Házam, hazám

 

A kivirágzott nádpálca

1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem mint sok előbbire. Tanítóm, akit Mesternek mondtunk magunk között, nem lép elő az időből. Jobban emlékszem egyéves koromban a himlőoltásra. Pápai háromhetes óvodáskorom jobban dobja elém a képét. De van mégis valami: pelenkásidőm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy régen egy szekérre fölkéredzkednénk, ma mintha autóstoppal mennénk. Szürke autójának szürke bársonyára pisiltem. Emlékszem a Mester arcára, anyám bocsánatkéréseire.

Emiatt arra gondolok, sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutovitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképei sem, meg az az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici volt, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon: egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik elöl padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Közeledett a front. Katonákat szállásoltak be az iskolába.

Most, évtizedek múltán próbálom Mesteremet megfogalmazni, megérteni. Őt csak a háta mögött szólítottuk Mesternek, s túl, túl a háta mögött Kecskének csúfoltuk szegényt, a falu véleményét csivitelve. A megszólítása igazgató úr volt. Tudom a falu természetét. Tudom, miért lett csúfneve a Kecske, a nyitott ablakok alatt meghallották, mire tanít bennünket.

 

Három szabólegények, mek-mek-mek, elindultak szegények, mek-mek-mek.

 

Mikor a mulatságokban azt énekelték:

 

Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, eszembe jut egy nyári szép regény. Nyáreste volt, pacsirta szólt a fán, ott kóborolt, bolyongott egy cigány…

 

kinevették a népdalt. Emlékszem pici, fehér kottás füzetkéire – már a háború után népdalokra tanított minket. S az a nép, amelyik tudja, a pacsirta sose szól a fán, mégis magát gúnyolta ki a kecskenótával, mely az övé, és az „Akácos út”-tal, amelyben nem vette észre a „pacsirta szólt a fán”-t. Innen kezdhető az akkori néptanító lelkének bizonytalansága.

Nagyon nehéz lehetett neki – gondolom most tovább. Azt is tudom, most sem más utódainak.

Rossz voltam? Nádpálcával vert meg. Szekrénye tetején tárolta a fenekünkre.

Jó voltam? Nem tudom, megdicsért-e.

Az első osztályban köröket, vízszinteseket, függőlegeseket kellett írnunk. Tarisznyánkban irka volt, meg ceruza. S most írom az emlékeimet róla. Zsinórírásom az ő fedezete. Tollamat fekete Parker tintába mártogatom. S ez a fekete toll bolyongjon sírja fölött, mintha Füst Milán, utolsó Mesterem lelke volna, találkozásra.

Úgy emlékszem, lengyel nadrágnak nevezték azt a nadrágot, amelynek alja a térd alatt csatolódott és kibuggyosodott. Abban szokott járni, talán mintái is voltak, alatta csokoládészínű térdzokni és barna félcipő. A Mester arra intett bennünket, ne legyünk rongyosak, de a foltozott ruha tisztesség, lám, ő is foltos ruhában jár – és felénk mutatta könyökét.

A falu népe nem szűnt meg nagyságos asszonynak szólítani kedves, kövér feleségét a felszabadulás után sem, anyósa akkor is tekintetes asszony volt, aki a háztartást vezette. A bejárattól jobbra nyílott a tanterem, utána a csapóajtót mi nem csapogathattuk. De mert a csapóajtó két szárnya között mindig van egy vékony rés, amin átszállt lakásuk édeskés konyhaszaga, arra gondoltunk, urak laknak odaát. A szobanövények zöld részletei is átlátszottak az iskolafolyosóra. Volt bennük valami irigylésre méltó békesség. Mintha nem történne semmi. Emitt meg a parasztgyerekek zsivaja, verekedése, mezítlábunk csattogásai. Koszos talpunk az olajozott padlón, az elmulasztott mosakodások levegője, az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjai, rubrikáikban a tanulók előző napi és otthon éppilyen plakátokra strigulált jócselekedetei és tisztasági viselkedése összesítve. Ez az ember kikényszerítette belőlünk a hit elvei szerinti igazmondást. Hát be kellett írnunk, mostunk-e fogat, megmosakodtunk-e derékig hideg vízben, körmeinket kitisztítottuk-e, mostunk-e este lábat. Aztán, segítettem szüleimnek a kapálásban, állatitatásban, én mentem ki a kútra vízért, behoztam a fát a favágitóról. Természetesen imádkoztam. S meggyóntam, nem hazudtam-e. Nem hazudtunk a gyónásban, mert az halálos bűn. Így az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjainak statisztikája nagyjából igaz volt.

