Hol vagy, Északi csillag?

Ha külföldön tartózkodik az ember, még az eget is másnak látja, mint a hazait. Nem tudom, valóságos volt-e, vagy képzelődés, de Bulgária felé a vonaton életem legszebb alkonyatát láttam; talán az Adria távoli felhői bodrozódtak olyan különösen a lemenő nap kohójában. Az ég magasnak tűnt, úgy, hogy a messzi felhők is jóval a láthatár fölött rétegződtek egymáson, a közelibbek vastagabban, a távolibbak egyre vékonyabban préselődtek össze, mint a vörösréz lemezek, s közelükben a homály, a Morava vize, meg a víz fölötti sziklák szamár-szürkévé váltak. Az alkonyi égbolt és a sziklás föld között állt a kék levegő, mint egy olyan óra, amely örökre meg akarja állítani az időt.

Azon az alkonyaton, mert olyan mély volt, a legmélyebb bánattal kellett találkoznom. Úgy éreztem, bármi megtörténhet velem, s nincs erőm ellenállni.

Az ismeretlenbe vezető út Jugoszlávián át vitt, mégis a szomszédunkba. Szomszédságunkat idegeinkben érezzük, génjeink örökítik át évezredek óta. Csodaszarvas-mondánkban Hunor és Magyar elrabolja Belár király fiainak feleségeit, tehát féltestvérek vagyunk. Az első bolgár elbeszélésben a nomád magyarok ellen harcolnak Simeon cár keresztény vitézei a 895–896-os évben. Ha nem is örökítették meg hajdani békés szomszédságunkat, hihetünk benne, hiszen a békesség kevés izgalmas eseménnyel szolgál, annál többel a harc és a torzsalkodás.

Barátként érkeztem, barátok várnak. Kossuth Lajos vendéglátóinak utódai nagy szeretettel várják kortársaikat. A legnagyobb megkönnyebbülések egyike, ha megpillantjuk az idegen pályaudvaron a ránk várók arcát. Valahogy megérzi az ember, hogy ott, azok az ismeretlenek, minket keresnek az utasok tömegében; megérzik ők is, és úgy nézzük egymást, hogy meg kell szólítani valamelyikünket. Nem kenyeret és sót tartanak a kezükben, csak a tenyér barátságát. S a vendéget tenyérről tenyérre adják tovább. Futja egy villanásnyi idő a nomád magyarok és a friss keresztény bolgárok harcaira gondolnom – annyira hihetetlen, hogy már csak mosolyogni tudok rajta Szófia szétszedett, fölfúrt, kőhalmos, épülő pályaudvarán. Megérkeztem vonattal 1077 évvel később, államalapítások és összeomlások, török iga és szabadságharcok után békességben.

Török iga és szabadságharcok után békességben!

A pincérnő sajnálja késői érkezésünket, a konyha már bezárt, s mintha régóta ismernénk egymást, hátam mögött állva vállon ölel, könnyen teheti, sokkal idősebb és nagyobb nálam ez a Mária. De a holnapi ebédre meghív az ő asztalához, s a legjobb bolgár ételeket ajánlja majd. Úgy feküdtem le, hogy semmit sem láttam még Bulgáriából, sötét alagutat pettyező fények között és Mária étterem-fényén át jutottam az ágyba. Befejezetlennek tűnt a nap. Barangolni lett volna jó, de a lábaim visszaparancsoltak. Majd holnap, majd holnap elkezdem! Kezdjünk mindent reggel!

Az ismerkedés első órái a legnehezebbek, nemcsak az emberek között, de ember és ország között is. Kívül a szállodaportán vár rám a tétovaságom, s hogy el ne vesszek, először kicsi, aztán mindig nagyobb körökben kell megismernem a várost. Magyar szóhoz szokott fülem idegen nyelvet hall mindenütt, nagyon egyedül maradok, csak fegyelemmel tarthatom meg bizakodó hangulatomat. Nem szabad egyedül éreznem magam. Erre a mohó figyelem a legjobb módszer. Tudják a szembejövők, idegen vagyok, különben mi szükség lenne olyan erősen az arcukba néznem, elhagynak érthetetlen hangjaik foszlányaival.

