Méh-raj Berzsenyi kalapján

„Zúg immár Boreas a Kemenes fölött” – így kezdődik nekem költészete. Ha nyugatra néztem szülőfalumból, mindig a Kemenest, a Sághegyet, a Kis-Somlyót láttam, harminckét éves koromig mégsem voltam ott, más irányulás miatt, lakván másik megyében. S egyszerre a szerencse átautóztatott a Marcalon.

A szerencse vitt a búcsúzás útján is. Bazsiig, ahol nagy verse megfogant, ahonnan már elrejtette a Bakony szülőföldje képét.

Most itt gömbölyödik asztalomon egy tüskés szelídgesztenye, maga ültette niklai fája aljából, mint pici sündisznó, ahogy az őszi avarból emléknek elhozhattam. Kézbe veszem, hadd érezzem böködését, csipkedését, mintha a költő bajuszán, oldalszakállán, arca szőrtorzsáin izgatnám kezemet. Tudom, akinek karjai között szerelme elalélt, nem lehetett pelyhedző állú, ilyen keményborostás lehetett, akár ez a gesztenye. Általa gyönyörűen visszagondolhatok földimre. Húsz-huszonöt kilométer választott el bennünket. De kétszáz év is. 1776. május 7-én született. Ha hinnék az asztrológiában, a bika jegyű férfiakat Berzsenyi tulajdonságaival képzelném el: nagy erő, földszeretet, lekötözött indulatok, a láncból szakadásig kifeszülő izomzat.

Jártam lakhelyein: Egyházashetyén, Kemenessömjénben és Niklán. A látvány sokszor elkeserített, de én sem voltam különb a látott képnél, régen olvastam, életére csak nagyjából emlékeztem. Inkább olyan lett, mint a szülőföldi emlék – vágyakozás. Ahogy a Ságot elfödi a többi hegy és erdő.

Nem jutott eddig eszembe az sem, hogy egy év múlva kellene ünnepelnünk születése kétszázadik évfordulóját.

Ez a szégyenérzet íratja velem dolgozatomat, és restelkedésem szembesítése helyeivel.

 

*

 

Északról érkeztünk, először Sömjénben álltunk meg. A falu főutcája közepén volt a háza. Nem a mai, ez a nyeregtetős, amelyet 1919-ben új tulajdonosai építettek, aztán újabb gazdái többször átalakítottak. Előtte emléktábla a hétköznapok hervadt, száraz koszorújával. Udvarán vasárnap délelőtti életkép: motort szerel két férfi. Vigyáznunk kell, hogy a keskeny udvaron szét ne rúgjuk a csavarokat, a szerszámokat az olajos rongyokról. A konyhában főzéshez készülődik az asszony; a kisgyerek a szerelgetők mögött ácsorog. Hátul egy Berzsenyi-falmaradvány, a mai ház utolsó része, hozzátámasztva a szokásos falusi árnyékszék, a százados vakolatba karcolt illetlen ábrák, mögötte a mező. Berzsenyi lakhelye 1799 és 1804 között. Itt kezdett önálló gazdálkodásba gyermeklány feleségével, Dukai Takáts Zsuzsannával. Itt írta a sokszor citált Osztályrészem-et, ahol béke lett a része, ahol az elzárt hely ölébe fogadta a heves ifjút, s szeretet, szabadság lakta hajlékát.

S most minden felejtésünkre vall. Nem okolhatom a tulajdonosokat. Nem tehetnek ők erről semmit, úgy élnek, ahogy tudnak. Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a Berzsenyi-szőlőt, présházat. A gyerek harmadikos, és tudja, ki lakott abban a házban, ki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Sághegyen felejtve.

Az őszi, tiszta fényben még a gazdátlan táj is szép. Nem erős a nap, érzékenyek rá a színek, csöndben mozdul a lomb, a hulló levél átperceg a többieken. A hajlat romlásában is gyönyörű, ahogy a szederinda összetekeredik a venyigével, sárga meg piros levél a zöld között, érik a csökött szőlőfürt, a szilva, kopálódik a dió, és leejti magát. De ez a szőlő valaha „kies” volt. A présház előtt a kiöregedett szőlőföld képe: néhány gyümölcsfa és gaz, fű. Az épület tetőtlen. A becsukott pincelejárat fölött mostanában írt „Isten hozott!” A vörös téglás falak eredetiek lehetnek, tetejükön gaz, a rácsok rozsdásak.

 

*

 

Arrafelé dolgozó kék overallos ember jön hozzánk, friss diót tör, lehúzza sárga héját, mert ilyenkor a hártyát még lehántja minden igazi dióevő, száján a fehér pép lecsordul.

– A tetőt lebontották, de újra fölépíteni nem volt pénzük – mondja. Nem kérdezem, kik lehettek. De tudom, föl kellene húzni az erős falakra, s lehetne valami Berzsenyihez illő hely.

