A magány sárkányai és sármányai

Öregember ül az utcai padon egyedül, feje jobb vállára roskad, lábát átveti a másikon, köhint, és maga elé néz – a magány szokásos szimbóluma, az öregség magányáé, mely a fölöslegességből fakad, és a sír felé tart.

A magányt ugyanúgy képezzük, mint a sárkányt és a sármányt, természete is e két véglet között van, sárkányos és sármányos; félelmetes és boldog, jeges és nyári tündökletes.

 

*

 

Akkor ismertem meg először, mikor egyetlen tehenünket őriztem a réten? Vagy még előbb, mikor nyíló gyermeki tudatommal észrevettem magam a sötét szobában? Az egyik boldog volt, a másik rémes. A boldogságot a természet egyensúlya adta, úgy éreztem, hogy az idő és a tér keresztezési pontjában álltam, olyan kicsiként, akár a mákszem. Hallgattam a hersegő füvet, vadlóherét a tehén fogai között, ahogy az állat a zöld vonzásában halad előre, farkával legyeket hesseget, néha fejét is hátracsapja, és szarvával piszkálja bőrét. Olyan szemlélődésre ihlető hangulat ritkán szokott adódni, még a vércsék is emelték a nyárfák ünnepélyét, alulról fölszállván a legmagasabb pontra, onnan meg ki a mezőre, mintha a fa gombolyagját letekernék. A hűvösre feküdtem, lomb volt az ábrándozás gyermeki sátra, alatta voltam egyszerre minden. S most nevetek, mert még motorversenyzőnek is képzeltem magam, válogatott futballistaságomról nem is beszélve, színész, költő, rendalapító szerzetes, aki szivárványszínű reverendában vágtat a fekete lovon, Fráter György-kalapban, de úgy ám, hogy lova minden kanyarban fölágaskodik, aztán oldalra fordulva vágtat tovább, kecsesen szárnyal valami szent helyek felé. És nyúltenyésztő mért ne lehettem volna, ha már a tanítónknak olyan sokszor etettem a nyulait, és annyira szerettem a kis bumfordi bajuszosokat. Igen, gyönyörű prémekkel kereskedek majd, csincsillákkal, bécsi fehérekkel, angórák szőréből fonatok pulóvert, kesztyűt. Így gondolkodtam, miközben fejére pöcköltem egy szaladó egérnek. S hirtelen arra ébredtem, még milyen soká lesz dél. Ez a tehén meggátol minden jövendő tevékenységemben!

Most már tudom, segítette azt, ami lehetett belőlem.

Pásztorkodó magányomon parasztok baktattak, szekereztek át. Egy lány is végigbiciklizett, netán egy fiatalasszony kapált a szomszéd konyhakertben, fölcsúszó szoknyája felé pislogtam az első szerelmi érzelmek áhítatával.

Nagyon sokszor sajnálom azt a mezőt, ha régi helyemre odaállok, mert elmagányosította a nagyüzemi gazdálkodás. A fél határban sem látok embert, csak elszaporodott vadakat, kerregő fácánkakast, surrogó őzet. Hozzá kell szoktatnom magam a vadakhoz, s arra kell gondolnom, mit nem adtam volna régen egy fácánrepülésért, őzikeszökdelésért. Akkor még csak az erdő alján és a hegytetőn voltak ezek az állatok.

Mégis, a gabonatáblák gaztalan rendje, a kukoricások geometrikus sora az ember üzenetét küldi felém, hogy itt volt, és majd idejön, amikor ideje lesz.

Este hazatérnek a tehenek a legelőről, gömbölyűek, jóllakottak. Néhány kapuba betér három is. Ötezer forint a havi tejpénzük, hallom. A gulyás, a szomszéd, magas, napban, esőben feketült ember. Rögtön leül az utcai padra. Mindennap ez az első alkalom, mert az állatok mellett kell menni, lenni.

– Máma nem volt eső, hála isten.

– Nincs kunyhójuk?

– A marhák megérzik, ha nem vagyunk velük.

