Száz évvel hátrébb?

– Ne verseket írj, inkább könyvet – mondta anyám, könyvön a prózát értve. Nem gondolta parancsnak, inkább kérő sóhaja volt ez a mondat, hátha meghallgatásra talál. Gyermeki hálátlanságom kiütközött megint.

– Nekem a vers az első.

– De a verseid érthetetlenek. A könyvedet meg elolvasták a faluban, azt mondták, minden úgy van, ahogyan leírtad.

– Igaz, a verseimre itt még nem szólt senki semmit.

– Persze hogy nem. Én sem értem.

Ez a kis konfliktus olyan, mint mikor önmagában megreped a fa, hajszálvékonyan, látszatra jelentéktelenül, de a repedések természete szerint hamarosan űr tolakszik a rostok közé.

Tudom, aki valamivel foglalkozik, nem marad magára tárgyával, abban a pillanatban segít neki környezete, vagyis gondolkodása magnetikus ereje mindent odavonz, amire a vonzás érvényes lehet. Ez a beszélgetés is éppen akkor kerekedett, amikor az Ízlés és kultúra című könyvön gondolkodtam, fogalmaztam magamban recenzióim mondatait. És ez a beszélgetés térített el az ismertetés és kritika hagyományos műfajától, szuggerálva, hogy itt rólam van szó, én is a műveltségi állapotok boldog-boldogtalan hőse vagyok. Nem lehetek tárgyilagos-kívülálló, hanem személyes és elfogult is. Először még szerettem volna dicsérni a gyűjtemény írásait; okosak, nagy tudást bizonyítanak, szenvedélyesek, tehát fontosságot tulajdonítanak maguknak, a világ dolgaihoz mérten kis terjedelmű tárgyat, az ízlést szinte emberi nagyságúvá fokozzák, gondolataikat szétfuttatják a tudás széles és szabad mezőin stb. De közbevágott a hang: „Ne írj verseket, mert érthetetlenek!” Hallgassak-e a hangra?

*

A faluban éppen bérmálás napja van. Vasárnap reggel a gulyás ostordurrogása int az élet természetes folyamatára, a teheneknek vasárnap is enniük kell a távoli legelőkön. A szomszédunk, aki bérmaszülő lesz, húsz éve gyónt, közös gyónásban bízik, mert ma olyan sokan akarnak, hogy nem jut idő a bűnöket egyenként fölsorolni. Íme, egy szívben repdeső vasárnap reggeli izgalom. S minden házban más: a gyerekek várakozása, az anyák bérmaruhás izgalma, ebédkészítési gondja, a plébános, hogy minden rendben legyen, hiszen fehér karinges papok és piros ministránsok kíséretében vonul át ezen a napon a főhatóság lila szegélyű fekete árnya.

Ezért a vasárnapért, ezért az izgalmas várakozásért, a dologbafeledkezésért, a dolgok közötti szökdelésért, a végső megkönnyebbülésért összes műveimet odaadnám, ha csak egy napra is ekkora hatással lehetnék az emberekre – sóhajtozom. De mégsem! Más az én munkám.

A vacakos (így nevezik itt) fölvonta téglaszínű sátrát a bérmálás hátterében. Krisztus az Olajfák hegyén, Kisjézus báránnyal, rózsaszín madonna kicsiben és nagyban, száz forinttól ötszázig már el is keltek, mire a püspök a szertartást befejezte.

– Én is akartam venni egyet a kisebbekből – mondja a harangozó Emma –, de arra mind megvették. A vacakos délben indulhatott vissza Pestre.

– Örüljön neki – szeretném közbevágni fölöslegesen. Csak magamra haragítanám. 1. istentelen vagyok, 2. szemtelenkedem vele (azért, mert Pesten lakom, már lenézem a falusiakat?), 3. nem tudom, mi a szép.

Valóságos, őszinte beszélgetés kezdődhetne így, mert képzelgésem nem alaptalan. Tapasztalataim állnak mögötte, melyek a mindennapokban törtek rám, vagy amiket író-olvasó találkozókon, szociográfiai munkálatok közben gyűjtögettem. Sokszor merénylőnek éreztem magam, sokszor kis akarnoknak, aszerint, ahogy az események kényszerítettek egyikre meg a másikra.

