Házam, hazám

Szülőházunk, két nővéremé, Izabelláé és Máriáé, bátyámé, Nagy László költőé meg az enyém, olyan szomorúan fogadott ezen a nyáron, mint 1969-ben apám halálakor. Újra hiányzik valaki ablakai tükréből, fái árnyékából. Tudnom kellene, amit nem értek, megint hiányzik valaki véglegesen. Hiányzik az öreg zöldpadi álmodozása, az idősebb fiú hazatérő derűje az útról vagy a kert felől, csak a Zöld Angyalnak támadó bicskája maradt meg rozsdásan a konyhakredenc fiókjában.

A ház, ahol születtünk, vérből a bába kezében fölmutatva mind a négyen, romlással teljes, anyánk nem lakja, s akik élünk, hazajáró lelkek vagyunk. Elkérem a piros szalagos kulcsot, benyitok az űrbe, kriptát nyitnak ki így, csontok, széthullott koporsódeszkák a fölösleges tárgyak. A kamrában, ahol a fölöslegesség leginkább jelképeződik, kézi hajtású daráló előtt a rongyokkal tömött csörlő, a vetőmag fekete ítélőbírója nyugdíjban, a kenyértartó rácsok pókhálósak. A fal mellett két használatlan kocsikerék, melyek már a téesz után fölöslegesek lettek, újdonságukban elavultak. Penészes, poros lószerszámok. Bognár dédapám hatalmas fúrója rozsdamart-bibircsókosan. A szőlőültető szálvas minek, utóbb mákot törtünk vele famozsárban. A fűrészek metszetlenek, a fejszék élesítetlenek, az ásó nyele kitörött a helyéből, csak az egyetlen kapa fényesedik ki még a kukorica- és a veteményes földön. Egyik szobában kukoricazúzó, a másikban rozzant dívány, csuhéval tömött ágy, az egyikben még egy régi tükör, melyben növekedésünket méregettük alulról fölfelé, kiürített sublótfiókok, tartalmuk már udvari hamu, a másikban elévült irkák, vak képkeret, cserépkályha kémény nélkül. A konyhában leszerelt villanyóra, üres, zöld kredenc, melegre vágyó tűzhely, kimozdult falak. Kint elöl falakat támasztó akácfapóznák, kővel becstelenített ablakok.

Hát így – mondom magamnak. Szomorú, belenyugtató zsoltárok jutnak eszembe. De a ház nem hagyja annyiban. Udvara gazain át kiküld a kertbe vigaszul. Ennyi gyümölcs nem termett mostanában. Az öreg ringló még állja terheit, negyven évet bírt ki minden bőtermésű nyárban sebesülve, most csak egy kisebb ágat törtek le gyümölcsei. De a fiatal egész koronájával leroskadt, jövőre menthetetlenül. A hosszú szilvafák olyan kék, sűrű koszorúban, hogy a szemek épp elférnek egymás mellett, törnek azok is. Előttünk zuhan le egy terhes ág, a kertbe vivő gyalogútra ráborul a másik. A háztetőre hajló diófa smaragd gömbjeit villogtatja, ugyanígy a többi a csalán, bürök és bodza fölött, ugyanígy az almafák. Télikörte pottyan a meretlen kútba, hullik a gazos vályúba. Neki kellene elmondanom, ha találkoznánk. Órákat ült a nyáralkonyi napfény udvarán. Mindig augusztus végén, szeptember elején szeretett hazajönni gyümölcsérésre, a fejtettbab, a tejeskukorica idejére.

Most már a madarak is háborítatlanok, paradicsomi köztársaságuk ez a sűrű, zöld, holdnyi eldorádó; alul lopakodik a tüskebujkáló madár, tengelicék pityegnek röptükben, ritkábbak itt az emberszerető balkáni gerlék, hátul szarka csörög, fácánkakas rikolt, s megjött a seregélyek tatárhordája is, övék lesznek a gyümölcsök.

Húszéves versemben újkori várromnak mondtam ezt a házat:

 

A múlt halálos kínját hallom e házból, újkori várrom, süket régi csatáktól, rossz szekerek, kilőtt ütegek világolnak a homályból.

 

Először a pajta dőlt össze, döngölt falai állnak még ég felé élesedve, belül megnőttek az akácfák, átfonták gyökereiket a tengelyig süllyedt kocsi- és vetőgépkerekeken, már nem is a szán talpát kötözik, hanem az ülését. A múlt, a jelen halálos kínját hallom, de talán nem a jövőét. Meg kell változtatni, ahogy a táj is megváltozott. Ne maradjon romló emlék, legyen élő kaptár. Ének, zeneszó, nevetés kellene ide.

