csak ahogy a lélek beszél. De a lélek sem hánytorog villámok és virágok között, nem áll ellen a sorsnak, ezért nagyon kitett, a percnyi helyzetekben lebegő – kitaszítottan bánatos, panaszkodó. De a széttépett tikettől a munkaszolgálatosok ukrajnai tömegsírjáig ér ez a panasz. Mennyire természetes, hogy mikor az inasnyomor, az ágyrajárások, dorisici alkonyok után eljött a felszabadulás, eljöttek a győzelmes versek is! A társait végkimerülésig temető ember fölébred a holtak közül. Örül az új világnak. De Zelk Zoltán természetéhez nem illik a himnusz, a tanítás, s nemsokára már a bánat jogáért kell felszólalnia. Sajnos nemcsak a maga nevében. Szavalom gyönyörű verse visszatérő két sorát:

 

Ha fölkél egyszer szívemben a hold, nem lesz más csillagom…

 

Tizenhat év óta eszembe jut meglepő helyzetekben, nem is éppen a szomorúságban, talán mert jó lenne szomorúnak lennem. Nincs ebben a két sorban semmi különös, értelmére nem is gondolok, megmagyarázhatatlan. Csak van és megindít. Megvilágított pára? Éjféli gyertyaláng? Fényben verdeső lepke? Béka-bánat? Dérből jövő madárhang? Elhagyott szerető-sóhaj? Mind-mind Zelk Zoltán szép szomorúsága, készülődve, hogy a legnagyobb versben, a Sirály-ban összeálljon.

Engedje meg a költő kimondanom, a Sirály nemcsak legnagyobb verse, hanem költészetünk legnagyobbjai közül való. S ha közben most itt velem, a padon a lovak futásáról vagy az írás kötelező gyötrelmeiről beszélgetne inkább, akkor is mondom: a legnagyobbak közül való. S milyen tragikusan furcsa, mint ahogy az egész magyar költészetre jellemző, mennél mélyebbre jut az ember, annál nagyobb a líra szárnycsapása. Érhet-e valakit nagyobb sújtás, mint már-már megtalált hazája cellájába kerülni s kiszabadulni úgy, hogy se otthon, se hitves nincs sehol, s csak menni „az utcán sehova”, menni „se ide, se oda” – kiszabadulni kivert kutyának. A börtönkaputól a Farkasréti temető dombjáig gyalog, mégis sehova és semmiért. Mégis valakiért, a visszahozhatatlanért. Ebbe az egy útba az egész élet beleférhet. Ez az út talán még szörnyűbb volt, mint a háborúban a Nagy Utazás. Azt mondják a halálból visszamentettekről, hogy abban a néhány percben átélték egész életüket. A Sirály-ból is egy halálból visszamentett beszél, talán nem is tud róla. Talán még arról sem tud, hogy a vers kompozíciója milyen tökéletes. A sírót nem érdekli sírása esztétikája. A halott sirály a költő fölött köröz, s mintha elveszne, és mégis visszatér újra-újra. Hadd emlékezzen, hadd könnyezzen, hadd törölje le a könnyet az ember két találkozás között. Röpte egész művet köt be. S most, mikor a becsukott könyv gerincéből kilógó cérnát látom, tudom, hogy a sirály röptének kicsinyített mását szemlélgetem.

Csak egyszer találkoztam Irénnel, aki már a halhatatlan költőhitvesek és szeretők karából néz le rám – mondanám öreg barátomnak – a ködös, rigós novemberi délelőttön, amikor csak a falak repkényei pirosodtak Zuglóban, a Kolumbusz utca 54/b-ben, arcára már nem emlékszem, gyönyörűnek képzelhetem – mondanám, de az almás nyáralkonyi kertben szép szomorú dalt hallok:

 

Dunaparton van egy malom, búbánatot őrnek azon, nekem is van egy bánatom, odaviszem, lejáratom.

 

De szép! – mondanám. S amikor magam köré nézek, észreveszem, egyedül maradtam a kertben.

Bece-hegyi vendéglátó

Tanár volt és muzeológus. Ma híres Bece-hegy lakó. Úgy mennek hozzá a szeretet jegyében, akár egy jelenséghez: talán tetten érik a természet Takáts Gyula-i változásait, a mestereket, a vincelléreket, a sellőket és az angyalokat. Talán magasából jobban látják a Balatont. Nekem még nem volt alkalmam. Ez valahogy szerencse is, jobban rászorultam költeményeire, szavaiból kellett megértenem.

Takáts Gyula költészete nehéz. Az olvasónak nemcsak versi, de geometriai érzék is szükségeltetik megértéséhez. Költészete mértani, de nem élettelen képleteket, hanem az élet mértanát követi: a fák, tárgyak, kövek ábráit és a madarak repülésének spiráljait. S mindebbe a tündérek, angyalok úgy libbennek bele, mint a szellő, fölborzolják és megemelik a világot. Rejtelmeit még alig fejtették meg, csak besorolták pannonnak, jó vidéki költőnek, akit a modern kor alig érint. De ő korszerű és modern költő.

Bár az évszakok bőségesen váltakoznak verseiben, nekem mégis úgy tetszik, mintha mindig a tavasz nyitna. Körülhatároló fény, mandulavirágzás, a legelső favirágzás lila bodrai mögött a mély árnyak, a Gyümölcsoltó sürgése a megenyhült világban, méhdöngés, első bizakodó madárszó, halak élénkülése. Borfejtés, kádak, hordók, rézgálic. Mint amikor gúnyának érezzük téli gönceinket, dohány- és kályhaszagúnak, kiskabátra vetkőzünk, netán még ingre is. Dunántúli szőlőskertben érzem magamat, így találkozom a dunántúlival, de némi ücsörgés után a költészet lugosa alatt már Európában találom magam, nem a provincián. A tavasz bizodalmas, de a tavaszban is meghalhatunk, a tavaszban is kijátszhatnak bennünket.

Takáts Gyula bizonyítja életével, hogy lehetne élni vidéken is a költőnek. A költő ott is költő marad, és nem zsírosul, parlagiasodik el, méltó lehet szándékaihoz. S talán még szerencséje is, hogy minden pillanat nyilvánvalóbb. A tavasz, tavasz, a tél, tél. A kétkezi munka verejtékes és diadalmas, nincsenek olyan zavaró áttételei, mint a világvárosban. Sorstársai: Csorba Győző s a fiatalabb Buda Ferenc és Ratkó József is bizonyítják életükkel, költői fönnmaradásukkal, eredményeikkel.

Nevetséges vidékiségről beszélni, hiszen országunk olyan kicsi, fél nap sem kell egyik zugából a másikat megközelíteni, szinte villamosozásnak érezzük hazai utazásainkat egy külföldi vonatozás után. Mégis nyomhatja a költőt, erre vall új kötetében Berzsenyi sorsa ürügyén írt verse is. Bulgáriában, Jugoszláviában, ahol némi ismeretre tettem szert, ismeretlen a vidékiség rosszhiszemű használata. Talán mert fővárosaik nem hasonlítanak annyira a vízfejhez, mint a mienk.

Takáts Gyula sorsára néha büszke, néha meg mintha szerény lenne túlságosan. Kötetéről szólva versekről ír, kivételes esetekben költeményekről – minden sorában érezhető a költemény magasabb minőségi sugallata. Nem remete ő. Semmi jele nincs az intellektus magányának, bezárkózó tétovaságának. Magabiztos költészete bizonyítja, hogy neki az a legmegfelelőbb hely, ahol él. Akár egy Balaton fölötti kilátóból betekintheti az egész magyar kultúrát, a múltat és a jelent. S mintha nemzedéktársaival is olyan magabiztosan tudna társalogni onnan, bár Borsos Miklós éppen Tihanyban, Fodor András Budapesten vagy Fonyódon él, Jankovits és Devecseri meg már a sírban. Onnan még a görög és latin világba, a középkorba is elrepülhet angyalszárnyakon.

Talán a költő már fölöslegesnek is tartja jegyzetem irányát. Ő már a vidéki költő gondjait bölcsen elintézte magában. S most éppen szőlőt nyit, gyümölcsfáit dédelgeti, vagy a mesterekkel beszélget, vagy költeményt ír Balatonból kimentett malomkövén.

Vulkánok, fügefák

Aki a költő tartalmait elsőre tudni akarja, olvassa el Vojtina levele című versét 1952-ből, ezt a maga mentségére íródott ars poeticát. Aki elsőre tudni akarja, mekkora költő, olvassa el a Heszperidák kertjén innen című nagy filozófiai költeményét. Válaszra talál, de az életmű zsongító élményeitől megfosztja magát.

Úgy éreztem, Takáts Gyulát ismerem, de most összegyűjtött verseivel találkozván róla való tudásom hiányai versről versre bizonyítódtak. Az egészet látnom olyan, mintha egy nagy erdőben járnék, ahol még egy jó betyár is előugorhat, aztán virágos tisztás, szélén forrás, a szarvasok itatója, szélén falu földművesekkel és mesteremberekkel, távolabb kék pára, oda igyekszik a vándor a halak és sirályok közé, a vulkánok, várak tövébe, a szőlős oldalakra. Változnak az évszakok, ám ez csak a felszín.

 

Nem tájkép! Földem s dalom egybe s együtt ez az ország! – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Iskola, élet, mint a parasztnak a földje s eképen   ő tanit és táplál! Nem modelem, de anyám.

 

Valóban pannon költő, de úgy, ahogy anyjának gyermeke. Mint Illyés Gyula is pannon költő, régebbről Berzsenyi és Vörösmarty. Természetesen mindegyik más. Takáts Gyula a maga természete szerint az és nagy. Jó lenne beismernünk, hogy a magyar költészetnek is több nagy ága van nagyjaiban, s itt megláthatnánk Takáts Gyulát. Ő az emberi természet vágyainak teljesüléséért ír, a teljes fölszabadulásért, a harmóniáért. Láttatja a világot, terített asztalhoz ültet bennünket. Történelmünk plebejusi rétegeiben régészkedik, s egészen Krétáig szellemi örökségünk vizein hajózik. Mondja, a kétkezieken múlik a világ, szép az a munka, ha a szőlőt nem veri el a jég, s a téli présházakban fölcsillan a pohárban a nyár.

Ráfogták, Vojtina levelé-ben olvashatjuk, polgári költő, ma talán azt, hogy nem közéleti, vagy talán nem írja meg a történelmi változásokat. Az utóbbi negyven évet az ő költészetéből megismerhetnénk: háború, szabadságunk tavasza, ötvenes évek, ahogy az időben megítéltetett. S a lélek belső története a rácsodálkozástól, az idilltől a filozófiáig leírásban, dalban és bonyolult versgeometriában.

Jékely Zoltán születésnapjára

Tiszteletlenség korára figyelmeztetni a kortalant. A fiatalabbnak már-már halálos bűn, hiszen a tisztelet is kivetkezhet magából. Számomra nincsen Jékely Zoltánnak születésnapja. Akár most is lehetne az a kisfiú, aki horgászbottal áll a vizeshordó fölött. S mert kortalan, nemzedéktársamnak is tekinthetem, születésem előtt írt verseiben zúgnak a létem előtti erdők, és süt a létem előtti nap, s végigborzong a halálfélelem, amely születésem után nyert hitelt és kapott magyarázatot. A félelem, mint a messziről támadó szél, ahogy elér hozzám a fák lombjain át.

Mintha már én is megéltem volna az anyaméhben vagy előbb a testet ölteni akaró sejt bolyongásaiban valamikor. Ezért vagyok merész szólni róla. Meg azért is, mert serkent a ragaszkodás a nagy, teljes életet élő költő iránt, és meghajtatja fejem az irigység az istenből teljes tökéletességgel kilépő költő előtt. Nem kényeztetett el bennünket őféle tehetségekkel a sors, emiatt sok gyarló kritikusa értetlenül áll a tüneménynél. Ő nem fejlődött, ő volt és van. Mint ahogy nem fejlődik a hegy, az erdő, a tenger – csak volt és van. Húszévesen már olyan verseket írt, mint most, nemcsak formában tökéleteseket, de bölcsességben is áldottakat.

 

én tudtam már huszonnégyesztendős koromban, hogy véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van

 

– írta harmincegy évesen. S mert költészete a létezés két legnagyobb csúcsa, a szerelem és a halál között feszülő kötélen egyensúlyozza végig magát a Niagara fölött, mindig pontos és izgalmas, és kecses, ahogy a nagy produkciókhoz illik. Magasztosan profán.

 

Mindég lesz a nagyvárosok határán egy-egy letarolt-gyepü rét, hol hüvös alkonyati órán hallani e mély dobzenét, mely mérföldekről mágnesez magához labdaéhes diákot és inast, s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, ki eltünődve dől a kapufához.

 

vagy:

 

s ti lábaim, sebes, vad agaracskák, akik leányok lábát szorították, s felhők alá rúgtátok a labdát, örökre megmereszt a síri hapták.

 

Nem az idő érlelte Jékely Zoltánt, hogy ifjan szerelmes és vidám legyen, aztán felelős, netán komor, aztán a hulló hajszálak figyelmeztetésétől kétségbeesett. Egyszerre túl volt mindenen és előtte is, ma sem nőtte ki koravén ifjúságát. Hamar megértette a halottak országát a nyirkos templomhomályból, a temetőkből, a szép juhászné elégiájából, a madárapokalipszisből, s ma sem felejtette el a szerelmet. Én sem tudom elfelejteni azt a nyolcsoros versét az elefántok párzásáról, a behemót élőlények monumentális szerelméről. Aki egy ilyen helyzetet verssé emel, az nagyon szeretheti az életet, igazán értheti a halált.

Ínyenc – gondolom versei olvastán. Ínyencsége a stílusa, ínyenc a históriában, a természetben, a kapcsolatokban, a suhanó álmokban s egyszersmind a nyelvben. S az élet szakácskönyvétől csorog a nyálam. Nagyítólencséje alatt hatalmassá nőnek a pici dolgok. Megnőnek olvasói is, szárnyam van, tudok énekelni, boldogságom már-már tériszony, ahogy letekintek a nyári napos havasok csúcsaira.

Évtizedek hatalma

Erdélyben voltam is, nem is. Szófiába utaztunk Románián át. Visszafelé teleholdban megfogadtam magamnak, nem alszom, nézem a Kárpátokat, ezt a hatalmas, ligetes fenyőerdőt. A fenyvesek, tisztások holdas melankóliája most, Jékely Zoltán költészetén gondolkodva eszembe jut. Nem olyanok voltak, mint a hazaiak, hiszen nálunk alig van összefüggő, nem hasonlíthatók a szibériaiakhoz sem, ott nyárfákkal keverednek, tömörségükben unalmasak. A Brassói havasokban elképzeltem magamnak egy pásztorkunyhót, néhány birkát, egy kis bárányt, meg az Erdélyi Szépmíves Céh halina posztóban fehérlő kötetét – együtt a sejtelmes örökkévalóságban.

Kolozsvár betonját cipőtalpammal érintettem – toppantottam egyet. Efféle emlékekkel akarom a költőt megidézni. Akár együtt is utazhatnánk Budapestre a Sebes-Körös partján, a csucsai kastély alatt, műremek szénaboglyákat nézve, melyek festményre vallóan illenek, barnák a nyerszöld hajlatokhoz.

Elég a készülődésre, hátterül Jékely verseihez, szinte mindegyikhez, mert ebből szívják tápsóikat a láthatatlan gyökerek.

Erdélyért is szeretem őt megvalósulásában.

Gimnazista koromban olvastam a Madár-apokalipszis című versét. Másféle volt az a találkozás. Az ötvenes évek elején – nem kell mondanom – mit okozott nekem ez az ismeretlen költő.

Szakembere vagyok a madárvonulásnak, bár kócsagot és keselyűt nem láttam még repülni, jó volt megtudnom, a kócsag haptákban úszik, a saskeselyű minden bombázónál borzalmasabban csap bele a levegőbe. Az északra húzó fecskehad „sűrűn sötétlő fekete vonat”-ába, a magános vándorok, holló, héja, gyöngybagoly közé.

A vers úgy indul, mint valahonnan az élet vonulása. Északra húznak. Béke lehetne fönt, de sejthetjük, mi készül. Fekete vonat, felhő-útvesztők, a Föld görbületéből valami torok köpdösi őket, a gyöngybagoly röptében is friss vérről álmodik, a saskeselyű szárnyával világot kavar, a csillagot szétlobbantja, távolibb apokalipszisre lássunk, üzekedő csillagokra. Az előadás drámáját két földi név fokozza. Remegnek ezek a nevek környezetükben.

 

– Az égi szerelem vad ütemétől nem érzitek, hogy reng, liheg a tér? Ez már nekem sok, mondotta Sőtér, megőrülök, az arcom csupa vér. Ezek volnának, hát a Jelenések? – tünődtem s néztem a hősi vigyort, melyet Grandpierre Emil hevenyészett, mely tán örökre az arcára forrt. – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?

– kérdezi a költő két évvel a háború után.

Most újra olvasva verseit, meghasad a döbbenet burka. Belül „gépek hordája bagzik” – „gép gépet szül, ágyú ágyút fiadzik” – „a Holdról nézve földünk hogyha látszik; likas halálfő, orra szeme nincs.” A képeket a nyelv annyira fölfokozza, hogy a háborús versei háborúk maguk is.

Alig akad hozzá hasonló végítéletes költő, gondolhatnám.

1956 szeptemberében megismerhettem az ellenkezőjét. A Hungária kávéházban a Dohány utcai oldalon, a bejárattól jobbra ültünk a második asztalnál, én bátyám oldalán, kis elsős egyetemista. Nem hittem volna, hogy ő írta a Madár-apokalipszis-t. Akkor jött meg Bécsből az írók kirándulóhajójával. Virgonc volt, nevetős és olyan ártatlan fürge tekintetű, akár Tersánszky. Elmondta, mit hozott: nyújtható nadrágocskákat a család nőtagjainak. Szemérmes mosollyal mondta el.

S ez a nádhajlású alak nyolc évvel később belehajolt a visegrádi busz tömegébe, valahol Kisoroszinál, komornak találtam, talán mert egyedül volt, hiszen minden magányos utas olyan szomorúnak látszik. Vagy csupán tűnődik, halakról, a múlt fenyveseiről. Ki tudhatja, mi jár egy magányos utas fejében? Ott nyár közepén, mikor a Duna-szag rnég a motorfüstön is áthatolt. S olyan zöld volt a világ.

Jékely Zoltánról közismert, jó időben Pesten alig található. Ott horgászik valahol a Duna-kanyarban. S milyen pompás verseiben a horgászöröm!

 

Ki rótta rám? az Isten vagy az Ördög? Akár borús, akár derűs az ég minden perc, mit nem horgászatra töltök, úgy érzem veszteség. Irodalmat, szerelmet hanyagoltat velem ez ős kötelességtudás – S közben nem fájnak az élők, a holtak, s nem fáj az elmúlás.

 

Irigyen nézi a halászsas zsákmányát, a jó két araszos halat, mert ez az ősi igazi halászat, a horgászszerszámok megaláztatása. Halnevek ragyognak akár a hálóban: balin, compó, dévér. Egyik versében horgászvacsorájával csiklandoz olyan bűvöléssel, hogy én is jóllakom.

Elmosolyodtam, mikor Tamási Áron Vadrózsa ága című könyvében a következő sorokat találtam:

„Közelebb érve azt is láttam, hogy a fiatalember horgászbotot tart a kezében, s annak a horgászbotnak a zsinórját egyszer a hordó vizébe ereszti, máskor pedig onnan kiemeli. Egészen közel érve megismertem, hogy a hordóban halászó fiú Áprily Lajos fia, Jékely Zoltán.

– Fogtál, Zoltán?

A fiú kedvesen hunyorít, tréfásan reám nézett, és így szólt:

– Annyit fogok, amennyit akarok.

S csakugyan igaza volt, mert ahogy későbben megtudtam, Zoltán szorgalmasan gyűjtötte a halakat, beléeregette a hordóba, s amikor kedve kerekedett, egymás után halászta ki őket, s egymás után eregette vissza.”

Ezek után zavarban vagyok halálra gondoló szorongásai miatt, s amiatt is, hogy azokat próbálom végiggondolni.

A magyar költészetben ilyen tragikusan derűs, derűsen tragikus költőt nem ismerek. Úgy szereti az életet, hogy minden pillanatában éli a csontvilágot. Együtthatása, mint a virágos temetők, ahol a szem röntgensugarai pásztázzák a koponyákat. Együtthatást mondtam, mert verseiben sorról sorra az élet az elmúlásba torpan. Ettől különös hatása lesz: egy lehajló cipruslomb, egy síron növő, viruló rózsa…

Rettenetesen sok a halottja, fronton veszett barátok, ifjúkori szerelmek, szülők; s rigók, halak, fenyőfák nemkülönben.

 

Mily távoli lelkek sereglenek, kötözni könnyes gyolcsba friss sebet! Nem érzik: a gyászban a kegyelet minden kín közt a legkegyetlenebb.

 

Egy cipruslomb, egy síron viruló rózsa – írtam. Megkockáztattam a félreértést, hogy magyarázatra kényszerüljek. Jékely olyan elegánsan veri le az almanachlírás porokat, akár a kalapjáról.

Az Elkésett cipruslomb Etelke sírjára így kezdődik: „Kulcsos házmesterek zakatolása”, s a verset Petőfi-sorokkal fűzi tovább. A házmester után valóban cipruslomb lengedezik, de Jékely egyszerre annyira jellemző váltással kicsavarja az efféle hangulatot. Megöleli a halottat. Tilalmas mozdulattal megöleli a halottat, olyan valóságosan, mint ahogy a kulcsos házmesterek zakatolnak, ahogy könnycseppek gödröcskéi látszanak a havon.

Ez a költemény siratóinak határesete. Inkább a mindennapi dolgokhoz kapcsolódik: már örökké fogason függ az apai kalap, eltűnt barátja sálját viseli, újat vesz neki, ha majd hazatér. De már csak álomi látomásban, ahogy álomban tűnt el a vidám kirándulásról, pajkos fiúk és sudár turistanők közül, megjelent mint az élő, rokoni csókkal illethetően. Ebbe az Álom-rekviembe a költő mégis belecsöppent kis vaskos esetet: „egy szőke nő útfélre állt, s vizelt.” Ha egyszer elégiás, máskor nyersen földi, mint például a Rigótemetés-ben. Leírja, hogy a szőlőbe temetik, minden volt madaruk mellé, a rothadást lebíró tollmaradványok közé, lábánál fogva rakja a gödörbe, „mély volt az már, tán embernek való”.

Micsoda tapintat a természet iránt a halott rigó megtiszteltetése! Mint embernek: a föld, nem macskagyomor. A család madara volt. Akinek madarai, virágai, fái vannak, szinte elkeresztelve, az nagyon szereti a világot.

Ekképpen szeretteti velem bűvös erotikáját, a nehezet, a finomat.

Sokéves elhallgattatása után – 1943 és 57 között nem jelent meg verses könyve –, 1964-ben megvettem a Lidércűző-t, s mert az 1957-es Tilalmas kert-hez nem jutottam, ebből a könyvből ismertem meg és megszerettem – különösen az Elefánt-szerelem nyolc sorát:

 

Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron, Nagy lomha tömegüktől lüktetve reng a föld. Amint fektemben nézem rád gondolok virágom: Együtt, együtt megélni e behemót gyönyört! Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos, Az elefántokénál a földön nincs nagyobb. Földrengés morajától riadt a messzi város, S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok.

 

Olyan vers, amiről szükségtelen beszélni, talán illetlen is. Emlékszem, apámnak csődöre volt, 45 után födöztetett, mikor a méntelepek üresen pókhálósodtak, megengedték neki. Fehérágyékú gyerekként azt a behemót szerelmet nem álmodtam még megélni valakivel. A „Rád gondolok virágom”-tól, ettől a halk virágéneki sóhajtól szűz voltam akkoriban. S a cigánylányok lidércétől is, a tündéri dúvadtól, vadszagú keble aranyparazsától.

Ovidiusi, catullusi erotika! Hát még ha az Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról című versét elolvassuk az Évtizedek hatalma kötet 317. oldalán.

Szürreálisan vad képzettársítás a Borbogár című vers gyermeki tapasztalata és mai látomása. A borbogár magába szívta az óborok tüzét, maga is tűz lett, a szerelmi szenvedélyé, ami még vakulást is megér.

 

Áldozatomra ő megváltozik: tüzes, fekete lánnyá változik, s teste ágyamban mindig hajnali órákban fog majd fölparázslani.

 

De ringassuk el magunkat Clorinda emlékén, a gyönyörűségen. Különös élmény, mert Jékely nem muzsikáló költő, ritmusával nem andalít, észrevétlen a dallam, a szavak meghökkentő ütköztetése, zsúfolása, a váratlan kifejezések, melyek legföldibbek az éteriben, jelentik jellegzetességét. Ám, Clorindáért muzsikálni kell.

 

Most hogy a tünde Clorinda elindul.

 

Mert maga is zene, „színdús eleven violinkulcs”. Egy ifjúkori emlék varázsolódik, „volt nincs mesekincs”. Először csak a ritmust érzem, mintha tárgytalan lenne a vers. Másodszorra figyelem, miről is szól. Ez a „szelíd vad, csodamellű” – „hol puha hinta, hol buja kínpad” – „duda-emlős” román lány, mint zeneszerszámok továbbzengése a mű befejezése után, elszállt. Semmi több. Mégis, helye a legszebb magyar szerelmes versek között van.

Élet, szerelem, halál egybetorlódása Jékely költészete. Mint minden költészeté, de ő annyira leplezetlen ebben a három alapfogalomban, tíz mondattal lényege kimondható, és következzenek a versek. Érthető szorongással fogtam ehhez az íráshoz.

Tanulmányai, utazásai, az erdélyi és olasz ódon templomok, középkori fametszetek, a manapság föltárt budai szobrok ihlette remekek éppúgy kulcsot adnak hozzá. Nélkülük csonka lenne a kép, mert egy európai elmét adatolnak, nagy költőt, aki megnevezi az örökkévaló mulandóságot.

Tizennégy évvel ezelőtt, a Fény presszóban találkoztam vele harmadszor Kormos István társaságában, fiatal költő, hogy onnan menjünk a Rákóczi Gimnázium szép lányaihoz fölolvasásra. Olyan izgatott volt, mint egy diák első szavalása előtt. Meg akart lógni, nyaggatta Kormost, minek őneki ez a fölolvasás, csak egy kis gyűrött vers van nála. Rábeszélés meg egy bátorító konyak után mégis fölolvasott arról a kis gyűrött papírról alig hallhatóan, s mintha fölsült volna, ellépett. A régi Rózsadombban találtunk rá, túrós csuszát evett.

A szelíd merénylő

Karinthy Gábor legendája megszűnt megjelent összes műveivel: versek, Ovidius-fordítása, emlékezése meg az életrajza. A könyv mindegyik tétele fontos, örüljünk a műfajok vegyítésének. A versekben nem mindennapi költővel ismerkedhetünk. Fordítása még inkább a formaművészre figyeltet, a nyelv akkora akrobatájára, akit talán a versekből észre sem vennénk, mert költeményei megdöbbentőek. Apjára emlékezése legendafoszlató, reflektor, kellő eszköz, hogy nem a nagyság árnyékában sápadó virág, ugyanakkor plasztikus ábrázolat Karinthy Frigyesről, a habzsolóról, a sietőről, a tétováról, a magányosról. Gábor önéletrajza pedig megvallja, mért teremtődhetett meg legendája. Mi az oka a Nyugat harmadik nemzedékének csillagképéből annak a szupernovának, amelyik sötétségbe rejtőzött figyelő szemeink elől?

Akik eddig tudtak róla, nem lehetnek többen, mint a hivatásos vagy amatőr csillagászok egy ország lakosai között. Volt valahol, fénylett, azután elsötétedett, ma is ott áll felfoghatatlanul, de végre láthatjuk régi tündöklete csodálatos képét. Láthatjuk! Többről van szó, mintsem sajnálkozzunk sötétje miatt, hogy mi lehetett volna belőle. Túl korán lökött ki magából egy nagy költészetre való energiát.

