Egy álom következményei

Anyám bérelt háza végén, a tulajdonosok istállója fölött, valami hajnali félhomályban pattogni kezdett a szelemengerenda. Mi, szomszédok és utcabeliek, akik együtt nőttünk föl pásztorkodásban és iskolában, horgászzsinegeket kötöttünk rá a földről, törött cserépedények, orvosságosüvegek és elkoptatott zablák fölül próbáltuk egyensúlyozni innen is, onnan is. S megjelent közöttünk egy öreg fehér vászonnadrágban, melynek madzaggal fölkötött bokarésze körül a gyűrődésekben trágyalé-kávéfoltok barnállottak, és szakálla is malátakávé-színű volt.

– Ej, fiúk, el van rontva ez a mi földünk, beszakad, recseg-ropog, pattog. Nem jól csinálták ezt meg. Legjobb az ott, ni!

Fölmutatott egy fénygömbre, a Jupiter távcsőből nagyított képére az égen.

– Bolondokat beszél, papó! Ott igen-igen hideg van.

– Na, persze! Jól be kellene fűteni.

Tavasz óta nézek a kertben egy rózsatövet. Leveleit kihajtja tüskéi fölé, bimbózik, nyílik, elhervad, de még szirmait is úgy ejti a földre, mint kezét a menyasszony a vőlegény kezébe. Minden pillanata az arák boldogsága, és nem tud róla semmit. Már majdnem annyira együtt vagyok vele, mint a gyermekemmel. A rózsa nem érzi, milyen boldog lehetne, ha tudata volna. A gyerek tudja már, hiszen nevet, bár a rózsa pírja is a lét mosolya. Boldog lehetne, mert nap-, levegő-, éj- és harmat-kapcsolatban van. Kiteljesedik sorsában. Szeretném, ha gyerekem is kiteljesedhetne. 2000-ben tölti be 28. évét. Túlnő ezen az ezreden, s a következő elején teremt majd családot, eszével és kezével hozzáad valamit a fölsejlő világhoz. Ha egészsége, ereje engedi, akkor meg is teszi bizonyosan. De boldog lesz-e? Bízom, egészségét és erejét a tudomány megvédi, és közös haszonra szervezi. De mi adja meg neki azt a teljes állapotot, amit a rózsa él, amit tudhatna az élő rózsa. Neki a családot, a nemzetet, az emberiséget kell megéreznie, s amellett ugyanazt, mint a rózsa. Nem akarok szégyenkezni, mikor majd öregségem karosszéke elé jön.

Miközben összes figyelmünkkel és erőnkkel tartottuk a tetőt horgászzsinegen, s a hajnali fény a kertekig nyújtotta árnyainkat, megszólalt a malátakávé-szakállú öreg:

– Ti még nem néztetek az istállóba, fiúk? – s miközben a félig nyitott ajtóra mutatott, így folytatta. – Nincs abban semmi más, csak lerágott kukoricaszár és poros alom. Mi értelme a ti dolgotoknak? Menjetek a vásárokba, vegyetek jól tejelő teheneket és piros-tarka kisbikákat, selyemszőrű üszőtinókat.

Szétszéledtünk. A horgászzsinórok összepöndörödve kigurultak kezünkből, mint az ezüstkarikák. Alkudtunk, vettünk, a szomszéd Pisti még lopott is, de nem árulta el, honnan. Mire visszatértünk, bedőlt a tető, léceire fölcsavarta, törött cserepeivel szétszabdalta zsinórjainkat.

– Most aztán kezdődhet a munka! Előbb építsetek karámot, a karám sarkába zsúptetőt addig, míg el nem készültök a házzal. A fundamentum ép, válogassátok ki a jó gerendákat és cserepeket. A tömésfalat ne kíméljétek, az volt az oka, hogy a tető összedőlt, tégla és beton kell helyette. Most már mindent tudtok. Meghalhatok.

Valamikor nem gondolkodtak különösebben a műveltség szükségességéről, együtt voltak a dolgok. Lám, most az öregembernek kellett figyelmeztetni arra is, üres az istálló, és csak lerágott kukoricaszár és poros alom. A tudatlan rózsa magyarázta meg a boldogságot. Mi tanítja meg a lányomat látni, hallani, szagolni, magából és a világból növekedni, mi tanítja meg az elmúlásra? Ha nem ismerem szülőföldem fáit, madarait, ember-lakóit, ha nem tudom elképzelni azt a földet, amelyen állok úgy, hogy közben halljam a szekerek zaját, érezzem a régi nyár melegét, a verejték, a vér és nászi test szagát, akkor még fölfújatlan léggömb sem vagyok, csak pötyörödött mása a szélfújásban. Olvashatok, ha nem sírom el magamat a szomorúságon, és nem tudok fölmosolyogni belőle. Hiába minden újságrendelés, könyvtári adat, klub-belépő, ha csak elfelejtem miatta magamat és a világot. A műveltség okos ébrenlétem fönntartója legyen és ne altatóm!

