Hol vagy, Északi csillag?

Hol vagy, Északi csillag?

S elvitt a népköltészet

Vissza a varázsszőnyegen

Votják (udmurt) mondákkal, mesékkel töltöttem néhány napomat, a Vatka meg a Kalmez című kötettel. Hadd írjam le mindjárt, hogy a két nemzetségből származtatja magát a votják nép. Már ez a kurta mondat is olyan, mint a félrehúzott lomb az erdei tisztás előtt, mögüle belátható a tér. A kalmezek méhészkedtek, a mézet egybegyűjtötték, szánon szállították, melyet maguk húztak, bocskoraikat háncsból fonták. A vatka és a kalmez nemzetség területért harcolt egymással, s a halott kalmezek sírján áldozati ünnepeket tartanak még a monda előadása idején is.

Mondom, néhány napot töltöttem a könyvvel – nyári hőben, varázsszőnyegen vagy áldozati ökör hasába varrva repültem a sárkány szájában messze, messze a Káma partjára, erdőkbe, ahol méhek rajzanak a fák odvából, farkasok ordítoznak, medvék tombolnak, rossz szellemek, manók, lidércek ármánykodnak, s a jók pedig okosak, még akkor is, ha néha bolondnak nevezik őket – győznek.

„Kezdetben ennek a világnak helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget, s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:

– Hogyan is teremtsek én ide világot?

Leküldte a víz fenekére Sájtánt, amit talál, szájában fogva hozza föl neki. Homokra lelt, fölhozta, de hagyott egy keveset a szájában. Földdé lett a kiköpött homok, de nőtt Sájtán szájában is. Egyikből lett a síkság, a másikból a hegyek, szakadékok és a völgyek.”

Nem tudom, a néprajz tudománya meg tudja-e határozni, vajon a teremtés-mondák voltak-e az elsők ősi költészetünk történetében? Kérdésem fölöslegességéből csupán arra irányítanám a figyelmet, mikor az ember megérezte a földet maga alatt, eltűnődött léte alapvető dolgán – hogyan teremtődött a világ. A régi képzetek örök értékké szivárványosodtak, bájosodtak, belsejükben gondolatuk és tapasztalatuk gyöngyeivel. Az egyszerű történet héja mögött micsoda finomságok! Sájtán süllyedtében találkozik a rákkal:

„– Mi nem jut eszedbe – csodálkozott a rák. – Én már van vagy tizenkét esztendeje, hogy járom ezt a vizet, de bizony, még nem láttam a fenekét.

– No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, és folytatta útját.”

Naiv lennék, ha föltételezem itt az akarat első példáját? A következőkben meg a makacsságét, gyanakvásét:

„– Vajon mért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számban?” Ebből a kis kötekedésből lesz a világ változatossága, az Isten csupa síkságot teremtett volna.

Kezdetben vala Inmar, a jó és Sájtán, akiből később gonosz lett, aztán a víz mélységes mély homok és egy rák meg egy hajó. Aztán óriások népesítették be a földet, a zerpalok, s egyszer csak az egyik megpillantott a fán egy pici embert, aki méhkast állított fel.

„– Harkály lesz ez – szólt a Zerpál, és táskájába helyezvén a kis embert, hazavitte.” Ő volt Szejteg, akit az óriás szabadon engedett később. Erdőben éldegélt, madárhurkot, nyúltőrt és nyest-tőrt állított fel, mígnem valahonnan megindult már egy lovasszekér Dzsumjával, az asszonyemberrel, aki Szejteg hurkába gabalyodott lovastól, szekerestől.

„– Leszel-e a feleségem?” – mondta Szejteg természetes egyszerűséggel. Hát így szaporodott el a mai ember a földön, legfőképpen a Lyuk folyó környékén. Három fejszesuhintás után, a férfi alvása közben ház nőtt ki a földből, ruha, lábbeli termett elő.

Ekképpen bolyongott a Paradicsom, az aranykor hite a világon, Déltől Északig, Kelettől Nyugatig, s azt hiszem, éppúgy fordítva is. S ahogy a teremtést megfelelték ezek a csöpp emberek, magyarázták halandóságukat is. A Bibliában a tiltott gyümölcs mítosza, itt a jelentéktelen verébé.

„Inmar, miután végbevitte a teremtés munkáját, így szólt az emberhez:

– Téged most a mezők közepére teszlek, s minden fenevad, szárnyas onthatja véred, ha hagyod. Semmiben hiányod nem lesz, soha meg nem halsz, s még csak gondoskodnod sem kell magadról. De ha csak egy is az állatok közül véredet ontja, vége szakad jólétednek, megismered a kínokat, munkátlan élelmed s ruhád sem lesz, egy idő után meg is halsz.”

A tiltott gyümölcs az ördögi akaraté, a veréb műve az emberi fennhéjázásé.

„– Nocsak – nevetett az ember –, az Inmarhoz hasonlók nem győztek le, majd épp egy ilyen tetű nagyságú veszi véremet? Téged én biz el sem kergetlek.”

Egyik monumentális, a másik apró, de a végeredmény ugyanaz – a halandóság.

A votják teremtés-mondák földisége úgy áll hozzám közelebb, amennyire nagyapám is mesélhette volna. Az úristen és a sátán emberarcúbb, az eredendő bűn mindennapi botlás. Ebben a mondában hadd gondoljak még egy nagy bravúrra.

„Ugyanebben a réges-régi időben az ég olyan alacsonyan volt még, mint valami házi ágypolc, a megteremtett emberek a kezükkel is elérték. Egyszer egy asszony fogta magát, s a pelenkát az égre dobta száradni.”

Csodálatos a vétek megválasztása! A gyerekszülő asszony gyakorlatiassága. Mert ha az ég olyan közel van, mint valami házi ágypolc, mért ne lehetne a pelenkát szárítgatni rajta. Az asszonynak a legtermészetesebbet. S ez az isten olyan bután uralkodik, hogy ezt nem érti? A férfi büntetését az ember elfogadja, hiszen gőgös volt, és nem ügyelt a teremtés törvényeire. De az asszony mért bűnös, ha az ellenkezőjét tette? Büntetése a munka, mert „a gabona akkor még olyan dúsan termett – magától –, hogy a szár helyén is kalász volt, szemmel tele”. A nagy bőség miatt az ember nem is becsülte meg a gabonát. Ezért aztán Inmar, mikor az eget fölemelte, a gabonát is elvette az embertől.