– Jé, itt minden nőnek iksz lába van! – földerít megállapításom, mintha Bulgáriából a legnagyobbat fedeztem volna föl. Az iksz lábak bámulása után következnek az arcok. A fiatal nők nagyon hamvas-tiszták, és korán öregszenek. Újabb fölfedezésem: nincs az évek grádicsához szabott, fokozott átmenet, mintha két különböző emeleten járnának: fönt az ifjúságban pompázkodók, lent a szép és a csúnya öregségtől érintettek, mind a két csoportban az évek összemosódnak, csak a nagyon fiatalok és a nagyon öregek éveire mernék fogadni. Filozofálgatásomra alkalmat ad a széles, ritka forgalmú utca. Már messziről kiválaszthatom a szembejövőt, s tekintetemmel messze elkísérhetem hátát, ruházatát, járását.

Szállodám melléki kis köreimet kávészomjam növesztette nagyobbra.

Az autóbuszok végállomásánál betérek egy büfébe. Meglep, hogy az emberek feketéjükhöz szendvicset eszegetnek, a kávéspoharak sokkal nagyobbak, mint nálunk. Talán máshol jobb lesz, gondoltam, s szállodámtól egyre távolabb merészkedtem. Így jártam körül és belül az Alekszander Nevszki-templomot. Csodáltam finom márványfaragásait, freskóit, melyeken alig nemesített valamit az idő, hiszen száz éve sincs az a templom. Alagsoraiban találtam rá az ezeréves időre: alagsora ikonmúzeum. Jézusok, madonnák, szentek és angyalok, Mihály arkangyal Keresztelő Szent János levágott fejével. Ahonnan lejöttem, s ahova fölmegyek, a nyüzsgő, huszadik századi élet. De itt a mitológiák, legendák, komor glória-arany, vörös, narancsszín, barna, sárgászöld világa megmerevedve. Jó lenne egy termen átsuhanó szerzetes, mint valami élő hír a letűnt világból. Talán megmozdulnának általa az arkangyal jelbe-dermedt, vékony, hosszú ujjai is, s megenyhülne a rettenetes ítélettől szúrós tekintete. Szárnyai, öldökléstől rongyos, kékeszöld szőringe mögött alig derengő szitakötőszárnyak. Szembenéz velem az isteni hóhér.

Néhány nappal később a bacskovói kolostorban találtam meg azt a szerzetest, aki Szófiában olyan jó lett volna, ha életet visz a múltba. Bacskovó, Plovdiv alatt a síkságból égbe emelkedő Rodope hegység elején ma is működő kolostor. Hagyományai ősiek. Ide száműzték a törökök a 14. század végén a tirnovói Evtimij pátriárkát.

Autónkat leállítjuk a kapunál, ahol a falból kétoldalt hideg, gyógyhatású források folydogálnak. Körül a hegyek oldalára füves kertek futnak föl, megölelve az elszórt, kis kihalt remetelakokat. Az oldalban szamár legel, s a délszak késő őszi, árnyakat élesítő napfénye még a rideg csúcsokat is kellemessé teszi. Az udvaron a kopasz, szürke-szegény szolga, annyi fahasábot cipel a szerzetesek lakosztályai elé, amennyi térdétől hajlított keze és álla közé fér. Csak úgy juthat előbbre, ha egyik térdét minden lépésnél a terhe alá tolja. Isten tudja, mennyi ideje csinálhatja ezt, talán a kolostor alapítása óta, míg a függőfolyosón az öreg szerzetes iszogatja kávéját csöndesen maga elé meredve.