Mi inkább az üres istállók fölötti háztetőkről gondolkodunk. Nem tudom, hogy nem éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj volt-e az a vászonnadrágos öreg. „Ezer meg ezer munkás éjjel-nappal végkimerülésig dolgozott, szedett, nyomott millió és millió szót, a posta széthordta egész Oroszországba, mi meg egyre többet és többet tanítottunk, tanítottunk és tanítottunk, és sehogy se győztünk mindent megtanítani, és mindnyájan mérgelődtünk, hogy kevesen hallgatnak ránk. Furcsa, de már értem. Az igazi, a legbensőbb meggondolásunk az volt, hogy minél több pénzt és dicséretet akarunk kapni.”

Majdnem tízéves, szívből jövő, naiv munkám a népművelés intézményeiben sokszor késztetett efféle kifakadásra. Intézményeim dicséretében éltem, pénzéért és dorgálásaiban. Láttam, ahogy kartársaim dolgoztak, lelkesedtek, „behozták az embereket”, pénzkeretüket fölhasználták, munkatervüket teljesítették, és szolgálták a statisztikákat megnyugtatásul. Mintha minden a legnagyobb rendben ment volna.

De közben a számok közül kihullottak az emberek, mert a közösségek helyébe intézmények álltak; olyanok lettek, mint a hangszórók a villanydúcokon. Egy ideig harci indulókkal követték a munkába induló embereket, aztán meg mézet csöpögtettek rúzsos vagy rúzsellenes ajkakról a hazatérők fülébe; a politizálást háttérbe szorította a divat. Közösségek helyett, az együvé tartozás helyett a sztárokhoz tartozás ideje jött el, bár sok művelődési intézmény ekkor hitte legbiztosabban nagy pedagógiai eredményeit; azt hitték, hogy közösséget teremtenek, pedig csak sztárkultuszt teremtettek. S miközben mindez történik körülöttünk, az alkotó korban lévő emberek begubóznak, közömbösek, és gyermekeiket is közönyre szoktatják, gyermekeiket magukba fordítják, ellenük fordítják, s nem is gondolnak a jövő ezredévről.

Július vége felé félek elmenni rokonaimhoz mostanában. Unokahúgaim és öcséim évente érettségiznek, és fölvételiznek az egyetemekre. Környezetük tele van nyugtalansággal, mintha örvénybe kerülnék, lehúz és kivet, megpörget engem is. Nem tudok segíteni, s úgy érzem, minek is kellene ezeken a jófejű, kedves gyerekeken, hiszen érettségijük jeles és kitűnő, s oda törekszenek, ahol hivatásukra nevelhetnék őket. De már minden más ahhoz képest, mikor én fölvételiztem az egyetemre, s nem is tudtam ennyit, mert az oktatás válságos korszakában jártam a gimnáziumot, az ötvenes évek elején.

Gyerekkoromban még voltak kiváló iskolák a környékünkön – Veszprémben, Pápán. Aztán új középiskolákat alapítottak a járási székhelyeken a művelődés demokratizmusa jegyében. Polgári és általános iskolai tanárokat neveztek ki a gimnáziumokba. Nyelvet úgy tanultunk, hogy a tanárnőnk néhány leckével járt előttünk. Kilencévi tanulás után sem tudok oroszul, csak nyökögök. Két hónapig szerettem egy orosz asszonyt, többet köszönhetek neki, mint annak a kilenc évnek, annak a nem tudom hány tankönyvnek, amikben Zoják és Matroszovok, hősök és fasiszták támadtak föl a cirill betűk alól, s egy pohár vizet sem tudtam volna kérni. Csak azt tanultuk, ami a tankönyvben volt.

De ha akartuk, egyetemre juthattunk, elbúcsúzva szüleink keményre dolgozott kezétől. Az egyetemeket magunkhoz csökkentettük és föl is emeltük, s az első szigorlatig sem voltunk már azok a mostanában sokat emlegetett hátrányosok, akiknek örök hátrány lesz a sorsuk.