„– Ó, Inmarom, Inmarom, bár csak a hegyén hagyd meg a kalászt, különben éhen pusztulok – könyörgött az ember.”

Inmart efféle óhajok idézik végig a votják meséken, de Sájtán meg a mindenféle vízi-, erdei és földi szellemek annál inkább húzzák, vonják a képzeletet.

Állítsuk az ördög mögé őket. Itt van Vumurt víziszellem, akinek „bal oldala nedves kissé”, Nyuleszmurt, az erdei szellem „pedig magasabb a közönséges embernél”, nem múlhat el országos vásár nélkülük, s ahol a víziszellemek módosak, nem fulladnak vízbe az emberek, de ahol szegények, ott annál inkább. A logika elbűvöl, vajon a szegény Vumurtok emberhúst esznek?

S Vumurtnál félelmetesebb Vuperi víziördög. Erős, félelmetes, de buta. Meg akar vívni az emberrel: először futásban veszít, nem veszi észre, hogy nyúllal versenyez, másodszor a dorongot jó magasra dobja, de az ember kifog rajta, várja a felhőt, hogy majd arra dobná, harmadszor kivezettet hétarasznyi kancát, „vedd csak a hátadra és vigyed”, az ember rábeszéli, kezdje ő. Háromszor veszít. Következik Vukuzjo, a vízigazda, Páleszmurt, az erdők réme, hosszában félbevágott óriás, Alamgaszár, az erdőt taposó óriás, Obida boszorkány, aki az egyik embert megjutalmazza, de a fából faragott Vanykát meg akarja sütni, Vozso, az ugrabugra rossz szellem, valószínű majomtermetű és természetű, seregben jár, egymást taszigálva ordít, s Ubir vámpír, aki „rémesebb bármely vadállatnál, szeme, mint a parázs, fogai, mint az agyarak”, aztán Buszturgán, a kettős természetű, mellre ülő és hajat göndörítő háziszellem, Jagipacsa, a gonosz boszorkány, aki menyét fortélyosan akarja megöletni, Keremet, Kildiszin, Nyulesznyunya, Tölperi.

Mintha gyerekkorom félhomályában sorakoznának, köröznének és vijjognának. Mint ahogy a kisgyerek félálomban a falra néz, és hatalmas légyárnyakat lát keringőzni. Elsőre rettenetes világ, hátha még a medvéket és farkasokat is hozzászámítom. Az éjszakai félálom, félelem vegetációja meg az elhagyott magányé, mikor erdőben, embertelen mezőn járunk, vagy egyedül találjuk magunkat a víz erejével. Nem tartom misztikusnak, inkább természetesnek, ma sem szelídebb a képzeletünk, csupán más tárgyakat választ a félelemre. Ha rágondolom finnugor rokonságunkat, megnyugszom közös gyerekkorunk hajnalától, mikor már incseleghetünk a rosszal, és le is tudjuk győzni, kiálljuk a három próbát, s kiálltuk, mert élünk – mondják a votjákok is.

A próba az űzés szertartása. Akár a Sájtán, akár más szellemek a kelepcéből, úgy menekülnek, hogy még a házat is kilukasztják ijedtükben.

„Mikor megérkeztek az emberhez, az besietett a házba, és így szólt a feleségéhez:

– Meg fogom neked parancsolni, hogy főzz levest. Te kérdezz meg: miből? Én majd azt fogom válaszolni: a víziszellem szegyéből meg Alamgaszár fejéből.

Aztán behívta Alamgaszárt.

– Főzz levest! – parancsolta feleségének.

– Miből főzzek? – kérdezte az asszony.

– A víziszellem szegyéből és Alamgaszár fejéből – felelte.

Alamgaszár meghallva ezt, rémületében leemelte a háztetőt, és ott szökött ki. A kutyák is jól megkergették, majdhogynem a foguk között maradt az irhája.”

Mondtam, eljutottam a Káma partjára, most már azt is mondhatom: gyerekkorunkba, méhes-mézes, halászós-vizes, erdős-madaras-medvés, bárányos-farkasos, szövő-fonó-bocskorgyártó, lakodalmas, napos ünnepünkbe.

Méh-raj Berzsenyi kalapján

„Zúg immár Boreas a Kemenes fölött” – így kezdődik nekem költészete. Ha nyugatra néztem szülőfalumból, mindig a Kemenest, a Sághegyet, a Kis-Somlyót láttam, harminckét éves koromig mégsem voltam ott, más irányulás miatt, lakván másik megyében. S egyszerre a szerencse átautóztatott a Marcalon.

A szerencse vitt a búcsúzás útján is. Bazsiig, ahol nagy verse megfogant, ahonnan már elrejtette a Bakony szülőföldje képét.

Most itt gömbölyödik asztalomon egy tüskés szelídgesztenye, maga ültette niklai fája aljából, mint pici sündisznó, ahogy az őszi avarból emléknek elhozhattam. Kézbe veszem, hadd érezzem böködését, csipkedését, mintha a költő bajuszán, oldalszakállán, arca szőrtorzsáin izgatnám kezemet. Tudom, akinek karjai között szerelme elalélt, nem lehetett pelyhedző állú, ilyen keményborostás lehetett, akár ez a gesztenye. Általa gyönyörűen visszagondolhatok földimre. Húsz-huszonöt kilométer választott el bennünket. De kétszáz év is. 1776. május 7-én született. Ha hinnék az asztrológiában, a bika jegyű férfiakat Berzsenyi tulajdonságaival képzelném el: nagy erő, földszeretet, lekötözött indulatok, a láncból szakadásig kifeszülő izomzat.

Jártam lakhelyein: Egyházashetyén, Kemenessömjénben és Niklán. A látvány sokszor elkeserített, de én sem voltam különb a látott képnél, régen olvastam, életére csak nagyjából emlékeztem. Inkább olyan lett, mint a szülőföldi emlék – vágyakozás. Ahogy a Ságot elfödi a többi hegy és erdő.