„Én is tudtam és mindenki tudta, hogy költő vagyok, a családban én vagyok a költő. Nem is érdekelt egyéb, csak a vers.” Ha ez az idézet sorsába vezető fonal, ahol a didergő költőt megtaláljuk, akkor meg kell éreznünk a költők kiszolgáltatottságát is, ahogy gyűrött ingben műfajuk háromlábú székében görnyedeznek.

Manapság, mikor a mesterkélt szépség olyan anakronisztikus és nevetséges, mint a vastagon rúzsozott, púderezett, virágkalapba és rózsaszín selyembe öltözött öregasszony, akkor Karinthy Gábor is visszanyeri költészete értelmét, időszerűségét. A szépség rabja volt. Ezt a közhelyet csak azért mertem leírni, hogy kimondhassam: lázadó, merénylő. A szépség a tárgya merényleteinek.

S ha robbantó, vágó- és szúróeszközei nem is a maiak, s a maga korában is hagyományosak voltak, tette mégis sikeres, mert jól állnak a kezében az eszközök. A végeredmény megdöbbentő. Zsenialitása ördögi, mintha egy földmélyi szörny garázdálkodna, párolgó, lágy húsokat szeletelne, nyakat harapna, széttörne mindent, a felhasadt bőr alól hófehér galambok szállnak elő, s szíven szúrt bokrok maradnak a háta mögött, boszorkányok lángolnak a máglyán. S ő maga is fölhasad, vérzik, ördöggörcsöt kap, megemészti a tűz. Tízmázsás letargiájának súlya olyan, mint az összezsugorodott csillagoké. József Attila élete végén jutott el a „bogár lépjen nyitott szemedre” állapotába, ő tizennégy évesen, 1928-ban. Kibírhatatlan! Maga lett kibírhatatlan magának. Nem a sorsa választotta ki őt az irodalomból, a sorsa belőle fakadt, s annyira társadalmi érvényű, amennyire a cigarettapapír vagy a pihe megmozdul minden fuvalomtól. Ha van Magyarországon elátkozott költő póz nélkül, akkor Karinthy Gábor igazán az, ez a szelíd, merénylő vértanú.

Mert szelíd! Talán még a csikket is fölvenné a lépcsőházban, hogy másoknak ne legyen piszok. Letörli a tárgyakat, hogy saját fényükben ragyoghassanak, olyan tiszta jelenvalóságban jelenít meg pecsenyét, petrezselymet, a palackok bizarr bástyáit, büszke cipókat és halakat, gyümölcsöket (övéi ezek a pontos jelzők), hogy megvalósulásukból a legnagyobb életszeretetre gondolhatunk. És mégis, mint Rimbaud kenyérlesői a pékség előtt, ő a nyomorult a világ előtt. Éppen úgy szelíden, de a zsebében késsel.

A művet társadalmi összefüggésében szeretjük látni, ez a mi nehéz hűségünk a történelemhez. Ha Kafkának beszámítjuk hivatalait, Traklnak az első világháborút, akkor Karinthy Gábornak is számítsuk be azt a két világháború közti világot, amelyben ilyen szomorú költő lehetett, s versei fölé azt kellett fölírnia: Bánat. Gondoljunk társadalmi érvényére is ezek után.

Minden verse az első élmény gyönyörűségével hatott rám, és szégyenlem pontos hasonlatomat a szupernováról, és szégyenlem kötetének utolsó verséből fakadt sóhajomat: hölderlini nagyság és csacsogás! Olyan élményem lett, hogy még azt is elhiszem, megváltoztatja az eddigi törvényeket: „Ám ez nem jelenti azt, hogy többé soha nem írok, majd ha visszajön az ihlet.”

Kormos István mágiája

Tudtam, legjobb műfordítóink egyike. Ösztönösen, megfogalmazatlanul vallottam, kijelentő mondatos terjedelemben. De most itt van válogatott versfordításainak gyűjteménye, s a bővebb indoklást nem odázhatom el.

Olyan örömmel rakja elénk fordításait, akár a verseit. Azt az utat, melyet a mű a papíron ballonkabátja zsebéből, pénztárcájából asztalunkig megtesz a kezünkig, boldog oldottság lebegi át, függetlenül, hogy Kormos István vagy André Frénaud alkotása sorjázik-e azon. Mert végül is a más nyelvű vers az előhúzott papírokon Kormos alkotásává, magyarrá lényegült. Műhelyének két egymásba nyíló szobája van, s az ajtó mindig nyitva áll.

Egyszer rádióműsorban kérdeztem, azt mondta: „A műfordítónak nem nyelveket kell tudni elsősorban, hanem versül kell tudni.” Igaza van, a fordító nem elégedhet meg az informálással, magyarrá s talán még sajátjává is kell alkotni a verset, természetesen olyan határok között, melyeket az idegen költő húz meg. A fordítók nevét letakarva egytől egyig fölismerhetem az övéit.

Mik egyszerre fölismertető sajátosságai? Neki a műfordítás nem bérmunka, hanem ihletett kedvtelés, éppolyan szükséges, mint költészete. Egyik tágítja a másikat.

Elsőnek a nyelve, aztán a választása vall rá.

Maga választotta természetéhez illően a szegénységben szomorkodó Tu Fu-t; a Si King magányos-árva, szépségtől roskadozó dalai, a középkori portugálok kecses lantját örömmel hangolja föl a magyar szavakra, az ófrancia költészet pikantériájától dévajkodik, tobzódik Chaucer érzékletes sorain át, szólongatja a modern költészet zenekarát, melynek instrumentumai neki oly igen kedvesek. Azokat a moderneket szereti, akik az értelmet, érzelmet, érzékletességet nem tagadták meg, de nem is hevertek bele az elkorhadt sablonokba. Már választásaiból is előhívhatom lelke arcát: meghatározott, akár a testi, vonalasra vésett, ívesen domborított, fényre vágyó fej árnyékos plasztikája.

Tehát, mert önmagát keresi a világirodalomban és önmagát találja meg, nem hamisít, nem követ el bűnt, ha leigázza, kizsákmányolja, értékeivel kolonizálja, értékeivel gazdagítja a meghódított tartományokat.

Elsőnek a nyelve gondoltat Kormosra, de természetét mégis a választása ismerteti föl. S hogy a fölismerés pontosabb lehessen, tudnunk kell, kit nem választ, s a választottakból mit választ. Nem hiszem, azért hiányoznak a németek, mert nem ismeri a nyelvet, hátha ismeri; a portugál középkori líra külön rész is lehetne újdonságos szépségeivel, és úgy tudom, fordítója nem tud portugálul. És finnül, észtül sem biztosan, csehül se, szerbül se, lengyelül se, a kínait ne is említsem. Kormos István olyan költészetül tud, amely szelleméhez illik; a magyarhoz a finn, észt, a mordvin, a chanti, s ehhez a latin népek szabad világossága, melyben megélheti a teret és időt; a szlávok szenzibilis búja, melyben „köd előttem, köd utánam” eltűnhetik; s a más költészetekből minden, amire érvényes az előbbiek mágnese. Ez a magnetikus szerelem könnyedén idevonzza az angolokat. Az élen Chaucer jön:

 

Vállán bő teveszőr zeke víg kacskaringókkal tele; övén kés, díszes-veretes, cipője szerfelett hegyes, bár széles orrú hajdanán; tiszta-szaru az oldalán, keze könyvet tartván lecsüng.

 

Mutatja őt Robert Green, aki csak azért fordíttatott le, hogy a sovány, „nem nagyon magas”, piszkavaslábú, harisnyanadrágos, sityakos, ezüstfényű és lágyhajú költőt botjával koppintva elővezesse.

Jön Blake, a kis csibésszel és a kéményseprővel. Most nem játssza ki, micsoda zuhatagok hanyatlanak az agyától a szívéig, mutassa meg azt csak Puskin, akinek árvízi haláltánca elviselhetőbb, démonai nem albioni démonok, Blake most enyhébb, kedvesebb ajándékokkal érkezik, az ártatlanság és a tapasztalás dalaival. De Burns három verssel is teljesen. Keats, ahogy a vendégnek nem szabad megfeledkeznie a jó modorról. John Masefield egy matróz históriáit énekli el:

 

egy ágy s egy pléhpohár fölös lett – így esett – dolgunk végeztivel.

 

Ahogy Masefieldet ismerem, legjobb formáját adta.

Azt írtam, választása jellemző rá. Zavarban vagyok. Zavaromban Villont tartom a kezemben, Walter von der Vogelweidét, Shakespeare minden vígjátékát, az egész Moliére-t (a Sganarelle kivételével, mert azt már Kormos lefordította, de válogatott versfordításai közé egy sora sem kerülhetett), Verlaine-t, Apollinaire súlyos bibliotékáját, a huszonhárom évesen halott Baczynski összes műveit, a beat költők között Ferlinghettit. Csak könyvtárosi cipelőtechnikám segít a megnevezett és megnevezetlen könyvtorony málházásában. Zavarban vagyok. Zsarnoka lettem szerető olvasói óhajaimmal.

De hát mennyi az élet, azokhoz a szent passziókhoz, amiket véghez kéne vinni!

Vágyaimban megtörve inkább nyelvéhez fordulok. A stilisztákra vár az a vizsgálat, melynek végeredménye lenne: jelen költészetünkben a hangutánzó és hangfestő szavak legnagyobb mestere Kormos István. Általuk úgy emeli föl a verset, mint satu a kocsit, nem a vehemens emberek izomerejével, hanem a fizikai törvényeken alapuló áttételek rafinériájával.

Vallomásomhoz ne legyen szürke egy kis nyelvészkedés, hiszen az előzőkre is az biztatott, hogy Kormos fordításai közben ilyen mondatokat találtam:

 

Csupádon-csupa fütty az életem.

 

Azt hiszem, hogy a mordvinoknál is zsiborog a láb, s az oroszok úgy gondolnak a tatárra, ahogy „kaftánja korcos, ékes, karmantyús vala személye”. És mindenhonnan messziről donog a harangszó, s kahog az éj. S honnan döcög a szekér kenetetlen nyiszorgó négy keréken? S a hóhullás mélye mért hózuzogás? S mit jelent a két sor:

 

Fölmásznak Isten szekerére, koccantva Isten oldalára.

 

S aztán tovább: „kit gyámolának tisztel csonka-bonka”. S mit jelent, hogy „csapott suhér szelet”, s „gágározott és habatolt”?

Kormos mindig a jelzőből teremt kifelé állítmányt és alanyt. Sohasem megállapodott, hanem virul, bosszankodik, pajzánkodik, de soha nem trágárkodik, mikor az ófrancia énekek vaskosságait a magyar népköltészet szemérmes őszinteségével adja át nekünk. Tudja a feladatát. Ott áll, ahol ítélkeznek a jelzők.

A magyar nyelv elfelejtett rétegeiből is alkot, új szavakat teremt maga is költészetben, fordításban egyaránt.

Így ismétlődik, szélesül és magasul versről versre, fordításról fordításra mágiája.

Világ a költő szeretetében

Elolvasván Juhász Ferenc legújabb könyvét, erdőjárás után éreztem magam, az erdő alján, ütötten a határtalanságtól. Szavai mámora bennem élt tovább azokkal a hóval és zölddel váltakozó képzetekkel, melyek a föltámasztott halottakat körülvették, s alakították bennem növekvő világukat.

Verseket olvastam. Versek, elsodró költészet hatása ért. Hiszem, nemcsak a költői gondolkodás munkálkodott bennem, amikor az alkalmakból fakadt gondolatok mögött költemények egész sorát véltem fölfedezni: Baudelaire okán a Döbbenet Belső Várkastélyának líráját, Petőfi halálának eposzát, Juhász Gyula és Anna szerelmének balladáját, a siratóéneket Ferenczy Béni porai fölött. Harmadlagos volt az alapok: emlékbeszéd, előszó, megnyitó, nyilatkozat. Nem iktatható ki ez a könyv Juhász Ferenc költészetéből Juhász költészetének magyarázatává, nem vizsgálhatja senki csupán tanulmánykötetként. Elsődleges a költői tartalmak kifejezése itt. Csak annyiban különbözik verseitől, amennyire a hittevő, a figyelmeztető és az oktató szándék nyilvánvalóbb, a vers testben kevésbé rejtőzködő.

Hitet tesz költők, művészek, művészetek mellett, s nemcsak magukat, de környezetüket is szeretetébe fogadja. Nem kritikus vagy esszéíró, nem célja mikroszkóp alatt leválasztani a jóról a rosszat. Akkor ítél, amikor választ. Az érdemeseket szereti, a szeretettől képzelete naggyá tárul, fantáziája olyan lényegekre vet fényt, amelyekre csak költő képes, a ragaszkodó édes öcs, a figyelő idősebb testvér. Irodalomtörténészek és kritikusok folyamodhatnak ehhez a könyvhöz, s nemcsak azért, hogy így látja Juhász Ferenc Baudelaire-t, Petőfit, Arany Lászlót, Adyt, Szabó Lőrincet, Berdát, Radnótit, Illyést, Zelket, Somlyót, Kormost, Kiss Benedeket, nemcsak azért, hogy ő így látja, hanem hogy e látásmód tisztaságától, s az érzékenység zsákmányaitól felfrissüljenek és gazdagodjanak.

Példáért folyamodhatnak ehhez a könyvhöz a fiatal költők is. Juhász Ferenc, akinek korszerűségét hangsúlyozni fölösleges, sohasem vette le ujját a múlt és jelen igazi irodalmának és művészetének verőeréről, a könyvet sohasem csukta be, nem állt meg a befogadásnál, tovább gondolkodik s gondolkodásra serkent. A kortársi művek nagy havazása még a félmúltat is maga alá temeti, könnyen elfeledkezhetünk régi nagyjainkról. Az emlékezet örökös ébrenléte szükségeltetik. Történelmiség, ragaszkodás és szeretet. Ehhez pedig rendszeres munkálkodás, cselekvés és a csönd állandó megtörése.

A költő szeretete a csontokig ható, sírokon eseng, alámerül, lent dolgozik, varázsszerül a holtak műveit, sorsukat használja a feltámasztáshoz, a felmutatáshoz. Mint ahogy Zelk Zoltánról írta, a dolgok őt is visszaszeretik; a holtak, a holtak kedvesei, az élők, a versek, Schéner Mihály képei, Hajnal Gabriella goblenjei, a Picasso- és Léger-vásznak, Berki Viola mesevilága, az afrikai sziklarajzok s a pop-art gipsz-bábuk, Henry Moore királyai.

A kötet egyfogantatású. Célja megértetni és megvédeni az életet, a művészetet, rnegérteni a földet és a halált. Költői cél. Utolsó ciklusa e költői célok puritán magyarázata, műfaja inkább a tanításhoz áll közel. Válaszok. A könyv többi részeire is. Annyira lényegesen, hogy írásom csak szerény biztatás lehet: olvassák a mindenség vázlatait, ezeket a mindenség öleléséből fogant vázlatokat.

Hódító, hódoltjaiban

A kezdő műfordító, akit iskolái tökéletlensége s talán ebből következő restsége az idegen nyelvek proletárjává tett, megijed Somlyó György ezerkétszáz oldalas versfordítás gyűjteményétől. Hogyan lehet ennyit dolgozni? Hogyan lehet ennyi verset megemészteni? Somlyó az első kérdésre remekléseivel válaszol: érdemes volt! Gyámoltalan olvasóját bátorítja a világköltészeti idő rendjével: régmúlt, múlt, közelmúlt, jelen – nyisd ki a könyvet ott, ahol éppen kedved tartja! Az olvasó félelme birtoklásvággyá lesz és mámorító aktivitássá. Megismerni ezt a fordítói életművet, s kedvre derülve, munkába kezdeni magának is, szárnyat növesztve-bontani új, ismeretlen szelek ellenében, hogy egyes szám első személy lehessen.

Somlyó György a sztrugai költőtalálkozó fáklyafényei hátterében a makedón nyelvre biztatott, mert a kis népek nyelvének is nagy a szellemi haszna. Ő spanyolul versek fordítása közben tanult meg. Talán így fordította azt a Neruda-kötetet, amelyik már gyerekkoromban kezembe került. S hogy így is lehet, szorgalommal, hegymászó-kínokkal és gyönyörűséggel, azt nemcsak Neruda-fordításai igazolják, de Machado, Rafael Alberti, Hernandez, García Lorca, Octavio Paz, Vallejo is. A fordító Szélrózsá-ját forró latin áramlatok igazgatják maguk felé szüntelenül; a spanyolok és a franciák.

S bár figyelmesen kutat másfelé is – a görög Kavafisz és Ritszosz, a cseh Holan, az amerikai beatnikek lényegüket mutatóan vannak jelen – mégis a latin Európa és Amerika az otthonos területe. Innen hozza legnagyobb és legismeretlenebb zsákmányait, hogy mi is fölfedezzük őket. Nagy élményem volt a mexikói Octavio Paz. Aztán a portugál Pessoa, akiről 1969-ig csak hallani lehetett, azt beszélték róla, olyan verseket írt, mintha három teljesen más költő lakott volna benne, s egyszer csak átadta verseit Somlyó a Bika sorozat-ban. Nemrégi nagy vállalkozása a Hallomás: harminchat új francia költő. Meghökkenve és csodálkozással olvasom kortársaimat, nemzedéktársaimat, mikor leülök velük egy asztalhoz. Somlyó György a házigazdánk és tolmácsunk. S mikor a vendégség föloszlik, nekem kell leghálásabban megköszönnöm a házigazdának a magam és fiatal magyar költőtársaim nevében, mert szükségünk van a távoli láthatárra, s e fordításokra nemcsak olvasóként tekintünk, de a magunk költészete gyarapodása miatt is. A régi világköltészet már csak olvasmányélmény lehet, a kortársi nekünk munkaeszköz is, mint a Szélrózsa második kötete Tzarától Denis Roche-ig. Ekkor már mi is hódítók vagyunk. „A hódító a hódoltakba olvad.”

Somlyónak nincsenek formai, érzelmi határai. A görög időmértéktől a mai szaggatott versig, ahol megtörnek a szavak, és a mű a bespékelt idézetek nehezen követhető logikáján araszol, minden vers meghódítására képes. Akkor sem veszti ihletét, amikor Cendrars száraz fölsorolásai zörögnek papírján, vagy Pessoa tipródik mondataival képzelt padlásszobájában, szemben a Trafikkal. Élete legnehezebb munkája lehet Rimbaud verse: „Amit a virágokról mondanak a költőnek.” Mégis, virág- és embernév, szám és idegen szó hordalékával úgy rohan keskeny medrében a költemény, hogy minden szokásos, fordítással kapcsolatos szkepszisünket elfelejteti. Mintha Rimbaud szájából hallanánk a szót magyarul:

 

de a müvészet kedvesem, immár nem az – ezt végre érd fel – ha egy ritka fát éhesen elnyel egy boa-hexaméter!

 

– mondja a kamasz-zseni Somlyóra kacsintva, mert érzi verse kétféle hűségét.

Nagy színészi, pontosabban: beleélő és újjáalakító képessége van Somlyónak. De lehetősége is, hogy illetlen szerepet nem kell vállalnia. Hiszen éppen ő ad szerepet magának két legfontosabb nyelvterületén. Ki ismeri jobban a spanyol és francia költészetet? Az imperátorok iránti gyanúnkat avval oszlatja el, hogy nekünk adja zsákmányait úgy, hogy a meghódítottakat is gyarapítja a műfordítás paradoxona által.

Tornai József aranykapuja

Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjében vitatkozik egy értelmiségi társaság, már csak az újat akarás gesztusaira emlékezünk, meg az arcokra, akik ismerőseink: írók, képzőművészek, filmesek – a modern művészet jegyesei. Az Oldás és kötés s az utána következő filmek sora ezekből a vitafészkekből indult el a siker és rang csúcsára, de a hasonló indíttatású vers, próza, kép és szobor azóta is a félreértések ritka levegőjében szűköl, állandóan önvédelemre és önmagyarázatra kényszerítve. Csoóri Sándor, Tornai József, Takács Imre, Kalász Márton, Orbán Ottó, Csukás István, Horgas Béla nevét mondhatnám a költők közül, és megannyi névtelent, akik a precízen megszerkesztett lakatokra nem találták még fel az álkulcsokat. Az említett költők már több kötetesek, műveiket a kritikák megítélték, elemezték, vállon veregették és levágták, magyarázták, legtöbbször elfogultan, a hagyomány szempontjai szerint. Talán nem eléggé tehetségesek? Valóban, közülük egyik sem jutott föl a nagynak nevezhető költészet magasába, de az igazi kibontakozás lehetősége mindegyiknél jelentős, nagy költészetet teremteniök csak akkor volna lehetséges, ha a költői lét hamleti állapota helyett a gyarapodásra fordíthatnák energiájukat.

Közülük Tornai József helyzete a legmostohább. Lehetőséget alig ad megkövesedett mentőkategóriáink érvényesítésére, eldobta a hagyományos szépséget és dallamot, az élmények közvetlen költői lehetőségeit, fölbontotta a megszokott kompozíciót, kiszárasztotta a jóérzések versi forrásait, a nekünk oly kedves kötőanyagokat nem használja, őszintesége sokszor szentségtörő, humanizmusa, mint egy mélylélektani lelet, rapszodikus.

Csoórit még mentheti erőteljes érzelmi költészete, bősége, melyben magunkra szeretnénk ismerni, Orbánt megtapsolhatjuk a világköltészet mezőin dévajkodó grimaszos kalandozásai közben. Horgast mondhatjuk fiatalnak, várván újabb verseit és köteteit.

Tornai, mint a meztelen, „nem hord emberruhát, csontján a hús áttetsző, szétszakad”, ruhát vinnénk neki, idegen kelméket ő is húzna magára, de nem illene rá, be kell látnunk és látnia, minden védekezés és oltalom saját nedveiből, sejtjeiből teremtődhet, mint csigának a háza, madárnak a tolla, halnak a pikkelyei.

Négy kötete a következetes bontás dokumentuma. Új könyvével a föltámadás, az Aranykapu korszaka jött el, mert a további bontás megsemmisülés lenne már, hiányérzete felgyülemlett, alapvető indulattá változott, hogy új szépséget, zenét, kompozíciót, harmóniát teremtsen. Hasonlóan a Most nem gondolok a halálra című verséhez:

 

A sötétségből visszajöttem, esők sörénye a szememben, szél ordít, recsegnek erdők, gyerek vagyok, mint minden felnőtt, most újra levetve előtted tízezer jégkori esztendőmet… napkorong szikkasztó csóvája, süss, tajtékozz be a szobámba, itt vagyok, sár tapad hajamban, adj rám csattogó inget, föltámadtam.

 

Új kötetében lett igazán tudatos programmá: „A költészet, még inkább, mint valaha, az az alapvető emberi megrendülés, amit mindannyian átélünk, de csak ritkán tudunk kimondani. A versnek olyannak kell lennie, mint mikor kőbe harapunk.”

A költészetet nem újítja a korhoz, hanem teljesen újat teremt. Szándéka és következetessége Kassákhoz hasonlítható. Újrakezdi örömeit és félelmeit, szinte az őskortól napjainkig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a hirosimai villanás, a rontó, kísértő népdalok, a totemek és autók, az alföldi puszták és világvárosi zsúfoltság egymásba csapó feszültségében. A mélyből kihallható a líraiság, a népdalok, virágénekek, a gregorián dallamok föld alatti kísérete:

 

Miért omlasz le, pünkösdi rózsa, miért zuhansz az asztalomra? A piros gyász, a jószagú szégyen értem pusztít el tüzében? A piros gyász, a jószagú szégyen csak az én örökségem. Bámulok a kárhozott sziromra, én vagyok a pünkösdi rózsa.

 

Tornai a külső világot nem a maga rendjében alkotja verssé, a modern líra elvei szerint a világ szeszélyesnek tűnő lelki nyomaiból teremt költészetet, melyben a rozsda, a sóder, a beton és a tavaszi madárdal együtt van a Tisza kövén locsogó vörös lókoponya, a négylábú madár, a fejetlen kócsag, a farkas-, kos-, csukafejű tajtékzás mitologikus képzeteivel. A modern lírai elméletekkel azonosítja magát, felületesen rásüthető a másodlagosság bélyege. Hát tisztességünk parancsolja, hogy kimutassuk alapvető megkülönböztető jegyeit ennek a költészetnek. Olyan Pest környéki faluban született és élt sokáig, ahol az ipar 20. századi morajától kicsit félrehúzódva kezdik hajnali éneküket a madarak, a beton és vas ellenére őrizgetik sziklakertjeiket, kerti törpéiket a fővárosban dolgozó altisztek, hivatalnokok, a helyiérdekű vasút és a távolsági vonatok hordják a piacozókat; nyugdíjra váró elégedettség, babona, pletyka és félműveltség vette körül, ahova nem menekülhetett vissza a gyárak tárgyai és emberei közül, a szervetlen világ dagályából, a fáradtság mosolyából és dühéből, a titkárnők csevegéseiből és alakoskodásaiból. A lét dunaharaszti vegyes képlete kényszerítette, hogy letisztítsa önmagáról és költészetéről a szokványos cselekvés, szokványos gondolkodás és kímélet, a kifejezési sablonok kövületeit. Innen származtatható, e történelmi tudat nélküli közösségből makacs ragaszkodása a történelemhez. Szent István szarkofágjáról ír verset, s a második világháborúról, ez az ellenszenv a forrása politikai indulatainak is, a Töredék, a Vannak még magyarok című versekre gondolok elsősorban. Szinte mindent e kispolgári lét ellenére tesz, ahol az őszinteség megbotránkoztató. Felnagyított, civilizálódott változatával Nyugat-Németországban találkozik, a megdöbbenés két nagy verset teremt, a Se nappal, se éjszaka és A halál hadifoglyai címűeket.

A paraszti származású költők védelmet találhattak a paraszti élet erkölcsi és művészi rendjében, a jobbításért munkálkodhattak vagy sirathattak, elhagyhattak és visszamehettek, a városiak gyerekkorukból élvezhették a dolgozó, vagy értelmiségi környezet megszakítatlan melegét. Az ő háttere annyira értéktelen, hogy eldobásával otthontalanná változott, véglegesen. Ez kétségbeesésének gyökere, innen kezdődik az igazi létezés utáni vágyakozása, makacs otthonteremtési szándéka, melyet mániásan a költészetben akar megvalósítani.

Az Aranykapu befejezése egy pályaszakasznak, sok jogtalan és jogos kritikát kapott, inkább a részletekben, az eredet és a szándék megítélésében kevésbé. Pedig mindig őszinte volt, tudatos és megtéveszthetetlen, s nem okozott soha csalódást azoknak, akik értették és szerették.

Az ötödik haza

Új hazába jutott élő irodalmunk nomádja, immár az ötödikbe, költészete ötödik honfoglalását vitte véghez – ha már nomádnak hasonlítom saját szavával. Ha színésznek mondom, most játszotta el ötödik nagy szerepét. Új ország, új jelmez, az ember mégis ugyanegy, csak a tér és idő más körülötte, csak a ruhája más – egyszer vérvörös, hófehér, máskor gyászfekete, s szabása akár bibliai vászoning, akár popfesztiváli trikó. Hangjából mindig fölismerhető, mint a nagybőgőké, rekedtes és zökkenő, nem magasságában és mélységében változatos, hanem erejében és ütemében.