Ezt a házat célzatosan neveztem várromnak, vannak tapasztalataim. Szemben a Somló, ébredéseim, álmos udvarra tántorgásaim első látványa, északi csücskén a vár. Ötszáz éves falai erősebben állnak hetvenéves romos pajtánknál, istállónknál. Még láttam udvarán egy virágzó orgonabokrot, falai égése hajdani kormát, Kinizsi Pál ülepe legendáját igazolta a vár alatti szikla. A múlt romjában is magára gondoltatott, a rabszolgamunkás jobbágyokra, akik háromszáz méter fölé cipelték a követ és a meszet, gerendát, kutat ástak rettenetes fekete mélyre, s a várurak lovakat táncoltattak, agarakat futtattak, a török elől behúzódtak, és hősiesen, ravaszkodva mentették bőrüket. Nekik sem volt könnyebb akkor erdőbe, lápba bujdosó őseimnél. Környékünkön várak adják egymásnak a múlt üdvözletét. A Somló Sümegnek, Sümeg Rezinek és Tátikának, Tátika Csobáncnak, Csobánc Szigligetnek, Esegvárnak. Mikor a tapolcai gimnáziumba mentem vonaton vagy autóbuszon, a táguló haza útjain jutottam az iskolába, szememet meg a várromok vezették a táguló múltba.

A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is. A távolságok vízszintesek és függőlegesek. Mindkettőt be kell járni, hogy hazát találjon az ember. Így juthatunk háztól a hazáig.

Most újra megteszem ezt az utat, mint mikor járni tanultam a szomszédba a barátság bimbózása idején, második szomszédunkhoz, a Jenőhöz. Lina néni házát folyondár sátrazza, tisztaszobája bedőlt, Jenőék világgá mentek, a temetőkbe meg a városokba. Ha gyerek vagyok, zsibong itt az élet, ha felnőtt lettem, a magány olyan, mint a dőlni készülő tűzfal, futni kell alóla biztonságos falak közé, csak néhány házzal feljebb, az újakhoz. A befelé törő romlást új vagy fölújított házakkal állítják meg, vaskerítésekkel gátolják.

Ha kisgyerek vagyok, kiszekerezek a határba apám oldalán, sebesült kisnyulat babusgatok a lucernásszekéren hazafelé, reggel meg tarisznyásan az iskolába, megtanulni ide írandó betűimet. Ha felnőtt lettem, leülök az öregek mellé a kispadokra, nekem nem is olyan öregek ezek a nyugdíjasok, kamaszkorom férfiai ma is. Nem lehet kinőni az ifjúságot. Örülök a nyugalomnak, félek is tőle. A jó nyugalom országos érzékenységet okoz, a rossz lápvilágot. Melyikben ülünk ezeken a kispadokon? Hazahömpölyög a gulya nyugalma, habzik a sajtárba a tej, pezseg a tejcsarnokban a szóbeszéd. De mi van a hirtelen kiürült utca mögött? Álom, tervezés, pör vagy mindenbe való belenyugvás? Lopásig nyúlkáló önzés? Ez is, az is. Hogyan illesszem össze anyám ellopott kerekét a talicskával, házunk kő lyuggatta ablakait ahhoz a szép álomhoz, melyet gólyakelepelés ver föl?

Ha gyerek vagyok, költő akarok lenni, és jó papunk megkérdezi jártában, min gondolkodok olyan hosszan, és Kiskamondi Német Jóska nemzeti, vándortanyai költő fölszalagozott botja árnyékot vet a zöld óceánra, engem meg nyakában hord át, mint az óriás János vitézt. Erre a partra, ha felnőtt vagyok.

Sohase éreztem még ilyen csöndet a mezőn. A fűzfák boltjából kirepül egy madár, megcsöndíti a katedrálist. Hangverseny kellene ide – támad bolond ötletem –, olyan emberi zene, amitől a madarak elsírnák magukat. Nagy termése lesz a kukoricának. Kint a mezőnek, belül a kerteknek. Nyugodt a magvető. Talán most ezer év óta igazán. Ne legyen olyan nyugodt!

Ha válaszolna ez a nép, egy mondatban is megfelelhetne: Épül a méltó hazám.

Hazám, házam. Egy fűzfa alatt az újjáépítés megfogantatása.