Akik sorosak voltak nyulainak etetésére, almolására, nem mentek a reggeli misére. Irigyeltük őket. A nagyobbak fát hasogattak az iskola meg az ő kályhájába, tűzhelyébe, mikor éppen más osztállyal foglalkozott. Irigyeltük őket, mert jobban szerettünk volna mi is kint lenni, a parasztgyerekek szokása szerint.

Ez még az iskolák államosítása előtt volt. Utána megváltozott minden, nekünk jobbra és rosszabbra. Nem kellett misére járnunk, mise után a ministrációt latinul tanulnunk, az érthetetlen szöveget még értelmetlenebbé. „Kifliká, juventutem meá”. Hogy a „szent liberáni szamárunk” mit jelent, most sem tudom, csak elnevetem magam rajta. Rosszabb volt, mert az államosítás után tanulni kellett. S mi jobban szerettünk marhákat őrizni az őszi réten, lovakat hajtani felnőttködve.

Ez lenne a Mester arcképének háttere.

Most elbeszélgetnénk vele, ha élne.

Először megmutatnám írásom kalligráfiáját.

Elmondanám azótai életemet. Tudná, honnan jöttem, de azt már nem, mivé lettem.

Elmondanám emlékeimet róla, akkori és mostani véleményemet, s megkérdezném, igazak-e. Talán a gyerek képzettársításai, melyek a kivirágzott nádpálcához hasonlatosak.

Benyomom régi tanítólakásának csapóajtaját képzelődve. Hátul a konyha, csikólábas sparherd. Ott ebédel a feleségével, anyósával. Vége a tanításnak, csak három rossz gyereket fogott a tanteremben délutánra. Az egyik osztálytársam és barátom, aki zavarában a kérdésre nem azt válaszolta, mint ami helyes lett volna: réztulok, hanem rézfaszú bagó – evvel ijesztgettek a felnőttek, a réztulokról meg azt sem tudtuk, micsoda.

Mondja, bocsássak meg, gyorsan megebédel, s mert nem jó tátogatónak lenni, kimegyek az előszobába a szobanövények közé, fejem fölött kitömött fácán, vadásztársasági csoportkép. Ideges vadász volt, sokkal többet durrogatott, mint terített. Mégis örültünk szenvedélyének. Körvadászat idején elmaradt a tanítás. A nagyfiúkat hajtónak hívta.

Hamar jön, lenyeletlen falatokkal, zsebkendőjével száját törli. A konyha melletti szobába ültet, megölel, elsírja magát, mint nyugdíjas elköltözése idején az egész falu. Akkor tudta meg a nép meg ő is, hogy szerették egymást.

Írni szeretnék magáról, igazgató úr, mert maga tanított meg írni. De magának olyan élete volt, meg kellett látogatnom, elmondanom, írok magáról. Bocsásson meg a kikürtölésért.

Behívja a két asszonyt.

– Ma költözködünk – mondja. Megölelnek, elpityerednek. Eltűnnek a Vörös-domb mögött. Azon túl csak akkor lát az ember, ha maga is elmegy.

A korszakváltás idején, akit a falu választott meg, s az egyház volt a főhatósága, az államosítás idején, aki tovább akart tanítani, s a Rákosi-rendszerben, aki élni akart, nemcsak tanítani – hasonló a sorsa a Mesteréhez. Sokan köpönyegforgatónak mondták. De egy köpönyeget csak ki- és befordítani lehet. Ő az idő lelki áldozata volt. Kiszolgáltatottságáról most már nem beszélhet. Hát én mondom, ha bocsánatot kértem tőle.

A szegény ember gyereke tanító lett. Meg kellett becsülnie magát a szegények előtt, az urak előtt. A pap sem tehetett mást.