Csoóri-jelenség – szerettem volna dolgozatomat cégérezni, de elgyávított a lehetőség, hogy jó, vagy rossz bélyegnek használhatják. Mégis írásom eresze alá rejtve hadd kockáztassam meg ezt az összetett szót. Van egy költőnk, aki nem fér a bőrébe, meg akarja változtatni a lehetetlent, „húzva testemet magam után sirályvonalban, mint a füstöt” – akarja, s nem lehet. Ezért vált teret és ruhát, miközben élő bőrt is váltani akar. Weöres Sándornak rokona így, ám, ami Weöresnél magától értetődő, nem magatartás, hanem közönséges, mint a víz, a levegő, tehát szabadság, az Csoórinál a rab vadak oda-vissza tánca, lódulata. Járása nyomával írja föl költészetét. De nemcsak költészetét, prózai írásait, filmjeit, társadalmi és társasági szerepléseit is. S hiába a kaland verstől a szociográfiáig, Grúziától Amerikáig vállra vetett erdélyi tarisznyában a zámolyi hamuba sült pogácsával, a „húsomból délre költözöm” elhatározását, mint szépen fölírt krétabetűket a táblán, letörli a rongy:

 

Várok valamit, ami nincs, valakit, aki csak jöhetne, utazó idő, utazó halál, utazó szerelem, csikorgó pályaudvar a test, nappal is sötét.

 

Az emberiség gravitációs és időrabságának magyar nyelvű hangja szól a testrabságban élő emberből. (Ezért mondja Csoóri olyan gyakran a világvégi szót?)

Mire való ez a nagyratörés? – kérdezhetnék kényelmességünk, kellő alkalmakra öltözöttségünk, gyávaságunk, alakoskodásunk, számolgatásunk karosszékéből. Éppen arra való, hogy ebből a karosszékből kirántson bennünket, s tudomásul vegyük sziszifuszi sorsunk tragédiáját és gyönyörűségeit. Csoóri nem kérlel, nem magyaráz, csuklón fog, és fölállít olyan rántással, hogy a lapockánk is belenyilall. Nyerd vissza, amit elvesztettél, találd meg a gyereket magadban, ne tagadd le karamazovi háromságodat, ember-rabságod szabadságát! De agresszivitását elegánsan gyakorolja, mint a torreádorok, olyan szépen, hogy már gyönyörködnénk ránk törő bravúrjaiban, ha nem pillantanánk meg arcán a kiserkenő vért és verejtéket, eleganciája fedezetét.

Versei első olvasásra megnyerőek, a telitalálatok színes lámpái mögött a lényeg meghatározhatatlan árnyáról még nem gondoljuk, hogy a lényeg rejtőzködő ragadozója, s karmos mancsával minden pillanatban kész leütni a szivárványt, s második, harmadik olvasásra meg is teszi azt. Először a nagyszerű-szép kifejezésekre figyelünk: a vízre „madár zökken, mint kifutópályák betonjára a gép”, a ló, „mint halhatatlan postakocsi”, „karamazovi kályhacsövek”, a zene „határsértő ezékieli vércse”, „virágzó fák pilótafülkéi”, „magasvasutak szélhámosa”, az öregember „ül a világvégi cigarettafüstben”, a költő „a háborús határ kasszafúrója”, az erdő „mint egy kiadhatatlan kézirat” stb. Képeinek nagy a tere, sokszor fölfoghatatlan a távolsága. Mi az, hogy magasvasutak szélhámosa, világvégi cigarettafüst, miféle pilóták fülkéi a virágzó fák, hogyan lehet a háborús határt kasszához hasonlítani? Lehet, mindent lehet, csak magyarázni nem tudjuk, hát csodáljuk, mint a jelenéseket egészen addig, míg mögülük a lapuló Valami elő nem ugrik. Ez a Valami aztán egyértelmű lesz, az Igen és a Nem, a puszta tény, az élet, a halál, olyan, mint az egymásra merőlegesen ácsolt két gerenda, az egymásra merőlegesen húzott két vonal: a kereszt. „A túlsó part bokrai fölgyulladtak. Zöld Van Gogh-i lángok a fák. Nem azok. Közönséges nyárfák. A halászok hozzájuk támasztják a biciklijüket.” Íme, az utolsó prózaversben elrejtett kulcs! Az állítás és tagadás egymás mellett, ahogy jártában írja verseit, ahogy morfondírozik magában maga a vers, nincs szüksége rímekre, ritmusa beszéd, kompozíciója az élet, torzó, mely a végtelenig folytatható. Őszintesége parázna, előttünk vetkőzik, szerelmeskedik, elgyávul, fölbátorodik, megalázza magát, végignyögi lelkiismeret-furdalását, vétkezik, vezekel. Na, ki csinálja utánam, költők és mindenféle emberek? Ki jön velem az útra?

 

Minden megtörténhet velünk, ha maradunk, minden, ami már megtörtént velünk. Gyerünk, mi legyünk az a menet, amely elcsavarog mindenfelé, hazát cserél, hogy a másikét megszeresse, aláírja a tengert, mint valami képeslapot, s megpihen a városokban, hogy a városok is megpihenjenek, s nem kér kegyelmet, ha pörbefogják ezért a vonulásért, amit a hetedik napon megszeretett.

 

Ez lett botránykeltése konklúziója, a szeretet. Legfontosabb költői indulata a tett, még akkor is, ha a nulláról beszél. Lebukik, hogy fölemelkedhessen, de már nem oda, ahonnan előbb, mindegy, hova, csak máshová, akár a nyárból a télbe, akár az életből a halálba, a hangyás kirakatú förtelemhez, amely

 

gyönyörü lesz, gyönyörü lesz, én mondom gyönyörü lesz, mert utánuk már csak te következhetsz, te, aki várni tudtál az első fájdalom után a másodikra, bújni vörösből feketébe, feketéből vissza, és megtestesülni naponta, veritékezni, veritékezni, meghasadni, folytatódni.

 

Utóirat

Jegyzeteimet böngészve látom, mennyi minden kimaradt. Nem hatoltam le mikroszkopikus szerkezetéhez, nem is mondtam el minden lényegeset, csupán az egyik, általam vélt legfőbb lényegét. Mégis, mintha beszélgetésben, hadd szóljak néhány észrevételemről rendszertelenül.

1. Csoóri költészetében sokkal több a felkiáltójel, kérdőjel, kettőspont, mint a pont – a magyar vers átlagához képest.

2. A kötőszavak, vonatkozó névmások, ezek a kis nyájterelő pulik, verseihez szükségtelenek, mert a nyáj ösztöne sokkal megbízhatóbb.

3. Gyümölcsökben, nyárban erotikus, tehát a nőkben is. Télben, tavaszban halálos, mint a Fejér megyei csaták.

4. Gyerek- és suhanckora mindig a 45-ös tél, mindig a 45-ös tavasz.

5. Vers-építése, logikája nem lineáris, ott is kezdődhet, ahol befejeződhetne, mint a gömb.

6. Ez a példa keveseknek mond valamit, bár megjelent a makedón költők antológiája nálunk: a makedón költők legjobbjainak stílusa hasonlít rá, mindkettő a népdalból szökött költészet modern hazája, amely elvesztette határait.

7. „Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Írja József Attila. Csoóri: „Se itt, se ott, se kívül, se belül.” Ady: „minden egész eltörött.” Csoóri Sándor inkább Adyval játszik a zenekarban.

8. Havazás, hó, tél, jég, észak – közismert szimbólumait vágja a világ arcába. „Ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm vallani róla, bezárkózom ebbe a havazásba, mint aki fehér inget vesz föl, fehér inget az utolsó napon.”

9. „A mohán rozsdafolt” meg effélék, mint a forgatókönyvek utasításai. A sorok lefejezése – vágástechnika. Ahogy a mondatokat áthajlítja a másik sorba, mintha a tőmondatokból alárendelteket csinálna, ahol a vonatkozó névmások szükségtelenek.

10. A Kísértet-fonal 26 sora egységes kép a télről, utána a szakadék szaggatott vonalai, majd az utolsó mondat fogcsikorgató akarata. A kihagyás vonalai azt a szakadékot jelzik, amelybe a vers költőstül belezuhant, és kapaszkodott fölfelé, hogy az utolsó pillanatban függjön élet-halál között.

11. Mit szólhatnak a szünetben hűsítőző zeneakadémiai bérletesek ehhez a sorhoz: „gyűlöllek zene”. S az alkonyi kutyasétáltatók A kivetkőztetett vadak című vershez. S az elkötelezettségüket bérbe adók: „Tűfok portása, hazák házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a diófára.”

12. Mottóul vagy befejezésül illett volna írásomhoz:

 

vesztemet akartam mindig, tüntetően a bukást, mert sok itt a kicsi győztes, hát undorodom, sok a világbajnok, a fölpumpált fejű üregi király, a díszsírhelyek fölött röpködő húsos pille – talán még van időm megelőzni sikeres halálomat, zuhanni, hömpölyögni, elmúlni tanítom magamat.

Jelenbe zsúfolt idő

Becsukom újabb prózakötetét utolsó mondata után. „…keresni olyan mondatokat, melyek megváltoztatják ezt az éjszakát, ezt az utazást, igazságaimat, féligazságaimat, s elvezetnek azokhoz a mondatokhoz, melyek Közép-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik; el azokhoz a mondatokhoz, melyeket másokkal együtt ejthetek ki teljes érvénnyel.” Izgatott vagyok, mintha egy nagy poémát olvastam volna. Mindennapibban, mintha egy veszélyes vadászaton vettem volna részt. Hanyatt fekszem az ágyon, pihenni szeretnék, nem tudok. Bekapcsolom a televíziót: érdektelen. Kezembe veszem a mai újságot: hírei fölöslegesek, szövege laza: ilyen aranyvasárnap még nem volt; 1975 Ázsiában a nyúl éve, nagy keletje van a nyúlprémbundáknak. Érdekes lehetne, de most nem, mert sorsomról, sorsunkról, anyáméról, családoméról, népem-nemzeteméről kell gondolkodnom. Szép az aranyvasárnap színes tolla, az ázsiai gyerekek nyúlszőrbundája is gyönyörű lehet, és szépek a csillagok, de most nem érdekelnek. Csoóri választás elé állított. Fölizgatott, elfárasztott. Nagyobb élményekkel terhesen vetem magam hanyatt az ágyon. Nem érdekel a veszélytelen szépség. Oroszlánokat láttam, és szembenéztem velük olyan szavannán, ahol vagy ők, vagy én.

Csak így kezdhetem vallomásomat – idegrendszerem dübögéséből kibeszélve. S ezzel már a mű egyik jegyét is megneveztem.

Mondtam, választás elé állított. Vagy belemocsolásodom a zúgó folyam holt ágába, vagy átadom magam a sodrás veszélyes gyönyörűségének. Megtöltődtem, mint az akkumulátor hamleti sorssal: lenni vagy nem lenni, lenni vagy lenni, nemlenniből lenni. Olyan kötéltáncosként figyelmeztet erre, aki a kötél egyik végétől dobja a kötelet a másik kapocsra, s már nem az a produkció, hogy átmenjen rajta, az már mindennapi, hanem az, hogy kötele karikáját be tudja-e ejteni abba a kapocsba, ahova ő természetes tudása következményeként átmehet. A produkció sikeres, de a fölszálló repülőgépeknél sokkal veszélyesebb. Alulról nézzük, a kapocs és a karika hátha nem érintkezik pontosan, s találkozása csak a látszata. A művész átegyensúlyozza magát. Kitör a taps. Sokan szemfényvesztésre gyanakszanak.

Csoóri kiszolgáltatja magát, és szóra bírja a rosszakaratot. A rosszindulatúak legalább vegyék tudomásul artisztikumát. Én meg hadd mondjam, igazsága szüli meg tudását, és ez a művészi torna azért szükséges, hogy figyelmet keltsen arra, amit a kötél túlsó végén elmond.

Mutatvány a hazáért. És értem.

Eddig az élményről írtam és a stílusról, de nem arról, ami ezt az egészet kicsiholta, nem írtam munkája lényegéről. Vagyis hogy a hasonlatnál maradjak, nem írtam a művész agyáról, gondolatairól, izmairól és ritmusérzékéről.

Önhittségnek tetszhet, ha valaki egy ország gazdájának választja meg magát. Akarnok ő a választási törvények szerint. De forradalmár a történelem ítéletében. Példaképe Petőfi, „a teljességet akaró ember szenvedélye és hite”. Kevesen érdemlik meg azt a kitüntetést, mikor csönd van. De nem éppen az a forradalmár, akit a szituáció annak teremt, hanem az is, aki a csöndben lázad a teljességet akaró ember szenvedélyéért és hitéért.

A teljes ember pedig nemcsak a jelene, hanem a történelme és jövője. S ha forradalmár gondolja végig ezt, mint aki elöl áll a csatasorban, annak szegezi fegyverét, aki őt meg akarja ölni. Vagy kiröhögni, vagy semlegesíteni, vagy elnémítani. A forradalmárnak nemcsak fegyvere van, hanem osztálya és népe is. Értük fogott fegyvert. Ma már nem a kenyérért, hanem a lelki egyenlőség, testvériség, szabadságért.

Ágyamból felkönyökölve, elfordulva az éjszakai ablak felé, melyben az Amerikai úti idegsebészet hátuljának világos ablakai sütnek be, s a szigeteletlen réseken éppúgy hallatszik a kísérleti kutyák ugatása, akár a szél – elrévedek. Vagyis eddigi mondataim rögzítő köteleit keresem, nehogy egy elszálló léggömböt lássanak, még azok is, akik hisznek bennem. Odanyúlok a könyvért. És már nem a margójára akarok írni, hanem általa akarom folytatni tovább.

Minden szavát igaznak hiszem, mert így éreztem én is. Álltam a belgrádi pályaudvaron, akárcsak ő. Belgrádtól Szarajevóig horkolt szomszédom a vállamon, átéltem a bukaresti váróterem purgatóriumát, megszégyenített idegenségemet, magyarságomat. De azt is megtudtam, mint ő, mikor a szerb sekrestyés meghívott a lakására, mert magyar vagyok, s rakijával kínált, hogy mi szétszakadt család vagyunk errefelé.

Nyelvemhez való viszonyom is ő. Tudásom burkát szétszakító nyelvtanórák után, hogyan találtuk meg azt a szabadságot, mikor már nem úgy fejezzük ki magunkat, mint a fogalmazási gyakorlatokon?

Ragaszkodom gyerekségem totemjeihez. Csoóri azt magyarázza, szellemük most is időszerű, pedig már nincsenek. Tudjuk, dal-, tánc-, kép-teremtő lelkeket idézhetünk csak, vagy félresimíthatjuk öreg fejükön a kendőt, mint ahogy Balassi Esztergomához is elzarándokolhatunk. De művüknek érvényesnek muszáj maradni! Tehát, amikor erről beszél, senki ne használja ki őt szerencsétlen vitákra. Mert nem azt mondja, hogy itt lépten-nyomon, mint ahogy kinől a zsibavirág, teremnek dalok és balladák, hanem: költészetünk termőtalaja, abból kinövő fája népi művészetünk: Balassink, Csokonaink és Édesanyánk! Az elterjeszkedett rossz stílus, a földszintes függőlegesség természetellenesnek mondja a madarak röptét is, pedig a röpülés nem más, csak a madarak lényege. A madárral nem vitatkozom, hanem érteni akarom. Hasonlatok indáznak rám hanyatt fektemben, logikájuk önmaguk.

Csoóriról mondják, elpazarolja magát a műfajokban: vers, próza, film. Magát akarja ráerőszakolni, ki-ki, ahogy szeretné. Csoóri Sándor, költő. Csoóri Sándor, publicista. Csoóri Sándor, filmíró. Mért harcolnak vele vagy érte ennyire? Csak nem azért, mert mindegyikben magas? Kit érdekelne az univerzális tehetség unalma? Csoóri már azért is büszke lehet, hogy vitatkoznak dolgain. A kötéltáncosnak két tábora van: sikerüljön! ne sikerüljön!

Nem azért ír prózát, mert a vers melléktermékeit akarja hasznosítani. Nem szövetkezete melléküzemágának a csoportvezetője. Nem gomb-, nem parketta-, nem bőrkikészítő búzamezői hátterében, hanem a Gazda mindenért.

Prózája azért lelkesít ennyire, mert versei lándzsahegye. S nem verseit akarom kisebbíteni, hátrarakni. Inkább azt mondanám, hogy a prózája vers. Petőfi költői megvalósulását, melyben Csoóri ifjúkorában oly nagyon hitt, átfegyverezte a prózára, itt dörögnek puskái igazán. Nagy csata dúl. De próza-e ez, s ha szolgálat, nem az-e a vers is? melyet mi prózának, publicisztikának, értekezésnek, tanulmánynak érzünk. Műfaja egyaránt nyitott a vers meg a novella, forgatókönyv és a regény felé. Határponton áll. Vers-tojás. Elragadtatottság és megrendülés.

A 19. században Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és Petőfi lenne, aki a 20. században Ady, Babits, József Attila, Illyés, Szabó Lőrinc, Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor. Mindegyikük prózája elragadtatás és megrendülés: jelenbe zsúfolt múlt és jövő idő.

Orbános emberáldozat

„Rohadt egy szakma mesterdalt faragni, Walter” – mert az ostrom, a tömegsír, az exhumálások végén hogy is lehetne szépeket mondani már. Orbán legújabb kötetében a szépség friss teteme látható csupán abban a pillanatában, mikor a költő kihúzta belőle a kést. „Nesztek! Iszonyodjatok, vagy ha még mindig ragaszkodtok hozzá, gyönyörködjetek anatómiájában!” De az értők fölmenthetik a költészet elaggott úrnőjének gyilkosát. Cinikus mondata után maga is eliszonyodik, és nemsokára elsírja magát. Micsoda virtuóz lehetett volna belőle! Tobzódjon külföldi költők átültetéseiben? Megteszi, mert úgy ismeri a magyar versnyelvet, mintha ujjaira húzott gyűrűk összeütéseivel játszana el egy szimfóniát. Új kötetében csak két verssel utal erre a tudásra, a Kosztolányi sírja és A régi ház címűekben, gesztusa kétféle, egyik az ezt is tudom, a másik az önmagával semmisítem meg efféle tudásom ideálját. A Kosztolányi sírja képletes szonett; költészet-sír, nem költő-sír.

 

Ringyó, tisztelt csontváz, a vers tökélye, ha betemet balsorsod konok éje, mással hentereg új stílusú kéje. Fújd el sírod halál-ezüst ködét, látod a vasbeton tar üstökét, fönt: romos menny, lent: ipar, füst, sötét.

 

A régi ház egy verkli dallamára, az angol-amerikai groteszk vers, a ravatalbárók giccs-halottjainak mosolyával, mégis saját halottjainkon való megrendüléssel szól:

 

Anyám igazi úrinő, lábán fémcsattos lakkcipő, vállán valódi róka-kepp és a kosztümje műremek, ciklámenszín és encián, s így szól: „Pá, édes Mancikám”.

 

utána

 

Kilakoltatott szellemek, poruk a semmibe lebeg, s míg az apáca-fityulás halál csontjukon pikuláz s hörög az űri térzene, lesik a holdból: vérzem-e?   Csodás, csodás, csodás gyerekkor.

 

Akik ismerik Orbán egész költészetét, visszagondolhatnak e sorokból régi bravúrjaira.

„Én sem leszek már Rimbaud” – mondta, mikor hármasban ültünk Pilinszkyvel a Nárcisz eszpresszó tükrei alatt 1957-ben. Akkor már túlnőtt a rimbaud-i koron. Ezt csak azért bátorkodom leírni, mert Orbán Ottó költészetében akkor még megalapozott vágy feszült a francia zsenije iránt. S mostani önmagából visszatekintve sokszor emlegeti az árvaházi csodagyereket. A fenti sóhaj kifecsegése kulcs lehet hajdani s ma már ironikusan visszatérő nosztalgiáihoz. És jobb megértése miatt hadd bonyolódjam további indiszkréciókba is. Együtt jártunk egyetemre, ő, aki végigjárta a vendéghallgatók előadások körüli mellékösvényeit, idősebben velünk kezdhetett csak az egyetem polgáraként. Sokkal többet tudott nálunk. Volt benne valami koravén. Már Whitmant és Blake-et fordított, versei tökéletesek voltak, a nyár és a női testek sárgája és barnája váltakozott a korom hatalmas muszlinfátylának előterében, s én még a Gellérthegy őszi színeit sem tudtam versbe jeleníteni. Néhány tanárral tegeződött. Sokan ezért sem szerették, de ő áhítozott a szeretetre, bocsánatkérő volt. S amilyen sokat küzdött az egyetemi felvételért, olyan hamar otthagyott bennünket deklinációstól, Szepsi Csombor Mártonostól; kirándulásos, kinevet a végén? játékainktól ellépett szabadfoglalkozású írónak. S beíratta a telefonkönyvbe: Orbán Ottó költő és műfordító.

Nem tudtuk, hogy milyen szörnyű gyerekkort élt át abban a városban, ahol velünk volt.

 

Ahol leköptek göndör hajamért és édesen csurgott lábamon a sűrű nyál

 

S ha azt mondjuk, hogy a gyerekkor meghatároz egy életet, akkor logikus, Orbán Ottó élete szenvedésekkel, megaláztatásokkal, megaláztatásképzetekkel, a váratlanul föltámadható szörnyek elleni készenléttel s dacos ráolvasásokkal telik azóta is. Szeméből még ma sem tűnt el a tört fény, a fölismerhető félelem jele, nagyon jól tudja, hát leplezni próbálja okos mosolyával, okos költészetének iróniájával és grimaszaival. Apja a nyugati határszélen halt meg. Árvaságra árvaház következett, a „nevelők vércsepofonjai”, a havi kimenő, és visszatérés „egy mosott gatyákkal csábítóan kitömött zsákkal” – „és egy törpe Chaplint lát az idő, ahogy kalimpálva rohan a meredek úton a savanyú szájízű felnőttkar felé”. Talán csak most bújhatott vissza a félelem üregébe, ha most mer beszélni róla szabadon. Mert öt verseskönyve közül az Emberáldozat a legemlékezőbb és az emlékek következtében a legdrasztikusabb, itt döbben rá igazán, hogy a tömegsírok után nem lehet mesterdalt faragni. Nem hiszem, hogy Ginsberg és Corso pszichoanalitikus szóáradata szabadította volna föl, inkább a világ mindannyiunkat érintő közös lényege. Hol van már első kötete, a Fekete ünnep esztétikus, pontos rímekbe, szép képekbe rejtett emlékezéseitől? Attól, amikor még megnyerő költő akart lenni szenvedéseivel. Az is volt. Mondhatták rá, itt nagy költészet érlelődik mondandójával és formai bravúrjaival. S most megdöbbenve láthatják a villamosvezetőnek állt királyfit.

Mégis, mit tehet az ember, hogy ebben a költőietlen világban költő maradhasson? Mégis a költészet karámjában kell élni, ha már verset ír. Lehet groteszk, ironikus, kiábrándult, drasztikus, alpári – alpári tárgyaihoz –, mégis a költészeten belül. A túllazított költészeten belül akár, mely annyira végső, hogy minden pillanatban semmivé robbanhat – a csönddé, korunk kísértetévé. Orbán többféle módon tette alkalmassá magát a modern költészet gyakorlásához. Bőbeszédűvé vált éppen a csönd elleni kihívásként. S íme, az anyagában tobzódó ember pátosza! A juhász, aki pásztorbotokat faragott, vadkörtefa alatt furulyált, kihányja az akolból a ganéjt, nekilát a birkanyírásnak, s még egy kis kost is kiherél, netán levág. Orbán visszament a munkához. S hogy mégis művész maradhasson, patétikussá kellett válnia, mert csak ezzel a nagy szélfújással emelheti föl lusta tárgyait. Aztán a szépség hulláit otthagyta a valóság élő roncsai között, megzavarva bennünket, hogy ne tudjuk, melyiket szerethetnénk jobban, a halott szépet vagy a csúnya élőt. Az eget, a földet, a napot, a szelet, a vizet, az állat- és növényvilágot visszaállította elemi erejű nyerseségébe. Kiteregeti elénk ebbeli tettei látleletét, hadd kísérjük végig akciója történetét elejétől végig. Ezzel olyan megnyerővé válik, mint az a bohóc, aki szerepéből kibeszél szeretetünkre vágyva, hogy aztán az ellenkezőjére váltson, zászlósan hirdeti másodlagosságát valami kollektív költészet jegyében.

Nemhiába címadó vers az Emberáldozat. Gerince Orbán költészetfilozófiai gerince is. „Láttam a földet – Láttam a vizet – Láttam a szelet – Láttam a csillagokat – A vers a műkedvelők célja – Istent tagadni olcsó élvezet – Istent alkotni sem nemesebb öröm – Pogánnyá tégy megfoghatatlan – Az öröklétet egy ágyon éltem át – A névtelen neve: ütemes lihegés. – A sejtek kicsapódó többlete – Az ő búrája alatt a szerelem csavarta föl a lángot – E porfészek hősét csak a megszokás mondatja hősnek – De sejtről sejtre szálló rögeszméje: tűz. – Ő a gyereksírás a világ küszöbén – Földet, vizet, szelet és csillagot bámulva rá hasonlítok.”

Csillagok kutyaláncon

Ki ne ismerné őt, ha mai költészetünkben valamennyire is járatos? Úgy ismerjük, mint a csavargókat, akik mindig visszatérnek országunk teréről szalmánkra aludni. Hetedszer, nyolcadszor s most már kilencedszer keresett föl bennünket újabb kötetével. A szabadságnak örülünk így. Felénk jön, törött szemüvege tekintetébe veti árnyát, ezáltal mindentudóbb-ravaszságú és áthatóbb lesz. Belénk néz: mit tudunk mi a fagyról, hőről, virágról, madárról, szélről, esőről, a magányról, a szegénységről, a csavargó-örömről? A világgá-menő gyermek vágya csiklandoz bennünket. Én például Kiskamondi Németh Jóska „vándortanyai” költőre gondolok, fejéig érő fényes botjával, vállára csatolt fakofferével szokott bennünket látogatni valaha. „Mit tudsz te?” – csücsöríti száját Ladányi. – „Rácsinálok nosztalgiáid luxusára.”

De mert Kiskamondi Németh Jóska dilettáns volt, inkább garabonciás életével teremtett valami költészethez hasonlót – a pápai kollégiumban nyomtatott papírjai, lanttal és karddal fölcímerezve, jelképes árui voltak, melyeket elcserélt tojásra. Ladányi költészetében alkotja meg az életét, ott csavarog dallamaiban, tűnődéseiben, akarásaiban, és élete a hitelét adja művének az igazi líra természetes következményeképpen.

Persze, az olvasók szeretik tudni a hátteret, s nem is érezhetik becsapottnak magukat. De jól ismerői, ha nekik ennyi is elég, ha izgalmasabb a könnyen kiismerhető életrajz a versnél, bizalmas információik birtokában elindulnak más vadászterületek felé.

Aki még nem tudná, hadd mondjam el: Ladányi Mihály negyvenéves, alföldi születésű, alacsony, kopaszodó ember. Nem veszi föl a hobók külsődleges pózait. Még sohasem láttam farmerben, borotválatlanul, hanem öltönyben, nyakkendővel, vagy kitárt gallérral. Szemüvege is csak a Szép versek egyik kötetének fényképén törött, s ezt divatos, indamotívumos inge majdnem elfelejteti. Szoba-konyhában lakik, munkahelye a konyhaasztal. Mindennap ír, amikor fölszáradt már a viaszkosvászon – gondolom –, kicsöpögték magukat a tányérok, valószínű sokszor rányitja ablakát az ételszagra. Nincsen egyetlen napja munka nélkül, akár a kétkezieknek. Olcsón vett egy homoki szőlőt, nem éppen maga miatt, inkább mert gyanakszik a bolti borokra, s vendégeit becsületesen akarja megvendégelni. Tehát evvel is kizárja kapcsolataiból az alakoskodást, még akkor is, ha ráfoghatná a borkombinátokra.

