Rang

El kell már mennem a búcsúba – mondogatom magamban, és ígérgetem is. Nem voltam nyolc éve, tudtam, miért. Indokaim foszlásában bízva támad bennem a vágy, s mert érzem halványodásukat, elmegyek az idén.

Nyolc évvel ezelőtt izgatott, hogyan ítélnek meg azon a nagy, étel-italos, táncos, udvarlós, zöldsátras összejövetelen. Még jól ismertek és tudták, elszakadtam tőlük. Vigyáznom kellett magamra.

Az érettségizettek elkülönültek, talán nem is gőgből, hanem a túlzott figyelem miatt: fürkészték minden lépésünket. Bástyák mögött kellett volna élnünk. Nem akartam magamat megalázni, azt tettem, amit gondoltam, meg is lett az eredménye. Anyám visszahallott mindent. „Azt beszélik, avval táncoltál egész éjjel.” „Mit kell neked a kapuban ácsorogni?” „Kimentetek a táncból.” „Nem neked való.” Kis ártatlanságok növekedtek óriássá. Még jó, hogy nem árulta el vágyait az ember, pedig akkora álmok hullámoztak a holdfényes mezőkön, mint egy kalászrengeteg. Jó lett volna harmatban éjszakázni, meg minden. Szóval, nagyon vigyázni kellett magunkra.

Amit akkor mondtak, apró csípések lettek volna a későbbiekhez képest, mert az embernek meg kell komolyodni, vagy komolynak mutatnia magát.

Most talán komolyabb vagyok már, és nem félek elmenni a búcsúba. Sokan talán meg sem ismernek, vagy én nem ismerem meg őket. Harminchat éves vagyok, a hajdani pelenkások pedig anyák. Csak a szüleik ismeretéből fakadó tapasztalatom, valami derengő hasonlóság igazít el némiképpen.

Elmegyek a búcsúba, és megtartom elképzelt napirendemet.

I. Vasárnap reggel héttől délig teszek-veszek, téblábolok. (Vizet hozok a kútról, fát vágok, rakok a tűzre, meghallgatom a tíz órai híreket. Téblábolásom közben az első harangszóig beszélgethetek szomszédokkal, házunk előtt ballagókkal, de az első harangszó után illő visszavonulni, ne lássák, hogy én nem megyek misére. Bár hitetlenségem miatt nagy alkalmat szalasztok el, a mise utáni összevegyülést.)

II. Egy órától kettőig ebéd.

III. Kettőtől négyig társalgás a bontott asztal mellett.

(A poharazgatás illedelmes; a nők ajkukhoz érintik a bort, a férfiak félig megisszák, s a harmadik pohárban hagynak valamicskét, hogy ne tűnjenek mohónak. Egymás tudomására jutottak a családi gondok, dolgok, érdekes históriák, mindenki elszunyókálhat.)

IV. Négytől ötig alszom, ébredéskor megeszek egy édes süteményt, mert jót tesz álmatag szívemnek.

V. Öttől hatig a búcsú meglátogatása.

(Ünneplőt veszek, feleségemnek szólok, öltöztesse föl a gyereket, és ő is legyen csinos. Körülnézünk a sátraknál. A kisgyerek megveteti velünk, ami éppen eszébe jut: műanyag trombitát, homokozóedényeket satöbbi, estig megunja mindegyiket, akár a mamánál is felejthetjük a vacakokat. Ismerősökkel találkozunk. S nemcsak azokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel kezet fogunk, hanem azokkal is, akiknek köszönünk, mert tudunk egymásról. Ez az idő a vígeposzi nagy seregszemle. Fölmérjük jelenvalóságunkat ahhoz a végkifejlethez, amelyből majd az órák múlásával megfogyatkozunk.)

VI. Hattól nyolcig vacsora.

(Ami ebédről maradt, föltálaltatik. Tudjuk, nem maradékot eszünk, mert minden sült és sütemény két napra készült, s ez a szokás, akár a tűz és a jég frissen tartja az ételt. A délutáni táncmulatságon csak a fiatalabbak vehetnek részt, tizennyolc éves korig. „Korán kezdi” – mondanák az idősebbekre. Ekkor tartják a zenészek főpróbájukat, s ha már elegük volt, elkiáltják magukat: „Vacsora!” Nyolckor kezdődik az igazi mulatság.)

VII. Nyolctól éjfélig: visszamegyünk a búcsúba.

(Két alapvető parancsot szabtam magamra: mértéktartás az ivásban, a poharazást inkább énekléssel ritkítom, feleségükkel együtt ülő barátaim között, s csak a feleségemmel táncolok hosszasan, a társaság asszonyaival egyet tiszteletből. Törvény: a társtalan férfiakkal és nőkkel tartózkodó szeretettel kell viselkednem – lenézésnek és pletykának tenném ki magam, részegséget és csábítást foghatnának rám.)