Nem jutott eddig eszembe az sem, hogy egy év múlva kellene ünnepelnünk születése kétszázadik évfordulóját.

Ez a szégyenérzet íratja velem dolgozatomat, és restelkedésem szembesítése helyeivel.

*

Északról érkeztünk, először Sömjénben álltunk meg. A falu főutcája közepén volt a háza. Nem a mai, ez a nyeregtetős, amelyet 1919-ben új tulajdonosai építettek, aztán újabb gazdái többször átalakítottak. Előtte emléktábla a hétköznapok hervadt, száraz koszorújával. Udvarán vasárnap délelőtti életkép: motort szerel két férfi. Vigyáznunk kell, hogy a keskeny udvaron szét ne rúgjuk a csavarokat, a szerszámokat az olajos rongyokról. A konyhában főzéshez készülődik az asszony; a kisgyerek a szerelgetők mögött ácsorog. Hátul egy Berzsenyi-falmaradvány, a mai ház utolsó része, hozzátámasztva a szokásos falusi árnyékszék, a százados vakolatba karcolt illetlen ábrák, mögötte a mező. Berzsenyi lakhelye 1799 és 1804 között. Itt kezdett önálló gazdálkodásba gyermeklány feleségével, Dukai Takáts Zsuzsannával. Itt írta a sokszor citált Osztályrészem-et, ahol béke lett a része, ahol az elzárt hely ölébe fogadta a heves ifjút, s szeretet, szabadság lakta hajlékát.

S most minden felejtésünkre vall. Nem okolhatom a tulajdonosokat. Nem tehetnek ők erről semmit, úgy élnek, ahogy tudnak. Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a Berzsenyi-szőlőt, présházat. A gyerek harmadikos, és tudja, ki lakott abban a házban, ki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Sághegyen felejtve.

Az őszi, tiszta fényben még a gazdátlan táj is szép. Nem erős a nap, érzékenyek rá a színek, csöndben mozdul a lomb, a hulló levél átperceg a többieken. A hajlat romlásában is gyönyörű, ahogy a szederinda összetekeredik a venyigével, sárga meg piros levél a zöld között, érik a csökött szőlőfürt, a szilva, kopálódik a dió, és leejti magát. De ez a szőlő valaha „kies” volt. A présház előtt a kiöregedett szőlőföld képe: néhány gyümölcsfa és gaz, fű. Az épület tetőtlen. A becsukott pincelejárat fölött mostanában írt „Isten hozott!” A vörös téglás falak eredetiek lehetnek, tetejükön gaz, a rácsok rozsdásak.

*

Arrafelé dolgozó kék overallos ember jön hozzánk, friss diót tör, lehúzza sárga héját, mert ilyenkor a hártyát még lehántja minden igazi dióevő, száján a fehér pép lecsordul.

– A tetőt lebontották, de újra fölépíteni nem volt pénzük – mondja. Nem kérdezem, kik lehettek. De tudom, föl kellene húzni az erős falakra, s lehetne valami Berzsenyihez illő hely.

– Itt írta a Horac-ot – mormogom, bár semmi adatot nem tudok. Korai versei idejét csak föltételezik. Innen látszik a Ság, itt Boreas kitombolhatja magát, itt álmodozni lehetett az új bor fölött, gerjesztve a szenelőt. Milyen meghatóan egyesül a latin világ a múlt század eleji magyar nemesi valósággal ebben a versben! Ebben a présházban megbújhatott a költő Zsuzsanna asszony duzzogása elől, nem kellett lopva pusztítani a gyertyát. Hiszem, itt írta a Levéltöredék barátnémhoz és A közelítő tél című kedvenceimet.

E versek együtt lehettek, ha végső formájuk későbbi is. A sömjéni dombra képzelem a szüret „estvéli óráit”, meg hogy „a hegy boltozatin néma homály borong”. Niklán nincsenek hegyboltozatok. Itt a Ság mindennapos kép, látszik az ablakból örökös változása.

Eddig a Sághegyen sem voltam. Csak rá akartam rakni lábamat. Fedetlen, akár a présház. Tetejét lebányászták.

Hetye, a szülőhely délebbre van. Sömjéntől különbözik, mert áll a szülőház. Ha rövid autóutam fellengzőssé tenne, eszembe kell juttatnom azt a nehéz kocsizást, amit Berzsenyi 1799-ben Hetyéről Sömjénbe megtett botrányos szerelme, apja haragja, hirtelen házassága, új életkezdése miatt, amikor önálló gazda lehetett.

Szülőszobája szép, fölénk hajló fehér rózsa. Jobban szeretném üresnek látni az emlékszobát. Mindenütt fényképmásolat, sehol eredeti tárgy, vagyis csak egy kozákkard, leltári számmal. Mért került oda, nem tudhatom. Talán a napóleoni háborúkból vagy a szabadságharcból? Egyikben sem lehetett köze a kardhoz Berzsenyinek. Ott nem harcolt, itt már nem élt. Egy francia emléktárgy jobban illene képletesen.

„Hetyéről (Vasból) azt írja az én 70 esztendős atyám, hogy Colbert franc generális ment azon által negyven ezerrel. Sokszor négyszáz is szállott be hozzá, kik udvarán és szérüskertjében tizenöt helyen is tüzeltek, ökröket vagdaltak, ővele requisitiókat írattak, de mindemellett olyan fenyítéket tartottak, hogy azon katonákat, kik az ő kertjét és méhházát feltörték, a tisztek keményen megverették, és maguk mind a kertet, mind a méhházat bezáraták. És így már most láthatjuk azt, amit előbb nem láthattunk, vagy legalább én nem láthattam: az én Herkulesemet nem perkelte meg a Nessus vére.”

A falon Napóleon, ismeretterjesztő szándékból. Kölcsey képe is ugyanígy. Megértettem. Inkább a vendégkönyv boldogított. Láttam leszármazottai írását, akik itt jártak, és örültek, miként ápolják ősük emlékét a szülőfaluban.

Éppen így boldogít ez a szelídgesztenye is asztalomon. Legszívesebben szednék a fáról, s az emlékszobába raknám múzeumi tárgynak. Nem képzelek meghatóbbat, mint annak a fának a gyümölcsét a niklai kertből. S azt az asszonyt. Berzsenyi Farkas, a „csupa vasék Farcsi” unokáját, aki a fát megmutatta, s akár magára is mutathatott volna.