Nem csodálkoznék ötletén, ha saját búzájából, maga sütötte kenyérrel kínálna meg. Engem, olvasóit, netán még kritikusait is, akik már tizenöt éve óvják ösvényei veszélyeitől. Kenyerével jelképezné: a mindennapi kenyérnél kezdődik a következetesség. Úgy hiszem, nem szereti a cukros süteményeket. Aki tortakészítésre biztatná, az is tudja, fontosabb, amit csinál.

A kenyeret nem szoktuk emlegetni, ha van. Ladányit sem emlegetik mostanában annyira, mint régebben, amikor megjelent költészetünkben vagabundos, ostorozó, drasztikumig őszinte, érzelmes verseivel. Őt is elérte a középnemzedékbe jutottak sorsa. A kritikusok a legfiatalabbak első lépéseiből jósolnak, s az élő klasszikusok újdonságait boncolgatják, a középnemzedéket sokszor beleszántják kétirányú érdeklődésük barázdájába. Mintha már nem is az alkotások határoznák meg a kritikát, hanem a kritika újdonságigénye. Mintha már mindent tudnának Ladányiról is, mert nem újít kötetről kötetre, hanem a kétkezi munkások szívósságával teremti remekeit. Nem érdeklik a fogadóirodák előrejelzései, mert tudja, a költészet nem lóverseny, hanem építkezés, és nem előre gyártott elemekből, hanem olyan kövekből és téglákból, melyeket magunkból fejtünk és égetünk ki. Az sem érdekli, milyen magas és cirkalmas lesz a ház, hanem a legfontosabb, hogyan érzi benne majd magát lakója.

Ezen munkálkodik, és ne tévesszen meg bennünket könyvének fülszövege. „Verseim még mindig »árokparti álmodozások«, kóborlásaim közben írtam őket, kiskocsmákban, vidéki állomásokon, öreg présházban, de soha könyvtáramban és dolgozószobámban – mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha.” A világ a műhelye, elég neki, ami legtöbb.

Közismertségében bízván mertem elemzés nélkül vallani róla. S itt írásomat be is fejezhetném, mert ezek után csak magamban mormoghatok: mit jelent nekem ő?

Makacs hitet igazában.

Igaza társadalmi érvényű, még akkor is, ha perifériális állapotokkal mutatja meg.

Olyan, mintha a szakadékba vágyó emberiség hátsó felén fogná meg a nadrágot, és rádöbben vegetatív, nevetséges borzalmaira: az önpusztító istennek alfele is van.

Mintha valami belek alá süllyedt agyvelő mozgatná az emberek sorsát, kívánva autót, telket, elhallgatott indulatokat, sört, bort, cirkuszt, ami ellen már régen kivonta kardos zászlait.

„Végre fáradt harcos vagyok” – mit jelent a végre szó? Csak nem azt a tudást, amely a győztesek jutalma, amikor már a kételkedésre is alkalmuk adatott?

Mikor lepereg az ifjúság izgalma, akkor maradhatunk igazán a költészetünkkel. Már túlságosan ismernek bennünket, nyugalmasan tehetjük, amit kell, talán szomorúbban, talán eszköztelenebbül.

Dalai könnyedén jönnek elő, s megférnek egy kis noteszlapon – vízszintesen, függőlegesen, haránt.

Apollinaire a futóárkokból írt ilyen egyérvényűen, ilyen harmatosan, vért, rozsdát, szirmot összevegyítve. Ladányi futóárka a konyha, az étel- és izzadságszag átvált a bánat szép sanzonjaiba.

Harcos, de érzelmes – e kettő egyensúlya a költészete.

Olyan természetes, akár az őszinte beszéd, semmi látható nekifeszülés, ezért varázslatos.

Így válik a legközönségesebb tartalom is költészetté, a legközönségesebb szavak sem bánthatnak.

Olyan érdesség nélkül rímel, s mert elfelejtettem, hogy rím van, boldogít, mikor a rímet meglátom.

Sokszor használja a magány szót, a társadalomból és a szerelemből fakadó magányt:

 

Most kellene elmondani: egyetlen szerelem vagy, mert az összes magányt ismerem általad. S bandábavetődött belenyugvásunkra és gyávaságunkra ismét kiróják a dög-magányos órák az éjszakányi szigorított álmatlan forgolódást.

 

A magány egyik arcától elszomorodom, de boldogít a másik, a gondolatok, alkotások keltő fészke. Szükségünk van szabadságára a művészetben. Amikor már, mintha nem is lennénk, csak a testesülni vágyó gondolat. Mintha kimennénk a pusztába. Először még félünk, mert lekötnek testünk kívánalmai, s valami olyan félelem, mint a szülő asszonyoké. Aztán eltölt bennünket a remény gyötrődő gyönyörűsége. Ez a puszta képletes, mert lelkiállapot. Ez a puszta a vers. Az olvasó úgy hiheti, hogy a költő magányosságában tetszeleg, pedig éppen létrehozójáról vall, azokról az áldott-áldatlan időkről, melyekben önmaga teremtődik meg. A magány, a megállított idő, a múlt és jövő jelenvalósága, az a pillanat, melyet mindig elveszve érzünk, pedig lelki békénk miatt szükségünk lenne rá. A mai ember nemcsak járműveivel, de gondolataival is rohangászik, kergeti önmagát, és közben önmagát veszti el. Itt vagyok, de már az jár az eszembe, mi volt, mindig a jövőben és a múltban, sohasem a jelenben. Pedig úgy szeretnénk kicsit növények és állatok is lenni.

Végül is ezért tartom boldog-magányú költőnek Ladányi Mihályt.

Az újrakezdés könyve

A költő új könyve kíváncsivá tett, vajon miféle lelkiállapot tükröződik azoknak a Nyugaton élő magyar költőknek a verseiben, akik hasonló körülmények között, hasonló magányban éltek és élnek, szétszóródva a világban? Vajon az iszonyú magány, a hazátlanság őket is ennyire szorítja-e? Arra a következtetésre jutottam, hogy Parancs János kétségbeesése, bár a hontalanság át- meg átszövi, elsősorban a lélek természetéből, nem a körülményekből fakad. Nem találtam a hozzáférhető versek közül egyet sem, amelyben akkora lenne az elhagyatottság, mint az ő verseiben. Ő jött közülük haza egyedül. Hazajövetelének is talán ez az egyik magyarázata.

Még egyszer átolvastam a Félálom és a Portölcsér című előző köteteit, s azokat a legújabbal összevetve a halálra tekintő szempár örökös figyelmét érezhettem, s tapasztalhattam olyan gondolkodást, mely az élet értelmét keresi, ki a tehetetlenségből, haza az értelmes munkába s ugyanakkor az újabb csalódások közé.

Parancs Mélyvízben című kötete, s visszaforgatva, itthon írt második könyve Omló falak című ciklusa sem mutat jobb közérzetet, mint a párizsi versek. Bár költészete a hontalanság egyféle dokumentuma, én nem ezt tartom a legfontosabbnak. Inkább a lét abszurditására érzékenyen válaszoló, számtalanszor vereséget szenvedő és újra kezdő, már néha a cselekvést is megtagadó, de mindig folytató embert a halál, a végső vereség előtt. Nyomasztó félálomban, portölcsérben, mélyvízben egyféle kiszolgáltatottság, egyféle „gyilkos magány”, „cella-magány”, „kurva-magány”, „iszonyú magány” – a lét magánya. „Sokáig úgy tűnt, legyőzött már a halál” – írja. Máshol: „El tudom-e feledni a halálveszélyt?” A kérdésben a válasz is. A földből felszökő anyakép, anyakoponya állandó figyelmeztetése. Sohasem képes megszabadulni gondolatától. Azért sem, mert mintha lassú haldoklás lenne az élete. Rajta is múlik, meg nem is, hogy így járt. Párizsban több sikerélménye volt. A Magyar Műhelyt szerkesztette, versei, írásai rendszeresen megjelentek. Itthon hazára, otthonra, családra lelve költőként éppen a sikerélményben szűkölködik, abban, ami cselekvése értelmét megadhatná. Itthoni magányának falai irodalmi életünk kormos és nyirkos tégláiból épülnek fel. Ezért írja egyik versében: „únom ezt az egész folyamatot, a kötetlen fecsegésre alapozott irodalmat”, ezért unja néha verseit is, s ezért veszi állandóan észre az emberi kapcsolatok fonákságát. Rendszeresen efféle sorokat olvashatunk, például a Férfikor-ban:

 

ha a süket, hazug bölcsekkel gazsulálsz, még sokra viheted és eléred, hogy viszonozzák köszönésed, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – egymás torkát átharapni ez lenne a cél? mást csinálni nincs remény? hiába küzdenél?

 

a Modus vivendi című versben:

 

mert nincs fegyver, ész, ami kivédje a rázúduló szennyet, amivel elborít naponta az emberi kapcsolatok poshadt vizű sodra.

 

Ellenfelei a közönybe bölcsült öregek, a latolgató hivatalnokok, akik középszerűvé akarják kényszeríteni, akik „tájképpé szelídítik a zúgó vihart”. Úgy látszik, Parancs Jánosnak nincs menekvése, mindig forgószélben, mélyvízben találja magát, odaáll, vagy odalökik, vonzza a bajt. Persze hogy vonzza, ha ez szükséges neki a végső következtetéshez.

Kérdéses viszont, hogy a hétköznapi torzsalkodások talajából terebélyes fává növekedhet-e a filozófiai mag? Elegendő-e a közvetlen helyzet, a makacs földönjárás, az apró bajok sokasága a költői minőséghez? Olyan minőséghez, amely méltó céljaihoz.

Új kötete egységesebb, megmunkáltabb, tehát a mesterség szempontjából jobb az előzőeknél. De tartalmai kevésbé izgalmasak, most direktebbek, köztudottabbak. Többször a prózai logika érvényesül, úgy, ahogy elbeszélget az ember a legintimebb dolgairól is. Versei természetesen fölfakadó monológok, egységes gondolati ritmusban áradó beszéd. Tájai őszi tájak, vagy a locspocs február, amikor még nem fejeződött be a tél, de már szerkezete meglazult, tájai hideg vizesek, ködösek, folyékonyak. Látomásaiban nyomasztó álmok lovai ügetnek, „a kásás vérben és mocsokban nagytestű lomha állatok alszanak”, „véres birkafej megtört tekintete” látszik. Csak a dac, a csak azért is küzdés, a szerelem ragyogtat valami fényt ebbe a világba. Mert a költészetet a költői kifejezés teszi, a költőt itt, metaforáiban, látomásaiban, transzponált nyelvében kell megvizsgálnunk. Parancs is ezekben érzi jól magát igazán, de túl sok kicsinyességgel találkozott, melyekre azonnal választ kellett adnia, hogy ne érezze legyőzöttnek magát. Mélyvízben című kötetére elsősorban a hirtelen válaszok a jellemzőek. Úgy érzem, inkább képi beszéde mutat előre, képi beszéde mutat vissza régebbi verseire is.

Parancs János új kötete az újrakezdés könyve, újrakezdeni nagyon nehéz akkor, amikor a férfivá érés súlyos esztendőit is viselni kell. Mert nem volt elég az „elszánt hazautazás”, végig kellett kínlódnia a beilleszkedést. Érezte és éreztették vele, mintha más bolygó fia lenne. Párizsban nem a hazai normák szerint művelte a költészetet, meg kellett szokni az itthoni irodalmi viszonyokat. De mert Párizsban sem nyugati normák szerint verselt, újra elkezdhet énekelni saját törvényei szerint.

Heteknek neveztettünk

a hatvanas években: Bella István, Buda Ferenc, Raffai Sarolta, Ratkó József, Serfőző Simon, Kalász László meg én. Nem kötött bennünket érdek. Nem is törődtünk nagyon ezzel a csoportosítással, nem éltünk egy helyen, alig találkoztunk, nem leveleztünk. Mégis, ha visszagondolok, már az első alkalommal megszerettük és tudtuk egymást. Közös volt a sorsunk. Kecskeméten, Nagykállóban, Kalocsán, Miskolcon, Budapesten, Szalonnán. Közülünk a szalonnai tanító: Kalász László.

Feléje fordítva a tollat eszembe jut, hogy mi még levelet sem váltottunk. Nem gondolom szellemi restségnek, bár ráfogható, inkább kortünetnek. Jobban tudunk egymásról, mint kétszáz levélből, hiszen tizenkét év óta ennyi még rossz levelezőktől is kitellene. Rendszeresen olvastam verseit, tudósított. Asztalomon fekszik négy kötete, mi kell ennél több, ha a szeretet nem hiányzik? Magyarország olyan kicsi, hogy minden írója összetalálkozhatik évente egyszer-egyszer. Mi is találkoztunk harminc-negyvenszer életünkben. De mi marad kapcsolatunkból, ha elemésztődünk? A csontok közötti űr?

Először a fiatal költők pécsi találkozóján láttuk egymást 1963-ban. Nagy szemű, söröző fiú ült oldalt vagy hátul, szelíden és ravaszul hallgatva, netán a sört sernek nevezve, nagyon hátulról képzett e betűvel.

De, nehogy ez az írás túlzottan magánüggyé váljon, egyik nagyszerű versével folytatom tovább emlékemet. Elolvasta Buda Ferenc előtt az Ökrök című versét nekem. Talán az egyetlent, amelyet címmel tisztelt meg. Aztán megfosztotta címétől a második kötetében. Bármelyik versét olvasom azóta, mindig azt a reszelős kis büszke hangját hallom:

 

Szarvuk hegyével   az eget öklelik – üvege reped törik – nyírkos orrukra tapad s nyálukon csurog le a nap patájuk terped s szügyükön aranydandár-szilánkok vágnak pókhálóeres szemükön légyraj hízik fekete könny bőgnek bután e legelőn a nagy félemlített világnak tátják hördülő szájukat majd bekapnak e tág lyukak szarvuk mellemnek ékelődik jobb ha húzódom távol tőlük   nem félelem   nem is csodálat   hökkent vissza:   sok e vadállat   s értelmetlenség hadakoznom se szóval mert lebőgnek folyton se tettel: megbénítnak tekintetükkel szemükben értelem? ugyan! fejükben zsír terem szívük ha van az is csak faggyú undok váladék zöld epe tölti el szívük helyét föld levegő vélük népesül köd meghasad s mindenfelől reám rohannak emelem karom: vézna! vézna! patájuk alatt sár leszek sár leszek néma fű nő belőlem majd leharapnak

 

Azért mertem ide másolni az egész költeményt, hogy dokumentumává tegyem a Kalásszal kapcsolatos sokszori értetlenségnek. Ezzel a versével meggyűlt a baja: allegóriának hitték. S azt is gyanítom, azért nincs egyetlen fölcímzett verse sem négy kötetében, mert a címek könnyen félreértetik rosszhiszemű értelmezőiket.

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában, apja árokpartján, útja közepén; fűben, sárban és porban annyi ökrös szekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő, a herélt állatok természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy könnyeztek. A bávaságból átbődültek megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász László ökrei igazi ökrök még akkor is, ha nem feledkezem meg az emberek állati tulajdonságairól sem.

„Madár fiaihoz. Írta Ágh István verse.” Így köszönt. Nevet velünk, mert mi sohasem találkozunk kettesben. Most értem meg nevetésében a hirtelen elkomorodást, mintha eszébe jutott volna, hogy az embernek saját viccén rötyögni nem illik, most értem, nem erre gondolt, hanem a rámázolt allegorizálást mosogatta magáról. S talán azért használta nevemmel, mert érezte, én mondom meg neki humora lényegét egy írásban. Humora minden megnyilvánulása ilyen filozófiából fakad – önvédelme, önvédelmünk komoly paródiája.

 

Honfoglalás. Dráma egy felvonásban.   Árpád: Bocsánat, ha zavarok.     Itt vannak az avarok?

 

„Kalász Árpád” ekképpen szokott közénk lépni. Pedig akkor még egyikünk sem tudott a kettős honfoglalásról, melyet László Gyula professzor megfogalmazott. Asztal-országnál ültünk, és vártuk őt, rokonai.

Szelíd vidámság az érintkezésben, csöndjeiben örökké versekre járó agy, öltöny és nyakkendő jellemzi őt. Az egyiket könnyeden, a másikat feszélyezetten viseli. Sokszor voltunk irodalmi esteken, konferenciákon, közgyűléseken, nemzetközi találkozókon. Neki volt a legtöbb esze, mindig fölírt egy-két verset zsebéből előhúzott gyűrött papírjaira. S nem bökverseket, alkalmi rigmusokat, hanem igazi költeményeket. Nem érdekli, hogy kék táblácska hirdeti kék gallérján: „Laslo Kalas Hungary”, vagy éppen gyümölcsöt szedeget pálinkának Szalonnán.

Talán bölcsebb valamennyiünknél hetünk közül.

Nem vidéki bölcsesség-e ez? – kérdezhetném – s nem a teljes megvalósulás ellen ható-e? Én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Kétségbe vonnám a költő természetét. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi létre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéki népet, a szalonnai embereket is.

A művész művében érvényes. Nem érdekel, hol él, ha jó művésznek tartom. Természete szabja meg, hol éljen. Ő ott, én itt, a másik amott. Remélem, nem szemérmetlenség, ha személyemmel magyarázkodom, paraszt származásom, tizennyolc évi vidéki életem ellenére sem tudnék meglenni vidéken. Világvárosi dühök, szorítottságok, tombolások, rejtőzködések kellenek nekem az íráshoz. Amott a falu bolondja lehetnék. Van róla tapasztalatom.

Lakótelepünk első emeleti szobájában fogalmazok, nyitott ablak mögött, májusi alkonyatban. Tele gyerekkel az udvar, két órája főnyírógép zúgja változatos ritmusait, egy-egy halkabb pillanatban figyelmeztető és hívó anyák hangja hallatszik be. Szalonnán csönd van. Nem jártam ott, hát Kalászhoz folyamodom csöndjéért. Először a bazaltzúzalékkal leterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csendje, a vihar, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a tanító úr iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején a nagy kutyaugatásokig.

De, ki kell már mondanom, mit teremt ez a csend.

Dalt, meditációt, gyermeki érzéseket meg a rátaposó ökörpatákat. Ismeretségünk elején mindegyikkel meghatott annyira, hogy másféle verseit, a didaktikusokat, annál inkább nem szerettem. Ma is a kívánalmak torzszülötteinek hiszem őket. „Atomkorban élsz!” – szólt a „nevelő”, de elfelejtette, hogy ez a költő az atomkort nem a maghasadásban, a gombafelhőkben, a műholdakban éli meg, hanem a mai természetben és emberi közösségben:

 

Fekete patak, én, lassú, fekete patak, csak téged szeretlek, csak téged, testvéremet, szeretlek, hullámod elindított, hullámod bennem is elindított egy kis hullámot egy kis fekete hullámot, s fut énekelve, fut szomorúan énekelve, kövektől szökell, kövekről magasba szökell, taraja gyöngyöz, taraja hasonlít fekete gyöngyhöz, midőn visszahull, midőn folyóba visszahull.

 

Jelentősége a dallá sűrített természet és természetesség.

Ébresszen aranysíp

 

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s ahol nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek a szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtelenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt 23 versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői felszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló és elkötelezett, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettakötegeket cipelni, etetni a villanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és parasztoknak. S ha a Szólaljatok című, „hol a hazád?” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vonatozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját – s mindezt a tél végi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotában, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK-beutalók stb. jelenvalóságát. Így mondhatja ki pontos és tiszta vallomását:

 

Jó lelkiismerettel és elkészült elmével állok ide, fegyvertelen. Meg nem puhultam, meg sem lágyultam, alku ma sincs. Szakadék életünk örökös küzdelem az örömért, maradék ifjúságunkért. Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek hatalmára esküszöm. Virulj fel, szabadulás.

 

Így áldoz az elesett katonák emlékének, a háborúban és a hétköznapok rohamában meggyötörteknek, elesetteknek, így szól a kiszolgáltatottság veszejtő lehetőségeiről.

Buda Ferenc költészete a szegénység tájaiból és évszakaiból építi képi világát. Ahogyan állandóan visszatérő jelzője a vas, ugyanúgy visszatérő évszaka a tél. A tél, akit minden szegény gyűlöl, ellenségének tart, aki zsarnok, és a kulcslyukon, a rosszul záró ablakon, a kialvó kályhák csövén a lélekig hatol, huzatos gyárudvarokon suhint, kiveti magából a gömbölyű, árnyas kedélyt, állandóvá akarja emelni a levedlett fát, az erdei vadak éhét, a kispénzűek, vékonyan öltözöttek didergését. A tél Buda költészetében a megpróbáltatás, de a kibírás évszaka is. És mert az élet állandó megpróbáltatás és kibírás, megtalálja a télben kifejezését. Buda költészetének természete nyártalan, tél-központú, minden a télbe törekszik, vagy a télből lábal ki sárosan.

 

Megjön a fagy is, az igazi, fölépül   fehér világa, sürü acéllal beültet   mélyszántást, kövér vetést, esendő vadra   durrog a visszhangos vasmennyezet

 

Ez a költészet természeti indíttatású, de a természet legszigorúbb, vas-állapotából való, szinte szerkezetté alakult világ. Ez a szerkezet préseli össze azt a teret is, melyben az elmúlt ifjúság szép, tavaszias világa akar terjeszkedni. Prés zsúfolja a szavakat olyan közel egymáshoz, hogy mintha a szavak már egymástól vennék el a levegőt, nem hagyja kifutni a sorokat, visszagörbíti, a rímeket borotvaélesre köszörüli és jajgattatja.

Pilinszky Jánosra kell gondolnom, aki másból fakadó, de hasonló nagy nyomás alatt küzd a megszólalás öröméért. Pilinszky és Buda is végponton állnak tökéletesen és fokozhatatlanul. A költő innen csak szárnyas, szabadságot élvező lélekkel juthat tovább.

Szavak a télre

Mivel kezdjem írásomat régi barátságunk fészkében? Talán azt is meg kellene írnom, hogy az Eötvös-kollégium jobb szárnyának legfelső szobájában laktunk, lábtól aludva a fal mellett, és rengeteg papírunkkal irritáltuk társainkat meg a takarítónőt. Történetünk efféle kezdete adja hangomat Bella Istvánról szólva, dacolva az elfogultság és az elfogódottság vádjával. Folytassam az első írásokkal, aztán a megvalósulással, a kiteljesedés útján bandukolva? Mondjam családi életét gyerekkorától mostanig, melyet van alkalmam nemcsak verseiből tudni? Inkább személytelen leszek, hiszen így jelzőimet, ítéleteimet jobban pontosíthatom.

A Szeretkezéseink című verséhez fordulok először, mert a magyar költészet nagy művei között a helye. Fölborítom a kötet szerkezetét, hátralapozok. A sokat hallottat újra meg újra elolvasom, s belelátok a teremtés titkaiba, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, elveszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS csak Te; az ige: a lenni lehellete” sugarában. Onnan indul a történelem, ahonnan a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és kín a megállított időben. A vers mintha egyvonalú lenne, mégis oly magába zárt, akár a test, mint két párzó emberi test. Az 1. tétel a teremtés; a 2. a szeretkezés kifejezése, magában is illő lenne tárgyához, de a 3–4. tételben az építkezés tovább folyik, a férfi fölajánlja magát a nőnek, aztán kérdéseivel párját megvallatja; az 5–6. tétel ezt a biológiai materializmust történelmivé teszi József Attila-i logikával: „Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem” –

 

Hát mi vagyunk mi, drága, hányféle tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, az idő terén, a turista világ napszemüvege előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

 

A 7. tétel himnikus összefoglalás, hogy a 8.-ban a törvény kimondathasson:

 

Ezt az éjt csak a szemed oltja ki. Ezt a fényt csak a kezed mondja ki. Ezt a színt nem lehet fölbontani. Ezt a kínt nem lehet kioltani. Ezt a földet nem lehet mondani. Ezt a csöndet nem lehet hallani.

 

Innen visszahajlik a vers: a 8. tétel a másodikhoz, a 9. az elsőhöz, szókészletével és ritmusával az emeli magasabbra. S közben mennyi hímnemű felkiáltójel és nőnemű kérdőjel csapkod, könyörög és jajong át a költeményen! Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek:

 

Nincs ü, nincs i, az é csak élene, nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, nincs ő, nincs én, az én csak őlene

 

Égiesített főnevek, melléknevek, vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételesség, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben szinte egyedülálló. Érvényét a vers tárgya adja meg.

Elszomorodom műfajom gyarlóságán, a vers rejtelmeinek kimondhatatlanságán, és csodálkozom a költeményen, mert a lélek kimondására törekszik a teljességben. József Attila Ódá-jára gondolok párhuzamnak. Az Óda a vágyakozás, a Szeretkezéseink a beteljesülő cselekvés, az biológiai, ez lélektani és történelmi, s a kettő együtt a szerelem nagy ódája. S József Attilához folyamodva eltűnődöm: Bella István egyeneságú leszármazottja nagy költőnknek szerkesztésben, logikában és dialektikában, mintha másra nem is függesztette volna tekintetét. Csak szóalkotásban lelek Adyra, hangulataiban néha Sinkára és Jeszenyinre. Elolvasva három kötetét, mintha elődje sorsa ismétlődne meg, hát föl kell kiáltanom, most már mentse az Isten attól a sorstól.

Négyéves korában vesztette el apját, aki József Attilával volt egyidős. Egyikük töreket hordott, napszámba járt, a másikuk hajót súrolt, szenet lopott a pályaudvarról. Elveszett szülők után stációzik ez a két költészet összetéveszthető makacssággal és fájdalommal.

Szívünk, eszünk, fülünk már hozzászokott József Attilához. Bella István költészetéből ez a melódia és sors sokszor kihallik, elsőre, mintha könnyen érthető verseket írna, mintha pontról pontra értenénk is. Bár ezzel a vers már elérte első célját, de önmagához méltó célját még nem, a teljes érzelmi, értelmi egyesülést.

 

Játszani kell a csönddel, a csendbe bele ne haljon.

 

Játékos-lényeges a csönd-csend hangzócsere. Ugyanarról csönd-csendről van szó, embercsend-csöndről.

 

Játszani kell a fénnyel, föl kell dobni magasra a fényt, szemünkét, ne féljen a sötét sötétben hagyva

 

Az embercsend-csönd után az emberszem-fény óvása ez a strófa, a fölfokozott sötét sötétből való mentés. Föl kell dobni, csillagként, szemünk fényét, hogy világítson az éjszakában.

 

Játszani kell a késsel, néki kell adni halálunk, ha már torkunkra térdel, ne halhasson utánunk.

 

A játszani szó kötelére szinte fölakasztja a csendet, a sötétet, a halált, és mintha elérné, hogy a halál hal meg előbb nálunk. Abszurditás. A vers elsőre mintha közérthető, második olvasásra mintha irracionális lenne, de harmadszorra már érthetjük és megfogalmazhatjuk: látszólagos irracionalizmusa valóságos óhaja a mélyben élő emberiségnek. Ne haljunk meg korán!

Első köteteiben ez a műszer-fényes bonyolultság ritkább. S ha végiggondolom egész költészetét, mintha egy évet éltem volna át a tavasz forradalmi zászlóbontásától a tél ketyegő fehér órájáig. Először a tavasz és a nyár dús fürtjeivel még az árvaság is fölkoronázható. Az első nagyigényű, a halott apához szóló Válasz nélkül is bízó vers. A kín enyhülésre hajlamos.

De a második kötet első strófájából már kicsap a jeges novemberi szél. Őszös tél, havaseső. „Mint döglött ló, bomlik a nyárfaerdő. – – – És eldobált mankók, kapcák, fölhasadt árnyak.”

A harmadik kötet: szavak a télre.

A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság, mely, mint egy varjú, az elhagyott csatatér fölött kering? Az apa fagyott, véres köpenye vízszintesen, s az apakép – döggödör, holnapféreg, olvadhatatlan „vaskó, kőhó, rézhó”, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi tél”-ben.