Nekünk, a mostani harminc-negyven éveseknek kellene megteremtenünk az új művelődés alapjait, ránk várna a legfontosabb munka. De megtehetjük-e? Micsoda szégyen, hogy mi, munkás-paraszt származású értelmiségiek, az intelligencia dereka, elégtelenek vagyunk arra, hogy unokahúgainkat és öcséinket fölneveljük, és fölvegyük az egyetemre. Kéthetes tanfolyamokkal nem lehet segíteni. S miféle középiskolák azok, amelyek négy év alatt nem tudják tanítványaikat fölkészíteni? Nincs jó tanítási szellem? Nincs könyvtár, hozzáértő tanár? Aki érettségizik, az egyetemre, főiskolára érett, tudása és hajlamai szerint életre érett. A munkás-paraszt, vagyis a hátrányos helyzetben lévők, az F-esek már majdnem olyan társadalmi gondoskodást kívánnak, mint a cigányok.

Sajnálattal nézem sorsosaim ifjúságát – kiszorulnak, visszaesnek: „csak” fönntartják az országot.

A szomszédék krumplit válogatnak az udvaron villanyfényben. Az utcai kispadról szobánkba hallik a beszélgetés.

– Na, persze, a Rozink az megkapta a jó nyugdíjat, a pap-szakácsné, ezer forint… De hogy én mennyit kapok majd, azt csak a rosseb tudja, meg az a nagy büdös… Ugye, a papnál volt szakácsnő… Most is levontak a nyolcszázból háromszázat, aszongyák… Maga csak ne panaszkodjon, megárt a szívének… Én megyek, megnézem a tieviet… Na, jóccakát!

Akarattal idéztem a tájszólásos beszélgetésből a televízió rövidítését elhangzott formájában. A tájnyelv annyira magához változtatta, akár a televízió a táj lakóit. A szomszédék bekiáltanak, rögtön kezdődik a „Minden lében két kanál”, ők is abbahagyják már a krumpliválogatást. Nem megyek – mondom –, dolgozom. Elképzelem, mit gondolhatnak rólam. Erre megmérgesedem, s ezt füstölgöm magamban: „Csak nézzétek! Engem nem érdekel üres bámulásotok a sötétben. Nem szóltok egymáshoz semmit. Éppen úgy veletek lehetnék, mint ahogy elmehetnék. Én beszélgetni akarok! Értitek? Inkább az anyám mellett ülök a konyhaszéken, akivel már nincs semmi mondanivalónk, mert mindent tudunk egymásról. Inkább az utcai kispadon egyedül nézem a templom fölött a holdat.”

Pár év óta van nekem is készülékem. Az első napokban élveztem mindent, mert ahogy mondani szokták, szobámba jött a világ. Akkoriban úgy éreztem, versenyképes lettem, hiszen én is beszélgethettem másnap a Kék fényről, a Nyitott borítékról, a Ki mit tudról. Ismerőseimnek mondhattam, láttalak. Tehát, mint az időjárást emlegető földműveseknek, volt egymásnak felszínes mondanivalónk. Aztán hamarosan észrevettem, mi egymás között arról beszélünk, amit mások akarnak. Nem a magunk dolgairól, hanem érdekes vagy érdektelen dolgokról, s csak annyira közügyekről, amennyire velünk is megtörténhetnek. Amikor a tévét bekapcsoltam, lekapcsoltam saját magamat, s amikor a műsor befejeződött, én még nem lettem önmagam, betolakodott álmomba is. A rádióm hallgatott félreeső sarkában. A könyvek nyitatlanul emelkedtek asztalomon. Helyettük irodalmi másodlagosságok, nagyszerű művek halszálkává kopasztva, megrágott és kiköpött húsdarabokkal. S ami jó volt, azt sem gondolhattam végig, kioltotta a következő műsor.

Csak véleményem lehetett, s ebben még a lónál is rosszabb voltam, mert a ló legalább nem iszik állott vizet és mosatlan vödörből. A véleményt a legprimitívebb válasznak tartom, hiszen megelőzi a gondolkodást, és műveltséget csak gondolkodásból lehet teremteni, és fordítva. Ha elvesszük a gondolkodási lehetőségeket és alkalmakat, akkor csupán informált, izolált egyedek társadalmát teremthetjük meg. S az elszigeteltség magánakvalóságot szül, drága kovácsoltvas kerítéseket a telkek köré.

Okolni a tévét – mindennapos. Az én véleményem sem új, csak annyira egyedi, amennyire tapasztalataim szerint engem is foglalkoztat. Az sem fölfedezés, hogy okolni a tévét – az ország közérzetének, közgondolkodásának következménye. Mégis vállalnia kell felelősségét. 1965-ben szülőfalumban 18 készülék volt, ma majdnem minden háznál. Akkor még azt szerettem volna, ami most van. De kilenc évvel ezelőtt még a családok közötti kapcsolatokat segítette: egymáshoz jártak, megnyíltak egymásnak, most magukban maradnak. Több időt töltenek egy riporterrel, mint a szomszédokkal, s legnagyobb örömük lenne, ha a híres riportert életben is látnák.