VIII. Éjféltől ötig alvás.

(Behallik a zene, az ének, a torkomban érezhető por is beszáll az ablakon a táncoló cipők alól a szélben megfinomodva. Mulatásra, föloldódásra való hajlandóságom így is könnyebbedik a fegyelem nyugalmában.)

IX. Ötkor ébresztő, utazás a reggeli gyorssal.

(A búcsú másnapján már nem parancsolhatnék magamnak, míg a feleségem anyámmal otthon maradna, mi, férfiak összegyűlnénk, megfogadnánk a kalapozó muzsikuscigányt, s abba se hagynánk a mulatást kimerülésig. Akkor találkoznék igazán legjobb régi barátommal is, akinek senkije sincs már a faluban, mégis minden évben hazajár, bárhol szívesen látják, s ragaszkodása, kétnapos öröme végigmulattatja vele az egész utcát.)

Betartom napirendemet. Unalmas lesz, talán emlékektől élénk – mindenképpen szükségszerű fölmutatnom magam újra abban a rendszerben, ahol születtem, amelyik ide küldött, ami megváltozott.

Ismerem változásait, más tapasztalataimhoz is hasonlíthatom. Sok lehetőség adódik figyelnem e változások rétegeit, de az emberi értékrend megértésére legalkalmasabb a búcsú, ahol százéves kötelmek új óhajokkal találkoznak. Együtt a nyolcvanéves és a kisgyerek; kamasz, katona, diák, ifjú házas, öreg pár, egészséges, beteg, ügyvéd, mérnök, orvos, pap, elnök, titkár meg mindenféle bennszülött és telepes.

S mi lenne a megélhetés után fontosabb ennél az értékrendnél, hiszen az együttlét alapja. A búcsúban még azt is számon tartják, aki hiányzik. A búcsúi viselkedés, öltözködés megítélése inkább a felszínt mutatja, lehetőséget makacsabb ítéletekhez. Viselkedésről, ruháról azokat ítélik meg igazán, akik nem élnek közöttük. Feleségem nem öltözhet a mai divatos kartonba, földig érő, bő ruhába, mert ott még hároméves fazonoknál tartanak. Nekem szükséges az öltöny, a konfekciós áruházak szolidabb, de nem a legolcsóbb készletéből. Isten őrizz, saruban vagy farmerban megjelennem! Egy autó nagyra növelné tekintélyemet. Ötvenéves gyárigazgató barátom, azt hiszem, nem meri bevallani pozícióját, mert hogy van az, hova teszi azt a sok pénzt, ha még autója sincs. Minket most már csak külsődlegességeinkből ítélhetnek. Nem lakunk velük.

Akik együtt élnek, más értékek szerint méretnek meg: a teljes egymáshoz illeszkedés múltnak jelennel összekevert normái alapján.

Első a szorgalmas munkából fakadó tisztes élet, az általános komfort bizonyítékaival: hűtőszekrénnyel, televízióval, autóval, akár nagy vagy kis motorral, bútorral, renovált vagy teljesen új házzal.

S mert a falu már alig ellenőrizheti lakói szorgalmát óráról órára, mint régen – lakói eljáró munkások is, mezőgazdasági rétege sem éppen a falu határában dolgozik, hanem akár a nagy szövetkezet földjeinek egyik távoli részén –, háztáji földje ápoltsága, tejcsarnoki bevétele, hízó disznai, kocái, bolti költségei, státuszát szimbolizáló eszközei szerint sorozódik. Akármennyire kitűnhet a közös munkában valaki, a norma mégis ez az egész családdal való bizonyítás – ez a házi lét, ez a portatisztelet.

A kétkeziek nem tehetnek szert nagyobb jólétre, mint amennyi a tisztes munkával kitelik tőlük. Tehát ez az értékrend a legvalóságosabb, a legtermészetesebb.

A műveltség, az ész csak annyira számít, amennyire együtt jár a szorgalmasan, tisztességesen végzett munka eredményeivel. Nem lehetek a közművelődés dogmatikusa. Tudnom kell, hogy a pontos fogások, az időjárás-ismeret, az állat-, növény- és talajismeret, a technikai érzék, s tovább egészen a közösség lélektanáig, ezeknek az embereknek a kisujjában van boldogulásuk és boldogságuk szükséglete szerint.

Ha így gondolkodom, efféle apróságokat is megértek:

– mért szereti az öregasszony azt a részeges orvost, aki megcsipkedi?

– mért mondják az agronómust ma is ugrómókusnak, mikor már nem nevezik a kombájnt kompánynak?

– mért nem tudja a tanító nevét az, akinek nincsen iskolás gyereke?

– mért jobb az az élelmes pap, aki a százötven éves plébániát lebontja, s helyére sátortetőset épít, annál, aki nem volt ugyan élelmes, de papi fogadalmához egy maszat sem férhetett?

– mért doktor úr az állatorvos, ha száj- és körömfájás van, aztán meg csak „az állatorvos”?

Újabbakat is megtudok majd a búcsúban.