Barátom költészetében csatangoltam eddig, ing nélkül szedegettem virágait, és beburkolózva fagyoskodtam telétől. Életében bolyongtam elkeseredve, mert láttam elkomorulását, és ő sem mentett föl tapasztalataimtól: amennyire korosodunk, annyi tüske szúr belénk, hogy minket önmagává változtasson. Vagy mintha betöltenénk a természeti ember életidejét, s néha még meg is halunk a további éveink érdekében. A „szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál” meg

 

– – – – A sás szaga, sár, föld már kisusog a számból. Füvek liliputi hada dereslik, kúszik koponyámon

 

– harmincévesek szavai. De túl a fiziológiai állapoton, az okokat másban is kell keresnünk. Honnan szakadtak a jeges szelek? Egyik szél fúj az árvaságból, másik a szerelemből, a harmadik a társadalomban való rosszból.

A kötet ciklusai ezt a hármasságot fejezik ki. A tél könyve című rész önmagát fagyasztja, önmaga, mint a jég, de hidegebb lesz a Hetedik kavics, a válságos szerelem költeményeitől, s mint egy világítóablakos, színes karácsonyi üdvözlet, melyet a költő saját címére ad föl, úgy írja meg a Balázs versei ciklusát, s ha tenyerében tartva félrenéz, rárémül az Indulók idejére, a társadalom ütközői között talál családot: apát, önmagát, szerelmet és gyereket. Mikor a Balázs-versekre gondolunk, melyek igazi, kedves, szép gyerekversek, ne felejtsük az Augusztus 7. utolsó sorait:

 

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, s ki ismered már a hanyattesett bogár bánatát: – „Segítségezik a katica” – kicsi fiam, állj körém, végy a tenyeredbe, vigyél el apámhoz, s tégy le két lábra, négy lábra, vagy százezer lábra akár.

 

Bella ciklusai önmagukban álló kis kötetek is lehetnének, de mégis mint egy hosszú vers tételei, felelnek egymásnak, a szerkesztés statikailag kimért. S ha néhány vers nem is illik e rendszerbe, vagyis máshol lenne a helye, mint a Dajdajozók-nak, az Egy kis poeticá-nak, az építmény kibírja, sőt levegősebb lesz tőle. Az utolsó rész, a Sárkeresztúri ének négy verse, úgy csúcsosodik az építmény fölé, az ég felé, olyan mámorosan csap a csúcsba, hogy maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától. Itt áll a Szeretkezéseink is, s nem lehetne elképzelni jobban, mint ahogy a jeges láncát pengető Mandelstam áll mögötte „koszlott kabátban, mintha bíborpalástban”, mögötte meg a finnugor ősköltészet jegyeivel teljes Sárkeresztúri ének, ez a halottsirató, mégis varázslat a feltámadásért, feltámadási ének. Föltámadtában egy idősebb költő néz rá. Maga vagy más? Mindegy! Az ember.

 

Sírnál? Hát sírj! S ha nem tudsz sírni, sírj sírokat. Azt kell kinyírni, ki géppisztoly tőgye, tankok csánkja, műholdak hasa alatt játszva ül a föld fölkavart porában – s nincs anyja sírni, hazavinni.

 

Írtam a hatásokról, ezekre az utolsó versek visszafeleselnek. Kész épületről beszéltem, de ha a falakat megsimogatom, s megnézem tenyeremet, látom a hólével összekevert virágport, könnyet és vért valami múltbeli ragyogásban.

Regina Viola-Hirta nevére

Sinka István hősei közül melyiket foghatnám Kiss Annára? A bűbájosokat, a szegény-szomorúakat, a törvényeket értő belenyugvókat, a boldogságot kotyvasztókat?

Ha így kérdezem, már vallok. Kiss Anna onnan jött, ahol Sinka hősei is megszülettek – a mesterek uccájából.

Milyen rejtett és nyilvánvaló források csillogtatják-villogtatják Kiss Anna verseit a tarajukon? Mintha maguk is habok lennének és mégsem. Babonák, hiedelmek, akaratok, vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, fordított látomások, fonák filozófia, mint a pásztorok szűkszavúsága?

Megindulhatnék ezen a csapáson is a műhöz.

Mi a vers? – kérdezhetem. Vers ez? – kérdezhetem. Színjátékból kimaradt párbeszédek, melyeket a színpad nem visel el, színfal mögötti játszás, mikor a színész önmagát fedezheti föl, rádöbbenhet önmagára? Mese és tanulság? Vers ez?

Merenghetnék a vers határairól.

Aztán ha igazolom magamnak, hogy Kiss Anna verseket ír, megkérdezhetném, hogy mégis hogyan csinálja? Mitől lesz verssé az írás?

Esszé kerekedhetne belőle, és nemcsak Kiss Annára vonatkozóan.

Merengek a Feketegyűrű fölött.

Először megkeresem verseiben Kiss Annát, a nevét.

 

Jaj, nézvén jobb felül magam, megfeketedvén attól, amit nézek, csak a tubarózsák a vállamon, s a szív fái bennem fehérek. Ríhatsz, Kiss Anna, mert mentél sehovába, – – – – – – – – – – hogy mertél szívet, virágot rajzolni mindenre, ahol megfordultál.

 

Tudnom kell, neve csak annyival jelent többet költészetében, mint ahogy versei szerzője, ahogy a címlapon. Akár Regina Viola-Hirta nevét is kiírhatná a Feketegyűrű fölé, Isten bocsássa meg, de még Bonifác Stipa-Joannisz, vagy a kutyák, sárkányok, városatyák, füvek, lámpavirágok nevét is. Ó, egek – mint ahogy a bolondos házból fölsóhajt a világ csücsörítő női hangon.

Tehát, Kiss Anna rejtőzködik. Álarcát alig veszi le. S ha leveszi, akkor sem azért, mert ráfülledt csontjaira, inkább pajkosságból. Emlékezzünk a jelmezbálok „fölfedem magamat” mozdulataira, melyek olyan pillanatnyiak és gráciában bővelkedők! De ott a Hölgy szépségét fedi föl, kapcsolatra való hajlandóságát. Itt a Hölgy fölfedett tekintetével a művet írja alá: esendőséggel és vérrel pajkosan. Ez a furcsa, hogy pajkosan. Szenvedések sütnek a szeméből, és maskarázik.

Könnyű lenne leírnom a költő testi mivoltát. Nem tehetem, álarcát tépném a lába elé bűnösen. Inkább ajánlom olvasóimat a lopva látás alkalmaira.

Nem akarom megkeresni a kezét, kiteszem magam a széles mezőnek, valami olyan völgynek, amelyik feléje szűkül. S már az is szerencse, ha versei a magyar népköltészet lapjait forgattatják velem. Mert versei, akár a népköltészetnek is, gyakorlatiasak. Akkor támadnak, mikor a szülés ideje eljött, és életben maradhatnak. Akár ez a strófa a népköltészetből:

 

Én uram kovács, Nem is olyan, mint más Viaszból a háta, Szalmából a lába. Meggyullad a lába, Elolvad a háta.

 

Rokonai a gyermekdalok, a tücsökhívogatók, héjariasztók, a varjúhívogatók, sasriasztók. Híva vagy riasztva – mégis egy családiasságban, akár a jó ördög, aki a fazekasnak bájolja a kemencét.

 

Fazekas edénye Szépen piruljék, Meg ne csorbuljon.

 

Mégis árulkodnom kell. Róla való gondolkodásom idején elmondta, hogy az általános iskolában éppen a nemeket tanítja a gyerekeknek, és minden órára egy nő és egy férfi kukoricacsutka-babát csinál nekik, azon gyakoroltatja az orosz nyelvet. Aki legjobban tud, megkapja a csutkababát. De hol lehet minden órára csutkát szerezni Budapesten? Eltérve a pedagógiától, ez a hajlandósága is bevilágítja világát. A gyerekjátékokat éleszti föl költészetében. Mint a kisgyerek, aki maga szerkeszti játékait, s néhány lépést hátrál, hátha fölélednek a kukoricaszár ökröcskék, és a krumplikerekű szekerek is gurulnak. És nemcsak a játékok, hanem az egész világ: szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő meg minden. Ahogy tárgyain át vezettetem magam, gyermeki együgyűségemből fölrémülök – nem is játékokat látok én, hanem bálványokat. Tisztaságra, tisztességre, pontosságra figyelmeztető rémeket. S ha újra visszatérek a népköltészet gyerekdalos mezőire, már csak ezeket a bálványokat látom Kiss Anna miatt. S meg kell köszönnöm, hogy az alapokra figyelmeztetett, mert nemhiába beszél a szél, a kóró, a vak csirke, a tükör, a kémény, a mozsártörő.

Mint a népköltészetben is, különösen legrégibb rétegeiben, melyeket a gyermekek őriztek meg, vagyis a felnőttek gyerekszájra taszítottak vissza, mondván, értelmetlenségükön az apróságok elszórakozhatnak. Akár ezen a versen:

 

Egyszer volt egy ember, Szakálla volt kender. Meggyulladt a kender, Elszaladt az ember. Közel volt a tenger, Belefúlt az ember.

 

vagy:

 

Volt egyszer egy szalmapap, Szalmakardját kihúzta.

 

Nem hiszem, hogy Kiss Annának mást se kellett volna tennie, csak emlékezni a gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nem a reprodukálásért működik, nem az örömért, dicsekvésért, nem is egy stílus vonzása miatt, hanem azért, mert így tudja kifejezni azt a széllelbélelt, szegénységéből fölmagasodó, gazdagságából disznólkodó Embert, akit ő lát.

 

– Minek a szekér?   – Lányokat, bábokat   Rajta hurcolgatni.

 

– jut eszembe megint egy töredék a népköltészetből. S ha költészetének elsőre szembeötlő sajátosságait, amit könnyű szóval népi szürrealizmusnak is nevezhetnék, ehhez a szekérhez hasonlítom, tudom, mire való, és hova hurcolgatja terhét.

Az igazi költészet országútján!

Első könyvében, a Fabábu-ban, versei nyilvánvalóbbak. Az oka érthető. Egy állandónak hitt világ elemi ereje munkálkodott akkor. Abban még szépen is meg lehetett volna halni. Ott minden természetes, akár a mesterek utcájában. S ha most – a Feketegyűrű-ben – Kiss Anna föl is zaklatta azt a világot, mégiscsak abban a világban él, azért lett költő, hogy a legfontosabb viszonylatokat kifejezze, hitét tegye rájuk. De már tudja, hogy mindegy a halál pipacsos mezőben vagy kátrányos, kormos utcán, a tisztességes embernek sem a patakpart a helye éppen, s a rosszé sem a kémény. Második kötete ennek a fölismerésnek a jegyzőkönyve is.

A Fabábu-ban két verssel kezdi el második kötetének legfontosabb sajátosságát, a bábjáték-töredékszerű verset. Vers ez egyáltalán? – kérdeztem az elején. Igen, mert versmagból lombosodik, abból, amit semmi más műfaj nem képes kisajátítani. Ez az oka, hogy a szereplők nevének fölsorolása is a szövegbe szerveződik, s a zárójeles, dramaturgiai utasításoknak gondolható sorok is költői értékűek.

Szereplőit elkopogtathatom tollam felső végével a négerdobok ritmusára: Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Fekete kandúr. Asszony. Ember. Asszony. Ember. Fekete kandúr.

Ha neveket és mesterségeket sorol, akkor is verset ír.

 

Tejszagú szél fúj: tútútú! Szép hangosan fújja:

 

és így egymás után

 

 

A Fekete kandúr, Asszony, Ember mondandójuk nélkül is megtestesülnek a fölsorolásban. A kandúr és az asszony pörlekedését sejthetjük, s az ember, vagyis a férj harmadrangúságát ebben a purparléban. Érezhető, hogy a Fekete kandúr a kihívó fél, s neki van az utolsó szava. S ha még ezek után azt is tudnánk, hogy az asszony mikor hallgatott el?

A zárójeles utasításokban efféle verssorok rejtőzködnek:

 

 

Beckett verseire gondolok, melyeket drámáknak neveznek. Beckettel jelezhettem Kiss Anna modernségét, hogy a hazai modernséget se felejtsük el.

Ezt tartom írásom céljának, bár a költő ráfelelhet:

 

Tegnap Varjút sütöttünk, Tegnapelőtt Varjút sütöttünk, Minden nap hús?

Kedves Anna!

Olyan sokan megírták már összetéveszthetetlen költészetedről a véleményüket. Én is az Új Írásban a Feketegyűrű köteted alkalmából. Mégis újabb ajándékod, a Világok, nem hagy nyugodni, nem hagyja a tollamat. Elragadtatva, nevetve olvastam, mintha beszélni kezdő gyerekemet, aztán a farsangi bálra bohócnak öltözött „kölkemet” látnám, hallanám:

 

Olyan bohóc vagyok én, vidámságot hordok én, pedig semmim sincsen, jókedvem a kincsem

 

– mondta Eszter a maskarában, akinek te öt évvel ezelőtt kis karosszéket hoztál, éppen a fenekéhez illőt, tavaly kis szakajtóba csipkebogyót adtál. Inkább gyermekszeretet-világodról akarnék írni. De úgy is tudják, akik olvasnak. Gyermeki teremtményeidtől most elfordulok, hadd játsszák történettelen ősi színházukat az ördögök, a mesteremberek, a tündérek s mindenféle lotyók, bohócok, akik elférnek a falitékában, a fák odvában. Az Örvényjáró csak bukdosson a vízben. A macskaprémkalapos hölgy hintázzon csak a hintaszéken, igya a pálinkát!

Könyved 225 oldalából 35 lesz, amiért írok neked. Ezen akarok elgondolkodni most, és értesíteni téged. De még előbb nem felejthetem el a 13. oldalon lévő papírhibát, papírvirágot. Azért című versed alatt piros bibe, sárgászöld szirmok, vagy egy vércsepp, vagy az alkonyati nap, mikor már arra sincs ereje, hogy a felhőket kivörösítse. S milyen furcsa, az esetlegesség és a törvény mennyire pontosan találkozhat. Azon az oldalon versed utolsó két sora:

 

hihesse ártatlannak is a szívet átverő virág

 

Vér, szív, nap, virág énekeid lényege. Azért mondom énekeknek, mert talán így pontosabb vagyok, bár a játékaid, furcsa gondolatritmusú verseid is csupa líra, csak a lélekben hagyományos, nem a magyar költészetben.

Na, most! Énekeid hagyományosnak tűnnek, mert énekelhetők, akár a nép öröme-bánata. Hiszem, éneklik is. Kötelességem magamnak megmagyaráznom ezt a könnyebb-nehezebbet…

Hadd kezdjem elölről, a könyv mottójával.

 

az óriás szem ébren üstökös jár a szélben nézi a szörny a szörnyet hajascsillag a földet

 

Először a ritmus meg a hangulat szokott kikezdeni velem, aztán a fejemhez vágott szavak, kifejezések, akár rózsák, akár kövek. Végül az úgynevezett tartalom. Azt hiszem, a legtöbb olvasónál fordítva van ez. Persze, magamnak sem lehet ennyire egyszerűsíteni. Énekeidben azt szeretem legjobban, hogy nem kell megértenem, mert gyönyörűen éreztetik magukat. Mit értsek meg mostani cigarettám füstjén, mikor elbolyong a délutáni fényben? Aztán mégis utánagondolok a versnek. Mintha univerzum volna a kisujjra húzott gyűrű ékkövében, négy sorba mintha minden beleférne, a rossz és a jó, a balsejtelem, az éber félelem, a gyilkosok vártája, a hajas csillag, akit nemcsak rossz tündérnek sejtek. Olyan utat tehetek meg gondolatban, mintha űrutas lennék, s megtudhatnám, szélben jár az üstökös, és haja van a csillagnak, az üstökösnek, a hajnalcsillagnak.

Mostanában az a mániám, Anna, Hölderlin volt a világ legnagyobb költője néhány rövid, utolsó versében. Véglegeseket írt, nincs semmi jelmez, maszk, máz. Az efféle költészet között olyan a különbség, mint a fűbe hulló kásás körte és a körtepálinka között, amivel a te macskaprémkalapos hölgyed proszitol. A költészet legyen töményszesz, magas fokú! Ne üdítőital, se sör, se bor! Hát, énekeid ilyen élményt adtak nekem. Könyvedben ceruzajelekkel emlékezem rá. Mégsem idézem, más máshová húzhatná a grafitot. Inkább a liános szerkezetet említem. Például, a Halhatatlan és az Azok című verseket, ahogy magukba visszakunkorodnak. Olyanok, mint a szőlőlugas szeptember eleji fényben. Szinte énekelnek, vagy talán én dúdolok alattuk? Vogelweide, Dzsajadéva, a trubadúrok Provenceból, I. Sancho portugál király-költő, spanyol gitáros mondja velem:

 

piros levél a szív csak a holdra visszaszáll világló ujjaidra a húnyt szemü madár setét nagy rózsaárnyék orcádnak dombjai piros levél a szív csak ki kéne oltani piros levél a szív csak a holdra visszaszáll világló ujjaidra a húnyt szemü madár

 

Dúdolásom közben sohasem felejthetem a szőlőlugasban alvó, hirtelen ébredő és tekergő kígyót.

Ezt a levelet azért írtam, drága Anna, mert régen találkoztunk. De, ha találkoztunk volna is, szemérmességünk nem hagyta volna mondani és hallani, ami így írásban könnyebb.

Mi megvagyunk. Reggel néztem a szomszéd antennán egy csókát. Rászállt, bizalmatlanul billegette fejét, szárnyait illegette a felkelő napban, az antenna rácsain lépcsőzött, aztán elmerengett egy órán át, nyugalmában kezdtem gondolkodni verseidről.

Ölel:

István

 

Hová a pokolból?

„Költő vagyok én, magyar költő!” – olyan egyszerűen mondja ki Utassy József, mintha bemutatkozna, de az erős kézfogásból legyintve ejti ki kezét. Leül, üres szipkát szopogat éppen a nikotintól szabadulóban. Alkoholmentes italt ajánl nekem is a költészet delíriumától megviselten.

A Kilencek poklot járt dudása áthelyezi a Csillagok árvája kötetéből a Szárnyasoltár-t újabb könyvébe, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva:

 

ki most a Tenger színe előtt áll. Lelkére már a moraj se gyógyír, csak áll a parton pokolból jövet, áztatja lábát Arthur. S Rimbaud sír. Mert nincs többé Párizs. És bőgnek a tevék. Árusivatag. Csend. Ime: van itt egy világ! Hát add el!!! Mindened lesz majd, csak igazad nem.

 

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért. – „pompás adag mérget vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg s a világ. A pokolból jövet szókapcsolat a Szárnyasoltár-ból ugrik vers és kötetcímmé. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. Hát akkor hová a pokolból? Nem szabadulás, ha vigasza: „Szép elmúlás, gyönyörű enyészet: mért nem tudsz megvígasztani engem?” A forradalom avar, gyerekkora apátlan árvaság, s a hadiárva szerelmei is elrongyolódtak. Kiáltásokat hallok egy óriás bolthajtás alatt, felkiáltójelek rácsai a mondatok között.

Megrendít, s nem lehet megrendülés nélkül szólni róla. A hideg bírót nem állja, mert jelenség, minden külső magyarázatot kizár, iszonyúan vágyik a szeretetre. Nincs közvetítőre szüksége, mint a mennydörgés önmagában való, mint a sírás, mint a káromkodás. A diagnózis az orvosok dolga, de a társadalmasított kín az enyém is.

És Rimbaud költő-sorsához sem hasonlítható, hiszen a francia azt tagadta meg, amibe Utassy kapaszkodik olyan makacsul, életveszélyesen, mint egy fölborult csónakban a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna és Magyarországon magyar. Érvénytelenek rá a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, neki nem a legokosabb elhagyni ezt a kontinenst, „ahol az őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, magánügy csupán, a csúcsra jutott alpinista kudarca, nincs tovább. „Kitaláltam a magánhangzók színét. Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud fogni.”

Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek sivár táján; holdon, csillagon túli Istenéhez. Ady hitetlenül hitt Istene az övé, József Attila Anya-istene, alfa nélküli Omegája, akit a kín teremtett, hogy szólni lehessen hozzá. Hirtelen gondolattal Pilinszkyé is, bár be kell látnom, Pilinszky eleve hívő, kálváriáját a történelem stációzta végig, magát akkor lökték a sorba, mikor a római katona már a Megváltó szívébe döfte a dárdát.

Legyen Isten, akinek mondani lehet:

 

Utolsó tantuszommal, a teleholddal hívom föl figyelmed: úgy dől belőlem a dögszag, mint egy fölakasztott kutyából.

 

Rettenetes! Aki ilyen kegyetlenül mondja ki magát, jogot nyer a kíméletlenségre:

 

És volt képed, uram, állni a hulla Holdra, s volt bőr az arcodon, hogy süketen, vakon egy világot vezényelj!

 

Daltalanságát dalban fejezi ki:

 

Isten se pártol. – – – – – – – – Számüzetett az ének a számról. Nincs dal! Az ember csak átkozódik.

 

Vagy talán a dalon enyhületet ért, s nem azt a dal-kristályszerkezetet, amely annyira jellemző rá? Szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila békadudára táncoló csillagai rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. Még akkor is halálfélelem, ha ki se mondja, mert a katasztrófa nyomai mindenütt, szervetlen élet: a rózsák csillagerővel nyílnak, a természet, ha megmutatja magát egyáltalán, akkor gépiesített, radarernyőt bont a kapor, a tökvirág zsongó darázsreaktor; emberkínú a növényzet, a rezgőnyárfának idegösszeroppanása lesz, a nappal hitfogyatkozás játszik. Énekveszejtő korban él, s függ, mint a Lakótelepi Krisztus, koponyáján csillagok töviskoszorúja. A csillagok keringő kripták, a bolygó haláltávlatú, ahol elmosolyodni nem lehet, s még az elmúlás szép vigasza sem adatik meg. A rabság Hét Tornyában tüdőpuha a priccs, a szellem sodronya ruganyozik, a rácsot vadrózsák rengetik, vagyis ahogy a vadrózsák és a rácsok árnya egybevetül, de a vadrózsákat nem a szél rengeti, hanem egy rájuk szabadított barom. S a tömlöc maga az ének.

Íme a Huszadik Század büntetésvégrehajtó intézménye!

„Rózsa már nem, csak ballada terem a terméketlen néhai földön.” „Öltél: bűnös vagy Huszadik Század! – Túl a Plutón sem ragyog bocsánat. Kuss az anyádba vissza, te barom: Ábelre Merőleges Vadállat.” Ábel egyenes füstjében Káin ábrázata. A gladiátorok népekké nőnek Szpartakusz énekében, akikkel dísztribünből, piros páholyból játszat izgató cirkuszt a cézár. Júdás harminc ezüstjei gurulnak. Elhagyta az ifjúság sólyma az ember fiát, maga ijesztette világgá, csuklóján ezüst rablánc maradt, már nem a sólyomé, hanem azé, aki világgá eresztette az ifjúságot. Csoda nincs, alku sincs. Hát ördögszekérre köttet ez a kor, széltől görgetett kóróra, s csak akkor fogadna fiának, ha élve törhetne az idő kerekébe. Csak Hatalmi Lárma van, halálig meztelenség.

Utassy költészetének oka nyilvánvaló, mert megfogalmazott. Jaj, ne hagyjatok magamra! – József Attila kezdhetett verset ilyen esendően, de így csak Utassy folytathatta:

 

Furcsa tömlöc ám az ének, furcsa tömlöc ám az ének, rabja vagy, de mégse véd meg,

 

s csak a költők rabnótázása komponálhatta ilyen szomorúvá:

 

Engemet, ha árván hagytok, engemet, ha árván hagytok, ti is egyedül maradtok

 

A rabnóta maga is rabbá tesz, a legrosszabb börtön, nem Anatole France clauchard-jáé, akit a tél elől menekíthet, nem is valami gyilkosé, akit a lincseléstől óv.

Utassy bebörtönzi olvasóját maga mellé, ha énekel, kikényszeríti belőlem a cellatársat. De könyörgöm, vigasztaljon már meg valamivel, mondjon valamit a nőkről, vicceljen már, az istenért, ha együtt vagyunk, legalább sakkozzunk az árnyakon, s ha a játszma a napjárás miatt függőben marad, meséljen a gyerekkoráról.

Bükkszenterzsébetről egy sóhajtás. Úgy ejti ki a hangokat, mintha hallgatója lenne magának. Nem tudom, édesanyját Erzsébetnek hívják-e, de én is Erzsébet nevű lányt vettem volna el feleségül, ha odavalósi lennék. Ott van most csak tavasz egyedül a világon, „szerszám-szentséges ünnep”, diófaültetés: ezt az apaültette fát a hadiárva könnyei mossák, a Csillagok Árvája sírása szakad rá. Én meg elgondolkodom, milyen kölyök is lehetett: kis köpcös fiú, azt hiszem, jó verekedő, tiszteletet érdemlő füttyös, liba-vezér.

 

Ez a kisfiú, aki itt koncsorog ebben a költeményben, jókedvű rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér. Egy sereg liba élén jön most a dülőúton, mezítláb, klottgatyában, fején zöld kalap, vállán kenderostor.

 

Áll a gyerek talán az 1953-as márciusi gyászvigyázzban, s egy óvatlan szellentés pad alá röhögteti az osztályt. Két pofont kap Bivaly tanár úrtól, mert Emmát mellbe csípi, bosszút forral a kofás szekér mögül, „hátra csapja kezét és szencségel szerfölött”:

 

Bivaly tanár urat hol, mikor, hogyan, mivel kólintsa főbe, s aztán beérje ennyivel, vagy nyúzza meg s a bőrét kitömje sebtiben?!

 

Az Őszidő című versben már a jövőbeli szorongás, gyermeki őszrettenet, lemeztelenül az öreg fa, száll a levélhullaillat. Itt mégis játék: a lemeztelenül lehet hangtalan is; a fa hanglemeztelenül, a levélhullaillat egyszerre dögszag és az avaré. A közeli rímek gyorsan közölnek, ha távolodók, sejtelmesebb a költemény. Valaha az árvaság mostoha-utálat, aztán országos, később csillagokká terjedő. A szerelem diákcsíny, aztán a pétervásári presszós Marika, akihez berdás hódolattal kerékpároz el, még a női test nudista-strandi kultusza a vers: a nő „karján kosár hold aranylik. Combja között megy le a nap”. Telve fiatalos reménnyel, fickóssággal a férfi. A szoknya virágvasárnapi harang, a lány virág s önnön vázája is, de a vízparti, nap-szerelmi búgás följajdul, szenvedésbe zuhan le, „sasok körözik a pacsirtákat”, „Óriás rakéta-körmenetből keresztfám Húsvét Holdján mered föl”. Bizonytalan a csakazértis dac végérvénye. Már csak könyörögni lehet a szerelem széléről, biztatni, ígérni és beismerni: „A szerelemtől végleg eloldva borulok gyászba, fekete gondba.” Megint Utassy cellájában érzem magam. Hiába akarna elmejátékokkal nevettetni, rab-vigyorba torzul az arcom, ha asztaláról ellopták a márványt a kávéház Hungáriában. A szösszenetekből sziszegést hallok ki, egy sértett költő marja azokat, akik az irodalmi kávéházban éppen a közelében vannak. Pegazus-lócsiszárok, őstehetséggel tüntetők, világvárosi kurvák, Cheöcsök között közbotrány-okozó. Kötetét saját bőrébe kötteti. S mit hall rózsaszín tincsei alatt a külföldi turista?

 

Kimegyek a timi-temetőbe, béfekszem egy kipi-koporsóba.

 

Ő még nevethet, mert nem érti, de én Utassy magyarnótáján elborzadok.

A Pokolból jövet című könyv, mintha valóban a szerző bőrébe lenne kötve. Aki Talpra Petőfi!-t kiáltott, most Petőfi utolsó szavait mondaná? Potomság?

Pokolból jövet hova megy, ha mindig visszajár?

Utassy József költészete iszonyú fájdalommá érett.