A templomban benzineshordóból alakított kályha tüze bűzlik füstölögve. Mindenütt gyertyafüsttől fekete ikonok. A szerecsen-kisjézus, szerecsen-mária, szerecsen-angyalok alig láthatók, csak kint az udvari falakon a freskók epikáját lehet követni részlettől részletig. A szent paradicsomi képeket gyorsan elhagyom, a pokol jeleneteinél elidőzöm. A középkori művésznek a pokolábrázolás volt az egyetlen lehetősége, hogy kiélhesse magát, még meztelen nőtestet is festhetett, nem kellett figyelni a festészet dogmáira. Az óriás hal szájából lángfolyam zúdul elő, s beborítja a meztelen testű kárhozott lelkeket. Az ördögök hatalmas csipeszekkel nyúlkálnak a húsba, olyan hosszú ostoraik vannak, hogy egyetlen csapással hurkot vetnek az egész csoportra, s beterelik a tűzbe. Amott szurkot forral egy csöppszarvú patás, de a mellette párzó gonoszokra nem hederít. Menyi szenvedést, kínzószerszámot álmodott erre a falra az ismeretlen. Lehetett tapasztalata, nemcsak a rosszak szenvedéseiről. Korunkig ér a szenvedések tűztengere.

A régi világ már csendes révbe békélt. Az egyházak pokolt idéző zsolozsmái fullánkok nélkül tengődnek a rezervátumokban. Ez a kicsi öreg világ!

Ahogy a plovdivi síkságon átutazunk, a Rodope és a Balkán hegység között, mindenütt a megművelt táj szelídsége. Oldalt melegházak városnyi területen. Az emberek gyapotpihékért guggolják végig a földet, szamaraik az árokparton legelnek. Az országúton, mint egy csatornán, szörnyű monstrum teherautók, s közöttük evickélő személyautók sora. A bacskovói kolostortól és Aszen cár 1241-ben épült várától így megyünk a síkság mélységében. Borisz, a sofőrünk száguld velünk, mintha most akarna összeütköztetni bennünket, előz, s a szembejövőktől alig tudunk visszaperdülni a jobb oldalra. Borisz nevet és dühöng, mert a tolmácsnőnk, Zita királynő hisztérikusan parancsolgat neki. Minden este hálát adunk, hogy ezt a napot is túléltük. A tolmács mindent a maga szemével akar láttatni velünk, Borisz meg vadul. Mi öntudatlanul is a közlekedést figyeljük. A szembejövő autók, az útmenti fák, a síkság, az útmenti fák és a távoli hegyek rohanásából így áll össze egy ideges képsorozat, mint mikor a moziban megszalad a film. Jólesik az útmenti büfé nyugtató félórája, zsibbadt lábaink meglengetése, egy idegnyugtató rakija s Borisz csínye, mert zsebre tett egy földön heverő hidegvágót, nem vette észre, hogy a mester a kályha körül dolgozik, már nem merte visszaadni. Sietnünk kellett, ne vegyék észre az arcunkon terjeszkedő zavart. Csak Borisz mosolygott.

A bolgár falvakon átrepültünk. Életüket, hangulatukat irodalomból kellett pótolnom. Mi volt a pillanatok benyomása? Takaros házak, emeletes faluközpontok, néha-néha egy-egy hagyományos bolgár ház, ritkán törökbugyogós öregasszony. Több alkalmunk volt belefeledkezni a városokba. Plovdiv esti fényekkel fogadott, s föllőtt a toronymagas Marica szálló emeleteire, a Marica folyó csillogott az éjszakában, mögötte három dombhegy villanykoszorúval. Nappal a főutcán keleti zsibongás. Lábmosás nélkül engednek a török mecsetbe, csak a szőnyegről nem szabad lelépnünk. A múzeum még zárva, s már bezárva, mikor visszatérünk. A Lamartine házat tatarozzák. A régi városrészt bejárjuk, ez marad meg a régi városból emléknek az egyik hegyen. Csöpp házak, kicsi mesebeli erődítmények. Fölül, emeletmagasban ablakok, alul ablaktalan falak, mint a bástyafalak, s fölfelé az ablakhoz semmi kapaszkodó. Itt-ott még meglehetnek a rejtett ajtók a szekrények mögött, egyik házból a másikba átvezető rejtett utak, hogy a török elől megszökhessenek a bujdosók. Most már a kapuk nyitva vannak. Mi nem vagyunk törökök a múlt század elejéről, bemennénk az egyik udvarba, de visszahökkent bennünket a gyász, a kapu mögött nyitott, üres koporsó.

