S elvitt a népköltészet

Járatlan utazók félelmével kezdtem az afgán népköltészet néhány darabjának fordításába, de járatlan utazók kíváncsiságával is.

Tudtam, a költészet megismertet a néppel, történelmével, környezetével, mégis ezt a találkozót megelőzve az afgán népről kellett olvasnom föllelhető, kezem ügyébe akadó szövegeket, hogy jobban érzékeljem, értsem költészetét.

Oda kellett képzelnem magam a távoli világba, ahol mindenütt irdatlan hegyek magasodnak a pusztaság körül, fölül a hó fehér, arany, ezüst, zöldeskék süvegével, ahogy az ég fénylik vagy elborul, lejjebb a sziklák fekete ormaival, s egészen alul az igénytelen nyájaknak való sivatagos tájjal.

S mert nem jártam ott, s nem is hiszem, hogy eljutok – képzeteimet ismerős hegységekből tápláltam, a Balkán kecskéi, juhai, szamarai, öreg pásztorai segítettek a távoli valóságot megértenem. Kabul piacát a csársiják zsibongó, mohamedán világa; a keletnek éneklő dervis emléke elvitt az afgán minaretek közé; minaretek, mecsetek, fürdők, háremek, fátyolozott nők, a soha le nem barnuló, naptól érintetlen arcú, az utcán félve lopódzó, az ablakokban árnyként megjelenő nők közé.

Így lett képzetem a szerelemről is, a szemérmességből és az illedelmességből hirtelen hatalmas szenvedélybe váltó szerelemről. A szenvedélyes szabadságvágyról. A költészet forrásait kutatva megtudtam, Afganisztán soknyelvű ország, lakói harmincféle nyelvet beszélnek, népköltészetük is eszerint szólal meg, bár leginkább a pastu-n, hiszen ez a törzsek nyelve, a másik: hivatalos nyelv, s mindig a legelmaradottabb, legelzártabb rétegek teremtik a népköltészetet. S éltetik máig is, ha törvényeik, életformájuk nem változott.

Mi már csak a történelemben kereshetjük a magunk példáit, ők ma is alakítják, új tartalmakkal bővítik a szerelem, halál, élet, bánat, vidámság örök emberi képletét. Melódiájuk a perzsákéhoz, az indiaihoz, a törökhöz hasonló.

De náluk is azok az általános emberi érzelmek uralkodnak, azok az indulatok teremtenek, amelyek nálunk, költészetet. A szerelem ugyanazon alapállása, remény és reménytelenség, kérlelés, düh és visszavárás, megannyi túlérett érzelem a versek indázó lugosában. Mintha a 16–17. századi virágénekekkel találkoztam volna, hát segítségül hívtam a virágénekek, Balassi és Zrínyi nyelvét, amely jól illett a szökellő, vissza-visszakanyarodó ritmushoz is.

Egy esdeklő, régi magyar nő virágénekben csengő hangját éreztem, amikor ezt a versszakot fordítottam:

 

Mi lesz veled? micsoda vár téged? Kicsoda vár? Vissza csak én kérlek! Ledobom leplem, ingből kioldódva alma-keblem lesz az édességed, tied vándorom, s nem hagysz el még egyszer.

 

Balassi férfiasan kétségbeesett sorai is lehetnének, amint egy várúrnő előtt térdel:

 

Gazdagságom, fejem, tisztességem saruid elé ejteni nem bánom. Egyetlen egy kincsem sem kímélem, a te óhajod szerint elherdálom. E világon minek élni nékem, kívánom lelkem testemből kiszálljon. Elég volt baj, csapás roskadásig, s szépséged, ha vakítva világít.

 

S Zrínyi méltóságos panaszkodása:

 

nem örülök a világnak, bár lehetne kedves és jó, leütöttek lovamról is, komor minden, mint a holló.

 

A sorok magyarra így változhattak át, mert az egymástól távol élő népek között hasonlóság van a legfontosabbakban.

Az egyik költemény a gőgös nőt szépségbe öltözteti, rózsával ékesíti, nyíló kertben sétáltatja, hogy az esdeklő férfi esendősége ezzel is nagyobb és indokoltabb legyen. A másikban a házasság feudális, keleti szokása okoz indulatot, a pénzért eladott lány könyörgése hallik:

 

Apám, napomnak fényét ne oltsd ki, ne kelljen ravasz kalmárhoz bújni! Lennék inkább vén, elkopott holmi. Nem asszony, de hamar özvegye immár.

 

Mint annyiszor, a költészet ihletője a megrendülés: a halott férj siratása, az elhagyottság, a „jaj, akinek kő a szíve, másik szívet, hogy is szánjon”, az ezer mérföldön túli kedvesért küldött jajszó meg a szabadság. Az afgánok a múlt század elejétől az angolok ellen védték függetlenségüket. Az elesett hősöket dalaikban éltették tovább.

Megvan a véleményünk a törökökről, történelmünket nagyon megcsupaszították. Mintha érzelem nélküli emberek lettek volna, vagyis érzelmük csupán a düh, a harc és a kegyetlenség. Népköltészetük csekély ismerete is meggyőz, érzékenyebb szív dobogott a várainkra törő pogányokban, mint ahogy a nagy patrióta Gárdonyi ezt nekünk kiskorunk óta tanítja.

Ismerek törököket, lakodalmaztam már együtt törökkel, utaztam együtt törökkel hosszú úton, adtam alamizsnát török koldusoknak, s hallgattam a minaret magasából keletre forduló fiatal papjukat énekelni – mindegyiket a szeretet lengte körül, és abban lélegeztettek engem is. Kezdetben még tagadtam rokonságunkat, később rájöttem, nem tévedhet, aki rokonának fogad minket.

Aztán jutottam a népköltészetük néhány darabjához, s a Vardár hídján kuporgó koldusaikra gondolva kellett a verseket fordítanom, akik talán tudják is ezeket a dalokat, mert olyan időtlen a szegénység, a szerelem, a hazátlanság és a háború. S olyan időtlen a költészet is! Bocsánatot kérve Balassitól és Zrínyitől, akik annyira közel érezték a törökséget, hogy jelenlétükbe haltak bele – mintha vért kellene adniok azoknak, akiket ők sebesítettek meg, hogy az ellenséges vértől megerősödve visszavághassanak. De segítségül hívtam apám énekeit is, a tizenkilences baka legendáját, hogy a török tizenhármas ezred legényének szomorúsága magyarul megszólalhasson.

 

Canakkale magas ciprusfái százévesek lehetnek. Tizenhármas ezred katonái haza hányan kerülnek?   Az apai házból egyenest a halálba,   adjon isten néked egészséget, anyácska. Fiumei kikötőben megállt egy gőzhajó, közepébe, de négy sarkába nemzetiszín zászló.

 

Magyar és török népdalok olyan közel vannak egymáshoz, mint a szívünk, mert emberek vagyunk, szeretünk, pajkoskodunk, elmegyünk, nem akarjuk, de mégis meghalunk, közben szélre bízzuk énekeinket, hátha meghallja valaki. Valaki, aki kútra megy vízért, szerelmeséért szomorkodik, szereti az anyját, szereti a hazáját, a világot. Törökországból vagy Magyarországból akár.