Niklán rend készül. A házon kijavított tető, belül festés, renoválás. A hosszú kertben később ültetett fák, bekerítve betonoszlopos dróttal.

– Valahol itt volt a méhes. Úgy elmerült a gondolkodásba, még a kalapjára rajzó méheket sem vette észre. Meg se csípték.

Istenem! Berzsenyi Dániel, dús hajzatoddal, oldalszakálladig érő bajuszoddal, milyen lehettél ott a méhek lecsüngő fürtjeiben, s mi lehetett az a nagy gond, hogy ennyire elfelejtkeztél magadról? Szerelem, gazdálkodás, betegség, irodalom? Vagy egyszerre mindegyik? Ki láthatta és mondhatta tovább ezt a csodálatos történetet, vagy ki találta ki, máig élesztve a költő furcsa képét?

„Nyavalámnak okai egy chinával elfojtott epehideg s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódarom letörött, s fejem is nagy contusiót szenvedett, melyek miatt fél esztendeig nyomtam az ágyat. Ide járult még a goromba recensió is, mely engem oly állapotomban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék.”

Vagy a legmélyebb depresszió idején szállt kalapjára a méhkirálynő rajzó népével? Úgy tudom, ha a királynővel szállnak a méhek, akkor nem csípnek.

*

A niklai kertből gondolkozva talán csak a méhek nem csípték meg őt. Az utókor sem volt kegyes hozzá. Családi kriptáját földúlták a háborúban. Nem hiszem, hogy a tizenöt-húsz csontvázat szét lehetett volna egymásból választani. Berzsenyi éppúgy lehet a fia vagy az unokája. Egy pesti általános iskola folyosói tablóján parlagi nemesnek látom tanítani, akiben nagy indulatok és nagy ellentétek dúltak. A képaláírás alapja az Osztályrészem című vers. Én is így tanultam 1954-ben: a képzetlen, elégedett nemes életformájába süppedt vidéki úr. De akkor ki írta a felvilágosultság legnagyobb verseit, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című közgazdasági tanulmányát? Egy parlagi úr hogy lehet a mai esztétikában és kritikában is érvényes?

Duzzogok, mikor a temető felé megyek a szövetkezet leszedett kukoricatábláján, a kombájnozás zúzalékain át.

Engedelmes fia Ber’senyi Dániel

Végigbarangoltam lakhelyeit, s akkor ötlött eszembe, miért kellett három faluban is laknia. Költészetét gyerekkoromtól ismertem, ha a Kemenes meg a Ság felé néztem, már hallottam dörgő hangját, mint ahogy a hegyen robbogatták a bazaltot. Életére nem ügyeltem, iskoláim alig figyelmeztettek rá. Most a hetyei kúria udvarán hátra, a gazdasági épületekhez lépegetve a csámpás úton, elfogott a kíváncsiság. Teheneket, ökröket, kisbikákat láttam, lovak nyihorásztak, disznók röfögtek a múltból. S az öreg, magányos Berzsenyi Lajos rúgta le csizmájáról a sarat a küszöbön, ezt a hetyei sarat, ezt a cipőmre mázolódó földet.

Gondoltam apámra is, akit elhagytunk, akivel olyan ritkán leveleztünk, találkozásunkban kezet fogtunk, de soha nem csókoltuk meg egymást, összekocolódtunk, öregségétől elszomorodtunk. A Berzsenyieknél sem lehetett más.

Mondják az irodalomtörténészek, Berzsenyit rangon aluli szerelem perzselte meg, a pap lányáé, akitől elválasztván egy gyereklány-feleséggel a sömjéni birtokra küldték gazdálkodni. Az öreg betartotta osztálya törvényét éppolyan sértődöttséggel, mint ahogy fia válaszolt Kölcsey kritikájára.

Levelezésük ezért érdekelt olyan nagyon. Kár, az apa sorait nem ismerhetem, de olvashatom fia tíz levelét: „Kedves Atyám uram! – engedelmes fia.”

Nem vártam irodalmi fejtegetéseket, de családi és gazdasági értesítéseket annál inkább. Ne legyek szerénytelen, ha rokonnak érzem a miénkkel ezt a 170–150 éves levélváltást. A családi levelek természete azóta sem változott, csak valóságuk más.

1795. július. Sopron. Iskolás. 19 éves. A híres kalandok ideje. Sejtem, nem hencegésből, hanem önérzetből vágta bele a vízbe ellenfeleit. Ekkor prédikálja ki a pap, mint banderista öltözetű ifjút. Apjának kiadásairól számol be. A hazai gabona árából fizetett a csizmadiának, a szabónak, a gombkötőnek, aztán kávéért, ingért – s többel tartozik nekik, mint amit a gabonából árult, nem tudta az egészet eladni. Számlával kezdődik a levél, magáról néhány szó: „most haza nem megyek; mert még sohasem maradtam adós, most sem akarok.” Kazinczyhoz írt leveleiből többet megtudhatunk: „már grammatista koromban tökéletesen szabad voltam, és soha sem a systhemák hagymáza meg nem szédített, sem semmi előítélet fékje jászolra nem kötött.” Ilyen fiúkkal sokat veszekedhetnek az apák. A levél elszámolás, nem személyes. Talán az apa előtt titkolózott, vagy nem is volt kíváncsi rá? Az elsőtől az utolsóig ez a szerkezet és hang.

Irodalmi levelezése terjengősnek mondható, Kazinczyhoz valóságos szellemi regény; bár a beszédben szűkszavú, az írásban még inkább – mondja magáról. Fia születéséről távirati tömörséggel értesít: „mindekkorig anyjával egészségesek és semmi bajuk nincsen.”

Tartalmai a gazdasággal kapcsolatosak. Szárazság és meleg, rossz a sarjúnak meg a kukoricának, de a szőlőnek jó, és ez a hasznosabb. 800 kereszt gabonája termett, „mely kilóját megadja” – elképzelem keresztenként harminc kilót, nyolcszázzal beszorozhatom. Disznóval eteti a gyümölcsöt, annyi termett, a legszebb körtéből és almából ecetet csináltat, már augusztusban tökéletesen megérett a szőlő. Öröm, ha apjának borral kedveskedhet, és megmutathatja, hogy kötelességét ismeri és tiszteli.

