Engedelmes fia Ber’senyi Dániel

Végigbarangoltam lakhelyeit, s akkor ötlött eszembe, miért kellett három faluban is laknia. Költészetét gyerekkoromtól ismertem, ha a Kemenes meg a Ság felé néztem, már hallottam dörgő hangját, mint ahogy a hegyen robbogatták a bazaltot. Életére nem ügyeltem, iskoláim alig figyelmeztettek rá. Most a hetyei kúria udvarán hátra, a gazdasági épületekhez lépegetve a csámpás úton, elfogott a kíváncsiság. Teheneket, ökröket, kisbikákat láttam, lovak nyihorásztak, disznók röfögtek a múltból. S az öreg, magányos Berzsenyi Lajos rúgta le csizmájáról a sarat a küszöbön, ezt a hetyei sarat, ezt a cipőmre mázolódó földet.

Gondoltam apámra is, akit elhagytunk, akivel olyan ritkán leveleztünk, találkozásunkban kezet fogtunk, de soha nem csókoltuk meg egymást, összekocolódtunk, öregségétől elszomorodtunk. A Berzsenyieknél sem lehetett más.

Mondják az irodalomtörténészek, Berzsenyit rangon aluli szerelem perzselte meg, a pap lányáé, akitől elválasztván egy gyereklány-feleséggel a sömjéni birtokra küldték gazdálkodni. Az öreg betartotta osztálya törvényét éppolyan sértődöttséggel, mint ahogy fia válaszolt Kölcsey kritikájára.

Levelezésük ezért érdekelt olyan nagyon. Kár, az apa sorait nem ismerhetem, de olvashatom fia tíz levelét: „Kedves Atyám uram! – engedelmes fia.”

Nem vártam irodalmi fejtegetéseket, de családi és gazdasági értesítéseket annál inkább. Ne legyek szerénytelen, ha rokonnak érzem a miénkkel ezt a 170–150 éves levélváltást. A családi levelek természete azóta sem változott, csak valóságuk más.

1795. július. Sopron. Iskolás. 19 éves. A híres kalandok ideje. Sejtem, nem hencegésből, hanem önérzetből vágta bele a vízbe ellenfeleit. Ekkor prédikálja ki a pap, mint banderista öltözetű ifjút. Apjának kiadásairól számol be. A hazai gabona árából fizetett a csizmadiának, a szabónak, a gombkötőnek, aztán kávéért, ingért – s többel tartozik nekik, mint amit a gabonából árult, nem tudta az egészet eladni. Számlával kezdődik a levél, magáról néhány szó: „most haza nem megyek; mert még sohasem maradtam adós, most sem akarok.” Kazinczyhoz írt leveleiből többet megtudhatunk: „már grammatista koromban tökéletesen szabad voltam, és soha sem a systhemák hagymáza meg nem szédített, sem semmi előítélet fékje jászolra nem kötött.” Ilyen fiúkkal sokat veszekedhetnek az apák. A levél elszámolás, nem személyes. Talán az apa előtt titkolózott, vagy nem is volt kíváncsi rá? Az elsőtől az utolsóig ez a szerkezet és hang.

Irodalmi levelezése terjengősnek mondható, Kazinczyhoz valóságos szellemi regény; bár a beszédben szűkszavú, az írásban még inkább – mondja magáról. Fia születéséről távirati tömörséggel értesít: „mindekkorig anyjával egészségesek és semmi bajuk nincsen.”

Tartalmai a gazdasággal kapcsolatosak. Szárazság és meleg, rossz a sarjúnak meg a kukoricának, de a szőlőnek jó, és ez a hasznosabb. 800 kereszt gabonája termett, „mely kilóját megadja” – elképzelem keresztenként harminc kilót, nyolcszázzal beszorozhatom. Disznóval eteti a gyümölcsöt, annyi termett, a legszebb körtéből és almából ecetet csináltat, már augusztusban tökéletesen megérett a szőlő. Öröm, ha apjának borral kedveskedhet, és megmutathatja, hogy kötelességét ismeri és tiszteli.

De mi történhet Hetyén Berzsenyi Lajossal? Mintha kisebb lenne a szeretet a kötelességnél. A niklai gazdasághoz az öregnek is érdeke fűződhetett, unokái iránt érdeklődhetett, a feleség, Dukai Takáts Zsuzsanna, a többes szám első személybe olvad. A levelek közös sértettségre vallanak a tisztelet és a tapintat kék borítékjában.

Egyik Kazinczyhoz szóló levélből megtudhatjuk, hogy 1809-ben a napóleoni hadak mit műveltek Hetyén. A júniusi csatározás híre Berzsenyit szeptemberben serkenti válaszra, a második levél után. „Sajnálkozva értem már két ízbeli leveleiből szenvedéseit, de csudálkozom egyszersmind azon, hogy azoknak elejét nem kerülte kedves Atyám Uram, holott énhozzám lejöhetett volna… nem könnyebb-e együtt szenvedni?” Miért nem válaszolt az első levélre? Az elmulasztott jövetel miatti sajnálkozása után gazdálkodása állapotára tér. Családjáról egy szót sem ejt. Abban az évben bőséggel lehetett volna mindene, de az embereinek „a nagy hajtogatás miatt” alig vehette hasznát, sokáig betegek voltak ökrei, csak szeptember közepén kezdett „keverni” (tarlóhántás utáni szántás), fele szénáját még be sem hordta.

