Amíg a zsák megtelik

„Egyszer azelőtt, még a régi világban, de a cigányok jártak városokrúl városokra, falukrúl falukra… Hát bementek egy nagy királyi városba. Hát huszonnégy emeletes kastélyba lakott ott a király. Vót egy gyönyörűszép lánya. De azt mondta a jánya ü csak ahho megyen férjhe, akit ü megkacag.”

Így kezdődik egy népmese. Lényege, hogy a nevetéssel el lehet nyerni a királylány kezét. Váltson a viselkedés derűt. Eddig még senkinek sem sikerült, csak a cigányfiúnak.

Most, mikor a munkakedvről szeretnék fogalmazni, bizony tétován és szomorúan kezdem a munkát. Módokat keresek. Nagy, sima füzetet rakok magam elé, és vigyázok a kalligráfiára: a g betűk szépen kunkorodjanak, ne úgy illeszkedjenek a vesszők, mintha esőcseppként elfújta volna őket a szél. Legyen a munkának stílusa.

Néha szeretnék a mesebeli Okos János lenni, aki a langyos hamuban fekszik, és várja a szerencsét. Tudja zsugori apja elásott pénzének helyét, a családi osztozkodáskor az ő zöldből rakott karámjába megy az egész gulya a Riska tehén kivételével. Négy kiló hús és egy liter pálinka után elcseréli testvéreivel a gulyát a Riskáért, mert a szerencse megint vele jár, a sovány tehenet éppen ahhoz a fához köti, amelynek odújában sok szekérre való arany van.

Ez a mese a szegény robotos emberek vágya, a mai lottó-főnyeremény. De mert efféle szerencsében alig bízhatunk, verejtékezünk tovább. S ábrándozunk: jó lenne szépeket emlékezni egy padon, tapasztalni idegen világokat, élvezni az életet a tükrös mulatóban.

Munkám közben föl-fölállok az asztalomtól, cigarettára gyújtok, kinézek az ablakon: a szomszédék autóba ülnek, indulnak a Duna-kanyari víkendre. Kutyát sétáltat egy férfi, piros labdát dobál, az állat utána fut, és a szájában visszahozza. Nekem meg írnom kell, éppen a munka öröméről. Én választottam a témát, tudom, örömtelenül szörnyű, de apró cselekkel, könnyedséggel és belefeledkezéssel élvezetes. Már nem irigylem a víkendre induló szomszédokat sem.

 

*

 

Gyerekkoromban sokszor ültem a suszter műhelyében. Gondoltam, én is suszter leszek, ha ilyen élvezetesen lehet szegelni a bőrt, majd én is szájamba veszem a szegeket, megnyálazom a fácskákat, lyukat bökök a cipőtalpba az árral, nagy peremű kalapácsommal álló tetejüket levágom, a vágás helyét befestem jószagú festékkel. Mindezt olyan kellemes ütemre és áhítattal, hogy majd engem is bámulnak a gyerekek.

Szíjjártó lakott mellettünk. Sokdioptriás szemüvege alól is alig látott, közel hajolt a lószerszámhoz, tűjével alig talált a lyukba, köhögött, szuszogott minden öltésre, s úgy éreztem, még a szuszogást is jókedvvel teszi.

Soroljam tovább a gyalulás közben nyelvét csettintgető asztalossal, a harci kiáltásokat, nyögéseket hallató fejszés teknővájóval, a cséplés porából fölnevető szalmaverőkkel?

Ifjúkoromban nem kényeztetett el a sors. A tanulási szünetekben végigdolgoztam a nyarakat, kapáltam, kaszáltam, arattam. Ha nem is voltam a mezei munkák példás művelője, nem vallottam szégyent, talán azért sem, mert megkerestem a munkák örömkeltő forrásait. Ma már otthoni segítéseim passziók ahhoz képest, de jók arra, hogy az emlékekkel figyelmeztessenek.