*

Csüggedt óráimban arra gondoltam, vajon szükséges-e az embereknek a korszerű ízlés? Elmerengtem a korszerű szónál, miért teszem én oda ezt a jelzőt? Csendjük háborgatása miatt? Nem fontosabb nekik, hogy az átlagos ízlésbe illeszkedve érezhessék jól magukat, észrevétlenségükkel élhessenek egymás között családiasan? Van benne valami. Hajdani főbérlőmet megsértettem, mert nem tetszett az a tévéműsor, amiért ő rajongott. Otthagyott piros arccal. Azután már csak abban bíztam, bolondnak tart. De mégsem tarthatott bolondnak, hiszen írásaim jelennek meg, hallotta hangomat a rádióban, látta a képernyőn arcomat – ezért a lehetőségért egy fajkutya árát is kifizetné, én meg pénzt kapok érte. Itt valami baj van – gondolhatta –, ugyanazt az intézményt bántom, amelyik engem közvetít. Nem bolond vagyok, hanem szemtelen, szemtelen albérlő, alsóbbságomból így akarok fölülkerekedni.

Nagyon nehéz a szakállasnak száz borotvált között, a nagyhajúnak a rövidre nyírtak között. Nagyon nehéz a költőnek olvasói előtt, ha nem adja olcsón. Koros ismerősöm nagy hajú stoppost nem vesz autójába, mert a nagyhajúaktól minden kitelik, s eredménytelenül figyelmeztetem a rövid hajú gyilkosokra őt, az ügyvédet. Aki a verset nem érti, szerzőjét tartja merénylőnek, bolondistókságunkból ide jutottunk.

Fiataloknak beszél a püspök (furcsa, két hónap alatt két püspököt is láttam-hallottam): „Kocsink előtt lány kerékpározott, amikor közel értünk hozzá, fiú lett belőle, nagy hajú fiú. A tehén nem akar fülemülehangon énekelni, nem akarja megváltoztatni a törvényt.” Kuncogva odasúgtam szomszédomnak: „Ő meg egy szoknyában járó férfi.” Ám, a püspök nagy hatású beszéde káromlássá erősítette motyogásomat. Győzött a logikátlan érv, a közízlés helyi szintjét használta ugródeszkának sikeréhez.

Egész életem efféle ütközésekben telik el, mégis folytatom tovább. Elmegyek író-olvasó találkozókra, még akkor is, ha sértegetéseimből fakadó lelkiismeret-furdalásban élek. A lelkiismeret is bántani szokott, mert nem lehet az embereken átlépni flegmán. Aki azt mondja nekem, hogy érthetetlen és oktalanul pesszimista vagyok és beteg vagyok, netán pszichopata, mert fiatalon gondolok a halálra – községe megbecsült nyugalmazott tanítója, ma a népfront elnöke, generációkat nevelt föl, talán védőügyvédeimet is a vitákban.