Jó érzés, ha fogadják az embert idegenben. Félek a szállodáktól. Semmi családiasság nincsen bennük, lakói úgy mennek el egymás mellett, mint az utcán, pedig egy fedél alatt alszanak. Árva leszek a szálloda-éttermekben az üldögéléstől.

Úgy látszik, a táj nyugalma, az ódon utcák csöndje szelíd rezdülésekre serkenti a lelket, elégiákra, lassú, makacs tragédiákra.

Síksági hosszú bánat. Szerelemben ismerhetném meg igazán. De meg kell elégednem a trákiai nők látványával. Lábaik hosszú-vékonyak, combjuk, mint a szarvasünőké. Egyszerű ruházatukból szépségük jobban kitetszik. Talán később öregedők, anélkül hogy divatoznának és kennék magukat. Csak fönn a hegyen, ahol a török uralom és fasizmus végének kettős emlékműve áll, nézegeti az orosz cári címert egy divatbaba. Csizmája térdén fölül ér, fehér sálja térdéig, szoknyája alig van – külföldi lehet. Csodálkozik a cári címeres emlékmű előtt. Még nyílnak a hegyi park virágai november közepén, ritkásak a lombok. Otthon már hó esik, s fönt a Balkán legmagasabb csúcsain is hófoltok fehérlenek. Vár bennünket a medvék, hajdutok, farkasok, felkelések, felszabadító harcok hazája – Balkán, Öreg Hegység, Sztára Planina.

Az idegen ide képzelhet századokat a hegyek közé. Szédítő az út. Szerpentinen föl-le, a hegygerincek hosszú élén előre. Két oldalon szakadékok. Erdők, sziklaoldalak, sziklaereszek. Védőállások és rejtekhelyek. Mintha a Madara-hegy százméteres, függőleges sziklafala, kürtői alján lapuló ősemberfészkek magukhoz hasonították volna a környező világot. Mintha a 8. századi madarai kőlovas lelépett volna a sziklafalról, lova csánkján a kutyaharapással, dárdájával oroszlánt ölve itt vágtatna 12 század óta a Sztára Planinán. De ez a táj életet is ad, nemcsak a szabadság bujdosó- és harchelye: a fennsíkon búzaföldek, a hajlatokon legelők, s olyan hatalmas fennsíkok húzódnak a magasságokban, mintha alföldre kerültünk volna hirtelen. S az alföldről föl a csillagok közé. A sipka-szorosi emlékműhöz gyaloglunk, ahol a bolgár, orosz, török vértől alig lehetett látni a földet, halottakat dobáltak az ellenségre. Ezrek hullása kőomláshoz lehetett hasonló. A csúcson most fagyos a föld, hanyatt esik barátom síkosán. Nevetve ereszkedünk le a hősök hűlt helyéről, mint ahogy a fák szilánkforradásán a harmatcseppek legurulnak. S megesszük a turistaházban a világ legjobb aludttejét. Felhőbe kerülünk.

Én mindig azt hittem, hogy a hegyi városokba csak alulról fölfelé lehet bejutni. Tirnovó előtt úgy éreztem magam, mintha összetévesztettem volna az égtájakat, mintha északon sütött volna a hold. Felülről ereszkedtünk alá, s olyan mesebeli város tárulkozott elénk, amely az égből a föld közepéig terjed keskeny teraszokon, apró házacskáival. Az út is olyan volt, mint a nyugtalanító mesékben, három közül kellett választani. Akkor azt hittem, lekerültem a föld térképéről. El kellett mennem egy mulatóba, hogy visszanyerjem biztonságomat. A padló alatt vonatok dübörögtek a mélyben.