Például lekaszáltam az udvart a nyáron, majdnem a rét nagyságú területet, ahol fejemig ért a csalán, a bürök, hasamig az ökörfarkkóró, térdemig a fű. Ez a legkényelmetlenebb kaszálás, elsősorban az arcba csapó mérges csalánt utálatos vágni. Arcom, nyakam, csuklóm, bokám csupa égő hólyag. De már az is elszórakoztatott, hogy kieszeltem ellene valamit; lecsaptam először a tetejét, mert akkor mérges levelei lecsúsznak szárához. Gyönyörű az is, ahogy kifejlődik a növényzet alji világa meg a bogaras föld, az alsó levelek harmatos sárgája, a hullott gyümölcsök fölszabaduló illata, s ahogy az ember a fölriasztott lepke után néz a délutáni fényben. Megindulnak a kaszás gondolatai is a munkafogások és az erőfeszítés réseiből, majdnem olyan tétován, mint a lepke, ide-oda libbenve, súrolva a környezetet és tele a repülés távlataival.

Másnap kukoricát morzsolok. A százéves szerkezet, a Frankkávés nagy fadobozra szerelt vasszöges kerék forog jobb kezemtől, alul hullnak a kukoricaszemek, fölül a vörös tusa kiugrik. Egyhangú, de az egyhangúságnak is vannak előnyei. Elábrándozhatok, egyszer majd írásba álló gondolatok kerekednek. Elképzelem, hányan hajtották ezt a kereket így, s közben ügyeiket, életüket gondolták végig, válaszok oldódtak meg, míg tele lett morzsolt kukoricával a zsák.

A gondolkodás jó érzése mindenkinek jutalma lehet. Csak annak nem, aki a munkáját utálja, s minden pillanatát ez az utálat tölti ki. Nagyon megbünteti magát, már attól, hogy a szerszámaival nem törődik. A rossz szerszám rossz kedvét tovább fokozza. A kalapálatlan kasza, a lötyögő kapa, a csorba fejsze nemcsak a testi, de a szellemi tehetetlenekre is jellemző, akik mindenkor unnak mindent.

Most magamat is figyelmeztetem, nem csináltattam meg szokott tollamat, s ez a pici majdnem kipottyan ujjaim közül, betűim határozatlanabbak. Bosszant, de talán emiatt közelebb húz fogalmazásom céljához.

Mit gondolhat a traktoros, mikor már egyenesbe állította gépét, és megindulhat a hosszú dűlőn? Újabb tapasztalatokat gyűjt a talaj szerkezetéről, hajlatairól? Sejtem, ő a föld legjobb ismerője határában, tudományos fokon. Taníthatná, hogy a Pénzes tagban kavicsos, s hol vannak ebben a kavicsosban jobb talaj vonulatai; a Szentkúti dűlőben háromféle a föld, az árok melletti nedveset száz méter széles égevény váltja föl, azt meg a tájra legjobban jellemző erdei kötött. Ha égre néz a traktoros, elmerenghet a madarak természetén; miért ijednek meg a varjak a sárgarigótól, hogyan hajszolja őket a vércse, játszva velük. Hiszem, a kétkezi emberek természetes bölcsessége a jó lélekkel viselt munkából fakad. Minden mesterség bölccsé tehet a munka és tárgya ismeretében, a bölcsesség pedig baráti viszonyba bocsát az anyaggal, s az anyag barátságában már-már védelmet talál az ember; ahogy a kaszás fölfrissülhet lucerna-rendjére dőlve, vagy mint az arató régen a kepébe bújt vihar elől, ahogy a szőlőműves megiszik egy pohár bort a déli hőségben.

A napokban aszfaltozókat láttam ebédszünetben feküdni a gőzölgő meleg úton. Furcsa volt. Ahol azelőtt autók rohangásztak rémítve a tétova járókelőt, emberek hevertek szanaszét vagy húszan. Átúszott bennem egy kép a csataterek halottairól is, de hamar szétoszlott, mert úgy járta át őket a meleg, hogy meg se mozdultak, aludtak, vagy ábrándoztak, vagy nem gondoltak semmire. Fölöttük meg fújt a hideg novemberi szél. Az aszfaltforraló kazán füstjéből, gőzéből kiválva attól kaptak jutalmat, ami feketítette óráikat.