Sokszor azt gondolom, akinek giccs lóg a falán, embernek is értéktelen. Aztán találkozom kiváló elmékkel, vezetőkkel, szervezőkkel, munkájukban korszerű emberekkel, ízlésükben reakciósokkal. Nagy a zavarom. Ingerelhetem-e őket kérdéseimmel: „Mit olvasott utoljára? Melyik magyar írót szereti? Ismeri-e Picassót, mi a véleménye róla?” – mikor éppen közössége jobb életén gondolkodik, az anyagi javak növeléséért és igazságosabb elosztásán fáradozik, rólam meg azt hiszi, olyan vagyok, mint a költségvetésben a kulturális alap, beletolakszom sokszor megfontolt terveibe. Szőllősi Gyula írja a cikkgyűjteményben: „Hajdú-Bihar megye egy 1965-ös ilyen irányú tsz reprezentatív statisztikai felmérése 17%-os átlagos felhasználást mutat, de kirívó példaként érdemes feljegyezni, hogy egy esetben kulturális alapból 54000 Ft-ot pálinkára fizettek ki.” Lehet, abban a pálinkás téeszben jól éltek az emberek. S lehet, van olyan téesz, ahol a kulturális alapot nem 17 százalékig, hanem 100 százalékosan használják föl, mégis rossz az egész gazdálkodás, rossz az emberek élete is. Hova álljak? Ha elfogulatlan vagyok, és nem a magam ügyét hajtogatom, mint a papok isten titokzatosságába rejtett fontosságukat, akkor lemondok a szegények nagyobb kenyere miatt a lelkeket fölszabadítani akaró küldetésemről. Mégis ingerel ez a konfliktus, és tudom: az anyagi fölszabadulás szellemi fölszabadulás nélkül félszárnyú madár, talán repülhet tehetetlensége következtében, de leszállni és fölszállni sohasem tud. Ezek után már azon is merenghetek, megdöntvén földi tételeimet, hogy a pálinkás téesz pillanatnyi jót ad, a szegény, kulturális alapját teljesen kihasználó meg nagyobb jövőjű, mert le és föl is tud szállni.

*

Ne haragudjanak e hosszú kitérőért az Ízlés és kultúra című tanulmánykötet elméleti gondokat feszegető, tisztázgató szerzői: sokat tanulhattam tőlük, nélkülözhetetlenek. Engem művelődésünk tízéves állapota érdekelt elsősorban, azok az írások, amelyek bemutatták a hatvanas évek művelődési helyzetét, a jelentésszerűek, az ország ízléstérképét megrajzolók.

Az állapotrajzok nagyon nyugtalanítanának, ha nem intenének türelemre a kultúra lassúbb mozgásának történelmi tapasztalatai. Társadalmunk közízlése múlt századi. A vizsgálatok a hatvanas évek elején 3:1, a végén 2:1 arányban mutatják ezt az igazságot a 19. század javára. Jókai, Mikszáth, Lev Tolsztoj, Gárdonyi közé csak Passuth, Berkesi, Szilvási, Fekete István keveredik egyértelműen: Munkácsyhoz, Szinyei Merséhez Picasso – talán sznobságból is. Jellemző, hogy négy mai magyar festő sorrendjében, mikor csak négyük között lehetett rangsorolni, Kondor Béla az utolsó az összes megkérdezettnél, a magyar piktúra egyik legnagyobbja, akire még csak az absztraktság sem fogható.

A hatvanas évek végének a maihoz közelítő tendenciája inkább romlást mutat, ha az irodalmi értéket nézzük. Talán még a szociológiai vizsgálatok eredményei is serkentettek néhány írót, mint valami piackutatás, a romantikus ízlés kielégítésére? A maiság látszatában teremtettek álromantikát, álmaiságot. Akkor már inkább maradtunk volna a régieknél.

Szegény Jókai Mór, csodálatos írónk, lassan ízlésünk bűnöse lett, gyermetegségünk szimbóluma. Pedig százszor inkább az ő zsenialitása, mint a mai lektürbestsellerlovasok! Tudom, a szociológusok nem úgy ítélkeznek, ahogy az állapotot jelölik nevével. „A jelenlegi helyzet speciális problémája, hogy – remélhetőleg átmenetileg – jelentősen meggyengült annak a klasszikus irodalomnak a pozíciója, amely (a mai irodalom bizonyos »középhelyzetű« vonulatai mellett) a legnagyobb eséllyel lenne felhasználható e szakadék áthidalására” – írja okosan Gereben Ferenc. Megvizsgálta a rétegízléseket ehhez a következtetéshez.

Az értelmiség első írója 1962-ben Jókai, Mikszáth, Fekete István; 1968-ban örvendetesen Németh László, aki az első vizsgálatnál ötödik, de most a két múltszázadit kiszorítja Passuth. „Legegyértelműbb az értelmiségieknek Jókai említésétől való tartózkodása.” Sejthető, hogy letagadják, valószínű, hogy úgy érzik: Jókai szeretete műveletlenségükre vallana. (Szereztem némi tapasztalatot a felmérések esetlegességeiről, tudom, hogy a kérdezettek olykor maguknak sem merik bevallani, amit szívük mélyén éreznek: azt mondják, ami jó színben tünteti föl őket. Ehhez pedig tájékozottság kell, a normák bizonyos ismerete, mely az értelmiségieknél és az alkalmazottaknál nagyon elképzelhető.)

