Öt pont Petőfiről

1. Nem vagyok egyedül, akinek gyerekkorában Petőfi Sándornál kezdődött a költő, a vers. Kötete ott vándorolt a mindennapi eszközökkel – késsel, kanállal, kalapáccsal, harapófogóval az asztalon, konyhaszekrényen, sublótfiókban, ahogy éppen leraktam, vagy fölemeltem. Dolog közben olvastam; még a rétre is kikerült, így vegyült a versek zenéje a tehenek fűharapásának harsogása közé, a madárénekbe, a méh-dünnyögésbe. Néhány könyvünk volt csak, de Petőfi volt a mindennapi. Kilenc-, tíz-, tizenegy éves voltam akkor, a százéves 48 idején. A közszellem, a forradalmi láz még a gyerekeket is elsodorta; a Respubliká-t szavaltatták velem, meg a többi forradalmi dalt ünnepségek idején:

 

Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De amely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátravan. Legszebb lesz az, ha majdan Béccsel Hazám bosszúja szembeszáll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt írom: halál!

 

Így tetszett legjobban. Aztán következtek a leíró versek, mert a környezetem olyan volt: vadludak, nádas, gólya, itatáshoz rohanó állatok, s alig kellett képzeletemet megbillenteni, hogy a Dunántúlról az Alföldre röpítsem magam, a kisebb csordáktól a nagy gulyák közé, romló házunktól a Kutyakaparóhoz, dombtól a síkra, Savanyó Jóskától a rónák betyárjaihoz.

Gyerekkori verseimben ez a két tapasztalat ösztökélt: forradalom és a paraszti munka tája. A forradalmiságot belepte az úttörő-unalom (majd egyszer számba veszik akkor megnyirbált szárnyú nemzedékem), maradt a második, azt hiszem, életre szólóan. Hogy Petőfi milyen sokféle, azt csak később fedeztem fel, s már idősebben, amikor már életidejét túléltem.

A mi Petőfi-szeretetünket az iskola tette tönkre egy ideig; 1952-től 1956-ig jártam gimnáziumba, 50-es, 51-es kiadású tankönyvekből tanultunk, s hogy milyen egyoldalúan, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Persze, a lélekben az újabb és újabb költők honfoglalása is egyre kevesebb teret adott neki, Ady, József Attila, a maiak, a külföldi régiek és modernek, aztán a régi magyarok: Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Zrínyi, Balassi, Janus Pannonius felfedezésének tömjénfüstje is eltakarta a Legelső arcát, s mikor a tömjénfüst eloszlott – csodálatos! –, Petőfi még nagyobb lett, mint valaha.

2. Engesztelhetetlensége és elérhetetlen érzékenysége példája felől olvasom verseit. Csoda, mely mostanában egyre kevesebbszer ismétlődik meg. Verse sokkal több, mint a vers önmaga, itt nem szép képekről, rímekről, ritmusokról van szó, hanem olyan kivételes magatartásról, amely a szavak transzponálása nélkül is nagy költészet. Néha arra gondolok, ha egy sort se írt volna, akkor is a legnagyobb költőnknek kellene tartanunk. Mindig prózájával együtt olvasom. Ezek után legyünk hálásak verseiért. Mit szeretnénk? Vidámat? groteszk-keserűt? mélabút? átkot? megbocsátást? botrányt? gőgöt? serkentést? lázálmot? megértést? és még sok mindent, amit nem is jut eszünkbe kívánni? – vegyük elő összes költeményeit! S álmélkodjunk, hogyan fért meg ennyiféle érzelem ilyen aprócska testben!

3. Furcsa, de manapság Petőfi nem az ifjúságé. Meg kell érni hozzá. Az ifjúság szereti a direkt szavakat, s neki Petőfi 125 éves direktsége semmit sem mond, még Adyé sem, József Attiláé sem, lényegükre türelmetlen. Az ifjúság tiltakozik az ellen, hogy szájába rágják a világ dolgait, mégis vágyik a segítség után – így keresi ki-ki felkészülése szerint azokat a szavakat, amelyekhez saját szavaiban társat talál mai versben vagy slágerben, beat-szövegben. Az egyetemi ifjúság többet beszél Ginsbergről vagy Ladányi Mihályról, a munkásifjúság Zalatnay Saroltáról, mint Petőfiről. De Petőfi Sándor emiatt nem háborog a segesvári talajban, inkább egy új Petőfit kíván, meg jó tanárokat, akik a mindenkorit megtalálják benne, tanítják, élővé varázsolják a betűt, hogy kiderüljön, Petőfi betűk nélkül is él. Kiapadhatatlan kincsesbánya ő, jut belőle a mindenkori ifjúságnak. Csak a könyvmoly fiatalok ne háborgassák, ő csak a teljesre törekvők között érzi jól magát.

4. Még néha magunk között, mi fiatalabbak is Sándornak mondjuk, mint ahogy Attiláról beszélünk. Ez is jelezheti, ismertük, együtt éltünk vele. Nem lesz költő ebben a hazában, aki másképpen gondolkodna róla, ha az a költő költőnek mondható. Hadd vonjam le ebből azt a következtetést, hogy jelenléte ma is testi valóság. És bátorkodom a még hihetetlenebb föltételezésre, Petőfi már akkor is testi valóság volt a magyar költészetben, amikor még meg sem született. Költészetünk fókusza ő. Megkerülni nem lehet. A róla szóló írások bibliográfiájában nem kisebb nevek szerepelnek, mint Arany, Ady, Babits, Illyés, Juhász Ferenc.

5. Élete és költészete demokratikus volt. Nem kizárólagos. Különben hogy tudta volna szeretni Tompát, Jókait, Aranyt, Vörösmartyt. De a tízparancsolatnál szentebbek voltak az elvei: szabadság, függetlenség, testvériség, szerelem. Akivel meggyűlt a baja, mindig csak az elvek miatt. Azt hiszem, ha ma is élne, még a konkrét verset író költőt sem utasítaná el, ha talentumot, hitet és erkölcsöt talál. Ebben rejlik nagy szabadsága! Ő lehetne egyszerre Kassák és Illyés Gyula is. Akik egyetlen költői lehetőségnek tartották, őt tagadták meg. Nem ő a hibás diktátori lobogóra tűzött nevéért. Mindenben lehet különbözni tőle, csak az erkölcsben nem, ez a legnagyobb törvény, amit adott nekünk. Tartanunk kell a törvényt, eladhatatlanul.