Minden alkonyatkor együtt sétálták végig az egyetlen utcát. Tudni szerettem volna, miről beszélgetnek. Talán nem is beszéltek, csak mentek, a hazatérő szekerezők, gyalogosok köszönését fogadták: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – mondták a parasztok. „Dicsértessék!” – válaszolták. Nem köszöntek kettőt a szembejövők, elég volt egy is. Másképp: „Jó estét, igazgató úr!” Néha megálltak a padon ülő öregeknél, de soha nem ültek le. Így történt 1948-ig. S még az történt, hogy a Mesternek kellett ásatnia a futóárkokat és a tankcsapdákat a falu körül. Hálátlan szerepe fokozta ideges természetét, képzeletbeli nádpálcáját suhogtatta a falu fölött. Gyűlölték. 1945 után szentnek szeretett volna nevelni bennünket. Szívgárdisták lettünk. Magam csinálta tagkönyvemben Jézus Szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jó cselekedeteimről. Óra közben, amikor eszébe jutott, padra borultatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig, aztán folytatta a tanítást tovább. Látom a templomi orgonánál a fejet, mikor már untam az oltár felé nézni, és illetlenül hátrafordultam. Ő énekelte a passióban az evangélistát, a paraszt-Jézusnak, Júdásnak, Péternek, Pilátusnak narrátoraként. Dolga végeztével hazavitte kockás ülőpárnáját a nevekkel, szerelmi óhajokkal és női nemi szervekkel sértegetett orgonától.

Így történt a fordulatig s az ő fordulatáig, amíg értesítőmbe nem került a bélyegző: Állami Általános Iskola. Lemondott a kántorizálásról, vagy lemondatták. Helyére a mindentudó Miklós Feri bácsi ült, Hofi Géza bolondos nagybátyja, aki néha az egyházi zene közé slágereket játszott. Legjobban szerette a „Tengerész, a szívem tengerész”-t. Mesterünk már csak a templom közelében élt, közelében lakott, s tanított az új szellemben. Nekünk magyarázta, az ember a majomtól származik, szívgárdistáiból lett úttörőinek. Szüleink dühösen mondták: „Ő lehet, de mi nem.” A szomszéd faluból kikergették előadásáról, amelyet a Szabad Föld Téli Esték sorozatában szeretett volna megtartani. A nagy beszolgáltatások idején, mikor siránkozó anyánktól és egyre sűrűbben káromkodó apánktól mentünk az iskolába és haza vörös nyakkendőben, s „Előré”-t köszöntünk, tudva a választ: „A Lipótmezőre”, azt magyarázta, hogy minden beszolgáltatott portéka az ország vérkeringésébe kerül. A sekrestyében zsebre gyűrtük a vörös nyakkendőt, és fölvettük a vörös ministránsszoknyát. Jelképünk lehetett volna, ha a vörös szoknya fölött a fehér karingre vörös nyakkendőt kötünk. Egy bátor gyerek kellett volna hozzá. Nyugdíjazása után megtért az én betűvetésre oktatóm.

Kezemben általános iskolai bizonyítványom. Világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás magyar címert. Népiskolai értesítőkönyv Nagy István népiskolai tanuló részére. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Személyi adataimat a Mester töltötte ki. Nevem van, születési helyem, megyém, születési időm, vallásom, anyanyelvem, nem vagyok nem magyar anyanyelvű, nem beszélek semmilyen nyelven, oltottak 1939. évben, nem jártam óvodába, van apám, aki kisgazda, kelt 1945. évi július hó 9. napján, pecsét R. kath. Népiskola. Írása olyan, mintha tanulatlanságomban tanítani kezdene már, mikor én még a Szűz Máriá-s képes levelezőlapra otromba köröket rajzoltam ceruzával. A nagy F szárára nem vízszintes vonalacskát húz, hanem hurkot ölt, mint a kis t-re is. Kis r betűi nem fölfelé karmolók, inkább hanyatt heverészők. Grafológiája szerint a valóságot számba vevő, alkalmazkodó, aki eszmék között szeret bolyongani, ösztönélete lefokozott, a feleségét sose csalta meg. Aláírása szerint hirtelen haragú, majd elérzékenyülő vagy szalmaláng-természetű? Vezetéknevének első betűje mint a kakas nekitámad a jércének, de a jérce fut előle, a nagy J-t keresztező hosszú vonal fedele alá bújik. 1946. évi január hó 31. napján eléri, 1949. évi június hó 15. napján a keresztnévből alig marad valami, 1950. évi június hó 14. napján még az a fedelet jelző vonal sem, amelyet olyan hosszan fölhúzott a négy betű fölé. Én ebben a változásban lelkifurdalást érzek.