De mi történhet Hetyén Berzsenyi Lajossal? Mintha kisebb lenne a szeretet a kötelességnél. A niklai gazdasághoz az öregnek is érdeke fűződhetett, unokái iránt érdeklődhetett, a feleség, Dukai Takáts Zsuzsanna, a többes szám első személybe olvad. A levelek közös sértettségre vallanak a tisztelet és a tapintat kék borítékjában.

Egyik Kazinczyhoz szóló levélből megtudhatjuk, hogy 1809-ben a napóleoni hadak mit műveltek Hetyén. A júniusi csatározás híre Berzsenyit szeptemberben serkenti válaszra, a második levél után. „Sajnálkozva értem már két ízbeli leveleiből szenvedéseit, de csudálkozom egyszersmind azon, hogy azoknak elejét nem kerülte kedves Atyám Uram, holott énhozzám lejöhetett volna… nem könnyebb-e együtt szenvedni?” Miért nem válaszolt az első levélre? Az elmulasztott jövetel miatti sajnálkozása után gazdálkodása állapotára tér. Családjáról egy szót sem ejt. Abban az évben bőséggel lehetett volna mindene, de az embereinek „a nagy hajtogatás miatt” alig vehette hasznát, sokáig betegek voltak ökrei, csak szeptember közepén kezdett „keverni” (tarlóhántás utáni szántás), fele szénáját még be sem hordta.

Érkezett minden kopertában mentegetőzés Nikla felől. „Hogy az előbbi levélre nem válaszoltam kedves Atyám Uramnak, nem a restség, hanem az időnek és az alkalmatosságnak nem léte okozta”: „sokszor vágyódtam felmenni, de ezer akadályaim voltak”; „a múlt decemberben Dukáig felmentem, de minthogy ott tudtomra esett sógoraim impostorsága, bosszúságomban onnét tüstént visszafordultam. Hogy ezen alkalmatossággal Atyám Uramat meg nem látogattam, megengedhet, mert tudja, hogy azt ok nélkül nem cselekedtem” – írja márciusban.

A vén atya utoljára is a megszokott mentegetőzést olvashatta: „Ha néha levelet nem írok, mert én beszélni nem tudok, annyival inkább írni: néha az idő, néha más bajaim nem engedik, néha pedig nincs mit írjak, az én szeretetemnek és tiszteletemnek bizonyítására nincs szükség, hogy írjak, mert azok természetesek. Nikla, sept. 21. 1816.”

Milyen gazdának tarthatta fiát, és hogy vélekedhetett költőségéről? Véljünk-e a sorok száraz tényei mögött erre sejtetőt? Vagy inkább a szemérem visszafogott szavára gondoljunk? Csak egyszer találtam némi magyarázkodást, amikor gazdálkodói képességéről bizonyítani akart. Két szőlőt vett 1809 őszén, de az egyiket csak úgy kapta meg, ha 45 hold földet a szőlő tulajdonosának, Berzsenyi István úrnak, tíz évre ötezer forintért átad. Sokan megszólták, talán az apja sem helyeselhette, ha így folytatja: „Az én szőlőm már most egy közönséges falunak a jövedelmét adja nekem, földem pedig annyi van, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Szerencsével 1000 akó bora is megteremhet. Több mint 50 ezer liter!

Sertéseket hizlal, ökrökkel műveli a földjét. Kis lovai parádéra, az erősebbek fuvarra vannak. Gabonával, borral, állatokkal kereskedik, nem sajnálja az utat, ha drágább piacot talál. Vas megyébe hajtatja hízóit Nikláról, talán éppen a jánosházira – gyerekkorom legjobb disznópiacára. Körültekintésére, tapasztalatára nagyon jellemzőek apró tanácsai feleségéhez: „A hízók eránt én úgy gondolkoztam, mihelyt elvégzik a hetyei cselédek a vetést, azokkal hajtatom fel azokat, mert a somogyi cselédek nem érnek úgy reá, s nem is lehet azokhoz úgy bízni, de ha neked úgy tetszik, hajtasd mindjárt, mert az igaz, hogy mindennap kárunkra esznek, s az áruk is minden nap alászáll, de a hízót egy-két malac kedvéért el ne rontsd, mert csak pénzre van szükségünk és a hetyei disznók alatt elég malacokat hagyhatsz, s azokbúl csináltathatsz szalonnát is házi szükségletre, valamennyi kell.”

A levél idején Sopronban gyógyíttatta magát.

Nagyszerű gazdálkodási erényeiről A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című tanulmánya vall legszebben és legpontosabban. Cselédei és nemesi környezete mondhatta „különöskének”, talán inkább azért, mert úgy eltűnődött, mintha mindenről megfeledkezett volna, miként a Levéltöredék barátnémhoz című gyönyörű versében magáról megírta.

Apja érdeklődhetett versei iránt, bár lehet, kíváncsiságból. Többet olvashat a levelekben a költői előmenetelről, mint unokái és menye hogylétéről. Berzsenyi önigazolása lenne? Ír könyve késedelmi okairól, említi Kazinczy hozzá szóló episztoláját, s hogy képet cseréltek, és hogy Pesten a „legtudósabb emberek társasága” fogta körül. „A beiktató kir. comissarius, báró Prónay, aki az én írásaimat a pesti Censurában látta, vacsora felett engem a nagy palotába hívatott, és ott, sok mágnásoknak és fő embereknek jelenlétében, mint legelső magyar poétát megköszöntött és komplimentekkel elborított. Ily tiszteletet nem tudom ki kapott, minekelőtte munkája közre kelt volna.” Gróf Bethlen Ádámné a Melancholia című verset „szép anglus kertjének egy grottájába kőre vésette… ily temjéneket, ily megtiszteléseket még magyar író nem kapott!” Azonnal letörli büszkeségéről a dicsekvés gyanúját. „Ezeket csak úgy írtam, mint Atyámnak, s kérem kedves Atyám Uramat, valakinek ne beszélje. Mert aki az ilyenekkel dicsekszik, az az ilyenre nem érdemes… Most egynéhány sertvéseket hízlalok.”

