Kispadok meséi

Hideg az utca. A fagyba kényszerült emberek hamar eltűnnek az ajtók mögött tejeskanna-csörömpöléssel. Most nem kell félszegen köszöngetnem végig a soron, a fürkésző szemek előtt, kiszolgáltatva a véleményeknek, mint a nyáron, amikor félretaposott cipősarkam is beszédre ingerelhette a szájakat, hát még zsebre tett kezem, könnyed ruhám. De ahogy megyek az utcán, mintha még most is a nyári suttogást hallanám.

Volt olyan idő, amikor azt hittem, a pletyka megszűnik. Sajnáltam, mintha folklór lett volna. Az ötvenes évek végén alig ültek ki az emberek, padot sem csináltak. Néhány éve a kispadokat újra fölállították. Leverték a két lábat, és rászegezték a deszkát szokásos helyeken, nem minden ház elé, hanem oda, ahol már régen meghatározta a szokás, a vendégszeretet.

Szélső házunk elé fölösleges lett volna. Nekünk hordozható támlás padunk volt, most meg egy zöldre festett konyhait rakosgatunk ide-oda az udvaron árnyékra, napsütésre. Ritkán az utcára, mert a szélső házhoz senki sem jön, még a harmadik-negyedik porta elé sem, csak a Fő-szeg közepére. Az utca belseje felé a kispadok egyre sűrűsödnek egészen az Ó-szegig, onnan kifelé ritkulnak.

Utcánk észak–déli irányú, s mert ez az ülőalkalmatosság nyári, több a pad a nyugati soron, ahol a házak árnyéka elviselhetővé nyugtatja a hőséget délutánonként, pihenős vasárnap délutánokon.

Hidegben, mikor a deszkákat belepi a dér, a hó, az ólmos eső, úgy megyek az utcán, mintha a nyár temetőjében bolyonganék, s csak az vigasztal, hogy a múltkori emberek élnek villanyfényes ablakaik mögött.

A faluvégtől az első pad a Samuéké. Az öreg nagyon ritkán ül ki, tehenei vannak, disznai. Sok a dolga az állatokkal meg a szőlővel a hegyen. Tavaly nyáron sok időt töltött azon a padon a szomszédja, a Jóska begipszelt lába miatt, unokája kocsiját ringatva, elvegyülve az asszonyok között. A túlsó oldalról átjárnak a Jézusék meg a magányos öreg Kálmán bácsi, aki mindig befelé néz, és sohase szól rossz szót senkiről. Tivadar, a másik szomszéd építkezik, nyolcvan kilométerre jár a vasútra, szabad idejében maltert kever, villanyt szerel, sürgölődik a negyvenhat éves agglegény, s egész élete ez a ház. Neki a kispadra nincs idő.

 

*

 

Miről folyhatott itt a szó, olyan nyugat-dunántúli tájszólásban, melynek hangjai ismerősek és már idegenek?

– Disszidáltak! – hallom az augusztusi estéből. – Jól vannak nagyon. Nyugat-Németországban. Ez a házuk. – Mutatja a fényképet Gizus néni. – Most megkaptuk a bútoraikat. De mennyit mászkáltunk miattuk! Ugye, mink nem értünk ilyenhez. Nevünkre írattuk a gyereket, taníttattuk az ipariskolában, aztán ez lett a vége. A Marikáék hogy vannak, Jóska?

A szomszédék orvos lánya is disszidált. Ez a fogalom most vált érvényessé az utcában. 56-ban innen senki sem szökött Nyugatra. Érezhetik a szülők, mintha becsapták volna őket. De ezt maguknak sem merik bevallani. Külföldi leveleket hoz a Postás Mariska a fényképekkel, elolvastatnak huszadszor a kispadon hangosan, megbeszélik és nézegetik őket. Híreik a messzeség fényeitől ragyognak, vibrálnak belőlük a dicsekvés szükséges nyugtató mondatai.

Mintha egy távolabbi padról hallanám:

– Ez a Mari még haza sem jött, mióta férjhez ment. Megijesztette az anyját a halálhírével. Táviratot kaptak, hogy Szombathelynél elütötte a vonat. Biztosan ő küldte. Mert mért nem jött haza és mért disszidált? Azt mondták ezek, hogy téves.

Erre a falu belsejéből, Mari nagyszüleinek háza elől fölszikrázik egy pad. Mari apja elesett a Donnál, anyja újra férjhez ment, az öregeknek megbocsáthatatlanul. Fiukat még most is várnák, ha meg nem haltak volna. Mari mostohalány lett. Ma már Mary.

 

*

 

Négy ház után újra ülőhely a téesz üzemegység-vezetője előtt. Gyula sokszor ült itt. Kismotorjával hazaporoszkált, és nemsokára nézte az utcát. Magas, hát ültében nagyon megroskad, feje vállai közé csúszik, térdére könyökölve cigarettázik, úgy fújja a füstöt, mintha gondjától szabadulna meg. Ha most leülnék képzelt helye mellé, folytathatnánk egy régi beszélgetést, onnan, amikor még együtt dobáltuk a kévét tizenöt évvel ezelőtt, vagy onnan, mikor az állomás restijéből hazavitt, kibontva egy honleány karjaiból, végig a grázi műúton, szekérrel a nylon-buszok jobb oldalánál, vagy folytathatnánk a tavalyi nyárból.

– Tegezz le, te sem vagy már olyan fiatal! – hallom a közelebbi mondatot.

– Azt akarom kérdezni tőled, te mégiscsak pesti vagy, hogy mi ebben a kukoricaprogramban a politika?