Nézem az első iskolai pecsétet értesítőmben. 1949. június 15. Kossuth-címer. 1950. február 1. Az új alkotmány új címere nyolcadik osztályom befejeztéig. Bizonyítványom nemcsak érdemjegyeim dokumentuma, piciben az ország s osztályfőnökeim változásai, sorra tovább még négy tanító. Az egyesből hetes lett, a hetesből ötös, a magaviseletből magatartás, a kitűnő magaviseletből példás magatartás, egyéves der, die, das után a Tannenbaumból Zoja Kozmogyemjanszkaja. Mi követtük vagy nem követtük, de tanítóinknak követniük kellett.

Most, amikor halványzöld füzetecskémet lapozgatom, megdöbbenek, miken mentünk mi akkor keresztül.

Mégis, 1948-ban megjelent valaki lelkesítőnek, olyan magasra dobott bennünket, hogy utána még jobban fenékre estünk. Itt az aláírása ötödikes koromból. Ő a másik iskolában lakott egyetlen priccsen, mely a belső szoba sarkában nyúlt el. Néhány könyv, semmi más, csak a kályha, mellette hasábfák. Lakásában úgy járhattunk, akár a folyosón. Fiatal volt, bár hadifogság után. A tantermet végigérő vesszője nem fért a szekrény tetejére, a falhoz támasztotta. Még a hátsó padsoroknak is megpöckölhette a fejét. Ő lett államosított iskolánk. Szép, ha nem „emelik ki” egy év múlva járási úttörőtitkárnak, legutóbb főiskolai rektorhelyettes, nyugdíjas már.

Göndör, szőke fejét kissé hátrahajtotta, mikor beszélt, és megalapította az úttörőcsapatot. Kék nyakkendőnk volt akkor még, piros karikával. Elmesélte a londoni olimpiát. A kalapácsvetést magyarázta. A futást, a bokszolást, a birkózást nem kellett, csináltuk azt mi magunk is.

Hosszú papírra piros betűkkel kiírtuk: „Éljen a VIT!” Faliújságokat írtunk. Én verset, mely a Pajtásban is megjelent:

 

Aki lusta, és aki rest, hulljon, e földön egyaránt boldogul, aki dolgozik, aki kapál, aki szánt.

 

Szavaltunk szovjet verseket, s jobban tetszettek Szabolcska Mihálynál, annál, hogy:

 

Egy nap meg egy este minden esztendőben, szeretném, ha király lehetne belőlem.

 

Mert akkor minden szegényt, árvát megajándékozhatna. A mozgalmi dalok újdonsága kipirosította arcunkat. Mi is százalékban tanultunk, legjobb volt – kétszáz százalék, a tiszta hetes. Éltanulójelvény a gomblyukunkban. A falon a fehér Ságvári Endre vándorzászló. Azt mondják, a Rákosi-zászló piros volt, azt kaphatták a legelső csapatok.

Szóval Ságvári-zászlós úttörők lettek a szívgárdistákból. Mesterem buzgalma új tanítónk tükre előtt hamvadt ki, majd új tüzelőanyagból, új szikrával lobbant föl. Nem hiszem, hogy lett volna közöttük kimutatott rossz érzés. De emlékezzünk a Mester aláírására, mint szűkült össze, akárha már vezetékneve maradt volna.

Tanítóink forradalmárja nyilatkozott a Pajtásnak, fényképet kértek, de fényképészt a közelben nem talált, a Képzőművészeti Főiskoláról hazalátogató bátyám rajzolta le, s mikor apám a lovas kocsin megindult bátyámmal a vasútra, otthon felejtette a rajzot. Elpityeredtem, kölcsönkértem egy biciklit, lihegősen pedálozva hajtottam utánuk. Nemcsak én rajongtam érte ennyire. De osztályunkból én köszönhetem neki a legtöbbet, első pesti látogatásomat. Őrsvezetőképző tanfolyamra küldött tízéves koromban a szabadság-hegyi Mátyás király útra. Ott kommunistának hittem magamat, ateistának, bár otthon ministráltam, gyóntam minden hónap első péntekén, és sohasem mertem mondani: nincs Isten. Karácsony előtt volt ez. Hittanár káplánunk bevont a maga szervezte betlehemesek közé. Megejtett a betlehem fölszereltsége, a pici elemlámpák szentjánosbogár-fényei a zöld mohából, képeslap-pontosságú Mária, Kisded, József, pásztorok és háromkirályok. Ezzel a házacskával jártunk a következő karácsonykor is. Előtte pár nappal még Tyihonov Pohárköszöntőjét szavaltam Sztálin hetvenedik születésnapjára: „Érette igyunk, Sztálinért!” Már új tanítónő szavaltatta, s a gimnáziumi magyartanárom kihúzatta ezt a versszakot.