Szülőfalum boltjában meghívott a barátom egy sörre. Akik sört akartak, de nem volt erejük-idejük elsétálni egy kilométerre a kocsmába, ide gyűltek össze még egy-két órára. A boltosné zárás előtt még a cigarettázást is megengedte.

– Hány gyereke volt Jákobnak? – kérdezte valaki mindenkitől. Rám nézett a legvárakozóbban, de úgy, hogy el ne áruljam addig, míg gondolkodnak a többiek. Mindenki mondott neveket. Fogalmam sem volt az egészről. Mert Jákob gyermekeiről semmit sem tanultam, s akárhányszor olvastam a Bibliát, nem jegyeztem meg. Ó, Ruben, Simon, Lévi, Júda, Izsakhár, Zebulon, József, Benjámin, Dán, Nafthali, Gád, Aser s Dina, te lány! Előjöttetek az öregek ősz fejéből, s ott, a vaníliaszagú pult előtt álltatok a parasztok között, bár egy fityingetek sem volt. S rám meredtetek, mert nem ismertelek, s a kérdező szerint sem ismertem a Bibliát elejétől végig. Szégyellhetem magam. Pedig ott, közöttük én voltam a tanult ember. Ez a kétség gyötör, tudnom kellett volna-e? S ha ilyen alapvető dolgot nem tudok, akkor mit ismerek a világból? Melyik a búza, melyik a rozs? Akkor döbbentem rá, a fundamentum sem ép, amit az álomi öreg még elhitetett velünk. Nekem nem tanították a zsidó és a görög kultúrát, európai szellemi létünk alapjait. A parasztnak több köze volt hozzájuk, ó, Priamosz, mikor a márciusi árpavetésből a lovakat kifogva olyan természetesen ment el nagypéntek délután három órakor a Jeremiás siralmaihoz. Akkor, ott, azok az emberek több kapcsolatban voltak a tudással, mint én, aki ugyan mégiscsak valamit tudok, csak nem vagyok tudásommal a rózsa és a Nap kapcsolatában.

Elmondok két történetet, hogy megérts, bár még csak a babák, madarak és a szomszédasszonyok nevét tudod kiejteni. Mondom – elmondok két történetet a megtartó közösség kis példáiként. Az egyik idején még azt sem tudtam, hogy eljössz, csak egy álomi futkosó fiút szólongattam, aki valamivel sírósabb és akaratosabb volt, mint te vagy. Mikor a másik történet elgondolkoztatott, már reggeli kiflimorzsáidat szedegetted a délelőtti ágyból.

Néhány évvel ezelőtt egy dél-szerbiai ünnepségen föl kellett olvasnom versemet. A nyelvet nem tudtam, fordító nem lévén, a közönségnek akár a Szeptember végén-t is fölolvashattam volna. Bal vállamon egy kisördög ült, szüntelenül suttogta:

– Olvasd! Olvasd! Úgy sem érti senki. Legalább szép dallamos lesz, nem, mint a tiéd.

Közben a jobb vállamról a kisangyal éppen akkor húzott egy jó nagyot a fülemen, amikor a dobogóra álltam.

– Ugye, milyen szép a magyar?

– Minden nyelv szép! – válaszolta cseh szomszédom. S akkor, az ünnepség végén megszólított egy magyar asszony, Bácskából ment oda férjhez, ahol még állnak a hárem-házak, a törökbasa selyempalástját idézi a felhő, mintha csak most ment volna el, s arannyal hímzett kék palástját éppen hogy itt feledte volna.

Emlékemet a cigányasszonyok varázsolták elő életem poros dobozából. Rongyért jöttek hozzánk, megkapták azt a rossz cipőt, amelyben idegen földön jártam. Míg az egyik fölhúzott kötényébe gyűjtögetett, a másik könyveim és a te morzsázó gyerekkezed köré kerülve megkérdezte:

– Ezt maga mind fölolvasta?

Neki fölolvasás az, ami nekem olvasás, hiszen nem tud olvasni. Engem nyelvi tudatlanságomban megkísértett a tudásom, bizonytalanná tett, azt hiszem, a cigányasszonyt is, de mindkettőnket megmentett a hűségünk, kényszerített az igazságra, helyünk pontos felismerésére.

Megépítettük a házrészt. Föléje kitűztünk egy virágos-szalagos ágat. Egyik oldalán üveg volt, tele borral, a másikon üveg, tele verejtékkel. A bort megittuk, a verejtéket fönt hagytuk, hadd sósodjon, hadd párologjon! Az állatokat bekötöttük, s ott maradt, akinek dolga volt velük. Én megindultam az alkonyatnak, egy sárga lepke jött velem szemben, azt mondtam neki, ha visszajövök, akkor se legyél barna, maradj akkor is ilyen tiszta sárga.