Hírnevéről akkor ír, ha valami baj, bosszúság éri. Mikor sógoraira rácsapja az ajtót, eszébe jut a másik, sikerei vigasza, ugyanígy az elkeserítő termés láttán a babérderű. Inkább apját is így nyugtatta, magáról biztosította, mint ahogy mi is jó hírekkel mentjük szomorú leveleinket.

Öt pont Petőfiről

1. Nem vagyok egyedül, akinek gyerekkorában Petőfi Sándornál kezdődött a költő, a vers. Kötete ott vándorolt a mindennapi eszközökkel – késsel, kanállal, kalapáccsal, harapófogóval az asztalon, konyhaszekrényen, sublótfiókban, ahogy éppen leraktam, vagy fölemeltem. Dolog közben olvastam; még a rétre is kikerült, így vegyült a versek zenéje a tehenek fűharapásának harsogása közé, a madárénekbe, a méh-dünnyögésbe. Néhány könyvünk volt csak, de Petőfi volt a mindennapi. Kilenc-, tíz-, tizenegy éves voltam akkor, a százéves 48 idején. A közszellem, a forradalmi láz még a gyerekeket is elsodorta; a Respubliká-t szavaltatták velem, meg a többi forradalmi dalt ünnepségek idején:

Így tetszett legjobban. Aztán következtek a leíró versek, mert a környezetem olyan volt: vadludak, nádas, gólya, itatáshoz rohanó állatok, s alig kellett képzeletemet megbillenteni, hogy a Dunántúlról az Alföldre röpítsem magam, a kisebb csordáktól a nagy gulyák közé, romló házunktól a Kutyakaparóhoz, dombtól a síkra, Savanyó Jóskától a rónák betyárjaihoz.

Gyerekkori verseimben ez a két tapasztalat ösztökélt: forradalom és a paraszti munka tája. A forradalmiságot belepte az úttörő-unalom (majd egyszer számba veszik akkor megnyirbált szárnyú nemzedékem), maradt a második, azt hiszem, életre szólóan. Hogy Petőfi milyen sokféle, azt csak később fedeztem fel, s már idősebben, amikor már életidejét túléltem.

A mi Petőfi-szeretetünket az iskola tette tönkre egy ideig; 1952-től 1956-ig jártam gimnáziumba, 50-es, 51-es kiadású tankönyvekből tanultunk, s hogy milyen egyoldalúan, azt hiszem, nem kell magyaráznom. Persze, a lélekben az újabb és újabb költők honfoglalása is egyre kevesebb teret adott neki, Ady, József Attila, a maiak, a külföldi régiek és modernek, aztán a régi magyarok: Vörösmarty, Berzsenyi, Csokonai, Zrínyi, Balassi, Janus Pannonius felfedezésének tömjénfüstje is eltakarta a Legelső arcát, s mikor a tömjénfüst eloszlott – csodálatos! –, Petőfi még nagyobb lett, mint valaha.

2. Engesztelhetetlensége és elérhetetlen érzékenysége példája felől olvasom verseit. Csoda, mely mostanában egyre kevesebbszer ismétlődik meg. Verse sokkal több, mint a vers önmaga, itt nem szép képekről, rímekről, ritmusokról van szó, hanem olyan kivételes magatartásról, amely a szavak transzponálása nélkül is nagy költészet. Néha arra gondolok, ha egy sort se írt volna, akkor is a legnagyobb költőnknek kellene tartanunk. Mindig prózájával együtt olvasom. Ezek után legyünk hálásak verseiért. Mit szeretnénk? Vidámat? groteszk-keserűt? mélabút? átkot? megbocsátást? botrányt? gőgöt? serkentést? lázálmot? megértést? és még sok mindent, amit nem is jut eszünkbe kívánni? – vegyük elő összes költeményeit! S álmélkodjunk, hogyan fért meg ennyiféle érzelem ilyen aprócska testben!

3. Furcsa, de manapság Petőfi nem az ifjúságé. Meg kell érni hozzá. Az ifjúság szereti a direkt szavakat, s neki Petőfi 125 éves direktsége semmit sem mond, még Adyé sem, József Attiláé sem, lényegükre türelmetlen. Az ifjúság tiltakozik az ellen, hogy szájába rágják a világ dolgait, mégis vágyik a segítség után – így keresi ki-ki felkészülése szerint azokat a szavakat, amelyekhez saját szavaiban társat talál mai versben vagy slágerben, beat-szövegben. Az egyetemi ifjúság többet beszél Ginsbergről vagy Ladányi Mihályról, a munkásifjúság Zalatnay Saroltáról, mint Petőfiről. De Petőfi Sándor emiatt nem háborog a segesvári talajban, inkább egy új Petőfit kíván, meg jó tanárokat, akik a mindenkorit megtalálják benne, tanítják, élővé varázsolják a betűt, hogy kiderüljön, Petőfi betűk nélkül is él. Kiapadhatatlan kincsesbánya ő, jut belőle a mindenkori ifjúságnak. Csak a könyvmoly fiatalok ne háborgassák, ő csak a teljesre törekvők között érzi jól magát.

4. Még néha magunk között, mi fiatalabbak is Sándornak mondjuk, mint ahogy Attiláról beszélünk. Ez is jelezheti, ismertük, együtt éltünk vele. Nem lesz költő ebben a hazában, aki másképpen gondolkodna róla, ha az a költő költőnek mondható. Hadd vonjam le ebből azt a következtetést, hogy jelenléte ma is testi valóság. És bátorkodom a még hihetetlenebb föltételezésre, Petőfi már akkor is testi valóság volt a magyar költészetben, amikor még meg sem született. Költészetünk fókusza ő. Megkerülni nem lehet. A róla szóló írások bibliográfiájában nem kisebb nevek szerepelnek, mint Arany, Ady, Babits, Illyés, Juhász Ferenc.

