A Tanár úr, hosszas bevezetővel

Miket érezhetett abban az időben a Tanár úr?

1952-ben végeztem el az általános iskolát falumban. Iratkozni Pápára akartam, három idősebb testvérem valaha odajárt, közelebb is lett volna. Lettek volna ott rokonok, falumbeli arrajárók, meg a régi híres gimnázium. De abban az időben helyeztek minket még Pápa kertaljáról is Tapolcára.

Indulok hát beiratkozni. Mielőtt fölült a buszra a felnőtt kisfiú, kért egy pohár sört a devecseri kocsmában, és két kézzel fogva itta meg. Mosolyogva adták, büszkén fogyasztottam. Nagyon megsértődtem volna, ha nem szolgálnak ki. Micsoda öntudat! – gondolom most, még abban is, hogy: – Merre a gimnázium? Ott volt a tó fölött, templomhoz ragasztva. Földszintjén, mint egy portásfülkében, beírt az alacsonynál valamivel nagyobb fehér köpenyes ember, kopasz, szemüveges. Boldogan ismerkedtem az utcákkal, kimentem a város szélére, ahol a Csobánc, Badacsony, Gulács, Szentgyörgy-hegy első gyönyörűsége jutott nekem. Leültem a ligeti padra, és a Sport csokoládét milliméterről milliméterre harapdáltam tűnődve, szinte már a jövő időben, mikor itt ülök majd a kora őszben, randevúra várva. Hogy szerelmesen, olyan természetes, mint egyetemi elsős korom kezdetén, mikor minden szép pesti nő közül válogattam kedvesemet. Csalódásaimról beszélni fölösleges. De természetes a pecsétképes Tapolcai Állami Batsányi János Általános Gimnáziumról. Olyan, mint az épülő ház, melynek csak az egyetlen, a legkisebb szobája lakható. Ám, lakni kell valahol, ha se fűtés, se világítás, se ablak nincs odébb – majd megcsináljuk!

Mi voltunk a második elsősök az iskola történetében, s mi voltunk az első kollégisták. A kollégium pedig a volt iparegylet kultúrhodálya. Az iparegyletet nem miattunk oszlatták föl természetesen. Még ágyak sincsenek benne. Én meg legelőször érkezem, buzgón félreértve a kezdés idejét, de hála istennek, megjött Dömötörffy, s nem kellett egyedül elviselnem az éjszakát. Mindig szüleimmel aludtam. Másnap kísérőkkel, gyerekekkel megtelt a hodály. Vaságyszerkezetek, sodronyok, matracok hordása, összerakása közben ismerkedtünk, pokrócok alatt folytatva tovább. Mindig akadnak jópofák, akik később megunhatók. Ilyenkor ők a nagymenők. A nagymenők és a kis szerények udvari csapnál mosakodtunk, hátul a sörözőktől és kuglizóktól örökölt klozett előtt, olyan gyermeki lélekkel télen is, amitől most elképedek. És azok a befűthetetlen téli éjszakák!

Egyik reggeli szemlén hatalmas, bajuszos igazgatónk bemutatja a szürke ruhás, köpcös embert, Varga tanár urat, aki egyik szemével kicsit bandzsított, mintha célozna. Rácélzott előreparancsolt kezünkre, a koszos praclikat lecsapta. Erélyes akart lenni, de olyan jó volt ez az ember, még akkor sem dühödött fel, mikor kinevettük. Vele szemtelenkedni sem lehetett igazán. Ő lett az osztályfőnököm az érettségiig. Most már csak arra emlékezhetem, aki a nagyvázsonyi temetőben nyugszik a pálos kolostor romjai előtt, és Kinizsi Pállal beszél az igazságról. Sok hazugságot tanított nekünk. Előttünk nem politizált. Most már mondhatom, rejtegette véleményét. A nagyvázsonyi gazdag család sarja húzza meg magát, nem kell arról beszélni, hogy iparosok voltak. Az iskolában sokan, inkább a balatoniak, úrigyerekek, én az északi, félig-meddig „kulákcsemete”. Nem árultunk el egymásnak semmit a szüleinkről. A megértő otthoni párttitkárok és tanácselnökök félreigazolásai tartottak bennünket, s mi mindig készenlétben a leleplezésre. Ő tanított, mi tanultunk, 52-től 56-ig átvészeltük a gimnáziumot. Az érettségire már nem kellett a 20. század jó néhány fejezetéből készülnünk. Pedig 1953 márciusában Sztálinért zokogtak a gondnokék, mikor mi ibolyászás után szegfűszeges forralt bort ittunk a turistaházban. Három év múlva ez lett a turistaházig ható gyászból.

Agglegény volt, a tanároknak Toncsi, Plömi a diákoknak. Csúfneve eredete ismeretlen, minket nem érdekelt, mi okból, mi csak mondtuk: a Plömi.

Történeteket kellene ide fűznöm, de nem történt vele különös. Jött a kollégium felé, másodiktól már nem a hodályba, felöltője a vállán lógott, négy éven át ugyanaz, alatta fogta kéktarka, kemény fedelű füzetét meg a tankönyvet, amit a szilenciumi ügyeleteken kijegyzetelt. Bármennyire tudta a történelmet, ezt az újat lelkiismeretesen tanulta együtt velünk. Ott ült a tanulószoba elején, és maga sem hitte el ránk kiáltásait: mint megöregedett mutáló kamaszé, olyan volt a hangja, nem volt már benne jövő. Nem serkentett semmiféle újjal, csak az operákat akarta megszerettetni, én meg még az Erkel Színházból is megszöktem a Trubadur-ról.

Ő az egyetlen jó és rossz tanáraim között, akitől sose féltem. Derűvel vettem mindent tudomásul. Emlékszem, meglehetősen későn, harmadikos koromban, belém bújt az ördög, de csak előtte mert elővihogni a kis gyáva. Előreültetett a tanár úr, az első padba, s elrontottam az osztály legszelídebb, legszebb lányát. Komoly nővéremmel levelezett magaviseletemről, otthoni megdöbbent válaszokat várva. Megkapta. S én nem vettem komolyan akcióit. Tanultam, tudtam a történelmet. Közöttünk megronthatatlan kapcsolat állt, melyet csínytevések izgalma tartott. Hát nem csintalankodott, mikor az osztály legszebb lánya mellé ültetett, maga elé? Udvarlásom kis jeleneteit szerette végignézni.

Minden jó tanárnak a ballagás megcsalatás. Lányok sírnak az orgonák mögött. Varga tanár urat megcsalja az idő, sértődött emiatt. Három év múlva meglátogattam, farmernadrágomra fogta a csalódottságot. Az érettségi találkozókon már nem volt kedve meghúzni a fülemet. Utoljára, isten irgalmából nem szakította be koponyáját a kiesett vitrinüveg éles sarka. Tatárjárós kislányom lett volna a bűnös, aki a mütyürök között matatott, s a tanár úr feje mellé verte le.

Huszon-egynéhány évvel később a gyászjelentés.

Nem is kell mondanom, azóta új a gimnázium épülete, új tanárok, új gyerekek. S nem jár közöttük drága anakronizmusunk vállra vetett, szürke felöltős árnya.