Vissza a varázsszőnyegen

Votják (udmurt) mondákkal, mesékkel töltöttem néhány napomat, a Vatka meg a Kalmez című kötettel. Hadd írjam le mindjárt, hogy a két nemzetségből származtatja magát a votják nép. Már ez a kurta mondat is olyan, mint a félrehúzott lomb az erdei tisztás előtt, mögüle belátható a tér. A kalmezek méhészkedtek, a mézet egybegyűjtötték, szánon szállították, melyet maguk húztak, bocskoraikat háncsból fonták. A vatka és a kalmez nemzetség területért harcolt egymással, s a halott kalmezek sírján áldozati ünnepeket tartanak még a monda előadása idején is.

Mondom, néhány napot töltöttem a könyvvel – nyári hőben, varázsszőnyegen vagy áldozati ökör hasába varrva repültem a sárkány szájában messze, messze a Káma partjára, erdőkbe, ahol méhek rajzanak a fák odvából, farkasok ordítoznak, medvék tombolnak, rossz szellemek, manók, lidércek ármánykodnak, s a jók pedig okosak, még akkor is, ha néha bolondnak nevezik őket – győznek.

„Kezdetben ennek a világnak helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget, s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:

– Hogyan is teremtsek én ide világot?

Leküldte a víz fenekére Sájtánt, amit talál, szájában fogva hozza föl neki. Homokra lelt, fölhozta, de hagyott egy keveset a szájában. Földdé lett a kiköpött homok, de nőtt Sájtán szájában is. Egyikből lett a síkság, a másikból a hegyek, szakadékok és a völgyek.”

Nem tudom, a néprajz tudománya meg tudja-e határozni, vajon a teremtés-mondák voltak-e az elsők ősi költészetünk történetében? Kérdésem fölöslegességéből csupán arra irányítanám a figyelmet, mikor az ember megérezte a földet maga alatt, eltűnődött léte alapvető dolgán – hogyan teremtődött a világ. A régi képzetek örök értékké szivárványosodtak, bájosodtak, belsejükben gondolatuk és tapasztalatuk gyöngyeivel. Az egyszerű történet héja mögött micsoda finomságok! Sájtán süllyedtében találkozik a rákkal:

„– Mi nem jut eszedbe – csodálkozott a rák. – Én már van vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony, még nem láttam a fenekét.

– No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, és folytatta útját.”

Naiv lennék, ha föltételezem itt az akarat első példáját? A következőkben meg a makacsságét, gyanakvásét:

„– Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” Ebből a kis kötekedésből lesz a világ változatossága, az Isten csupa síkságot teremtett volna.

Kezdetben vala Inmar, a jó és Sájtán, akiből később gonosz lett, aztán a víz mélységes mély homok és egy rák meg egy hajó. Aztán óriások népesítették be a földet, a zerpalok, s egyszer csak az egyik megpillantott a fán egy pici embert, aki méhkast állított fel.

„– Harkály lesz ez – szólt a Zerpál, és táskájába helyezvén a kis embert, hazavitte.” Ő volt Szejteg, akit az óriás szabadon engedett később. Erdőben éldegélt, madárhurkot, nyúltőrt és nyest-tőrt állított fel, mígnem valahonnan megindult már egy lovasszekér Dzsumjával, az asszonyemberrel, aki Szejteg hurkába gabalyodott lovastól, szekerestől.

„– Leszel-e a feleségem?” – mondta Szejteg természetes egyszerűséggel. Hát így szaporodott el a mai ember a földön, legfőképpen a Lyuk folyó környékén. Három fejszesuhintás után, a férfi alvása közben ház nőtt ki a földből, ruha, lábbeli termett elő.

Ekképpen bolyongott a Paradicsom, az aranykor hite a világon, Déltől Északig, Kelettől Nyugatig, s azt hiszem, éppúgy fordítva is. S ahogy a teremtést megfelelték ezek a csöpp emberek, magyarázták halandóságukat is. A Bibliában a tiltott gyümölcs mítosza, itt a jelentéktelen verébé.

„Inmar, miután végbevitte a teremtés munkáját, így szólt az emberhez:

– Téged most a mezők közepére teszlek, s minden fenevad, szárnyas onthatja véred, ha hagyod. Semmiben hiányod nem lesz, soha meg nem halsz, s még csak gondoskodnod sem kell magadról. De ha csak egy is az állatok közül véredet ontja, vége szakad jólétednek, megismered a kínokat, munkátlan élelmed s ruhád sem lesz, egy idő után meg is halsz.”

A tiltott gyümölcs az ördögi akaraté, a veréb műve az emberi fennhéjázásé.

„– Nocsak – nevetett az ember –, az Inmarhoz hasonlók nem győztek le, majd épp egy ilyen tetű nagyságú veszi véremet? Téged én biz el sem kergetlek.”

Egyik monumentális, a másik apró, de a végeredmény ugyanaz – a halandóság.

A votják teremtés-mondák földisége úgy áll hozzám közelebb, amennyire nagyapám is mesélhette volna. Az úristen és a sátán emberarcúbb, az eredendő bűn mindennapi botlás. Ebben a mondában hadd gondoljak még egy nagy bravúrra.