Valaha olvastam a pedagógusok hiányos irodalmi műveltségéről, most, ebben a könyvben színházi érdeklődésük irányait tapogatta Tar Károly. A debreceni Csokonai Színház leglátogatottabb előadása a közép- és az általános iskolai tanárok esetében a My Fair Lady. „Az összevetések után megállapíthatjuk, hogy (…) a színházi látogatottság nem felel meg a pedagógusoktól elvárható követelményeknek” – írja.

A tapasztalatok elszomorítóak. Öreg magyartanárok, ismerőseim, megálltak Aranynál és Móránál, a további irodalomtörténet számukra csupán kötelesség, a szív alig dobog, de hadar a száj. Kötelességből is szeretni kellene az egész irodalom folyamatát, szívüket hozzá kellene edzeni. Ismerőseimnek még magas korukra tekintettel sem bocsáthatok meg teljesen, mert a pedagógusokra számíthatunk elsősorban: hivatásuk természetes követelménye ez. De hát mit tegyenek, ha fizetésüket túlórákkal vagy baromfitenyésztéssel kell kiegészíteniük? Könyvre, színházra, tárlatra hol az idő? Legföljebb a televízió elé ülhetnek le, fáradtan.

Értelmiségiek, alkalmazottak, munkások, parasztok ízlésének lépcsőin haladva érkezünk az elgondolkoztató következtetéshez, amit Zoltay Dénes ilyen tapintatosan fejez ki: „Ami a szocialista ízlés formálását illeti, aligha van okunk túlságos elégedettségre.” De azt se felejtsük, mibe került, míg ezek az osztályok, rétegek mai helyükre följutottak. Hajdú-Bihar megyében, az 1960-as népszámlálás szerint, a hét éven felüli lakosság 78,7 százaléka az általános iskola VII. osztályánál alacsonyabb iskolai végzettségű volt (ennek csaknem 70 százaléka a paraszti lakosságból). Egy 1964-es vizsgálat szerint a parasztok 40 százaléka vesz könyvet a kezébe, s ebből 10 százalék rendszeresebben. A kalendáriumok idejéhez képest nagy mennyiségi fejlődés. De ma is mindennapos a látástól vakulásig tartó munka, a szövetkezetben és a háztájiban együttesen munkanapjuk ma sem lett sokkal rövidebb. És az olvasás is munkát okoz nekik, mert aki az általános iskolát sem fejezte be, belefárad a betűkbe, megerőlteti a szemét, elálmosodva félrerakja a könyvet. A televíziók is elsötétülnek kilenc óra táján.

*

1974-et írunk. A múlt évtized állapotai alig változhattak, csak mint a gyalogos két kilométerkő között, hosszú útja közben. Néhány említett tapasztalatom is szinte írásom idejében adódott. „A modern festészet és szobrászat több mint fél évszázados késéssel jut el még a képzőművészet iránt leginkább érdeklődő rétegekhez is” – Bánszki Pál következtetése szerint. De ha az átlagember a száz évvel ezelőtti ízlésben érzi jól magát, az akkori legnagyobb értékeket vajon már elfogadja? Még azt sem úgy, ahogy azok az értékek megérdemelnék. Tud-e igazán gyönyörködni Petőfi verseiben, akinek József Attila érthetetlen? Az egyik vizsgálat szerint a megkérdezettek jobban szerették a névvel jelzett Petőfi- és Ady-verseket, bár a szakértők sokkal gyöngébbnek tartották azokat a névteleneknél.

Ki merné már Petőfit elítélni? De az értékek csak korunkból visszafelé ragyoghatnak. Szereti a közönség azokat a mai műveket, amelyek 19. századi formákban teremtődtek, de ha az elavult forma meghamisítja a mai tartalmakat, a hamis tartalmak meghamísítják kortársaink ítélőképességét.