„…ezüst flották jönnek”

Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a tengerrel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s bármennyire megérezte a határtalan vizek felemelő nagyságát, roppantó ereje és nyugalma mélységét, nem lényegíthette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakadt ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután meg tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útját barangolta be.

Egyik újságunk, hirdetvén a kötet megjelenését, úgy fogalmazott, mintha egy tengerész írogatna üres óráiban, mellékesen. Ez a hír az egzotikumra vágyó olvasók csalogatója lehet, de az egzotikusra éheseknek csalódniuk kell. A versekben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat szülnek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a szerelem, a gyerekkor alapihletei úgy komorulnak és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik.

Ha a Távollét című versét elemezzük, bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra. Hiszen minden versben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két dolog együtt, a távollétben már benne rejlik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Az egész élet a távollétek láncolata, s így ez a vers önéletrajzi is – egyszerre élete folyamata és a jelen idővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykorú velem.” A szerző 1946-ban született, a háború végén, a lerombolt lovak korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom csontigböjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” A vers bizonyos pontjain megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelen ideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A verssorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész versszerkezet a távolodás és visszajövés hullámmozgása. „Halálom sétáit megszövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit.” Ebbe vegyül, mint egy második hullámdallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok” és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden darab külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:

 

kiteljesül, hóhérom, halálom, szüntelen úszom virágzás sodrán, hóhérom, hallgatok.

 

A kötet utolsó darabjáról beszéltem először, a jegyeket más verseken is kimutathattam volna, de mégis úgy érzem, itt köthettem a legnagyobb csokrot belőlük. A Kánon-ban is a tenger hullámverése, erre a kánoni forma is jó alkalom. A távolodás-visszatérés nemcsak egy versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható, ahogy a Kos szarva közt és az utána következő másodikban, a Mesék gyümölcse címűben megismétlődik a „megnyúzott oszlop tartja trónusom”, ahogy a kötet első verseiben ismétlődik az ostya és a kenyér, ahogy az ellentétek, például a felöltözöttség és a meztelenség egyensúlyban vannak: „Barackvirág göncében a vállam” – „Meztelenségem a ’Tejút magánya”; „Beborítanak virágzások végtelen nászi lepedőkkel” – „hiányom savanyú trikóba öltözik”. A kötet kitűnő szerkesztésére vall, hogy a hullámoknak nagy völgyeket juttat, sokszor egyik versre csak a következő harmadik vagy még későbbi felel, akár az ismerős sort kicsit megváltoztatva is: „Legendásan döglődik pulóverem, akár a hús fényes himnuszai Fölszállnak a legyek mint a könyörgés!” – „Legendásan rohad döglött pulóvered, fölszállnak a legyek, mint a könyörgés!”

Úgy érzem, a versek és a kötet statikájára ezek a legjellemzőbbek, s a versek tartalmára is inkább; állandóbb és nagyobb költői témák, mint a tengeri, kikötői matrózromantika. Döbrentei verseiben a hajósok, „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít öklükben a tenger”, s „az árbóc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”.

Az Emlékmű a parkban ciklus versei adják az olvasó kezébe a kulcsot, a többiekhez. Jobban fölérződik bennük az elsődleges élmény. A címek is erre vallanak A kommunárdok falánál, Szemetes rigmusa, Angyalföld és Kőbánya között, Fuvaros, A sztambuli cipőfényező, Rakodók, Piac. A leíró versek címei effélék, s láttatják a költő mozgásterét is a pesti külváros és a mediterrán kikötők között. De a versekben a különféle helyi élmények átkopírozódnak egymásra, s ezzel már a költemény föl is emelkedik az egyhelyből, fölszáll, madárként köti össze röptével a költő útjainak állomásait. Angyalföld és Kőbánya között „tahitiszájú nők homorú mozdulatában pirosan fújtat az ígéret”. Mikor a sztambuli cipőtisztító ajánlja magát: „Szikrázni fog a te cipőd, uram, akár hat családom gyomrában a vasárnap”, akkor én a magyar metropolisz eresze alatti szegénység vasárnapjaira is gondolok. S hol van a Piac, Alexandriában vagy Budapesten? Dózsa-máglya és banán! Lépesmézpatak! Ezek a versek nem leírók, a tárgyból kisütő gondolat egyetemessé teszi őket. A dokkmunkásokról lehetne írni tematikusan is, de a költő általánosabb tragédiákra veti a szemét, s a rövid műben, mint egy molekulában jelenik meg az egyetemesség:

 

Fölmerül hátunk patakzó ragyogásából eltorzult pofánk, fölúsznak szívünkért a fekete uszályok   s mi újkori Jónások elnyelve de igétlenül   támolygunk térdig anyánk tejében, fölakad   horgony ördögszarvára koravén gazdagságunk.   Iszapba süllyedt rozsdás láncszem a szájunk   mérhetetlen tenyerünkben a kérdőjel: flották   sötét űrébe akadó rakodókampó!

 

Az idézet és szinte mindegyik Döbrentei-vers nyelvében annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Magáról az erotikáról ritkán ír, még az Emlékmű a parkban sem kizárólagosan erről szól, s nem is efféle sorokban találhatunk rá:

 

Emelünk combjainkból diadalkapukat a végzet ellenében, s pozdorjává törnek a tenger eszeveszett kék buszai!

 

A nyelvi zsúfoltság, a szavak és a metaforák ütközése következtében válik ez a költészet erotikussá nap, szárazföld és tenger találkozásában.

Tudja, versteremtő láza rimbaud-i láz, a nagy franciát ezért is emlegeti többször. Döbrentei tengerén is sodródik egy részeg hajó.

 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után.

 

– Rimbaud után vallhatná Döbrentei is.

Ez a nagyratörés, ez a magasfeszültség tesz próbára bennünket, olvasóit. Verseivel való küzdelmem közepette ezért bátorkodtam figyelmet kelteni néhány nyitható zár iránt. Költészetünkbe illesztése, a salakok leválasztása a kritikusok dolga inkább. De az biztos, hogy nem egy Duna-ágból, csónakon evezve kötött ki közénk.

Higgadt arcú nyugtalan

Új kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültség-ihletéből kiküzdött versek sora. A harmónia skizofréniája. S mert Bertók igazi költő, hát olvasójába injekciózza a kételyt: sorsom a tied is, ne tagadd!

 

Mint aki kiment, rázárta az ajtót,   s a kulcsot elveszítette.   kívül is bent már végérvényesen.   – – – – – – – – – – – – – – – Hiszen már ott sem, sohasem.   – – – – – – – – – – – – – – – S minthogy szó nélkül kimehet, megáll a tárgyak idejében.

 

Éppígy előző könyvében, a hatvanéves Csorba Győzőnek ajánlott Triptichon-ban: „Kívül marad, ha belekényszerítik, s belül, ha a szem kívül rátalál.” Lelki helyünk meghatározatlan, csak a tárgyakban a bizonyosság. Ajtó, kulcs, balta, fogkefe, műfog, szekrény, kabát – a tizennégy soros nyitó Történet-ben. A kötetcím: Tárgyak ideje. Utószava: „s hogy ne legyen olyan reménytelen, lassan elrejtőzik a tárgyaiban. Amelyek képletesek is lehetnek, s őrizhetik még valameddig.”

De ne higgyük, hogy most már mindent megtudtunk. Könyvét becsukva képzeletem elkalandozhat a korszerű művészi tárgyiasság fajtái felé, képzeletben Bertókot is közéjük sorolhatnám a kötetcím és a vallomás értelmezésének könnyeden engedve, ám olvasva őt, azonosságot nem találok, rokonságot is csak annyit, amennyi minden kortársi műalkotásban föllelhető.

Picasso, Robbe-Grillet, Georges Perec, Jean Follain, Mándy Iván jut hirtelen eszembe. Picasso tárgyai képelemek, melyekkel nagy művészet valósítható meg, körülzsúfolja velük magát, hátha előkerül, s mindig előkerül a sok kacatból valami, Picasso nem emlékeztet, inkább a múltat felejteti azzal, amit belőle konstruál. Robbe-Grillet-nek sincs a tárgyi képzetekhez semmi köze, a tárgy önmaga, csak láttatott valóság. Mándy onnan rugaszkodik álmaiba, vagy álomi tárgyaiból a való világba. Perec hőseinek dolgai tulajdonosi viszonyban sorakoznak: „Azt szerették volna, ha a világ, a dolgok mindöröktől fogva a birtokukba lennének, s ők csupán szaporítanák ennek a birtoklásnak a megnyilvánulásait.” Prózája a fogyasztói társadalom vizsgamintája; mindent megvenni, pénzt szerezni státusuk kellékeire, aztán beléjük élvezni magukat, fuldokolni, szabadulásra vágyni, kitörni, de hogyan, hová a Weston-cipőben?

 

Vannak akik a hasznos színeibe szürke és fekete szövetekébe acél kékjébe magvak sárgásvörösébe menekülnek élni s a dolgok köréjük tömörülnek szemükben tükröződni

 

– írja Follain még a negyvenes évek elején. 1955-ben Tárgyak címmel ad ki könyvet, pontosan megmetszett prózaverseket: „A kecses holmiktól finomul a világmindenség. Minden szép tárgy tartogat valami titkos átbocsájtó jelszót.” „Dal árad minden tárgyból.” – Én pedig megállapíthatom emberiességüket, és összekapcsolhatom Bertókkal a gondolatsort.

Itt az ideje a nagy árnyak alól kihívni a napra, hadd lássuk világosan. A tárgyias művészet mai rengetegében kalandoztatott eddig, tehette volna az Emlékek választása könyvével más irányba, de ha címeit elfelejtem, sokkal jobban rátalálok, s hála isten nem látom programosnak, sokkal bonyolultabb a költészete, mintsem egy szóval megjelölhetné. Emlékek? Tárgyak? Igen, de összefonódva mindennel, ami Bertók László, s ebből az együttesből egyformán kitetszik táj, történelem, személyes sors – az egész élet.

„Túl a negyvenen a költő is ráébred, hogy végérvényesen felnőtt, és többször gondol már a halálra, mint a halhatatlanságra.” De ez az a kor, mikor az ember a múlt és a jövő egyensúlyában él még a felelős élet nehéz igájával a nyakában. A Dédapám, március rokkaorsójára rátekeredik ugyanazon rostokból font sorsa. A családtörténet megismétlődhet: „a néhány töltény, amit ellövöldöztem magányosan és ráadásul versben, a dédapámé volt”, és folytatódhat:

 

s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem fiammal együtt, és mondjuk százötven, vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy dédapám életkorát ne feledjem, tehát kétezeregyszázhuszonegyben, talán március tizenötödikén, talán dédunokámmal és helyettem elmondhatja itt, hogy befejeztem?

 

A vers rokkaorsóhoz való hasonlítása nemcsak képletes, de majdnem valóságos is, hiszen ritmusa, a dátumok lüktetése, rímképzetet támasztó ismétlődése, az oda-vissza pörgetés, a rímek, mint sodró ujjak egyengetése, már-már egy örökkévaló Paraszt-Párkát föltételez. A történet folyamatos: a családi történet határától a jövőig, serkentő lényege mégis a dédapa és dédunoka titkolt puskája és titkos verse. Mindegyikért kijár a börtön. A költő szervezete máig nyögi az ötvenes évek óta a sötétzárkába félemlített időt, s megtörténhet, máig sem hagyja nyugodni, még akkor sem, ha illő helyen van egzisztenciálisan. Mondtam már, jelen kötete a létbiztonság és a szellemi bizonytalanság feszültségihletéből kiküzdött versek sora. És kapaszkodás akár a tárgyakba, akár az emlékekbe, akár a magyarságba.

Városban élő falusi származék, a második világháborúban serdült, az ötvenes években ifjodott, s olyan tapasztalatok birtokosa lett, hogy talentumával jelentős költővé érhet, s mert tiszta és érzékeny ember, leleményes művész, kisebbnek hinni magát oktalanság. Megjegyzem, ha már kitetszik verseiből, hol engedelmesen, hol keserűen „vidéki” magányossága. Az Emlékek választása című kötet Levél egy pályatárshoz versében még természetes tiszteletadás:

 

De azután is rád figyelnék, mert tudom, hogy estére kelve a te kenderkupacaid dícsérnék a hazamenők lelkesedve

 

– természetes tiszteletadása után nem túlzott szerénység-e Hallom, hogy indulsz című szonettjében:

 

Én, aki a költészet közlegénye vagyok és maradok mindörökre, sem vitézség, sem hadiszerencse nem röpített föl, nem lökött az élre, azazhogy nem születtem vezérségre, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – így nincs igazi ok pöffeszkedésre, miért ne húzódnék a sor szélére, ha hallom, hogy indulsz „legelőre”.

 

S már ingerel, hogy bizonyítsam, tiszt ő civilben, vagy könyvtáros-munkaruhában poéta. Kimondó akaratával kezdeném, vagy inkább folytatnám, hiszen beszéltem róla. Figyelmes olvasója legyek, amit mond, új-e nekem, részesít-e a rátalálás örömében?

 

Mert minden vers alkalmi vers, alkalmat benne ne keress. Magadban van, ha megtalálod.

 

Nekem most a Kockakövek-kel rakja ki a megtalálás útját, azt is mondhatnám, közéleti zsörtölődésekkel. „Valami végképp elveszett a rugóvá tekert világból.” „Zabálhat, turkálhat, kifuthat, a disznó belakta az ólat. Otthon van. Úgy néz a világra lassacskán, mint aki csinálta.” „Fölkötöd magad? Kit érdekel? Magával van elfoglalva, eltelve mind.” „A természetüknél fogva jók, elfogynak ők is. Csupa volt és lehetett volna világ.” „Se ki, se be nem látni, pontos csak a homály lesz. Önmagukhoz méregetnek mind, zsák a foltját keresi, király a bolondját.” Lehet ilyen direkt is, és olyan pontos fogalmazású, hogy nem enged semmi mellégondolást ez a tiszta beszéd, tolmácsolása fölösleges.

Ezen a költői talapzaton biztosan állhatnak korszerű bizonytalanságát kifejező versei, az áttételességek, mint a Bádog szitakötő-ben, ahol a tárgyat megszemélyesíti, a személyt eltárgyiasítja. A bádog szitakötő a borotva, a borbély vagy maga a költő?

 

ember lesz már érzékszerveid mozgatják zörgő csápjait, már nem tudod, hogy te vagy ő

 

A tárgyak megszemélyesítése a lét határainak a gyarapítása a vagylagosságban. A díszdoboz jelentése megnő, virág lesz a novemberi kompozícióban: „mintha ő fogná össze gombként ezt az odamázolt tragédiát.” A szavak mézes darazsak veszett vadméhek között, s a királynő se-méheket, se-darazsakat szül.

 

Végül semmi sem ugyanaz, az érkezésnek háta van, a jelenlét csak maszkabál, és úgy mégy el, ha itt maradsz.

 

Elmenés-maradás, egyszerre bent és kint, te vagy ő, „ott történik meg nélküled, ami veled”, újra és újra, mint az amorf lüktetés, mozgás és sohasem célba jutás, a kötéltáncos tériszonya, mikor hátrafelé éppúgy lezuhanhat, mint előre.

 

Megkapaszkodni valamiben,   – – – – – – – – – – – – – – a halandó különvaló, aki elhitte, hogy szabad, – annyira csak, hogy életed árán megjegyezze halálodat.

 

Picassót említettem, mintha a kompozíciót kirakósdiban kereste volna, míg végérvényes nem lesz a kép. A vers a kaland leírása, rögzített lelki mozgás. Georges Perecről is szóltam, széppróza-tanulmányáról, a dolgok csődjéről a fogyasztói társadalomban. Hozzá képest Bertók Holdudvar című verse szatirikusnak tűnhet, pedig komor magyar valóság-szelet: az árleszállítási helyzetképből az absztrahálásban annyira remeklő költő sodró verset csinál a prózai dikció ellenére. Zaklatott enjambement-jai által, a tizenegy szótagos ritmus szabályosságán belül töri, zúzza a szóvégeket, mintha a rímelés kedvéért, de inkább valami barbár kereplő-zene miatt. Kis légzési szünetekkel, majdnem egy szuszra fújja ki a háromoldalas költeményt, és még betoldott magyarázó mondatokra is futja a tüdejéből. Leírhatná, milyen a szezonvégi kiárusítás vásári képe, de egyetlen szava sincs az áruk fajtáiról, színeiről, szagáról, a vevők külleméről és viselkedéséről. Őt most az a szomorúan nevetséges, tömegméretű esendőség izgatja ebben a tülekedésben, ami egész költészetét: a lemaradás, kimaradás: „titokban erre »spórolt«, megkaphatná, ami eddig divat volt”, „magukra sem ismernek rá néha, s hogy melyiken van a leárazott gönc és melyiken a teljes áron vásárolt, senki sem firtatja most még, összekeveredik átmenetileg minden”, „s míg így a maguk módján divatoznak, udvara nő a születő szezonnak”, s pillanatnyi mámorukra rácsap az új évszak, s kezdődik minden elölről, az egész ódivatú magány, amikor

 

kimaradtak a korzókról, a templomokból, sehova nem jártak, ahol szerették volna, ha ott vannak mégis, hiszen nem a ruha teszi az embert, mondták nekik folyvást, de már hatalom, dicsőség és ország sem érdekelte őket, s nem véletlen, hogy csak saját gyártmányú értékekben hittek lassan, sőt kételkedni kezdtek azokban is

 

Mondandója hatását a képiség vagy az objektív líraiság csak apasztotta volna. Akár szonettjeit, melyekben semmi cirádát nem enged az önmarcangolás. Ez, én, ha szavakkal indítja, rímeivel gyorsítja a verset, aztán lejárni engedi, mint a megpörgetett facsiga gyors pörgése egybemosódó látványából lassulva kivehetők a vonalak, vagyis a vers kimondott végeredménye, mi lett belőle kérdőjeles sorozata: ez az idült bűntudat? ez a látványos semmi körbe-körbe? ez a halni serkentő céltalanság?

Bertók nyugodt természetű embernek tűnik, költészete csupa nyugtalanság. De én egyszer verstermő órájában is megismerhettem, azóta tudom, micsoda önfegyelemmel tartja higgadt ábrázatát. Van személyes közöm is két verséhez előző kötetében. Az Őrültek a dagályban és a Cipőmből a tenger eseményében én voltam az a másik, akivel nekiindult a Fekete-tengernek ruhásan 1974 kora őszi éjszakáján. Talán a krisztusi vízjárás csodahite futtatott be a szárazföldről „két önjelölt szentet”, leszámolni a múlttal, a jövő vízivilágában medúzaként „lebegni, mégis megmaradni”. Aztán másnapra sós gönceink megszáradtak, s hazautaztunk valóságos múltunkba, hazai jelenünkbe és jövőnkbe. Mert minden új élménye az alapokhoz repül, menekül vissza, mint a Krakkói elégiá-ban, „a körgalléros hegyi faházak kotkodácsolva visszaszállnak anyád mélázó tyúkjai közé”. Mint mi is, mert nincs menekvés. Őrizni kell a jóslat henteskampójára akasztott hazát!

A Múlandósághoz címzett fogadóban

Elsős egyetemista koromban hallottam róla, hogy költő. Jött az Eötvös-kollégium lépcsőjén, és sose tért vissza. Aztán látni lehetett a Hungária kávéház mélyvizében, tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ez egy igazi fiatal költő!

Csukás eltűnt, és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenésre két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán megint minden a régiben, és újra a fordítottja.

Írnom kellett ezt a személyes bevezetőt, mert költészete természetes következménye eltűnéseinek és érkezéseinek. S leírhattam, mert már bizonyosan itt van. Mint a bicikliversenyző – ahogy írja –, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy még nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.”

Féltjük az ácsorgó tehetségeket, odaképzeljük, mi lett volna, ha, de az is tudható, az igazi tehetség ácsorgásában is munkálkodik, betelepíti a hiányt. Beboltozta Csukás is. Elveszetté ítéltette magát akkor, most már megítélhetővé, megsemmisített minden hozzá- és mellébeszélést, s valamiképpen most már az én bevezetőm is fölösleges.

Becsukott kötetei mellett elgondolkozom, miért szerettem a verseit, mert szerettem és ritkán örülhettem nekik? S nem zavart-e meg az öröm, mert várakozásom teljesedett?

Makacsul tiszta, semmi kihajlás semmiféle csábításnak. Jó olvasni. Gyümölcsök ízéhez hasonlítanám, az októberi déli napsütéshez, meg mintha valaki dinnyét kezdene meg a tóparton gatyában és szalmakalapban, és semmi élvezkedés, a vers nem ámít. Döccen egyet, ha elmerengenél, vagy rád csapja a halottak világát. Békéstarhoson járt zeneiskolába, olyan biztos ritmusérzéke van, mint keveseknek. A botfülűek mondhatnák botfülűnek is. A disszonanciából teremt harmóniát.

Kinyitom legújabb kötetét, Az üres papír elégiájá-t. A cím ravasz, hiszen az irkát teleírta.

 

Új füzetet kezdek – magam, s nem az Isten nevében, nem hivalkodva, de nem is alázatos szerényen.

 

A következő strófa rímein elneveti magát. Na, ilyen emlékkönyv-mélyről kezdődik az írás.

 

Habár kiment a divatból, szívem viharvert kalóz, s a nagy papíróceánon vidáman, s bátran hajóz,

 

Mi lesz itt, ha így folytatja – kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.

 

s mintha éltem függne tőle, fogyasztom a papírost.

 

Na, nézzük, mire fogyasztja? Bár a Lassan húsz éve című versben még mindig a startpisztolyra vár.

 

Lassan húsz éve, hogy verset írok, bizony húsz esztendő – mégis az üres lap előtt úgy izgulok, mint egy kezdő.

 

Folytatásának olyan rettenetes bája van, mint Csokonai fájdalmainak.

 

Zúg a fülem, gyomrom szűkül, és tériszony émelyegtet, mint ki a tíz emeletről rácsot fogva letekintget.

 

Az önmagától való félelem nagy verse Az üres papír elégiája. Olyan kiszolgáltatottság, amit félek megismételni. De mert ajtaján itt nyithatok, bár az ajtó nincs bezárva, mégis magánlaksértés. „Ha szembe találkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény, s a „hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten” sorral fejeződik be. Efféle hangulat hamar elfogja az embert külföldi szállodákban, most éppen Újvidéken a hall nagy tükre előtt, a lámpát tartó angyal alatt. Ennek a találkozásnak nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, a papír már teleírva, előttem ez a vers, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik, „ahogy ráhanyatlik az üres papírra”. Az előző két versben az írásfélelem-gyötrelem, itt a létezés, mely kimondásra kényszeríttetett: „szavam mögött a szó nem hagyja kimondani magát, pedig”. Ez a pedig a beszorult csavart meglazítja:

 

a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, magányomban a magányom, mosolyomban a mosolyom, a versben versem rejtőzik kimondatlanul, életem mélyén az igazi életem lapul, villámlás-ajtórésben igazi alkalom oson.

 

– végül is kimondja magát az ellenkezőjével. Igazi fogás, mely a kifejezés értékét növeli, találkozott magával, mert megszületett a vers.

Ugyanígy a világgal, a Regresszív címűben:

 

Megjelenik-e szavamban, mint a kirakós kép, megjelenik-e a világ? – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Beleakad-e kérdőjeleimbe, ezekbe az izgága kis horgokba? Lebeg-e a feltételes mód szabadesésében felhömbölyödve, mint a gyomor.

 

Csupa kérdő mondat, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyette pontot vagy fölkiáltójelet, akkor „meredünk egymásra véresen, mint a nyílt törés”. Így lesz a kérdésből válasz: „Dehát olyan érdekes ez a világ?” helyett az ellenkezője.

A verset írni vagy nem írni Csukásnál olyan, mint a fej vagy írás, amiből mindig írás lesz, de muszáj ez a szertartás, a szerencsejátékos csak ezután várhatja szerencséjét. Mint ahogy fej vagy írásra pörög, billeg, elül a földön a rézpénz, olyan kanyarulatokat vesz a vers, a Vázlat a harminckilencedik tavaszról.

 

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról! Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal – írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar, valami tüdőt tágító látomás kéne.

 

Ebből a ravasz tétovaságból kicsavarodva valósul meg a költői akarat, a tél roncsaiból való születés. Így lehet kirekeszteni a kikeleti sablonokat, s kimondani: „Élünk, meghalunk, dehát mégis valami történik velünk, velem, míg ballagunk a semmibe.” S oda emelkedik, ahol minden esztétikai joga megvan a himnikus szónak:

 

mormogok, meg dünnyögök érthetetlen örömben s fohászkodom: ó, gyere el jövőre is tavasz! És találj itt engem is.

 

Most kapom rajta magam, hogy a kezdő oldaltól elemzek, s arra jutottam, hogy az üres papír elégiája módszer a kifejezésre. A tárgy mintha elégikus lenne, és mégsem az, mert amikor a negyvenéves férfi a tükörbe néz, a tükör válaszol kegyetlenül. Ez vagy! Ez az élet!

 

S tükröm, tükröm mondd meg hát, ha majd kihull a haj, s a fog, az a más ugye nem nyafog, köszön vidám jójszakát!

 

Nézz a tükörbe! – Csukás István gyakori versfordító mondata. A Levél a nyárról című nagyszerű költeményében éppen a nyári, nyaralási bolondozásból fordít komolyabbra: mars krumplipucolni!

 

kisgyerekek csupasz lepke-popója világít; s nagymama-korba lévők kifehéredett halszínű bőrrel, s csontos agárférfi, avagy éppen nagy pocakos megy, csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan, vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre szánk, de legyőzi a hitvesi intés; nézz a tükörbe! s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni!

 

Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhaművészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbe nézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse, ám, azon is túl, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen időhöz”.

Ezután el kell gondolkodnom, van-e a magyar költészetben valaki, aki a negyvenévesek testi és lelki változását kimondta volna? Nagyon fontos ez a kor. Mintha túlélők lennénk ezután, sejtjeink kicserélődve, vihetjük az orvoshoz rossz fogunkat, szívünket, szemünket, gyomrunkat, szembetalálkozunk a romlékonysággal. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol, mintha látnánk, mit művel a föld.

A Miből lett ez a vers? magva:

 

autóbusz húzott el rettenetes erővel a járda mellett, pár arasznyira tőlem, – – – – – – – – – – – – – – – – – öngyilkos vágy, s rögtön utána a halálfélelem, – – – – – – – – – – – – – – – – – minden lépésem utolsó lehet, melyik lesz vajon; a bal, vagy a jobb – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – az előbbi perc, s mint aki pénzt hagy el, vált semmivé kínosan a negyven év, – – – – – – – – – – – – – – – – – – –   s mindent pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot.

 

S minden versében a haladék öröme, így él a világ, s ráadásul a bölcs kiskun-mosoly, a Múlandósághoz címzett fogadóban.

Túl a vesztett kert fáin

„Nemzedékem elkésettjei közé tartozom” – kezdi negyvenévesen a vallomást első kötetében. Negyvenhat éves korában még mindig fiatal a szerkesztő fülszöveg-ajánlata szerint: „Mégis aligha akadna versértő ember, aki a hagyományban ilyen mély gyökeret verő fiatal költőt konzervatívnak vagy utánzónak mondana.” Ez a fiatal költő öt évvel később megkapja a fülszövegben ezüstkorát. Hirtelen megöregedett? Született 1929-ben. Első kötete vallomásában fölsorolja foglalkozásait. „Voltam orvostanhallgató, bölcsész, csillés, segédmunkás az építőiparban, hengerdében, kagylóesztergályos a Martinban…” Vagyis a volt Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben. A felsorolásból íratlan is kitetszik Rákosi börtöne. Öt év. Késleltető idő a megkésettség oka, de költészete nem késett meg. Első könyvében már olyan érett, mint a harmadikban. Sőt abban az összezsúfolt szenvedés és szenvedély nagyobb tüzet csihol a meghurcoltatás és a mindent kimondani okából.

