Vásárfia emlékeztetőnek

Ugrójancsit árul egy siketnéma öregember a kapuban. Megveszem, mert pontosan hasonlít a gazdájára: ábrázata, festése, szögelése, madzagolása, szomorú esetlensége. Tíz forint.

Ismerősöm, aki bányamentő, fúrót keres. Nem talál. „Mindig az nincs itt, amit keres az ember. Nem is olyan fontos.” Lehet, hogy játékom juttatja eszébe; ő még bányamanót is látott valamikor, de nem hisz benne, mióta a bányaomlás félméteres üregében négy órát élt át.

Húsz éve voltam vásárban utoljára. Most jutott csak eszembe. S az is eszembe jutott, micsoda élményektől fosztottam meg magam. Ha nem lenne ez a húszévnyi űr, megírhatnám a vásárokból hazám történetét is. Én csak azt hallottam, nem megy már a vásár. Bedugaszoltam emlékeimet, s most a dugót kihúzván napok óta boldog vagyok. Nemcsak a gyerekkor, hanem minden látványos ünnepem miatt. A jelen gyönyörűségét hadd ragyogtassam be a múlttal, még akkor is, ha a világosságban netán fölösleges.

A pécsi holmik kidobálva bőröndömből, itt hevernek az ágyon: nyers kendervászon, kékfestő abrosz, fekete bársony, lila hímzésű pruszlik, csipkézett aljú vászonszoknya, fehér vászonterítő fekete-vörös csíkozással.

A terítőt vállamra rakom, fölteszem régi koronámat, magamra képzelem az aranygombos, kreppszövésű inget, melyet már megvenni nem volt pénzünk, és visszaálmodhatom magam oda, amit elvesztettem s most újra megtaláltam.

Persze, nem ebben az öltözetben vagyok karácsonyi pásztoroló. Akkor nagy kócszakállal, apánk kinyomott tetejű kalapjában, kifordított rongyokban jártunk, s behasaltunk az ünneplők széke alá, hadarva istállókban tanult mondatainkat. István napján regöltünk, köcsögdudával hüppögtük tele a havas-sáros estét, mikor a szobákban melaszos süteményekkel csiklandozták szájukat a lányok, a negyvenes évek végén. Dolgunk végeztével megálltunk az utcai lámpa alatt osztozkodni, verekedve és csúfolódva. Nyúl Lacit megvertük, mert többet akart, hiszen övé volt a duda.

– Enyém volt a dúda! – mondta pestiesen. Kicsúfoltuk, mért nem így beszélt:

– Enyim vót a duda!

Tíz-tíz forint gyűlt össze fejenként. Óriási pénz! Csodálatos dolgokat vettünk rajta. Nyúl Laci vaskorcsolyát, én meg a Természettudományi Kiskönyvtár füzeteit. Akkor tudtam meg, milyen kicsi vagyok, ha a Nap mákszem az Antarisz-csillaghoz, az Antarisz a Denebhez képest. Zseniális nagy tudósnak hittem magam, és papírszögmérővel mértem a Holdat kiskertünk korhadt oszlopához. Így jutottam el a regöléstől a csillagokig. Törvény szerint, hiszen csillagokból regöltünk az ablakok alatt, és facsillagokat rúgtattunk, papírkoronás háromkirályok.

Csenevész folytatói voltunk a régi szokásoknak. Mintha az utolsók. Sok mindenben utolsók és kezdők a negyvenes évek végén. Fals hangunkat, összezagyvált versezetünket csak gyerekségünk miatt bocsáthatták meg. Én meg most már azért tudom megbocsátani, mert gyerekkoromban nem a Stille Nacht-ot énekeltem, mint most lányaim a karácsonyfa alatt. Kivesztek a cselekvő szokások. Vagy mégsem? Hiszen már húsz éve nem voltam vásárban, s most mégis rátaláltam. Hátha megint visszatérünk a hagyományok örömeihez, a folyamatosság törvényéhez.

Oldalra nézek a vásárfiákhoz, és elmosolyodom. A falvédő miatt majdnem megvert a kereskedő, mert nevettem rajta, talán naiv örömömben. Sokan tehették, ha idejutott. Sok ellenőre is lehetett. Közreadom a falvédő „művészi” jegyzőkönyvét: „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A falirat körül rácsra futtatott rózsák félig kinyílva, leveleik előterében (13 rózsa és 45 levél), melynek együtteséből egy díszkapu alakját láthatja a figyelmes szemlélő a fehér mezőben kéklő szöveg körül. A rózsák legnagyobbikának alsó szirmából, mert a díszkapu teteje közepén foglal helyet, egy rózsafaág emelkedik függőlegesen rózsával, bimbóval, nyolc levéllel. Ezt az ágat jobbról és balról szemléli két galamb. Nem tudható, hogy a leszállás vagy a fölszállás pillanatában-e, vagy éppen akkor, mikor még nem döntötték el, melyik szálljon a másikhoz. Dilemmájuk nagy lehet. A jobb oldalinak a bal szárnya nyílódik repülésre, vagy ölelésre, de a jobb oldali bal szárnya testhez simuló, a bal oldali galambé meg leeresztett. Tehát a jobb oldali udvarol a bal oldalinak. Ő a kidolgozatlanabb. A bal oldali, mintha a hátán szándékozna elrepülni, s mert erre képtelen, ez a póz inkább a félelemé. „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A két főnév között nincsen vessző, de a főnevek és az ige között van. Melyik következik egymásból, a nyelvi vagy a grafikai otrombaság ezen a szép fehér kelmén, ezzel a szép kék festékkel, ebben a népi hímzésmintákból összetákolt, textilre nyomott álkeretben?