Gyermekkoromat látom, azt a magányt, s ha ábrándjait már nem is, a szemlélődés tökélyét igen. Ahogy a tehenekkel, a kutyájával, a madarakkal, tövisekkel, virágokkal elbíbelődik tavasztól őszig. Tudja, hol vannak a fészkek legelője körül, melyik az a madár, amelyik fölötte éppen elhúz, s ha egy szarvas arra vetődik, lesz miről beszélni. S egyszer csak úgy ül majd szótlanul, fáradtan magára fülelve, mint az apám volt halála előtt, amilyen lehetek én is, ami már a kívülállónak szomorúbb talán, mert az elaggott lélek közönyös lett a fájdalomtól.

Apám utolsó éveinek pislákolása, begombolatlan inge, lógó cipőfűzői, kifejezhetetlen szótlansága, hirtelen sírásra pityeredő szája eltöltött fiúi szomorúsággal. Visszatérő, örökös meséi az első világháborúról és hirtelen megszakadásuk a minden mindegy határán. Micsoda fájdalom lehetett az és micsoda magány, mikor már semmi sem érdekelte, se hír, se múlt, egyedül maradva a föld színén.

Sorsának oka nemcsak életkora volt, hanem a korból fakadó furcsa parasztnyugdíj, a semmittevésre ítéltetettség, amit ő el sem tudott képzelni. Akinek tenyészlovai voltak, leült az árokpartra a kecske mellé, mert akkor egy tehén tartása többe került, mint amit előteremtettek maguknak. Akkor kezdett leromlani, kalapja alá süllyedni, gyerekkoporsóhoz illő picire válni. Mégsem volt környezetéből kitetsző. A hatvanas évekre elöregedett az egész falu, minden látogatásom egy-egy Szűcs Jánossal, Nagy Lajossal, Marton Péterrel, Borbács Mariskával, Takács Sárival, Tomor Ferenccel lett kevesebb. Magányosak lettek az utcák, a maradék ifjúság bóbiskolt, elment a kocsmába, aludtak.

 

*

 

Meglátok egy-egy Pestről hazajött fiút, itthon dolgozik, albérletéből hazatért a családba.

Ó, azok a városi albérletek: magány-kaszárnyák, magány-cellák, poloska-magányok, a mindig másnak főlő ebédek a konyhákban, népbüfék mosogatórongyai, meccsek utáni sörözések, egymás magányába kapaszkodó párok, az egyedüllét trágyájából sarjadó hajlamok – de megnövesztették ifjúságunk szomorúságát! Mert nem olyan az, mint a legeltetés. Itt a vágyak szűkösek, a vágyak is cselédszobák, szélességük kitárt karral elérhető, hosszúságuk akár a koporsó. Ezek a lányok és fiúk alig lakhattak máshol. Ágyrajárók lettek olyan sírhelyeken, ahol még magukra sem gondolhattak igazán.

És nemcsak albérletekben magányosodhatnak el az emberek, a munkásszállókon is, a tömegben is olyan egyedül lehetnek, mintha senki sem volna körülöttük. Találkoztam ezekkel az ágyon kuporgókkal. Így beszéltek:

„Van itt egy Szabolcs megyei öreg bácsi, már egy éve vele lakom, de nem tudom, mit dolgozik. Alig ismerek valakit. Különösebben nem is érdekel. Annyira megszoktam, hogy szeretem is.”

„Jó társaság kellene, akkor eljárnék táncolni. Én nem szeretek egyedül mászkálni. Akkor még színházba is elmennék meg moziba, Pesten is udvarolnék. Itt a televíziót csak a nagy meccseken nézem.”

„A Fülest mindig megveszem, rászoktam a rejtvényfejtésre, jó unaloműző játék.”

„Színházban nem voltam, mert feleség nélkül nem megyek, vele meg nem lehet. Nem vagyok ismerős Pesten, csak annyit tudok mondani, hogy Pesten csak a pénz kell. A Váci utcában már voltam egyszer a Balesetbiztosítónál, ott a Duna mellett. A Gellérthegyen nem voltam, az Állatkertben egyszer, a gyerekekkel.”

„A szobában két éve együtt lakunk hárman. Lemegyünk néha a büfébe. Az egyik békéscsabai, a másiktól nem is kérdeztem.”