Talán az én nemzedékemhez tartozik, aki kilenc évvel fiatalabb vagyok, de öregebb a megjelenésben? Oda sem. Marad egyedül maga, barátok szeretetében bor mellett, a szigligeti strandon, marad sokunkkal, mert szeretjük.

A hatvanas évek vége felé ismerkedtünk össze egy társaságban, és meg kellett kérdeznem, ki ő? Régiesnek véltem akkoriban, még a Kortársban megjelent nagy versét, a Krisztinavárosi körmenet-et sem tartottam jónak. Mégsem restelkedem, ő már tudott mindent önmagáról, én meg a jövőmet keresgettem. Nem a tartalmak idegenítettek, hanem a forma, a lineáris szerkesztés, mikor a vers elindul valami miatt pazar ritmusban, tiszta, pontos rímekkel, szép hasonlatokon át az igazán csattanó csattanóig. Most már tudom, e formákban tűz lakik, óbor vagy űrbeli téli szél. Szabó Lőrinc költészete volt nekem ilyen csalóka valamikor.

Ezek a szabályosnak tetsző költemények nem is olyan egyszerűek. Fölfejtésre vágynak, és maguknál tartanak.

A Túl a vesztett kert fáin című költeményben az ember a kiűzetés után, mikor vége a tarkaságnak, és rátámad a kő, hómezők csöndje, űrsarki szél. Az éden az ifjúság volt, nóták, borozások, farsangi trappos szánkóutak, lakodalmi tánc. „Hamvazószerda jön?”, elveszett arcok, se élni tudás, se kín. Minden vigasztalan. Aztán a gyerekekről valami fény, mintha elölről lehetne kezdeni, de micsoda üdvözülés lesz, ha:

 

Majd ők. Majd ők? Tán ekként   töprengett ő is: Ádám, új csillagot kutatva   túl a vesztett kert fáin. S a lábánál akasztott   macskákról álmodott szopósbárányka-bőrén   a tízesztendős Káin.

 

Vigasztalan, kristályos, szikrázó, kőütésű vers! A hagyományosságra és a modernségre gondolni illetlen lenne. Ez a Pegazus nem istállóba való. S a megfogalmazás a Horatius-szal borozok néhány sorában:

„A költészet jelenvaló. Amit úgy is mondhatnánk: maradandóan jelenidejű. Nem kell modernnek lennie.

 

»Vides ut alta stet nive caudidum   Soracte… «

 

s rá visszhangzik: Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több is, jön még több is.”

 

Azt tartom modernnek, ami megrendít, elámít most engem, ami nem riszál, nem röhög ki a jövő nevében, ami világi és hazai súlyokkal terhel – teszem hozzá a magamét.

Mikor jutna eszembe, ha nem most Tóth Bálint lélekvándorlása? Horatius, Catullus, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Ady, Krúdy, Nagy László, Kormos, a juhász, vadász ősök valahonnan s a múlt századi kiugrott pap, szabadongondolkozó nagyapa másfelől meg a keszthelyi orvos apa. S hogy általa pontosabb legyek, fölidézem Az évfordulók országa című verset. Mint három kuruc „bajok és párbajok múltán”, fekete, vasderes, fehér lovára kap Ady, Krúdy és a költő, elindulnak „nem vágtatunk, csak kocogunk” tempóban Szilágy, Podolin, Zala felé. A cím megmondja, a vers mért íródott: „Magyarországon, ha poéta az ember, akassza föl magát.” De minket most ne ez érdekeljen, hanem az a jogosság, ami által a költő természetes résztvevője a múltnak, efféle otthonossággal:

 

s lóról szállván mielőtt nyeregbe   pattannánk ama Szárnyas Lóra, búcsúzóul vígan három arany   szívet pössentünk a hóba   (az utókorra) mert egy árva vasunk sincsen.

 

A vers nem történelmi nyomat, de a múltból fakadó jelenvalóság. Történelmisége erkölcs, népjog, erős jellem.

 

Sem istent, sem tekintélyt, amíg az ész latjára nem vetettem, s meg nem mértem, ne ismerhessek el.

 

S ha eljár a múltos jelenbe, vagy ha onnan visszajön, ugyanaz a természet veszi körül, s ez a természet beleemésztődik a versgondolatba. A szarvas, szálerdő, bükkös, legelő, mindenféle megnevezett csillag, hófúvás, jégzajlás, köd, ér, nyíres meg a gerlék és szajkók örökös jelenvalók. Az a világ, melynek életkorát nem számítjuk, csupán magunkhoz válogatjuk. Tóth Bálint most éppen a félkomor és komorabb évszakokat.

 

Az almát tartó kígyó   bőre szürkére vedlik, nem tarkaságát érzem,   tömegét a világnak. A nagy kövek csöndjét   csöndjét nagy hómezőknek, s az űrsarki szelet,   ki csillagközökből árad.

 

De mégsem fagyaszt bennünket agyon. Nagykovácsi házának lehetünk vendégei ősszel. Mienk az udvar, az erdőre hágó szilvafás kert, s mikor a birtok beleütközik a drótkerítésbe, ott már a cserjék, később a szálerdő, emitt vaddisznók dagonyái, amott a fölriasztott szarvasbika robusztus menekülése. Lenéztünkben a völgyi falu párája, egy szinten velünk a röpködő galambok. Mintha az erdészek, mintha a szőlőhegy-lakók magánya lenne része. S mindig valami szorongás belül. S rá a dac. Ősz van.

 

Nem a tavasz! Az ősz   az erős   szerelmek ideje Bőgj, bőgj szarvas, hírdesse az őszt   az ősz igazát ez az ős forró harci zene!

 

Hallgassuk csak a szarvasokat. Úgyis eljön október, a hidegebb hónap.

„Itt az ezüstkor.” Ezüst csiganyomos lépcső, ködlő völgy, leszüretelt szilvafák.

 

A tél ne félj, köröskörül bár baljós nyugalom,   hozzád még el nem ér.

 

Azután:

 

Ugyis hamarosan ránkkattantja   hüvös lakatát a nemlét.

 

S egy-egy sárga levél, mint vitézségi arany –

 

csapd ki melledre bátran   ifjúságod, fényes medáliád.

 

Itt az ezüstkor! Ránk akar csavarodni a vércseppbogaras ökörnyál, „korbácsa szíján ólomgolyókkal őrt áll a bodza”. S újra dac a készülő terror ellen. Rigószó, lepke-tánc, őszibogár-hang, s rá a döngő halánték. „Micsoda magyar zene!” Aztán télbűvölő, télűzés borral, pálinkával, parázsnak való bükkfahasábbal, szépasszonnyal, hejehujával, „sose halunk meg, ha nem tavasszal”.

Tóth Bálint történetiségét az előbb egy költői lélekvándorlás körül jeleztem, most kiegészíteném, a halántékdöngés, a „micsoda magyar zene!” sarkall arra a megélt múltra, amit versbe fog. Neki jelen idejű, már kislegényként, a háború. A Karácsony vigiliája 1944 Bajcsy-Zsilinszky Endre fohásza a siralomházban. Szomorú, szörnyű elgondolni azt a magyar Szentestét a fronton, az ostromlott Budapesten, a csonka családokban, s most éppen Sopronkőhidán. Nem emlékszem a mi karácsonyfánkra, lehetett a ház eleji lucfenyő egyik ága, vagy gallyak napraforgószárba tűzve, boróka is lehetett talán a Harasztból. Emlékszem a beszállásolt katonákra, nálunk is laktak a balatoni front idején. Összegyűlt az éjféli misére a falusi tisztikar is. Az ezredes velemkorú fia kiskatona-ruhában, kiskardjával vívta a levegőt a ministránsok mögött. Én, a hétéves, irigyeltem ezt a majomkölyköt. S éppen akkor, mikor énekeltük, „békesség földön az embernek”, akasztották Sopronkőhidán Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

 

A szó, amit a gyermek ajka formál, magyar, tudom enyém

 

– kezdődnek szavai s hallatszanak tovább az ismétlődésben.

 

Az ország, hányan hitték, hogy övék lesz, magyar, tudom, enyém.

 

Ezt a verset csak halkan lehet mondani, mint az imádságot.

A kislegénynek tiszta és megítélhető élményei lehettek már, háborús verseinek mégsem az élmény, hanem a történelmi gondolat az oka. Így a Magyarország 1944. március 19. címűnek is. Egy vak, fehér botos ország megy a jövő felé. De hova jut vakon? Így A halottak köröndje, a Farkasréti temető sírtalan gyertyavilága az odaveszettekért, ezen a „világszéles köröndön”, „mindenki senkiföldjén”, megidézett doni legelők, Huesca, Auschwitz csöndje alatt.

De pihenjünk valamennyit költészete pázsitosabb kertrészében. Persze ott sincs idill. Mintha bukolikus lenne, mert érik a szőlő, forr a must, van boros vigalom; s mintha pannon, mert érezhető Pannónia lélegzete. Ám, bukolikája keserű, vagy dühös, csak azért is indulat, földhöz csapott pohár. S ha pannon, akkor mért gondoltat gyakran Adyra, József Attilára, Szabó Lőrincre?

Hol vannak már a Catullusok? Tóth Bálint szerelmes versei Szabó Lőrincet juttatják eszembe, csak talán Szabó Lőrinc germános, ő latinos, franciás netán. Női száj, mell, öl, comb érzékiségével pompáz, máskor esdekel, mint a trubadúrok, akik a méltatlan fogadtatás után egybeénekelnek régi ábrándot és mostani átkot. Mégis más ideje jött el már a szerelemnek szeretetben és egymásrautaltságban. Nem a

 

Mert más becézi rózsásudvarú nyers bimbóidat, más csókja alatt remeg   tárt dombod, míg én itt dühöngök   éjcsatakosra harapva párnám

 

féle mytilénéi sorok, sem az anakreóni „ficánkoló farocskák”, „érett birsalmakeblek”, hanem A pataki Borostyán szállóban című vers adja leginkább Tóth Bálint újabb szerelmi költészetét, a versbe teremtett szerelemfilozófiát. A szobában, ahol a másik ágy üres, rabvággyal, nász-cellában képzeli el, aki nincs ott, de aki majd a vers végén:

 

Egyszarvú kancán üget odalenn, s vágtában ugrat a várhídon át, itt hál, s reggelre tudom, meglelem szívemen szája kék patkónyomát.

 

Ez a vers-keret, s belül rettenetes és gyönyörűen megírt emléket hívnak meg ezek a sorok:

 

tudtam vajon, mi igaz, mi hamis a szerelemben? nem tudtam sohase, korán jössz rothadás igézete, majd túlélten elviselem talán.

 

Hívják az iszonyt.

 

letérdelek, a lábad csókolom, mint boszorka-annusnak, s ő nevet, „Úgy, úgy úrfi! Most feljebb, közelebb.”

 

Ez lenne a szerelem? A férfi-gyermek kúszása fölfelé a combmelegben, a nőstény-aromás fekete ölig, mikor pokolannus tömi a libát? Libát fojt, tyúkot öl, s közben biztatja a behunyt szemű úrfit: Úgy! Úgy! Kés rosszan a húsban, szárnyak csapkodnak, aztán a félholt állatot szabadon engedi pokolannus:

 

csapkod, iramlik, rugdos, erei még szétfröcskölik vérével életét – nézi, s nevet: „Ez sokáig elélt.”

 

Rettenetes ellentét egyesül még pokolibbá pokolannus ölén: „magam látom félig elevenen”. Már minden nő kezében kés, és úrfiznak, nevetnek pokolannus ölénél feketébb hajzatuk alatt. Boszorkány-éj e látomás. Mefisztó tölt a pohárba, s mutat valami irányt egy asszony jószagához.

Nagy vers! Megidéznem lehetetlen. Nagy vers! – mondom keserűen. Hányan tudják, kicsoda Tóth Bálint, milyen jelentős költő él a kék busszal elérhető faluban, csak néhány megállónyira a benti kultúr-közönytől?

Isten írnoka volt

Ebben a mostani végleges nélkülözésben úgy érzem, mintha mindig nélkülöztem volna. Ha ott volt, sem volt igazán jelen, pedig mégis egyszerű, fesztelen kapcsolatban ült szemben vagy oldalt a hozzá illő presszóasztalnál, melyen csak egy kávéscsésze, talpaspohárka, cigarettásdoboz fért el, s testéből nem több a kezefejénél. A szent káplános ártatlanságban az alázatos figyelem, a mindig mintha most tudta volna meg csodálkozásban társalgott valami fölfoghatatlan tudás birtokában.

És én világias eszemmel máig sem fejtettem meg. Előbb, tudatlanabbul, közelibbnek éreztem magamat, mert akkor a júniusi pesti aszfalt szurok-pokla valóságos volt, a Belvárosi Kávéház félárnyán kívül, bár szavaiban ördögibb. Harbach Harbach volt, s a Karamazovok egyszerűen álltak egyetértésünkben.

Véletlen találkozásaink most már folyamatosra zsúfolódnak, különben sem tudtam volna többet titkaiból. Fölfogni, értelmezni csak a hit határáig vagyok képes. Szent csöndjét földi létem elvonási tünetei között érthetném meg, csak akkor „szótlanul és jelentés nélkül és mindenkinél boldogabban”. De élek, és mindenféle természetes utakon próbálok eljutni hozzá, mintha magához is így érkezett volna az áldozásban, az Új Testamentum lelkigyakorlatán át a megfeszíttetéshez, a pietához, a föltámadáshoz. Az Újszövetség mindig versközelben, akár jelenségeivel, akár magnetikus erejével. Nem idézi, nem magyarázza, hanem folytatja, mint a Jelenések VIII. 7.-ben; ott: „és jégeső támadt, és tűz vérrel keverve és lehullott a földre: megégett a föld harmada, megégett az élő fák harmada is, megégett a zöld fű is mind.” – A költeményben a világvégi tűz szétterjed tizenkét sorban óriásivá, atom-látomássá, ide, hozzánk, Hirosimához. És Krisztus abszurd megfeszítése nem hasonlítható-e a lágeri milliós halálokhoz a Harmadnapon-ban? Mikor azt mondja, Auschwitz előtti és utáni költészet, mintha azt mondaná, Krisztus előtti és utáni világ. Így értem figyelmeztetését. Fölfogom az Egy KZ-láger falára című ciklust, amint Radnóti dokumentumaival rokon: „Ahova estél, ott maradsz”, de más a túlélők borzongásában –

 

De most már te nem tágítasz. Megvakítottunk? Szemmel tartasz. Kifosztottunk? Meggazdagodtál. Némán, némán is reánk vallasz.

 

– a túlélők lelkiismeret-furdalásában.

Mindannyiunkban ott lakik a három Karamazov testvér, benne több az aljosai szeretet, alázat, önkínzás, akkor azt a bennem levő Ivan és Mitya vérségi alapon megérti és elviseli, sőt irigyli is.

József Attilával kiáltja a Nagyon fáj!-t, a hálóba fogott halak kínját, a légtornász szeretők ádáz egymásba csapódását és szétlökődését. S mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovval, pokolra száll a Ne félj!-ben, mert csak a piromán kéjtől tisztulhatna meg az elképzelt gyilkosságban, mikor benne égne, akit szeret, a szeretteivel együtt.

Ő mondja: „Legalább negyven lapon keresztül vállalta azt az alászállást a poklokra, amiről József Attila beszélt. Ez azt jelenti, hogy Dosztojevszkij negyven oldalon keresztül gyilkos volt. Azonos volt Raszkolnyikovval, mert az emberiségnek el-elakadó szekerét csak így lehet kiemelni a sárból. Megoldás nincs. Valami hozzá hasonló van. De azt nem tudjuk megnevezni. Azon csak dolgozni tudunk.”

S ami költészetében ezután következik, valójában a lényege annyira földön és költészeten túli, hogy dühösen keresek valami fogódzót, de csak annak látszatát találom meg. Minden költői kellék tapasztalati, látható, mint a csillag, jelzés, de nem az, ami valóságosan. A palánk, a szög, a homok, a nád, a tenger, a nap jelenléte idegen, s Pilinszky kegyetlenül szeretni aláz hozzájuk. Minden porcikámmal tiltakoznék. Kivágyom az ablakon túlra. Az utcán egy nő a rohanás és a séta köztiségében. Az alacsony nyírfa mozdulatlan, a nagyobb fák fölső leveleit lebbentgeti a szél. Gyerekek jönnek haza az iskolából. De belül holt idegenség, holdnál is holdibb tiltott égitest hasonlíthatatlan csöndje.

A virágcsokor – vesztőhelyek illata. Ez a vers, vagyis a megíratlan vers végeredménye. Ami megtörtént, az a csönd. A borzalmakat visszaképzeltetni fölösleges, benne vannak a némaságban, így termékeny a terméketlensége. Utolsó versei véglegessé csupaszodnak, kifejezés nélküli sóhajok és kinyilatkoztatások, s végül a szentlator keresztje, mert ha a középső Krisztusé, akkor a jobb oldali az egész emberiségé. Én azt hiszem, Pilinszky számára a harmadik a megfeszítés szimmetriájához szükséges stíluselem lehetne. A bűnözőkről írott soraival vélem igazolni: „Egyedül ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.”

Költészete úgy törekszik a tökélyre, mint amilyen abszolútum a kereszt jele, de az már a líra öngyilkossága lenne. Sírja fölött megjelölt fejfa. Én ráírnám: Isten írnoka volt.

Fekete madár rikít át az égen

Kinézek az ablakon, még tél van, újra kinézek, és virágzik az aranyeső.

Huszárik Zoltán filmjeivel is így vagyok. Aranyesőhullással boldogít engem. Hétköznapjaim teléből egyszerre kimozdít. Az aranyesőt évtizedek óta látom, meg nem unom soha. Filmjeit sem, inkább évről évre jobban szeretem.

Költemények! Virágok és versek ismétlődése az életemben. S íme, egy láttató költő. S ha költő, nagyon nehéz beszélni róla. Megismételjem, amit másoknak látni kellene? Inkább szeretetem történetét mondom el, mozgásomat műveihez, hogy hozzá találjak.

Leszállt a fekete madár

Ebből a kegyetlen gyászból utolsó találkozásainkba kapaszkodom. S ha élőnek képzelem, semmiképpen sem gondoltat arra, ami lett, megkönnyebbülhetek valamennyire. Megidézem akár a siratók.

Barátok vagyunk. Gyakran találkozunk. Kétszáz méterre lakik.

1981. október 3. A reggeli bevásárlás után fölmegyek a Columbus utcába. Éppen a Bosnyák téri piacra készülődnek. Menjek velük! Visznek a közös élményekbe. Most őszi bőség. Otthagy bennünket, csiperkét válogat, szagolgat csirkegombát, vargányák között matat, pörge gomba-kalapokat billent, odébbáll, éppen az aranysárga szőlőt kóstolja meg. Visszajön, kezdődhet a vásár: gomba, szőlő, retek, kovászos uborka. Gyors és mégsem felületes; színről, formáról, ízről könnyen dönt, gyermekkori tapasztalatai után itt már nincs semmi ráadás. Emlékeit veszi és eszi meg. A Nagy Lajos király útján két példányban kéri a Lautréamont-kötetet. Maldoror énekei. Nekem ajándékozza az egyiket. Meg sem lepődöm: minden új könyvről tudott, mindig ajándékozott. Szabadkozom, bár ismerem, oda sem figyel.

Október 5. Csíkos ingben, fekete nadrágban csönget be hozzám. Huszárik-módra elegáns, hosszú, vékony alakja nem tűri a lötyögő ruhát, mindig az ingre ad különösen, amely nyakát és ábrázatát meghatározza. Most szomorú, mert dühös. Bántja, már megint olyanokat mondott egy interjúban, amit másképpen akart. Nyomorultnak érzi magát. Vigasztalan. Kér, menjek vele haza, azt már nem mondja, hogy otthon egyedül nem bírja ki. Egy új aszfalti tócsára mutat: „Magyarország! Én meg ebben nézem magam!” A tócsának valóban ország formája van. Fölrakja a Viszockij-lemezt, ez a kísértethang, mintha az volna, ami hiányzik belőle: gőg, káromkodás, parancs. Viszockij kiordít a Columbus és a Gyarmat utcára.

Október 6. Együtt a Rádióban. Novotny Vilmos barátunk emlékműsorát rendezi. Minden versben a halál előérzete. Zoltán eltűnik észrevétlen.

Október 11. Vasárnap reggel. Újságokat viszek. Megvette már. Felejthető, könnyed beszélgetés. Semmi baj! Fürgén eszik, de nem olyan mohón, mint az éhesek. Borúra derű, mint szélben vonuló felhők alatt a nagyböjti föld. Pár perces kedély elfelejtet minden világ-homályt. „Mit csinálsz a héten? – kérdezem. – Csütörtökön Bábolnán forgatok”. Búcsúmosollyal csavarja meg az ajtózárat. Ágya mellett jár a kis rózsaszín lapú ébresztőóra a múlt idő felé.

Október 14. A soha el nem kezdett forgatás előtti nap. Mindenki teszi a dolgát. Éppen Berzsenyi Mailáth-ódáját értelmezem. Összehasonlítgatom két változatát. Az okokat kutatom, mért hagyta ki második, végleges változatából a nagyszerű részeket? Mért hagyta ki Proteuszt, az alakváltoztató tengeristent, akit lekötözéssel lehetett jóslásra kényszeríteni? Természetesen ezért, mert a motívum nem itt, hanem másutt teljesedhet ki igazán.

 

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz: Tündér változatok műhelye a világ, Mint a poesis bájalakja: Ámde csak egy az igaz, nagy és jó. Most a halandó, mint ama büszke lyány, Villámfénybe vonult isten ölén enyész: A szent poesis néma hattyú, S hallgat örökre hideg vizekben.

 

Dolgozom, barátomra nem gondolok. Akkor már Berzsenyivel társalgott helyettem. Néhány óráig a halál még eltitkolta a világ elől. Nyugodjon le a nap. Szeretteinek rövid engedelem, utolsó ajándék.

Már azok a napok véglegesek. Élt ötven évet és pontosan öt hónapot. Berzsenyi juttatja eszembe; Huszárik alakváltoztató, proteuszi zseni, akit lekötözve lehetett céljára kényszeríteni, maga is kötözte magát, hogy hasznos lehessen, éppen azzal az eszközzel, ami a lényegére legalkalmasabb – a film. Éppúgy lehetett volna költő, festő, szobrász, muzsikus. S lett műfajában mindegyik olyan hasonlíthatatlanul, különösen és magányosan, amit már nem visel el a szív. Beleszakadt.

Ember volt, nem Proteusz isten.

Az emlékképek pörgethetők, lassíthatók, rögzíthetők. Értelmezni és okulhatni lehet belőlük szükség szerint. Még az utolsó találkozásokból is kitetszik bármilyen rá jellegzetes. Bárki igazolhatja, gyarapíthatja tapasztalataival, egyiket a másik elé teheti, nagyíthatja, csökkentheti, még tagadhatja is. Az életmű végleges és kiszolgáltatott. Ránk hagyott gyönyörű vagyon. Ő a vagyontalan, otthontalan ebben az ideiglenes földi létben, utolsó éveiben attól rettegett, még a födél is elperelhető feje fölül. Annyit járta a világot Szindbád és Csontváry álarcában, hogy már-már ideiglenes bejelentője is érvénytelen lett Budapesten. Hányatott sorsú hajós, világvándor festő a nagy motívumért. Maga filmjei hőse. Tudtuk, de halálában értjük meg igazán. A tökéletlen életet fejezte ki tökéletesen.

Nem torzó, ha még valaki annak hiszi is! Mert mohók vagyunk, szerettünk volna újabb remekműveket, hadd paráználkodjon szépségével az agy. Szíve mint mindannyiunké: két pitvar, két kamra, billentyűs és koszorúeres – a teremtés tökélye voltaképpen –, törvényén kívüli praktikumot nem tűrhetett.

Mennél inkább hontalan, annál inkább kereste a hazát. Bábolnában a jövőt, szülőfaluja, Domony temetőjében a sírt. Talán a parcellát szemelte ki magának ez év telén térdig érő hóban, s ősszel már beköltözött.

Mese nélküli világ

Megírta írói önarcképét: Tanulmány a törzsvendégről. A pincérek csak azt tudják róla, feketét kér, füzetbe firkál, napjában többször fölhív valakit. Őt senki. Ki lehet? A pincéreket bosszantja jellegtelensége, kiismerhetetlensége. Telefonálásakor félmondatokat hallanak könyvekről, futballmeccsekről, bevásárlásokról. „Ő is viselkedjék úgy, mintha nem vennénk észre, mintha itt született volna.” Eldöntötték végül, hogy diák. „Van becsülete, az igaz, régi, jó vendég, régóta idejár, de mégsem idevaló.” Így van ez az Afrika presszóban, az Április mozi táján, vagyis az Európában, a Május 1. mozi közelében.

De hát hova való? A hegyközségből érkezett, s azok az irkafirkák ott a presszó sarkában hogyan lehetnének illendők a helyhez. Az úgynevezett diák életműve, annak a hegyközségnek a léte, melyet Cserszegnek nevezett. Szegényparasztok, szőlősgazdák. Alig akad kétlovas ember, egylovas is kevés van. Tehénfogattal járnak, meg gyalog. Szabad ösvények siettetik őket. Gyümölcsfák, szőlők, kukoricások, lóheretáblák, pincék, istállók, konyhák kerületében folyik az élet. Öt kilométerre a keszthelyi öböltől, a várostól. Mese nélküli világ. Erről mesél Szabó István, elmondja, amit a valóságban elvesztett véglegesen.

Vajkay Aurélnak fogalmazza 1973-ban: „a második levelében írja Aurél bácsi, hogy »jó volna, ha többet tartózkodnék Cserszegen«. Igen, jó volna, csakhogy énnekem nincs kihez mennem. Családom régen kihalt, rokonaim is alig vannak, és úgy vettem észre – még józanon is! –, hogy terhükre vagyok. Ebből viszont nem kérek. Pedig még most, húsz év után is otthon járok álmomban.”

Ilyen árva embert keveset láttam életemben. Ő volt az, akit mindig megverhetnek gyerekként, felnőttként egyaránt. Elhagyhatnak a nők, a barátok sajnálkozhatnak rajta, az influenzának semmiség. Negyvenhat éves korában, a gyászév nyarán megkerestem sírját a cserszegi temetőben, rajta még a száraz virágok, koszorúk. Hazatért, hazulról odáig és vissza. Oda is árvaságba. Ki gondozná a sírját? Talán valaki öregasszony, a halottak napi krizantémos pompán szégyen ne essék.

Ültünk a Hungária kávéházban 1958-ban, konyakkal zsibbasztotta ínyét, mert azt úgy kell, mint otthon, ahol pálinkával. Olyan meggyőzően fejtegette, hogy azt képzeltem, nem is a fogorvostól jön, hanem fogára kötötte a madzagot és albérlete kilincséhez, aztán az ajtót jól bevágta. Máskor dagadt arccal jött szembe, megverték a huligánok a Margit-hídon. Nem tudta megmászni a szigligeti alkotóház kerítését Sarkadi Imre után, derékig gipszben járt hegyesen. Kezét törte, jutnak eszembe sérülései. De a lelkiekről sohasem beszélt. Kórházi kezelései alatt nem tudtam róla, nem hittem, hogy elutazott. Szégyellte, mint a parasztok betegségüket.