Az árus elfordult tőlem nevetésem után, és másokat szolgált ki. Ideges, de fensőbbséges volt. Van iparengedélye. A falvédőt mégis megvehettem húsz forintért. Miért kellett, nem tudom.

Első emlékezetes vásárom a kertai, 1946-ban. Biztosan egy állatot akartunk eladni. Anyám fogta a kezemet, el ne vesszek. Odament velem, ahova akartam, ez volt egyszerűbb: a fia nem lóg meg a hóna alól.

Az állatok nem érdekeltek, mert ismertem viselkedésüket udvarunkból. A kucsma- és csizmaárusok nagyon, mert versben kínálták portékáikat. De mindenkin túltett a könyvárus. Arcára nem emlékszem, hangját már imitálhatnám, szövegét sohasem felejtem:

Nem volt pénzünk, vagy nem akarták megvenni szüleim azt az egyforintos kalendáriumot? Nem is kellett, nekem az a hang volt a jó.

Aztán apámat kerestük. Csak a lovaknál vagy a borsátorban lehetett. A lovaknak, mikor éveiket akarják megtudni a fogakból a vevők, olyan sárgászöld fogsora és halvány rózsaszín szája nyílik, mint a bábszínházi sárkányoknak. Futtatják őket, terhet húzatnak velük, véknyukat csiklandozzák, simogatják. A gazda fölül a bakra, és hajtja a fogatát körbe-körbe. Testtartása egyenes, az ostor lobog a szélben bojtos sudarával. A gerinc az ostornyéllel párhuzamos. Az ülep hajlata a hátsó saroglya kicsinyített mása, az első saroglya vonala, akár a gazda hasa.

A pécsi lóvásártér üres. Néhány rossz lovat vizsgálgatnak a vevők. Láttam egy olyan fehéret, nagy, kiálló csontú volt és buta, mint a halál. Taknyadzott és prüszkölt, tüdeje fújtatott. Mégis megvették abból a térből, melyet a teknővájók kerítettek körül, akkora teknőkkel, miknek már értelme sincs. Földarabolt mammut lesózására valók. Lovakat csak cigányok adtak-vettek.

Az igazi üzlet most már a téesz-istállókban és irodákban folyik. Láttam néhány borjút a korláthoz kötve búslakodni, egy sovány tehenet fekve kérődzni a sárban. Kirakodóvásár ez, meg ócskapiac. Vehetünk szenes vasalótól sokác ingig mindent. Jót és rosszat. S nem éppen olcsón, a divat miatt. Egy női blúz 180 forint, az aranygombos férfiing 350, a kékfestő abrosz 80, a piros-fekete csíkos, házi szövésű vászon métere 110. Mondtam, nem éppen olcsón, a pécsi vásár régi áraihoz viszonyítva. Azt beszélik, nemrég ezeket a népművészeti csodákat fillérekért tukmálták. Örülök, hogy az eladók most már az áraikkal valamennyire megbecsülik magukat. Megéri annak, aki megtalált ragaszkodását méltathatja.

Míg a cigányok lovaikat adták-vették, asszonyaik függőleges babiloni teknőik előtt ácsorogtak, arra a dél-szerbiai cigánylakodalomra gondoltam, melyet 1967 őszén éltem át.

Fölragasztott cigarettákra lövöldöztünk légpuskával. A céllövölde reklámja vigyorra ingerelt, keveredett benne a döbbenet és a mosoly. Kétmázsás öreg cigányasszony könyökölt egy kalitkára. A kalitkában meztelen csecsemő ült cuclisüveggel. A gyereket nem zavarta a závárzat csettegése, az öregasszony mozdulatlan szobor. Micsoda barbár lelemények fakadnak a népünnepélyekből, s ugyanakkor a stílus is szabaddá és elegánssá válhat! Az ifjú pár régóta együtt élt, csak a nagy lakodalomra nem volt pénzük a dohányszüretig. Meg kellett várni, hiszen az egész cigányváros számított a mulatságra. Utcányi asztalsor, demizsonok, rakijával töltött sörösüvegek, rostonsültek füstje, illata. A téren meg a kóló. A menyasszony homlokára ezüst sztaniolpapírt ragasztottak sziromként, fehérbe öltöztették. A fehérből és az ezüstből úgy ömlött a fekete haj, mint a távoli erdők feketesége a hóra alkonyatkor. Mert alkonyatkor megindultunk a tanácsba házasságkötésre. Mindenki elfelejtette, hogy vasárnap nincs hivatal. Nem baj, majd holnap. Folytatódott a kóló a sötétben égő papirosok kígyóiba csavarodva. Mi, tapintatos idegenek, néztük és gyönyörködtünk oldalt, akár a pécsi lacikonyhák előteréből a kerekedő magyar, sokác, cigány, sváb mulatságot.