„Ugyanebben a réges-régi időben az ég olyan alacsonyan volt még, mint valami házi ágypolc, a megteremtett emberek a kezükkel is elérték. Egyszer egy asszony fogta magát, s a pelenkát az égre dobta száradni.”

Csodálatos a vétek megválasztása! A gyerekszülő asszony gyakorlatiassága. Mert ha az ég olyan közel van, mint valami házi ágypolc, mért ne lehetne a pelenkát szárítgatni rajta. Az asszonynak a legtermészetesebbet. S ez az isten olyan bután uralkodik, hogy ezt nem érti? A férfi büntetését az ember elfogadja, hiszen gőgös volt, és nem ügyelt a teremtés törvényeire. De az asszony mért bűnös, ha az ellenkezőjét tette? Büntetése a munka, mert „a gabona akkor még olyan dúsan termett – magától –, hogy a szár helyén is kalász volt, szemmel tele”. A nagy bőség miatt az ember nem is becsülte meg a gabonát. Ezért aztán Inmar, mikor az eget fölemelte, a gabonát is elvette az embertől.

„– Ó, Inmarom, Inmarom, bár csak a hegyén hagyd meg a kalászt, különben éhen pusztulok – könyörgött az ember.”

Inmart efféle óhajok idézik végig a votják meséken, de Sájtán meg a mindenféle vízi-, erdei és földi szellemek annál inkább húzzák, vonják a képzeletet.

Állítsuk az ördög mögé őket. Itt van Vumurt víziszellem, akinek „bal oldala nedves kissé”, Nyuleszmurt, az erdei szellem „pedig magasabb a közönséges embernél”, nem múlhat el országos vásár nélkülük, s ahol a víziszellemek módosak, nem fulladnak vízbe az emberek, de ahol szegények, ott annál inkább. A logika elbűvöl, vajon a szegény Vumurtok emberhúst esznek?

S Vumurtnál félelmetesebb Vuperi víziördög. Erős, félelmetes, de buta. Meg akar vívni az emberrel: először futásban veszít, nem veszi észre, hogy nyúllal versenyez, másodszor a dorongot jó magasra dobja, de az ember kifog rajta, várja a felhőt, hogy majd arra dobná, harmadszor kivezettet hétarasznyi kancát, „vedd csak a hátadra és vigyed”, az ember rábeszéli, kezdje ő. Háromszor veszít. Következik Vukuzjo, a vízigazda, Páleszmurt, az erdők réme, hosszában félbevágott óriás, Alamgaszár, az erdőt taposó óriás, Obida boszorkány, aki az egyik embert megjutalmazza, de a fából faragott Vanykát meg akarja sütni, Vozso, az ugrabugra rossz szellem, valószínű majomtermetű és természetű, seregben jár, egymást taszigálva ordít, s Ubir vámpír, aki „rémesebb bármely vadállatnál, szeme, mint a parázs, fogai, mint az agyarak”, aztán Buszturgán, a kettős természetű, mellre ülő és hajat göndörítő háziszellem, Jagipacsa, a gonosz boszorkány, aki menyét fortélyosan akarja megöletni, Keremet, Kildiszin, Nyulesznyunya, Tölperi.

Mintha gyerekkorom félhomályában sorakoznának, köröznének és vijjognának. Mint ahogy a kisgyerek félálomban a falra néz, és hatalmas légyárnyakat lát keringőzni. Elsőre rettenetes világ, hátha még a medvéket és farkasokat is hozzászámítom. Az éjszakai félálom, félelem vegetációja meg az elhagyott magányé, mikor erdőben, embertelen mezőn járunk, vagy egyedül találjuk magunkat a víz erejével. Nem tartom misztikusnak, inkább természetesnek, ma sem szelídebb a képzeletünk, csupán más tárgyakat választ a félelemre. Ha rágondolom finnugor rokonságunkat, megnyugszom közös gyerekkorunk hajnalától, mikor már incseleghetünk a rosszal, és le is tudjuk győzni, kiálljuk a három próbát, s kiálltuk, mert élünk – mondják a votjákok is.

A próba az űzés szertartása. Akár a Sájtán, akár más szellemek a kelepcéből, úgy menekülnek, hogy még a házat is kilukasztják ijedtükben.

„Mikor megérkeztek az emberhez, az besietett a házba, és így szólt a feleségéhez:

– Meg fogom neked parancsolni, hogy főzz levest. Te kérdezz meg: miből? Én majd azt fogom válaszolni: a víziszellem szegyéből meg Alamgaszár fejéből.

Aztán behívta Alamgaszárt.

– Főzz levest! – parancsolta feleségének.

– Miből főzzek? – kérdezte az asszony.

– A víziszellem szegyéből és Alamgaszár fejéből – felelte.

Alamgaszár meghallva ezt, rémületében leemelte a háztetőt, és ott szökött ki. A kutyák is jól megkergették, majdhogynem a foguk között maradt az irhája.”

Mondtam, eljutottam a Káma partjára, most már azt is mondhatom: gyerekkorunkba, méhes-mézes, halászós-vizes, erdős-madaras-medvés, bárányos-farkasos, szövő-fonó-bocskorgyártó, lakodalmas, napos ünnepünkbe.