– Legjobb Burgaszban élni – mondja Hriszto Fotev, a legjobb mai bolgár költők egyike. Barátomat Pestről ismerem. A neve Fényes Krisztust jelent. Pestről elutaztukban megkérdezte tőle Mladen Iszáev, az öreg poéta:

– Hát a te csomagod hol van, Hriszto? – S Fotev előhúzott a zsebéből egy fogkefét.

Szófiában két burgaszi presszó nevét adták meg, ott biztosan megtalálhatom. A neveket Burgaszig elfeledtem. Találomra benéztünk valahova.

– Öt perce ment el – válaszolták, s az egyik hölgy elvezetett minket a művészek klubjába.

– Hogyan találtál rám – csodálkozott –, mikor még az anyám sem tud hetekig megtalálni? – Legjobb Burgaszban élni. Van egy kis szigetem, van egy vitorlásom, és a legszebb asszonyok a burgasziak.

Hriszto Fotev fölajánlotta nekem a tengert, az egész bolgár tengerpartot. A burgaszi matrózkocsmát a szederjes-arcú tengerésszel. Öregedő, ravasz mosolyú tengerész barátom bemutatkozott, és már el is tűnt, mint a sirályok, ahogy fejem fölül visszaszállnak, ahogy a hullámok kicsapnak cipőmig.

Itt lehetne élni! Neszebar szigetvárosából csak ritkán jönnék ki a partra. Egyik kis szobájában még a rabságot is elviselném. Ablakból nézném az utcát, a halászatról megtért embereket, ahogy a legfurcsább alakú, lepényszéles és hosszú-vékony halaikat kínálják. Nézném a városka szélmalmait.

Vagy talán Várna homokján lenne enyém a tenger leginkább? Ott csak a tenger lenne az enyém, az Aranypart turistáknak való. A parton csodapaloták és műcsárdák, birkanyájakat terelnek a műjuhászok műkarámba; műmalmok, műszekér, műmalomkerék, mű-szent Trifon, a szőlősgazdák istene a parton. Ott csak két hetet lehetne eltölteni, ha volna pénzem. Most e két napból csak a tenger marad. Messziről indul a hullám, azt az egyet a partig elkísérem – egyre nagyobb a hangja, a cipőtalp pereménél megjuhászodik, s ahogy visszatér, egy medúzát, galléros kobakot hagy maga mögött – hideg lehet, nyúlós, mert szakadós, megfoghatatlan.

A szálloda teraszáról egy fiatalember kiabál.

– Ide nézzenek, emberek! Így kell kipucolni feleségünk csizmáját. Ide nézzenek, emberek! Itt látják a legjobb férjet a világon.

A távolból zene hallik egy hajóról. Honnan jön? Hova mehet? Mi Balcsikba megyünk, föl a bolgár tengerpart északi csúcsára. Hideg szél fogad ott. Mária hajdani román királynő palotáját áthűti, ürességét megkondítja, telehordja medencéit, sziklakertjeit falevelekkel. Az ablakok mögött csomóba rakott matracok, nyugágyak, egymásra csúsztatott asztalok és székek. Mária királynő üdülője már az írók alkotóháza. Most sehol egy teremtett lélek. Hacsak egy fűtött szobában nincs valahol a múzsa, aki azért nem öregszik meg soha, mert átbóbiskol minden hideg évszakot.

Nem láttam még soha hidegben tengert. Mennyire más az a zöld, amit hidegben néz az ember, s a violaszín mennyire más viola, és a sirályok mennyivel szelídebbek és nagyobbak, közelibbek. Nehezen szállnak, de a part felé rajongva meggyorsul repülésük. Akár egy fölrobbantott vörösmárványbánya, olyan az alkonyat is.

Keresem az égen az Északi csillagot, valahol Magyarország fölött kellene lennie. Nem találom. Nem találom, vagy én nem tudok tájékozódni idegenben? A kérdés, mint egy vers születik: Hol vagy, Északi csillag?