Érkezett minden kopertában mentegetőzés Nikla felől. „Hogy az előbbi levélre nem válaszoltam kedves Atyám Uramnak, nem a restség, hanem az időnek és az alkalmatosságnak nem léte okozta”: „sokszor vágyódtam felmenni, de ezer akadályaim voltak”; „a múlt decemberben Dukáig felmentem, de minthogy ott tudtomra esett sógoraim impostorsága, bosszúságomban onnét tüstént visszafordultam. Hogy ezen alkalmatossággal Atyám Uramat meg nem látogattam, megengedhet, mert tudja, hogy azt ok nélkül nem cselekedtem” – írja márciusban.

A vén atya utoljára is a megszokott mentegetőzést olvashatta: „Ha néha levelet nem írok, mert én beszélni nem tudok, annyival inkább írni: néha az idő, néha más bajaim nem engedik, néha pedig nincs mit írjak, az én szeretetemnek és tiszteletemnek bizonyítására nincs szükség, hogy írjak, mert azok természetesek. Nikla, sept. 21. 1816.”

Milyen gazdának tarthatta fiát, és hogy vélekedhetett költőségéről? Véljünk-e a sorok száraz tényei mögött erre sejtetőt? Vagy inkább a szemérem visszafogott szavára gondoljunk? Csak egyszer találtam némi magyarázkodást, amikor gazdálkodói képességéről bizonyítani akart. Két szőlőt vett 1809 őszén, de az egyiket csak úgy kapta meg, ha 45 hold földet a szőlő tulajdonosának, Berzsenyi István úrnak, tíz évre ötezer forintért átad. Sokan megszólták, talán az apja sem helyeselhette, ha így folytatja: „Az én szőlőm már most egy közönséges falunak a jövedelmét adja nekem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Szerencsével 1000 akó bora is megteremhet. Több mint 50 ezer liter!

Sertéseket hizlal, ökrökkel műveli a földjét. Kis lovai parádéra, az erősebbek fuvarra vannak. Gabonával, borral, állatokkal kereskedik, nem sajnálja az utat, ha drágább piacot talál. Vas megyébe hajtatja hízóit Nikláról, talán éppen a jánosházira – gyerekkorom legjobb disznópiacára. Körültekintésére, tapasztalatára nagyon jellemzőek apró tanácsai feleségéhez: „A hízók eránt én úgy gondolkoztam, mihelyt elvégzik a hetyei cselédek a vetést, azokkal hajtatom fel azokat, mert a somogyi cselédek nem érnek úgy reá, s nem is lehet azokhoz úgy bízni, de ha neked úgy tetszik, hajtasd mindjárt, mert az igaz, hogy mindennap kárunkra esznek, s az áruk is minden nap alászáll, de a hízót egy-két malac kedvéért el ne rontsd, mert csak pénzre van szükségünk és a hetyei disznók alatt elég malacokat hagyhatsz, s azokbúl csináltathatsz szalonnát is házi szükségletre, valamennyi kell.”

A levél idején Sopronban gyógyíttatta magát.

Nagyszerű gazdálkodási erényeiről A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című tanulmánya vall legszebben és legpontosabban. Cselédei és nemesi környezete mondhatta „különöskének”, talán inkább azért, mert úgy eltűnődött, mintha mindenről megfeledkezett volna, miként a Levéltöredék barátnémhoz című gyönyörű versében magáról megírta.

Apja érdeklődhetett versei iránt, bár lehet, kíváncsiságból. Többet olvashat a levelekben a költői előmenetelről, mint unokái és menye hogylétéről. Berzsenyi önigazolása lenne? Ír könyve késedelmi okairól, említi Kazinczy hozzá szóló episztoláját, s hogy képet cseréltek, és hogy Pesten a „legtudósabb emberek társasága” fogta körül. „A beiktató kir. comissarius, báró Prónay, aki az én írásaimat a pesti Censurában látta, vacsora felett engem a nagy palotába hívatott, és ott, sok mágnásoknak és fő embereknek jelenlétében, mint legelső magyar poétát megköszöntött és komplimentekkel elborított. Ily tiszteletet nem tudom ki kapott, minekelőtte munkája közre kelt volna.” Gróf Bethlen Ádámné a Melancholia című verset „szép anglus kertjének egy grottájába kőre vésette… ily temjéneket, ily megtiszteléseket még magyar író nem kapott!” Azonnal letörli büszkeségéről a dicsekvés gyanúját. „Ezeket csak úgy írtam, mint Atyámnak, s kérem kedves Atyám Uramat, valakinek ne beszélje. Mert aki az ilyenekkel dicsekszik, az az ilyenre nem érdemes… Most egynéhány sertvéseket hízlalok.”

Hírnevéről akkor ír, ha valami baj, bosszúság éri. Mikor sógoraira rácsapja az ajtót, eszébe jut a másik, sikerei vigasza, ugyanígy az elkeserítő termés láttán a babérderű. Inkább apját is így nyugtatta, magáról biztosította, mint ahogy mi is jó hírekkel mentjük szomorú leveleinket.