Levin, vagy a halál kaszál?

Thomas Mann föltételezése szerint Tolsztoj még testi halhatatlanságát is elképzelte. Ez a hit bármennyire őrületes, mosolyognivalóan megmosolyoghatatlan. Mindnyájunkban föltámad a sóhaj. Amikor Levin–Tolsztoj kaszálja a harmatos füvet, érzi izmait, inait örökkévaló anyagként, testi halhatatlanságként a fényes szálakkal csíkozott kasza mögött. Nem éreztem kevésbé én sem, mikor kaszáltam. Az Anna Karenina regényrészlete azért maradhatott olyan múlhatatlan nekem, hiszen éjszakai olvasmányomhoz néhány méterre függött a kasza kezemre és a fűre várva, s aki a munkában megtudja teste értelmét és a természet nagyságát, beleolvadhat valami örökkévalóságba. Amit kamaszkoromban átélhettem Levin által, kipróbálhattam Walt Whitman olvasása után a kora tavaszi nyers szagú szélben, csak rá kellett feszíteni magamat, s már vitt is a halhatatlanságba. De nagy ára van az istenkísértésnek, leejt belőle a valóság, teljes csalódottságunkban ránk vigyorgatja a vak koponyát, magunkat.

Én Tolsztoj minden győzelmét és vereségét így látom – Levin, vagy a halál kaszál? Ifjúkori dáridói után, ha fogadalmakat tesz, pontokba sorolja üdvös megtartóztatásait és jó cselekedeteit, mikor a kártyás, ivós, nőzős katonatisztből rengeteg gyerek apja, hatalmas regényeit sokszor átíró művész, az új játékokat gyerekként kóstolgató öreg: – én vén bolond már megint elestem a biciklivel! – megtanultam korcsolyázni. (Levin is milyen könnyedén lejt a jégpályán!) Amikor betölti a halhatatlanság mámora, s amikor utána kínok gyötrik. S az írás, ahogyan hámozza, boncolja ezt az érzelmet! Andrej Bolkonszkij csillagos égbe részegedő haláltusájától, Anna Karenina jöjjön rám vonatáig, Ivan Iljicsig, az elviselhető múlástól az élve rothadásig, a sokszálú okoktól az egyszerű okozatig. De mégis nekem legjobban felelt vele való gondolásomban az Egy őrült naplója befejezetlen elbeszélése. Kevésbé ismerős, Gogolra emlékeztető címében. Ehhez a töprengéshez mégis a legjobb példa. Tolsztoj leveleit és naplóját olvasva és összevetve az elbeszéléssel állt össze a halálfélelmek képe. A főhős birtokvásárlásra indult Penzába, és Arzamaszban szállt meg, érthetetlen szorongást ingereltek a sötét ablakok, a szállodaszolga fél arcán az anyajegy, a nagyon négyzet alakú szoba, a piros függöny az egyetlen ablakon, a karéliai nyírfaasztal, a hajlott hátú dívány. Belőlük jött elő a Halál. Ami a nagy regényekben nem kísértett elejétől végig jelenvalóan, itt hirtelen beállít, vallat és ítél egy éjszakán át, és figyelmeztet, gyerekséged óta veled vagyok, nem emlékszel, mikor nem tudtál elaludni? nem menekülsz, elkísérlek útjaidra, a szállodákba, a színházakba, a vadászatokra, beléd bújok, mint a féreg, és nem hagylak. Ez a halálba torkolló élet a vezeklés útja elejétől végig. Mindenért, sokszor semmiségekért, de a kicsiből naggyá halmozódó bűnökért a lelkifurdalásban.

„Az ügyeim rendbehozatalára kínálkozó három eszköz közül jóformán mindegyiket elmulasztottam. Kártyások közé jutni és nyerni. Előkelő társaságba kerülni és bizonyos feltételek mellett megházasodni. Előnyös hivatali állást találni. Csúnya vagyok, esetlen, tisztátalan, és a társaságban pallérozatlan, ingerlékeny és másoknak unalmas, önhitt, türelmetlen és szégyenlős, mint a gyerek. Nem vagyok bátor, az életem hanyag és olyan lusta, hogy a semmittevés szinte leküzdhetetlen szokásommá vált.” S a főhős előtt egy téli vadászaton eltévedtében megvilágosodott minden, azért nem vette meg a birtokot, mert a parasztok nyomorúságát szaporítaná. „És akkor teljesen megvilágosított engem az ő fényessége, és azzá lettem, ami vagyok. Mert ha mindez nincsen, akkor énbennem sincsen. Ott a templomkapuban széjjelosztottam, ami pénzem volt. Harminchat rubelt, és gyalog jöttem haza a nép közé vegyülve, és a parasztokkal beszélgetve.”

Így jutott el Tolsztoj is az asztapovói állomásig. Ivan Iljics szavaival mondhatta: „Vége a halálnak. Nincs többé.” Beszívta a levegőt, a sóhajtás közben elakadt, kinyújtózott, és meghalt.

Thomas Mann gyanúja Tolsztoj testi halhatatlanság-vágyáról okos esszéfordulat lett az asztapovói vasutas tisztaszobájában. Mégis emiatt az istenkísértő, istenkereső élet miatt csikarhatta ki magának a szentté háborodott öreg hosszú életét. S még mindig a Levin kaszál, s az író fölugorhat sógora nyakába elképedésünkre.