Ady kíséretében

Ady Endre hatalmas templomából hadd vegyem elő az egyik aranykelyhet, megnézni benne magamat! Száz évvel születése után, negyvenedik évemben merek csak vele szembenézni, ragyogásával tükröztetni esendő tekintetemet. Megtalálni feléje magamat most, mintha könnyebb lenne, mert ott ülök az indulás partján, ahol 1948-ban találkoztam először vele. Szülőfalumban ülök egy fa virágtartón, hogy hokedliasztalom ne legyen túl alacsony az íráshoz.

Süti a nyár végi nap a sárga falakat, vadszőlő az árnyékom, körülöttem tyúkpityegés, lúddüdörészés, gerlezokogás, öregek bolt előtti beszédfoszlányai, fölöttem üres gólyafészek a villanydúcon.

Gondolataim úgy irányítanak hozzá, hogy megtalálom érmindszenti fogantatású verseit, s azt az első Ady-könyvet, melyet apám rendelt meg, isten tudja, miféle rászánás következtében, a Magyar Élet kiadótól; címe: Ütések alatt. A könyvet minden bizonnyal az egerek rágták össze, mert ma délelőtt nem találtam a papírhalmok között. Jó szagú, rossz papírja volt, borítóján kék szemaljú, lógó hajú kép. A Góg és Magóg fia vagyok én sorral kezdődött, s bemutatta, vagyis mintát vett a költőből, a magyarból, a szerelmesből, a forradalmasból, az istenesből, az Élet-Halállal küszködőből. Gyerekkorom kora a forradalmasat kívánta inkább, március centenáriuma volt, és én negyedikes elemista, elszavaltam a Tűz márciusá-t a templom és az iskola közötti ünnepélyen. Máskor imádkozásra bírt, már-már hitetlen nyelvemen suttogtam: „Hiszek hitetlenül istenben, mert hinni akarok.” Mit jelentett a tízéves gyereknek a Halálvirág a csók mákvirágillata? Megmagyarázhatatlan, érthetetlen bódulatot! Apácáknál nevelkedett nővéreim tiltották is előlem, de meglestem, ahogy húszéves szívükben rejtegették.

Elég jó szavaló voltam akkoriban. Az iskola szavalója. Rám kényszeredett még Szabolcska Mihály is a karácsonyi ünnepségen. „Egy nap meg egy este, minden esztendőben, szeretném, ha király lehetne belőlem!” S tanítóim által egyenrangúan Petőfi: „Egyik kezében eke szarva, másik kezében kard, így látni a szegény, jó népet.” Adyhoz nevetséges élményem is fűződik: náthás lévén, nővéreim rám parancsoltak, a szavalás előtt fújjam ki az orromat, s ez csak akkor jutott eszembe, mikor a nép elé álltam a templom és az iskola között, a fölmerülő nevetéstől, a szabadságharc százéves évfordulóján, hüppögve, aztán egyre dühösebben mondani kezdtem: „Csámpás konok netán ez a világ.” Petőfi verse szavalása közben is így jött rám a düh, mert padlásunkat, pajtánkat, földünket épp akkor ürítették ki a pisztolyos rendőr előterében. Nekem vörös nyakkendővel szavalnom kellett volna valamit, és sírósan elmondtam: „Így ont majd vért, majd verítéket, amíg csak élte tart.” Egyszer meg valami egyházmegyei látogató előtt akart tanítóm dicsekedni magával, velem, elmondtam az Ütések alatt című verset. Máig sem feledem az összeszorított szájú megrökönyödést.

De lettek más költők tanulmányaim során, újabb szerelmek, új s újabb ragaszkodások, tanulságok. Egyszer csak hűtlenségemből szívdobogva és ítéletre várva, visszaloholtam hozzá, távoli lábnyomán.

Hatása alatt kezdtem verset írni gyerekes dózsagyörgyködéssel. Hála isten, a stílusát akkor abbahagytam. A vers ábécéjét nem lehet tanulni Adytól. Meg kellett tanulnom fogalmazni a fát, madárrepülést, csordahullámzást, sorsomat, az emberek sorsát vízszintesen és impresszionisztikusan.

Mikor megértem az én igaz versemhez, Ady visszaszólt: most kezdődik a tánc, fiam!

Azóta kíséretében járok, dorgálódva és bátorítva. Tudom, a testem egyetemes indulata teremti látomássá a verset, a gondolatsereg egyetemes erőszaka győzhet csupán, a költészetre föltett élet, mely nem győzhet népem, emberiségem, kegyetlen igazságvágyam nélkül. Nekem szolgám a vers, én meg szolgája vagyok a világnak, de nem mindenféle ringyónak ám!

Ha két szóval szól a fáról, már ott zúg az erdő!

Ha a lila virág versében megjelenik, maga a virágos rét!

Arany János-i, petőfis, József Attilá-s leírós verseszményeim után így juthattam vissza hozzá. Bár, talán tiltakozna, mégis kimondom, például a Séta bölcsőhelyem körül című versében látom Toldi táját, Az eltévedt lovas-ban József Attila Külvárosi éj-ét, a Gőzősről az Alföld-ben a Puszta télen-t.

Külön tanulmány! S utána még Juhász Ferenctől, Simon Istvántól, Nagy Lászlótól, Kormos Istvántól visszafelé Csanádi Imrén át Sinkához, Szabó Lőrinchez és Illyés Gyulához, Jékelyhez; Babitsig, Kosztolányiig, Tóth Árpádig, Dsida Jenőig, s mihozzánk Csoóritól, Szécsi Margittól kapva az égő fáklyát Ady tüzében pörkölődött drága nemzedékemig, kiknek évei ott gyülekeznek Ady negyvenkét éve körül.

Mert szülőfalumban nem hallgathatom azt a hanglemezt, annak a színésznek a hangját, aki mintha már Ady hangja lenne nekem, fölrakom emlékezetemre Latinovits Zoltánt.

 

Ki voltam öreg grammás-diák korban, Égnek lendülten s százszor megbotoltan, Külön jussom: vénen is diák lehetek. Kalapom, szűröm, szívem, förgetegben, Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben, S visszapattog róluk jég, vád és szidalom. Külön alkuja lehet a Halállal, Akit, amikor milliókat vállal, Nem bámított az Élet sok, új kapuja. A tolakodó Gráciát ellöktem, Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, A Minden kellett s megillet a Semmisem.

 

Ez a hang olyan, mintha plüssbe gombostűket raktak volna hegyükkel fölfelé. Nem erőszakolt, csupán: Föl a plüsstől, állni kell! Zavartan nézek alám ülőhelyemre, erre a virágtartó faedényre, nem állt-e ki belőle szög.

Alkonyodik. Hullámzik haza a marhacsorda. Kiállok a kapuba. Gulyáskoromra emlékszem, grammás-diákkorom emlékeztet rá. Mindenki várja az utcán tehenét. Bekíséri, az udvariasság szerint utánamegy. Kihal belőlünk a nappal.

Fölkelnek az elérhetetlen csillagok.