Így beszéltek, de nehezen szólaltak meg, talán azt hitték, aki nem szól, annak nem történhet baja. Asztali lámpáik nincsenek, tehát még az oldó olvasásig sem juthattak el. Míg alattuk társaik töredéke egymásra talál a kultúrteremben, ők a fal felé fordulnak szomorúan. A szerencsések családjukhoz mennek pénteken-szombaton, számíthatnak valami enyhülésre. De aki még a karácsonyt is kiürült szobájában tölti el! Mint az a negyvenen túli férfi, aki elsírta magát, mert még egy karácsonyt nem bír ki a szállón egyedül, elvált tőle a felesége, ő otthagyott gyereket, lakást, bútort, és most fizetéséből nagyon nehéz új otthont teremtenie. Magánya szégyenét legyőzve ment a magányosok klubjába, hátha rátalál valakire. Felesége élete sem lehet sokkal különb, még azt is elképzeltem, találkozhatnának a párkeresők társaságában is.

A munkásszálló tábláján a fegyelmi jegyzőkönyvek részegségről, lopásról, ágyban dohányzásról vallanak.

Változó korunk bőségesen ontotta az egyedüllétet. Ebben a kis gravitációjú űrben nemcsak az én nemzedékem, hanem az idősek is süllyedtek, emelkedtek kézfogástalan, bőséges tapasztalatot gyűjtve ahhoz a végső magányhoz, melyet az ősz haj, a gyengülő szellem majd egyszer elhoz.

S akik már vissza sose térünk, tudomásul kell vennünk szülőnk eseménytelen otthonát, a túl naggyá változott házat, ahol a bogarak és rágcsálók zaja hallatszik villanyoltás után.

 

*

 

Anyánkat beköltöztettük a faluba, béreltünk neki egy üres lakást. Féltettük egyedül, bár ő szótlanul viselte a támadó vegetációt, amely a kémény valószínűtlen füveitől és a tető moháitól lefelé s az udvar csalánjaitól, kúszónövényeitől fölfelé satuba fogta. A szélső házban olyanok voltak a szeles éjszakák, mint a háború, ahonnan bármelyik pillanatban előléphet a fegyveres ember. Most közel a templomhoz és a temetőhöz asszonybarátai között mulasztja életét. Rátalált valamire, ami korához, erkölcséhez, gondolkodásához illik. A régi ház magánya is nekünk tűnik föl inkább, hiszen ő mindennap odajár, kapál, sarabol, bevégzi az érő gyümölcsök sorsát. De gyerekeinek fáj a lakatlan galambház, a kutyaház, melyből a pulink egyszer csak elszállt, a bútortalan tiszta szobában a kukoricazúzó. A füsttelen kémények huzatja kiröpítette a ház lelkét. A látogatónak rossz végiggondolni túlélését ebből a magányból. Téglás halmazt találunk gyermekkori tárgyainkra borulva.

 

*

 

A magányba nem mindig nagy dolgok emelnek át. Sokszor az is elég, ha meglátok egy sárga levelet nyár közepén. Csak mozdítson ki valami megszokott magamból. Télre akkor gondolok inkább, ha forróság emészt, a nyárra, ha a nagykabátban fázom, s mindegyik évszak olyan elképzelhetetlen, mintha csak a mű lenne egyetlen visszavarázslója. Az alkotás magánya, akár kaszálás, akár írás.

Mikor először jártam a dél-balkáni hőben, nyelvtelen magányomban az elveszhetőség kísértései között, akkor éreztem igazán a hazámat. Nem tudtam magam megértetni, hol kell átszállni, mikor érkezem meg, csak suttogtam, és érthetetlenül hallgattam az érthetetlen válaszokat, melyek nem is az én szándékaimra feleltek. Akkor kicsírázott egy verssor, megtaláltam Magyarországot magamban, már nem féltem semmitől. Talán megsejtettem akkor az űrhajósokat. Fenséges, de őrjítő is lehetett visszanézniük zöld bolygónkra a Holdról. Csupán a technikában meg a szervezet biológiai tapasztalataiban bízva hogyan alakult a fekete űrhöz a lélek? Hogyan viselte piciségét a kozmosz irdatlan súlya alatt? A dicsőség szkafanderében bírhatták ki, ha mindent pontosan elvégeztek, és épen érkeztek haza. Az alkotó magány biztosította őket, s a fönti a lentit is megszépítheti elbillentve a sárkánytól a sármány felé.