5. Élete és költészete demokratikus volt. Nem kizárólagos. Különben hogy tudta volna szeretni Tompát, Jókait, Aranyt, Vörösmartyt. De a tízparancsolatnál szentebbek voltak az elvei: szabadság, függetlenség, testvériség, szerelem. Akivel meggyűlt a baja, mindig csak az elvek miatt. Azt hiszem, ha ma is élne, még a konkrét verset író költőt sem utasítaná el, ha talentumot, hitet és erkölcsöt talál. Ebben rejlik nagy szabadsága! Ő lehetne egyszerre Kassák és Illyés Gyula is. Akik egyetlen költői lehetőségnek tartották, őt tagadták meg. Nem ő a hibás diktátori lobogóra tűzött nevéért. Mindenben lehet különbözni tőle, csak az erkölcsben nem, ez a legnagyobb törvény, amit adott nekünk. Tartanunk kell a törvényt, eladhatatlanul.

Ady kíséretében

Ady Endre hatalmas templomából hadd vegyem elő az egyik aranykelyhet, megnézni benne magamat! Száz évvel születése után, negyvenedik évemben merek csak vele szembenézni, ragyogásával tükröztetni esendő tekintetemet. Megtalálni feléje magamat most, mintha könnyebb lenne, mert ott ülök az indulás partján, ahol 1948-ban találkoztam először vele. Szülőfalumban ülök egy fa virágtartón, hogy hokedliasztalom ne legyen túl alacsony az íráshoz.

Süti a nyár végi nap a sárga falakat, vadszőlő az árnyékom, körülöttem tyúkpityegés, lúddüdörészés, gerlezokogás, öregek bolt előtti beszédfoszlányai, fölöttem üres gólyafészek a villanydúcon.

Gondolataim úgy irányítanak hozzá, hogy megtalálom érmindszenti fogantatású verseit, s azt az első Ady-könyvet, melyet apám rendelt meg, isten tudja, miféle rászánás következtében, a Magyar Élet kiadótól; címe: Ütések alatt. A könyvet minden bizonnyal az egerek rágták össze, mert ma délelőtt nem találtam a papírhalmok között. Jó szagú, rossz papírja volt, borítóján kék szemaljú, lógó hajú kép. A Góg és Magóg fia vagyok én sorral kezdődött, s bemutatta, vagyis mintát vett a költőből, a magyarból, a szerelmesből, a forradalmasból, az istenesből, az Élet-Halállal küszködőből. Gyerekkorom kora a forradalmasat kívánta inkább, március centenáriuma volt, és én negyedikes elemista, elszavaltam a Tűz márciusá-t a templom és az iskola közötti ünnepélyen. Máskor imádkozásra bírt, már-már hitetlen nyelvemen suttogtam: „Hiszek hitetlenül istenben, mert hinni akarok.” Mit jelentett a tízéves gyereknek a Halálvirág a csók mákvirágillata? Megmagyarázhatatlan, érthetetlen bódulatot! Apácáknál nevelkedett nővéreim tiltották is előlem, de meglestem, ahogy húszéves szívükben rejtegették.

Elég jó szavaló voltam akkoriban. Az iskola szavalója. Rám kényszeredett még Szabolcska Mihály is a karácsonyi ünnepségen. „Egy nap meg egy este, minden esztendőben, szeretném, ha király lehetne belőlem!” S tanítóim által egyenrangúan Petőfi: „Egyik kezében eke szarva, másik kezében kard, így látni a szegény, jó népet.” Adyhoz nevetséges élményem is fűződik: náthás lévén, nővéreim rám parancsoltak, a szavalás előtt fújjam ki az orromat, s ez csak akkor jutott eszembe, mikor a nép elé álltam a templom és az iskola között, a fölmerülő nevetéstől, a szabadságharc százéves évfordulóján, hüppögve, aztán egyre dühösebben mondani kezdtem: „Csámpás konok netán ez a világ.” Petőfi verse szavalása közben is így jött rám a düh, mert padlásunkat, pajtánkat, földünket épp akkor ürítették ki a pisztolyos rendőr előterében. Nekem vörös nyakkendővel szavalnom kellett volna valamit, és sírósan elmondtam: „Így ont majd vért, majd verítéket, amíg csak élte tart.” Egyszer meg valami egyházmegyei látogató előtt akart tanítóm dicsekedni magával, velem, elmondtam az Ütések alatt című verset. Máig sem feledem az összeszorított szájú megrökönyödést.

De lettek más költők tanulmányaim során, újabb szerelmek, új s újabb ragaszkodások, tanulságok. Egyszer csak hűtlenségemből szívdobogva és ítéletre várva, visszaloholtam hozzá, távoli lábnyomán.

Hatása alatt kezdtem verset írni gyerekes dózsagyörgyködéssel. Hála isten, a stílusát akkor abbahagytam. A vers ábécéjét nem lehet tanulni Adytól. Meg kellett tanulnom fogalmazni a fát, madárrepülést, csordahullámzást, sorsomat, az emberek sorsát vízszintesen és impresszionisztikusan.

Mikor megértem az én igaz versemhez, Ady visszaszólt: most kezdődik a tánc, fiam!

Azóta kíséretében járok, dorgálódva és bátorítva. Tudom, a testem egyetemes indulata teremti látomássá a verset, a gondolatsereg egyetemes erőszaka győzhet csupán, a költészetre föltett élet, mely nem győzhet népem, emberiségem, kegyetlen igazságvágyam nélkül. Nekem szolgám a vers, én meg szolgája vagyok a világnak, de nem mindenféle ringyónak ám!

Ha két szóval szól a fáról, már ott zúg az erdő!

Ha a lila virág versében megjelenik, maga a virágos rét!

Arany János-i, petőfis, József Attilá-s leírós verseszményeim után így juthattam vissza hozzá. Bár, talán tiltakozna, mégis kimondom, például a Séta bölcsőhelyem körül című versében látom Toldi táját, Az eltévedt lovas-ban József Attila Külvárosi éj-ét, a Gőzősről az Alföld-ben a Puszta télen-t.

Külön tanulmány! S utána még Juhász Ferenctől, Simon Istvántól, Nagy Lászlótól, Kormos Istvántól visszafelé Csanádi Imrén át Sinkához, Szabó Lőrinchez és Illyés Gyulához, Jékelyhez; Babitsig, Kosztolányiig, Tóth Árpádig, Dsida Jenőig, s mihozzánk Csoóritól, Szécsi Margittól kapva az égő fáklyát Ady tüzében pörkölődött drága nemzedékemig, kiknek évei ott gyülekeznek Ady negyvenkét éve körül.