Hova tűntek vasárnap délelőtti, nyáresti kujtorgásaink? Mindig újsággal jött, talán mert kapaszkodni akart valamibe. Szomszédok voltunk öt évig. Mozgásterünk szűkös, a Mártírok útja, a Kisrókus, a Keleti Károly utca, a Marczibányi téri futballpálya, a Régi Rózsadomb kiskocsmája Jani úrral, a Margit- meg a Trombitás kerthelyiségei. Szökések homályos zugainkból. Hozzá, a második emeletre alig sütött be a nap. Sokszor ki se mozdult, újra meg újra olvasta az orosz klasszikusokat. Faulknert, Ivo Andričot. Hosszú részleteket tudott kívülről, a Híd a Drinán nemcsak műként volt érdekes neki, topográfiája miatt is, Szarajevóban szolgált az apja a háborúban, ugyanaz a kaszárnya, ugyanaz az utca, ugyanaz a táj. A Nehéz téli nap című novella télnappali ágyán olvashatott ilyen mohón valamikor, mert ő volt az a kisfiú, aki bemászott a gazdagék ablakán a Csui című könyvet elemelni, ha már kölcsön nem adták.

Kujtorogtunk, nem kellett megvallani semmit, hogy barátok vagyunk, mi bánt bennünket. Novellái által ismertem meg valójában. Munkájáról nem beszélt, kéziratát csak egyszer mutatta meg, régi volt, előkereste, mert pénz nélkül állt. Talán biztatásomra számított. Kegyetlen történet, a legjobbak közül való, a Te meg az Isten.

Így szigorította magát a leglényegesebbé mértéke szerint, a mienk szerint túlzottan. Azt hiszem, posztumusz kötete egy részét máig rejtegetné. Tévedett, de kegyetlenül tudta, mit akar.

Egyszer gépeltem egy novelláját, olyan szigorúan rakott ki írásjeleket, hogy mindig megbotlottam. Úgy irtózott a hogy, bár, vagyis szavaktól, már ki is hullott az a magyarázgató mondat.

Azelőtt a kifejezés nem tette pusztítóan aggodalmassá. A hatvanas években nem hallgatott a kritikákra, vagyis csak úgy, hogy alig írt. Mert ugye a városi életforma, az életformaváltás, a szövetkezetesítés! Alig volt megértő kritikusa. Azt írja idézett levelében Vajkay Aurélnak: „Nem tudom miért, az új megváltozott Cserszeg nem tetszik nekem. Rideg és magába forduló lett, éppen most, mikor »közösben« él. Valamikor olyan volt, mint egy meleg fészek. Ne értsen félre, nem a hajdani és a soha vissza nem térő ifjúságot hiányolom az újból. Nem. Rossz jeleket tapasztaltam és nem éreztem magamat jól. Ismétlem, ez nem az ifjúkor siratása. Viszont ahhoz jogom van, hogy őrizzem magamban a régit.” Öntudatosan vallja: „Szerencsére Cserszeg ellátott engem annyi útravalóval, hogy nem két, de három életre is futná.”

Másik vallomása a Varázslat kertje fülszövege 1963-ból. „Én akkor nőttem fel, mikor szülőosztályom a végóráit élte. Ifjúkorom legnagyobb élménye ez, bennem is az értelem és az érzelem harcolt egymással: nagy méretekben az egész parasztság megvívta, sőt vívja még ma is ezt a harcot. Így lettem érzékeny a »már nem és még nem« hősök iránt – talán mert nekem is nehéz volt a döntés. A végső elintézés kényelmét ezután is megtagadom magamtól, egyrészt, hogy magas fokon tartsam felelősségérzetemet és így jobban hasznára legyek koromnak, másrészt írói – művészi megfontolásból nem akarok a dráma iránti fogékonyságomról lemondani.”

Amit 1973-ban megfogalmazott, ezt a két-három életre valót, attól kételkedett a hatvanas években. Városi novellái nem álltak neki jól. Mégis, ha olyan esetre akadt, ami cserszegi lelkét földerítette – A Vasárnapi továbbképzés-ben, az idős lakótelepi munkás foxija szájában viszi a blokkot a kocsmai fasírozottért –, minden érthető egy villantásban.

1980 nyarán novelláit újra olvasva kegyelem ért, szőlőhegyeket jártam, laktam. A kemenesaljai hegyközségek, akár a Balaton környékiek, ligetesek, a szőlők között rétek, krumpli- és kukoricaföldek, gyümölcsfák és hűsülni a vén diófa. Most éppen a Somlón fogalmazom ezt az írást. Hozzá közvetít minden. Amikor először olvastam, meg sem jegyeztem, olyan természetes volt.

Előttem szülőháza három fényképe. Tetején megújították a nádat, a falakat újravakolták, betonoszlopos dróttal kerítették az udvart, a tűzre való ölfák toronyba rakva, a hosszabbak egymás hegyén-hátán. Senki sem néz ki a régi ajtón, bár otthon vannak, mert mind a kettő nyitva van. Így jelképes a kép, s majdnem az egész életmű odaképzelhető.

A képen nyár van, az asszony a konyhában, az ember lement a kútra. Fábiánt hátraküldték az istállóba, leütni a tarka nyulat, ha már a bakot nem veszi föl, üsse le az egyetemista ebédrevalónak. Vagy talán Fábián éppen a vakablakból lopkodja a pálinkát, már képtelen a cselekedetre, agyonissza magát ott, ahol minden olyan, mint régen, csak maga változott meg. Vagy éppen a két férfi szőlőt kapál, a megerősödött katonafiú meg az apja keze alatt fogy a munka, otthon az asszony kettős kedvbe járva süti a fánkot és a rétest.

S az a konyha, micsoda főzések tere! A szegények étvágygerjesztő illataival, látványaival, a munkásemberek éhségétől szentesülve. Mi is éhesek leszünk, de nem Krúdy ínyenceiként. „Megkavargatta a levest. Az apró sárga tészták egymás után bukkannak föl, mintha súlyukat vesztették volna; szépen összegyülekeztek a felszínen: tehát a leves készen volt. De készen volt már a sűrűbab is, csak hagymát kellett rá pirítani paprikás zsírban.” Az étel egyszerű, de szívvel adják, kedves asszonyi aggodalommal, hogy jaj, csak tessen nekünk.

Ezek az asszonyok legtöbbször anyaminták, Fodor Annák, Szabó Józsefnék. A konyhában teszik a legtöbbet, onnan kijárnak, piacoznak, ebédet visznek a mezőre, hátulról nógatják a vásárba vezetett tehenet. Nem jók és nem rosszak a maguk módján. Néha kofásak, aztán kedvvel szolgálattevők, aztán uralkodók, még gonoszak is a gyerek szemében, mint az Isten teremtményei Csanaki Jancsijának.

Az Isten teremtményei világirodalmi novella. Messziről indul, pedig csak a kertbe ér, ahol az apa kiveszi az öreg körtefát, ott teremtené meg a kisgyerek agyagból az embert, rálehelne a kisisten, és az megelevenedne. Az apát csak az érdekli, hogy a gyerek elfoglalja magát, az anya, aki először „álnok nyugodtsággal érdeklődött”, fiát átrántja az agyag-gyurma teremtményeken, s eltaposódnak a kis figurák. Ebben a novellában Szabó István olyan gürcölést mutat meg, amely teljesen kiöli a képzeletet. Csanaki Jancsi játéka alkalom ennek a kifejezésére. Itt az anya a lényeges szereplő, s elgondolkoztató, mért ő az értetlen. Az írás lépcsőin szörnyeteggé fajul a gyerek szemében.

„Nemsokára megjelent a ház túlsó sarkánál Csanakiné.

– Gyerekek – mondta –, gyertek ebédelni.

– Nem tudom, mi lesz ezzel a gyerekkel – tűnődött Csanakiné –, nekem nem akar szót fogadni.

– Mert nem beszélgetsz vele – mondta Csanaki.

– Hát bolondságokról nem is. Te rontod el – mondta az asszony. Fölkelt az asztaltól, összeszedte a tányérokat. – Jobb lenne, ha semmit se mondanál neki.

– Mint az anyja? – szólt Csanaki.”

S mikor a kertben megtalálja az isten teremtményeit:

„– Az istenit a bolond fejeteknek – suttogta Csanakiné –, hát ezért lógtok ti egymás nyakán.

Megragadta a karját, el akarta rántani bábui közül.

A gyerek lihegett.

– Édesapám! Most hogyan mozdulnak meg?

– Mit beszélsz? – kérdezte az asszony.

– Most újakat kell csinálnom – mondta a fiú.

– Majd kiverem én belőled ezt a bolondságot! Kiverem én belőled, ne félj… Nem tudsz te mással játszani? Te szerencsétlen.

Tenyere bőszen csattogott a gyereken.”

A főzés és a szőlőmunka közé szorult ez a dráma, s úgy képzelem el a szülőház kertjében, mint a Szent család reggelé-t ott az udvaron. De boldogan jártunk valamikor mezítláb, lenéztük a cipősöket, és most a gyerekre mégis cipőt akar kényszeríteni az anyja, akár vesszővel is. Ugyanakkor ezek az anyák gyöngédek, megteremtik az étel örömét, fiukon rendezgetik a nyakkendőt, az ünneplő ruhát. Mindenütt jelenvalók.

Ez a sohasem halványuló anyakép lehet az oka talán, hogy Szabó Istvánnak alig vannak leányhősei? A varázslat kertjét kapálgató ártatlanság és a nemibajos traktoroslány mellett a fiúk húgai csupán, ők is arra valók, hogy a fiúkat idegesítsék. A cserszegi legények közül csak a kovács fia udvarol az első hóvirággal, a szabadságos traktoros moziba viszi a másfalusi konyhalányt, aki a Békében akarna vacsorázni. A többiek dolgoznak, isznak, barbár vicceikbe bonyolódnak, elmennek az iparba – „ne lessem magukat idehaza, kapok én máshol is dolgot” –, vállukon hazakerékpározzák a szabadság keresztjét botránynak oda, ahol nincsen évi szabadság.

Rejtett matriarchátus és mint félszolgák a férjek. De az övék a munka eleje, aztán a végső szó, a kicsik hozzájuk bújnak, a nagyok hozzájuk próbálják erejüket kapáláskor, kaszáláskor.

Ne felejtsem a munka leírásának remekléseit. Mindenki tudja, csak akkor lehet jó érzéssel befejezni, ha közben nem unta, utálta. Pajkoskodás, versengés, „ki az erősebb” játéka folyik a mezőn. Drámája is, mint a Hajszá-ban. „Aki még sohasem kaszált életében, talán meg is irigyelte őket. Hiszen csak ritmikus játék az egész, csupa kecsesség, csupa rutin, alig kell hozzá erő, a lóhere úgy dől, hogy öröm nézni. Talán nem is tudnának másképpen dolgozni, csak pompás és fölényes mozdulatokkal, hiszen az erőlködés gyatra és szánalmas látvány, majdnem visszataszító. Könnyedén kell vágni a buja lóherét, még akkor is, ha közben inak szakadnak.”

Kaszáltam én is, tudom, a zöld kaszálása nehezebb az aratásnál. A nyers, vastag szálak meg az összegubancolódott levelek, virágok olyan erőt kívánnak, mintha egy hatalmas vaskaput kellene reggeltől estig nyitogatni. De ez mégis más, itt megvan a módja, hogyan tegyem a kaszát: tövét a földre, a hegyét kicsit fölbillentve, így nem szalad előre a vas, a nyelet megemelve vissza kell fogni, különben erőn túl nagy lesz a rend. Aki lát kaszáló, tempós öregeket, hát ezért bírják. Ez az ősi rutin mintha el is felejtetné az erőfeszítést. Mennyi minden jut az ember eszébe, s milyen jószagú a kihámozott föld, hogy fordul ki a rend smaragdból ezüstös-zölddé!

Aki a mezei dolog letűnt módjait ismerni akarja, olvassa Szabó Istvánt, megtudhatja. Ebben is olyan pontos, mint a jellemekben és a helyzetekben. De nem szabad azt mondanom, ebben is, mindenben az, amihez kezd. Hogyan kell az örök-rossz tűzhelyajtót bezárni, kivenni a földből a fát, tehenet hajtani, bakancsot talpalni, nyulat leütni. Hogyan kell kenyeret sütni.

Nagy novellája a Sirató-dal. Egyik szólamában a teknő előkészítése, kovászerjesztés, dagasztás, szakajtás, amíg a szólam meg nem szakad. Másikban Reza néni görög drámája sír: nem sütnek, veszik a kenyeret, s mintha az életét is elvették volna tőle. Ez a pénteki nap! A dagasztóteknő a padláson, babot, diót, mifenét szoktak tartani benne, most éppen hagymát. „A hajdani szertartás egy csúnya láncszemet kapott az elejére.” Aztán az öregasszony dagaszt, és morfondírozik a mai világon, a bolti kenyeret még magához sem akarja szorítani, húzza, nyomja, dögönyözi a tésztát. Hiányzik a rozsliszt! Aztán kiszakajtja a négy vékába. Kifelejtette a sót! „Lassan az ágyhoz lépegetett, és leült. Csak néhány perc múlva kezdett el sírni, de olyan furcsán, mintha ismeretlen siratóénekkel szólt volna a világhoz.”

Pénteken nem szabad kenyeret sütni, a tésztából nem hiányozhat a rozsliszt és a só. És már a házikenyér ideje lejárt. Reza néni szégyenében, hogy a család rá ne találjon, elásatja a tésztát az arra járó postással valahová a kertbe, mint a kutyát. Ezen a temetésen nincs pap, pedig szertartás kellene. Az egész régi világ fölösleges. Reza néni kimondatlanul is meghal nemsokára, a dögként elásott szent kenyér után.

A magam feje szerint a Sirató-dal-lal fejezem be az életművet, itt végződik a három, életre szóló élmény, innen csak visszafelé jár a toll, a véső, a vasvilla, a kasza – bármelyik alkalmas szerszám, amelyik a szándékhoz hozzásegít. De hiszen minden kimondatott! Mi következhetne, ha a leltár kész a legapróbbakig. A cigarettasodrást nem lehet még egyszer megírni. Ez a hatszáz oldalnyi világ befejezett a parasztságban és az írói lehetőségekben. A szülőház szabad udvara bekerítve drótsodronnyal.

Most kell kimondanom, Szabó István milyen jelentős, milyen nagy író. Sokan „kismesternek” hiszik.

Ő a legérvényesebb az ötvenes évek kisparaszti falujának ábrázolásában, nem cserszegisen, de általánosan. Sohasem hangzatos, mint a karóra, mutatja az időt, szétszedeti előttünk ezt az órát, láthatjuk kicsi és nagy kerekeit, hajszálrugóit, a bonyolult és finom áttételeket. Az ötvenes évek a történelmi parasztosztály vége. Szabó István nagy tehetséggel jeleníti meg nekünk, tehát irodalomtörténeti személyiség maga is. Kifejezése kikezdhetetlen és varázslatos, mint a friss, rozs- és búzalisztből sütött, megsózott házikenyér – fölserkenti érzékszerveinket.

Nem akkori értetlen kritikusainak mondom, ostoruk már másfelé csipked. Az sem biztos, szemérmem nem tiltaná-e, ha neki mondanám. Elkésett szavak ezek a halottnak. Annak szól, aki megérti. Én ítéletemben biztos vagyok. És örülök, mert végiggondolhattam.

Írásommal utolsó dedikációjára is válaszolok, melyet a Ne nézz hátra kötetébe írt:

 

 

Írása emlékezetesen gyöngybetűs, mert tisztelte a betűvetést, és sohasem volt írógépe. Fényképe a fülszöveg fölött szomorú tartás.

Válasz Alföldy Jenőnek

Mit jelent neked ez a szó: ifjúság?

Ha életkornak fogom föl az ifjúságot, most már csak visszatekinthetek rá. Elmúltnak hinni mégsem akarom. Úgy érzem, az ifjúság szelleme nem múlt ki belőlem, csak az életrajzom lett valamivel több, és a régi helyzetek után újak jöttek. A készülődés szabályos formáit, az iskolákat, a gyakornokságot fölváltották a belső készülődés felelősebb és kegyetlenebb évei, s a helytállás próbái. Valamikor mások adták a kenyeret, ráhagyatkozhattam ifjúkorom csodálkozásaira, indulataira: járhattam májusfát lopni az erdőre, lányokkal sétálni a mezőbe és a parkba, elhagyhattam magam, mert tudtam, van időm és erőm a feltámadásra. Akkor még minden lehettem, akkor is, ha csupán egyre készültem. Most már „csak” egy vagyok, magamnak kell kenyeremet megkeresnem, de nem biztosabb, nem befejezettebb, nem közönyösebb, mint akkor. Nem szeretném, ha az idő sikereimben vagy sikertelenségemben megnyugtatna. Örülök most is a nyíló virágnak, az éneklő madárnak, a munkának, a szép emberi viszonyoknak, az ünnepeknek, nagyon az életnek. De örömöm már nemcsak a csodálkozás, hanem a gondolat is. Mostanában kezdem tudomásul venni a halált. Valamikor még a leghalálosabb helyzetekben sem gondoltam rá, ma már rettegek tőle, tehát dolgozom, és boldog akarok lenni. Minden tettemnek az önmegvalósításra kell törni. Elbúcsúztattam én is az ifjúságot, mint mindannyian, de csak a rosszat bájoltam ki belőle, hogy szépsége, tisztasága, hajthatatlansága, elégedetlensége megmaradjon.

Ezért fiatal költőnek vallom magam. Csak azt nem szeretem, ha a jelzőt az éretlenség, a „majd még talán lehet valami belőle”, a tapintatosan fogadott középszerűség kifejezésére használják. Mert ha a mi nemzedékünkre így gondolnak, mit gondolhatnak az elsőkötetesekről meg a jelentkezőkről?

 

Életed szinkronban van-e az éveiddel?

Hatéves koromban lettem első elemista, tizennégy évesen gimnazista, tizennyolc évesen egyetemista, akkor kezdtem dolgozni, amikor az egyetem befejezése után szokás, ott dolgoztam, ahol készültségem szerint dolgoznom kellett. Tanulmányaim végeztével megnősültem, gyerekem született. Fiatalon voltam könyvtárvezető, kultúrrovat-vezető. A szakadások és a kanyarok legtöbbször magamban alakultak, halmozódtak és világra jöttek, de ezek is mintha a régebbi ritmus szerint: válás, újranősülés, munkahely-változtatások.

Első kötetem huszonhét éves koromban jelent meg, nem tudom, előbb érdemes lett volna-e kiadni, ha még lehetett volna is? Annak az elkésettségnek hátrányát nem érzem. Lassan értem testben és szellemben egyaránt, erről tanúskodhatnak a nők és tanáraim. Most már nem bánom, hogy elnyúlt az ifjúkor. Rangra és jólétre nem törekszem. Csak annyi pénzt akarok, amennyiből szabadon dolgozhatom. Bár nem szeretnék még egyszer albérlő lenni, ahol ágyamba mászik a pók, ételemre a hangya, megpenészedik könyv, kép és rádió.

 

Az írás központi szerepet tölt-e be életedben?

Nagyon korán elhatároztam, hogy költő leszek. Csak a költészet érdekelt, s úgy a világ, ahogy a versben megnyilvánulhat. Szerettem én az állatokat meg a földet, apám gyümölcsfáit, de sohasem annyira, mint apám. Mérce volt nekem ő, tudtam, vagy annyira, vagy sehogy. A gépekhez nem volt közöm. Még a kerékpárhoz sem. A mesterségekben ügyetlen lettem volna, vagy az is lehet, hogy nem fejlesztettem ki készségeimet. Magyar szakra is az irodalom megismerése miatt mentem, nem pedagógusi hivatásból, könyvtár szakra azért, hogy mindent megtalálhassak, nem a műveltségterjesztés szándékából, hanem magam miatt.

Gyerekkoromtól verselek, sok mindent elhanyagoltam miatta, olyant is, amire szükségem lenne. Elhanyagoltam a nyelveket, a szövegekből és a szótárakból állandóan kitekintettem a versek felé. Sajnálom. A vers kenyérkereső munkámban is állandóan zavart. Sohasem akartam a mindennapi munkát elhanyagolni, rendesen dolgoztam, de egyszer csak valahogy mindig betelt a pohár. Egyszer csak verset írtam munkaidőben, vagy főnökeim megelégelték verseim természetét. Ezért határoztam el, irodalomból fogok megélni, ha bírom.

Tudom, a vers a szellem egyik legvéglegesebb állapota. Bár minden gondolatom, érzésem, indulatom feléje tart, örökké ünnep marad, akár nyolc órát hivatalnokoskodik az ember, akár szabadúszó. A vers szublimált, s nem lehet mindent szublimálni, sok minden megmarad az értekező próza szintjén. Szeretek szociográfiát, tárcát, kritikát írni, fordítani. Így vált az irodalom életemben eggyé és kizárólagossá.

 

Hogyan hatott és hat rád, hogy Nagy László a testvéred?

Első megjelenésemig Nagy Istvánt írtam verseim alá. Nagy Béla és Vas Erzsébet fia, Izabella, László, Mária elkésett öccse: Nagy István. Nevemet a sok irodalmi Nagy István, meg az érdektelenül és megjegyezhetetlenül mindennapi vezetéknév miatt változtattam meg, nem azért, hogy öccsi mivoltomat gyávaságból tagadjam. Az Ágh nevet Kamondy László ajánlotta, tizenkilenc éves koromban, egy társalgás alkalmával a Hungáriában. Nem tudom, írni kezdtem volna-e verseket, ha ő nem ír s nem biztat. Mindenesetre akkor egyetlen példaképem volt, s példaképeim sorában ma is ott van József Attilával, Adyval és Petőfivel. Ő tanított meg az első versekre négyéves koromban, a Tiszta szívvel-re és Sinka egyik kis balladájára. Tízéves koromban kezembe adta Lorca Cigányrománcait, Rimbaud válogatott verseit, Adyt, elhozta Juhász Ferenc ajándékát, az Apám-at. Rávezetett Csokonai, Arany módszeres tanulmányozására. Figyelt rám, verseim esetlenségeit irtatta velem anélkül, hogy a nemes szerveket: a gondolatot, az érzelmi indíttatást, az indulatot sértette vagy a maga hasonlatosságára változtatta volna. Biztatott, és sokszor a kétségbeesésig meggyötört.

Mintha gyerekkoromtól a költészet műhelyében nevelkedtem volna, intellektuális környezetben a parasztházban, a kertben és a mezőn, akár tehenet legeltettem, kaszáltam, akár olvastam. Szerencsés vagyok, bár megszenvedtem később ezért a szerencséért. Amikor szerkesztőségekbe vittem első verseimet gyanútlanul, nem gondoltam, milyen nehéz lesz ez a helyzet. S lehet, hogy naiv vagyok, de ma sem hiszem, hogy nehezebbnek kellene lenni a költő és író-báty nélkülieknél, a költő és író-apa nélkülieknél, a költő és író-házastárs nélkülieknél. Sokszor, jóindulatba csomagolt kíváncsisággal megkérdezték, nem nyom-e a bátyám? Engem inkább azok nyomtak és nyomnak, akik ezt hiszik, mert önálló gondolkodásomat, tehetségemet, önálló életemet vitatják tőlem. Persze hatása nem tagadható. A mi nemzedékünkre emberi példájával, költői céljaival, formateremtésével nagyon hatott az ő nemzedéke. De hatásuk nem diktatórikus, mellettük ott ragyog mindenki, aki ma ebben a nyelvben teremtő és igaz költőnek mondható. Most már nem bánom, hogy szerkesztőim és kritikusaim ennek a nehéz próbának is kitettek. Nem tartom tabunak. Nem ijedek meg tőle. A költészet nem verseny, nem az a fontos, ki lesz nagyobb, magamat kell megvalósítanom és rábízni az időre.

 

Verseidben, képeidben gyakran utalsz a paraszti életformára. A fővárosban élő költő számára mit jelent ez a szociológiai háttér?

Tudnál-e még vidéken élni?

Paraszt származású vagyok. Természetben és nehéz munkában nőttem fel. Együtt dolgoztam a parasztokkal, kaszáltam, arattam, kévét dobáltam, asztagot raktam, zsákoltam. Ismerem munkájuk természetét, ismerem a növények és az állatok fajtáit, ismerem a falu szokásait, a bőrömön is, mert sokszor fölsértettem. Ott temettük el apámat, ott él anyám magában, ott még most is tudnak rólam, jó és rossz akarattal kísérnek. Velük éltem végig az ötvenes évek szenvedéseit, sírtam velük, átéltem kétségeiket és reményeiket a szövetkezettel kapcsolatban. Ma is hazajárok. Életük életem egy része, gondolataim egyik iránya. Ott tanultam meg, mi a szegénység, közösség, nyelv és Magyarország. S ha őszinte vagyok, mindennek be kell lengeni verseimet is. Így nyilvánul meg természetesen az az életforma és az a táj a képekben is. Mért zárjam ki a világ bőségét, ha bőségét ismerem. Vagy talán tépjem ki a füvet, füstöljem tele a levegőt, kopaszítsam le magam, hogy hasonlítsak a sivár falakhoz? Nem lesz soha korszerűtlen a virág, a forrás, a csillagos ég.

Nekem a falu természet, természetes élet, nehéz élet. Szeretem, de nem lakom ott, mert nem végezhetném munkájukat, aki pedig nem az ő munkájukat végzi, az minek éljen velük. A faluban a paraszt, az orvos, az agronómus, a pedagógus, a borbély, a pap, a boltos stb. mind egymás szükséglete szerint van. Minek kellene nekik az író: különcnek, ingyenélőnek, falu bolondjának? Ha már ennek az országnak ilyen a szerkezete, ott kell laknom, ahol legjobban azt tehetem, amit muszáj. Itt: Budapesten.

 

Kiket tekintesz képzeletbeli közönségednek? Van a verseidnek valamilyen emberideálja, milyen?

Ha verset írok, nem kacsinthatok ki az olvasó felé. Amikor megírtam, szeretném, ha mindenki megértene és szeretne. Egységes közönség nincs. Emberek vannak különféle osztályokból és rétegekből, a képzetlen is megértheti a legbonyolultabbat, a legképzettebb is értetlenül állhat a legegyszerűbb előtt. Ideálom a tevékeny, értelmes, munkáját szerető, értelmetlen munkáját utáló, hívő és egyben kételkedő, nyughatatlan ember, aki úgy szolgál, hogy gondolkodik, annak szolgál, aki gondolkodik. Róla írok, tőle várom a szeretetet és a kritikát, neki írom verseimet.

 

Miért írsz olyan verseket, amelyek nem szavakból, hanem szótörmelékekből vagy nyelvi jelentés nélküli hangokból állnak?

Mindig van egy-egy költő, aki után már nem lehet olyan verset írni, mint előtte. Más kell formai és tartalmi szempontból egyaránt. Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak már nem lehetett József Attila előtti módon írni. Nekünk nem lehet Juhász Ferenc és Nagy László előtti módon írni. De hogyan? Ez az új költészetek próbája: mindenáron való újat akarás, nem a divat, hanem a kor végiggondolt követelményei értelmében. Kísérletezni kell, minden lehetőt kipróbálni fejben és papíron. A vers legyen az illető kísérlet megoldása már. Mért jobb, ha elbeszélem, mint hogy a zörejeket támasztom föl? Mért ne kereshetnék az újsághírekben költészetet, én úgy találtam meg, hogy összekevertem a szavakat, más másként találta volna meg. Azért beszélek konkrétan, mert a kérdésed erre a két versre céloz, nincs is több a harmadik kötetemben. Nem különösebbek, mint egy szonett, bár ha szonettben írtam volna meg, nem adtad volna ezt a kérdést. Örülök minden újnak, amiből a tehetség sugárzik. Tisztelek minden költőt, aki líránkat gazdagítja. Nagyra becsülök minden kritikust, aki ezt a természetes költői akaratot megérti, közvetíti, leválasztva a jóról a rosszat. S nem a század kapujából lövöldöz mozsárágyúval a század utolsó harmadára.

 

Mit tartasz a költő küldetésének? Azt, hogy „változtasd meg élted”, vagy azt, hogy „változtasd meg a világot!”

A költészet maga egyikre sem képes, de ott van azon cselekvések között, amelyek az életet megváltoztathatják, hogy a megváltozott életekkel megváltozzon a világ is. Hiszem, hogy aki a költészetet szereti, jobb és szabadabb ember.

 

(1971)