– Itt írta a Horac-ot – mormogom, bár semmi adatot nem tudok. Korai versei idejét csak föltételezik. Innen látszik a Ság, itt Boreas kitombolhatja magát, itt álmodozni lehetett az új bor fölött, gerjesztve a szenelőt. Milyen meghatóan egyesül a latin világ a múlt század eleji magyar nemesi valósággal ebben a versben! Ebben a présházban megbújhatott a költő Zsuzsanna asszony duzzogása elől, nem kellett lopva pusztítani a gyertyát. Hiszem, itt írta a Levéltöredék barátnémhoz és A közelítő tél című kedvenceimet.

E versek együtt lehettek, ha végső formájuk későbbi is. A sömjéni dombra képzelem a szüret „estvéli óráit”, meg hogy „a hegy boltozatin néma homály borong”. Niklán nincsenek hegyboltozatok. Itt a Ság mindennapos kép, látszik az ablakból örökös változása.

Eddig a Sághegyen sem voltam. Csak rá akartam rakni lábamat. Fedetlen, akár a présház. Tetejét lebányászták.

Hetye, a szülőhely délebbre van. Sömjéntől különbözik, mert áll a szülőház. Ha rövid autóutam fellengzőssé tenne, eszembe kell juttatnom azt a nehéz kocsizást, amit Berzsenyi 1799-ben Hetyéről Sömjénbe megtett botrányos szerelme, apja haragja, hirtelen házassága, új életkezdése miatt, amikor önálló gazda lehetett.

Szülőszobája szép, fölénk hajló fehér rózsa. Jobban szeretném üresnek látni az emlékszobát. Mindenütt fényképmásolat, sehol eredeti tárgy, vagyis csak egy kozákkard, leltári számmal. Mért került oda, nem tudhatom. Talán a napóleoni háborúkból vagy a szabadságharcból? Egyikben sem lehetett köze a kardhoz Berzsenyinek. Ott nem harcolt, itt már nem élt. Egy francia emléktárgy jobban illene képletesen.

„Hetyéről (Vasból) azt írja az én 70 esztendős atyám, hogy Colbert franc generális ment azon által negyven ezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szérüskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak, ővele requisitiókat írattak, de mindemellett olyan fenyítéket tartottak, hogy azon katonákat, kik az ő kertjét és méhházát feltörték, a tisztek keményen megverették, és maguk mind a kertet, mind a méhházat bezáraták. És így már most láthatjuk azt, amit előbb nem láthattunk, vagy legalább én nem láthattam: az én Herkulesemet nem perkelte meg a Nessus vére.”

A falon Napóleon, ismeretterjesztő szándékból. Kölcsey képe is ugyanígy. Megértettem. Inkább a vendégkönyv boldogított. Láttam leszármazottai írását, akik itt jártak, és örültek, miként ápolják ősük emlékét a szülőfaluban.

Éppen így boldogít ez a szelídgesztenye is asztalomon. Legszívesebben szednék a fáról, s az emlékszobába raknám múzeumi tárgynak. Nem képzelek meghatóbbat, mint annak a fának a gyümölcsét a niklai kertből. S azt az asszonyt. Berzsenyi Farkas, a „csupa vasék Farcsi” unokáját, aki a fát megmutatta, s akár magára is mutathatott volna.

Niklán rend készül. A házon kijavított tető, belül festés, renoválás. A hosszú kertben később ültetett fák, bekerítve betonoszlopos dróttal.

– Valahol itt volt a méhes. Úgy elmerült a gondolkodásba, még a kalapjára rajzó méheket sem vette észre. Meg se csípték.

Istenem! Berzsenyi Dániel, dús hajzatoddal, oldalszakálladig érő bajuszoddal, milyen lehettél ott a méhek lecsüngő fürtjeiben, s mi lehetett az a nagy gond, hogy ennyire elfelejtkeztél magadról? Szerelem, gazdálkodás, betegség, irodalom? Vagy egyszerre mindegyik? Ki láthatta és mondhatta tovább ezt a csodálatos történetet, vagy ki találta ki, máig élesztve a költő furcsa képét?

„Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódarom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt fél esztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult még a goromba recensió is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék.”

Vagy a legmélyebb depresszió idején szállt kalapjára a méhkirálynő rajzó népével? Úgy tudom, ha a királynővel szállnak a méhek, akkor nem csípnek.

 

*

 

A niklai kertből gondolkozva talán csak a méhek nem csípték meg őt. Az utókor sem volt kegyes hozzá. Családi kriptáját földúlták a háborúban. Nem hiszem, hogy a tizenöt-húsz csontvázat szét lehetett volna egymásból választani. Berzsenyi éppúgy lehet a fia vagy az unokája. Egy pesti általános iskola folyosói tablóján parlagi nemesnek látom tanítani, akiben nagy indulatok és nagy ellentétek dúltak. A képaláírás alapja az Osztályrészem című vers. Én is így tanultam 1954-ben: a képzetlen, elégedett nemes életformájába süppedt vidéki úr. De akkor ki írta a felvilágosultság legnagyobb verseit, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című közgazdasági tanulmányát? Egy parlagi úr hogy lehet a mai esztétikában és kritikában is érvényes?

Duzzogok, mikor a temető felé megyek a szövetkezet leszedett kukoricatábláján, a kombájnozás zúzalékain át.