Mert szülőfalumban nem hallgathatom azt a hanglemezt, annak a színésznek a hangját, aki mintha már Ady hangja lenne nekem, fölrakom emlékezetemre Latinovits Zoltánt.

Ez a hang olyan, mintha plüssbe gombostűket raktak volna hegyükkel fölfelé. Nem erőszakolt, csupán: Föl a plüsstől, állni kell! Zavartan nézek alám ülőhelyemre, erre a virágtartó faedényre, nem állt-e ki belőle szög.

Alkonyodik. Hullámzik haza a marhacsorda. Kiállok a kapuba. Gulyáskoromra emlékszem, grammás-diákkorom emlékeztet rá. Mindenki várja az utcán tehenét. Bekíséri, az udvariasság szerint utánamegy. Kihal belőlünk a nappal.

Fölkelnek az elérhetetlen csillagok.

Levin, vagy a halál kaszál?

Thomas Mann föltételezése szerint Tolsztoj még testi halhatatlanságát is elképzelte. Ez a hit bármennyire őrületes, mosolyognivalóan megmosolyoghatatlan. Mindnyájunkban föltámad a sóhaj. Amikor Levin–Tolsztoj kaszálja a harmatos füvet, érzi izmait, inait örökkévaló anyagként, testi halhatatlanságként a fényes szálakkal csíkozott kasza mögött. Nem éreztem kevésbé én sem, mikor kaszáltam. Az Anna Karenina regényrészlete azért maradhatott olyan múlhatatlan nekem, hiszen éjszakai olvasmányomhoz néhány méterre függött a kasza kezemre és a fűre várva, s aki a munkában megtudja teste értelmét és a természet nagyságát, beleolvadhat valami örökkévalóságba. Amit kamaszkoromban átélhettem Levin által, kipróbálhattam Walt Whitman olvasása után a kora tavaszi nyers szagú szélben, csak rá kellett feszíteni magamat, s már vitt is a halhatatlanságba. De nagy ára van az istenkísértésnek, leejt belőle a valóság, teljes csalódottságunkban ránk vigyorgatja a vak koponyát, magunkat.

Én Tolsztoj minden győzelmét és vereségét így látom – Levin, vagy a halál kaszál? Ifjúkori dáridói után, ha fogadalmakat tesz, pontokba sorolja üdvös megtartóztatásait és jó cselekedeteit, mikor a kártyás, ivós, nőzős katonatisztből rengeteg gyerek apja, hatalmas regényeit sokszor átíró művész, az új játékokat gyerekként kóstolgató öreg: – én vén bolond már megint elestem a biciklivel! – megtanultam korcsolyázni. (Levin is milyen könnyedén lejt a jégpályán!) Amikor betölti a halhatatlanság mámora, s amikor utána kínok gyötrik. S az írás, ahogyan hámozza, boncolja ezt az érzelmet! Andrej Bolkonszkij csillagos égbe részegedő haláltusájától, Anna Karenina jöjjön rám vonatáig, Ivan Iljicsig, az elviselhető múlástól az élve rothadásig, a sokszálú okoktól az egyszerű okozatig. De mégis nekem legjobban felelt vele való gondolásomban az Egy őrült naplója befejezetlen elbeszélése. Kevésbé ismerős, Gogolra emlékeztető címében. Ehhez a töprengéshez mégis a legjobb példa. Tolsztoj leveleit és naplóját olvasva és összevetve az elbeszéléssel állt össze a halálfélelmek képe. A főhős birtokvásárlásra indult Penzába, és Arzamaszban szállt meg, érthetetlen szorongást ingereltek a sötét ablakok, a szállodaszolga fél arcán az anyajegy, a nagyon négyzet alakú szoba, a piros függöny az egyetlen ablakon, a karéliai nyírfaasztal, a hajlott hátú dívány. Belőlük jött elő a Halál. Ami a nagy regényekben nem kísértett elejétől végig jelenvalóan, itt hirtelen beállít, vallat és ítél egy éjszakán át, és figyelmeztet, gyerekséged óta veled vagyok, nem emlékszel, mikor nem tudtál elaludni? nem menekülsz, elkísérlek útjaidra, a szállodákba, a színházakba, a vadászatokra, beléd bújok, mint a féreg, és nem hagylak. Ez a halálba torkolló élet a vezeklés útja elejétől végig. Mindenért, sokszor semmiségekért, de a kicsiből naggyá halmozódó bűnökért a lelkifurdalásban.

„Az ügyeim rendbehozatalára kínálkozó három eszköz közül jóformán mindegyiket elmulasztottam. Kártyások közé jutni és nyerni. Előkelő társaságba kerülni és bizonyos feltételek mellett megházasodni. Előnyös hivatali állást találni. Csúnya vagyok, esetlen, tisztátalan, és a társaságban pallérozatlan, ingerlékeny és másoknak unalmas, önhitt, türelmetlen és szégyenlős, mint a gyerek. Nem vagyok bátor, az életem hanyag és olyan lusta, hogy a semmittevés szinte leküzdhetetlen szokásommá vált.” S a főhős előtt egy téli vadászaton eltévedtében megvilágosodott minden, azért nem vette meg a birtokot, mert a parasztok nyomorúságát szaporítaná. „És akkor teljesen megvilágosított engem az ő fényessége, és azzá lettem, ami vagyok. Mert ha mindez nincsen, akkor énbennem sincsen. Ott a templomkapuban széjjelosztottam, ami pénzem volt. Harminchat rubelt, és gyalog jöttem haza a nép közé vegyülve, és a parasztokkal beszélgetve.”

Így jutott el Tolsztoj is az asztapovói állomásig. Ivan Iljics szavaival mondhatta: „Vége a halálnak. Nincs többé.” Beszívta a levegőt, a sóhajtás közben elakadt, kinyújtózott, és meghalt.

Thomas Mann gyanúja Tolsztoj testi halhatatlanság-vágyáról okos esszéfordulat lett az asztapovói vasutas tisztaszobájában. Mégis emiatt az istenkísértő, istenkereső élet miatt csikarhatta ki magának a szentté háborodott öreg hosszú életét. S még mindig a Levin kaszál, s az író fölugorhat sógora nyakába elképedésünkre.