 

*

 

Eddig mintha csak a kétkeziekről beszéltem volna. Azt hiszem, írásom gondolata érvényes tovább is.

Ne nevessük ki az élvezettel pecsételő hivatalnokot, amint a pecsétnyomóra lehel, inkább azt kellene kinevettetni, aki szárazon pecsétel, azt kellene gogoli, kafkai tragikomikus alaknak megmutatni.

Hatévi könyvtárosságom alatt nekem is ki kellett találnom a pecsételés élvezetét, hogy megtarthassam lelki egyensúlyomat: a könyvek fehér margóján egyenesen álljon a lila kör, ne legyen maszatos, közepén a leltári számok szépen sorakozzanak, egyéniségemre jellemzően. A leltározás volt a munkám, unalmasságába bele kellett csempésznem egy kis varázst. Még a várostervezővel is egyenrangúnak érezhettem magam, abban a pillanatban nem voltam boldogtalanabb, mint most, mikor már erről írhatok. Csak így tarthattam magam.

Kenyérszegésben is lehet öröm, a pékáruk illatában, a húsok violás-piros színében, még jobban a vásárlók és az ügyfelek változatos viselkedésében.

Környékünkön három üzletben vásárolhatunk. Az egyikben mindig neuraszténiás remegés jön rám. Sokszor már arra gondoltam, orvoshoz kellene mennem és elmondani. Ha nem kedves nő ül a kasszánál, rosszul érzem magam. Idegbajom onnan kezdődik, hogy benézek az ajtón, s ha sokan vannak, otthagyom, de ha a kedves pénztárosnő ül a kasszánál, még az összetorlódó tömegtől sem félek. Ha az őszhajú szolgál ki, már öt vásárló is idegesít. Nem lehetek ilyen hülye, magyarázom magamnak, és fogom a kosarat, rakok bele, amit kell, megállok a kenyeres- és mellévalós pult előtt. A nő a pulttól eltűnik, hátramegy, s ha visszajön, lebiggyesztett szájjal metél, mérlegel és csomagol. Mindennapi eset, mégis félek tőle. Halkan kérek hát, nem érti meg, rám mordul, és úgy mér, ahogy akar. Gerincemen megindul fölfelé a remegés. Megkaptam mindent, átállok a pénztár felé. Megnyugszom valamennyire, de ahogy közeledem, szorongásom újra visszatér. Itt kellene hagyni a kosarat, és kimenni a jó levegőre. Éppen a cél előtt? Mégse! Mások is bírják, gyerünk tovább! Fizetek. Remegve nyújtom át a pénzt, a visszajárót még remegősebben összeszedem, de az utolsó tízfillérest tenyerembe söpröm. Nyilallással a hátamban megszabadultam. De mért csak ott, doktor úr? A hentesnél mért vagyok olyan nyugodt?

Sajnálom a letűnt kalauzokat. Volt egy öreg a 19-es buszon. Négy nyelven beszélt, jelezték a kabátjára tűzött táblácskák. Minden megállóhoz elmondott egy rigmust. Sokan alpárinak tartották, sokan szerették. Én meg majdnem megköszöntem a bohóckodásait. Most is szükségem lenne rá.

 

*

 

Prédikálós vagyok, de hát ilyenné tettek tapasztalataim. Pénzhajsza? Állandó fáradtság? Főnököktől való félelem? Társadalmi különbségek? Álrangokra törekvés? A kérdésekben csíráznak a válaszok is.

Jó lenne talán, ha a munkában is megnyilvánulhatna a váltakozó hangulatok szabadsága. De ki meri elmondani: „Ma nem fűlik hozzá a fogam!” Magába zárja és lefojtottsággal állandósítja. Csak mondhatná egyszer, már föl is mosolyogna. Mert én is, az Okos János utáni irigykedésem ellenére, aki ugye, a meleg hamuban lustálkodott, és mégis nagyobb szerencséje volt, mint mogorván, kapzsi mód dolgozó testvéreinek, boldogan járatom már ezt a vacak, kicsi tollat, bár a középső ujjamra bütyköt nyomott.