– Én nem tudom, mi ez a kukoricaprogram.

– Nyugatnak vetőmagot termelünk, ezért olyan gépeket kapunk, hogy húsz évig is eltartanak. Mert amit ott tíz év múlva kidobnak, az nekünk húsz évig is jó.

A túlsó oldalról Lajos bácsi ül le mellénk. Leszázalékolt téesztag, a hőség enyhüléséről beszél.

– Nem is tudom, mi történt velem. A kórházban ébredtem föl. Kérdeztem, milyen nap van máma. Csütörtök, mondta a nővér, én meg azt hittem, hétfő.

– Pestre is elvittek engem meg egy kövér fiatalembert. Kérdeztek ezt meg azt, hogy tudom-e, hol vagyok. Hazafelé szóltam a fiatal orvosnak, minek kellett ez az utazás, doktor úr, azt mondta, vizsgájához minket kellett bemutatni. Hazaengedtek, de ha egy kis nap ér, már szédülök, vizes kendőt hordok magammal, azt rakom a fejemre, nem is tudom, mi lenne velem.

 

*

 

Harmadik pad, a tejcsarnokkal rézsút szemben. Az utca kiöblösödő feléhez itt visz a gyalogút. Akik onnan a csarnokba mennek, erre járnak, akik a szemközti boltból jönnek, itt pihennek meg egy kicsit. Anyám félt a szélső házban lakni, e mögött a pad mögött bérelt lakást. Ide szoktam kiülni én is, ha a szélső házból jövök, vagy ha a konyhát megunom. Itt értettem meg a kiülés szokásait. Ha üres a pad, leülhetek, és mellém telepedhet, aki akar. Az asszonyok sohasem voltak még hajlandók, erkölcsből és tartózkodásból. A gulyás mellé leülhetek, de testvére, a Róza néni mellé már nem. Ha a kispadon csak egy szabad hely lenne, mennem kellene tovább, mert amikor egy idegentől összehúzódzkodnak, a szó is megszakad bennük. A mesék, történetek és a pletykák folyamatát gátolom, s rossz érzésű csönd áll mindannyiunk közé. Ilyenkor bámészkodok a kapu előtt, és köszönök balra, szilvát szakítok a fáról, nagyot lélegzek, és visszafordulok.

Ám, most az emlékek összesűrűsödnek. Talán nemsokára megered a hó is. Az emlékek nem viselkedtetnek, kiválogatják magukból az alkalmakat.

– Szegény Kocsy! Most jöttek meg az Emmáék Salgótarjánból, a temetésről. Beugrott a tengerbe.

– Ott sok a cápa.

– Nem cápa, hanem szívgörcs.

– Az anyja szeme fénye volt.

– Mérnök.

– De a rokonai?

– Bizony, ez is itt hátul! Nem mondom ki a nevét, hátha meghallják.

– Micsoda világ!

– A gatteros rajtérte a feleségét az őrmesterrel.

– Két szép gyerek után.

– Ezek mindig szalámit vesznek, a boltban az asszony csak úgy rakja a százasokat.

– A papnak meg nem adott.

– Én ezer forintot ajánlottam a nyugdíjamból.

– Ki ez az ember?

– Ja, a tanítónő ura.

– Jóképű.

– Minek jár az utca közepén?

– Mert nem akar köszönni. – Azt hiszik, olyan könnyű? – mondanám nekik elfordított fejjel, míg ellépek tőlük. Bár így is éppen csak hangtávolságban voltam, s csak ritkán váltottak sutyorgásra.

 

*

 

Padjaimat elhagyom. Nem szoktam továbbmenni. A negyediket távolról nézem. Aki odacövekelte, nyáron is ritkán ült ki rá, szégyellte magát a fia miatt. Pestről kitoloncolták, vagy hazarendelte iszákos fiát. A harmadik padon hallottam, ahogy a lánya mondta az asszonyoknak:

– Ha nem megy el innen, elvitetjük.

Egyik vasárnap láttam, ücsörgött ez a régi barátom, egyedüli szobor, aztán eltűnt onnan, s most a többi pad is olyan, mint hűlt helye.

Udvarunkban gubbasztottam azután, nagylányomnak magyaráztam a csillagokat, anyám hallgatott a kirakott hokedlin, s aki haragosa harminc éve, épp akkor ment át a hátsó lakás felé, és nem köszönt. Megkérdeztem, mért nem enyhül már meg ez a pesti asszony.

Akkor még nem tudtam, néhány nap múlva én is a kispadok meséi elejére keveredtem. Nem tudtam, meglátogat autón a barátom, s a ház előtti szerencsétlen kanyarban fölborulunk. Anyám a ház elől jajgatva nézte, hogyan dőlünk, hogyan bújik ki a karosszériából hanyatt a fia. Ott termett az egész falu, szinte a földből, előbb még senki se volt az utcán. Emelőt, dorongokat hoztak, egyengették a behorpadt tetőt, féltve kérdezték, nem történt-e valami baj, de aztán, mert mindenkit egészségesnek láttak, kiverte arcukat a megvetés és a kíváncsiság. Kik ezek? A második faluban este már szájról szájra járt a hír. Az autóban egy újságlapon vércsepp futott végig. Cikkemen. Címe: Rang. Olyan írás, ahol a falu rangosztó szokásaiban a magamét is kerestem.

Újra Zuglóban vagyok. Kispadok meséiből én is a kispadok meséje, mesélő kispad én is. Nem vitathatom el a szavaktól az életet. Lehet, emiatt tudunk beszélni.