Mégis, most tudom, szebbek voltak keménypapírból, Frank kávés papundekliből tákolt betlehemeink, mert mi csináltuk.

Az új tanítót elhelyezték, magasra dobott bennünket, és jól bevertük a fenekünket. Hiába lettem orosz nyelvből kitűnő 1950-ben, ha kilencévi tanulás után ma sem tudtam kenyeret kérni Moszkvában, Leningrádban, Irkutszkban és Uszty-Ilimszkben. Szidjam első orosztanáromat, aki egy-két leckével járt előttünk? Aláírása itt az értesítőmben. Nem is emlékszem rá. De mégis! Szörnyű emlék. Szavalnom kellett valami verset valamilyen ünnepélyen. Ő volt az úttörővezető, az ünnepély felelőse. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök, apám barátja bejött.

– Minden terményt el kell vinni tőletek.

– Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hordd le! Csinálj azt, amit akarsz! Én megyek szántani.

Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. A tanácselnök embereket parancsolt a munkára. Anyám sivalkodott. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami.

Hát, másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom.

– De muszáj.

– Nem csinálom!

– De muszáj!

– Jó! – mondtam, és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem: – A nép, írta Petőfi Sándor.

 

Egyik kezében ekeszarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, Amíg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? Amennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán. S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

 

Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott, a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek!

S mint az enyhe szeptemberi szellő, megérkezett egy fiatal lány tanítani. Hintóval hozták az állomásról. Itt a tanító néni – ácsorogtunk az utcán, gyerekek. Hercegnőnek is képzelhettük, mert szőke volt, és hintón jött. Miért ne hozhatták volna azzal, hiszen a papot mindig így vitték plébániája faluiba misézni, temetni – a kötelességből szokás lett.

A falusi ember a hozzá érkező idegent kíváncsi áhítattal lesi. Vendégszerető tiszteletét csak akkor hagyja abba, mikor már megszokta, csak akkor ítéli meg. A tanítónő nem hagyta megítélni magát, nem adott módot rá. Módos házbeli albérletéből elindult az iskolába nyolc óra felé, a tanítás után hazament. „Így is kell! – mondták. – Egy fiatal lány legyen szerény és visszahúzódó.” Nem vártak tőle többet köszönésre a mosolygó válasznál. Ha családlátogatásra járt, megkínálták vasárnapi süteménnyel. Elmondta a gyerek előmenetelét, viselkedését, aztán apácamosollyal eltávozott. De a mi pimasz kamaszképzeletünk függönye mögé képzelte magát, ha jártunk az ablaka előtt. Sohasem lehet teljesen elhúzni a függönyt. Hátha most vetkőzik!

Zsenge kamaszkorunk liánjaival futtattuk be katedráját. Fölhúztuk leánytársaink szoknyáját, szakajtottunk egy kunkori szőrt. Nagy pofonokat is kaptunk a sivalkodásból, aztán fogságot a tanítónőtől. Elpirult miattunk rendszeresen. Pirossága olyan hirtelen ütött ki rajta, mint a föllobbanó tűz, nem terjedt, egyszerre égett. Elpirult a nyaka is, s még ami látható volt kigombolt blúza mögött. Pirulását tovább terjesztette képzeletünk. Szinte blúza mögé nyúltunk tekintetünkkel. Ott ábrándoztunk, kapcsolgattunk, simogattunk, pelyhedző arcunkkal csiklandoztunk. Ettől aztán még forróbb lett, és mi belevesztünk a tűzbe. Hátrafordult a térképhez, remegő mutatópálcával magyarázni kezdte az ásványlelőhelyeket.

Csak velünk volt ütközése. Szelíden viselte a kort, de minket annál nehezebben. Egyszer vert meg bennünket, minden fiút az osztályból a padra fektetett, s mert akkor már nádpálca nem volt használatos, a kályha melletti ágak közül kiragadott egy göcsörtös bodzát. Szünetben elmászkáltunk a mezőbe, s nem értünk be csöngetésre.

Hol lehet, nem tudom. Sejtem, nem hintóval költözött el, s nem felejti el pimasz kamaszait, pályakezdetét, ifjúságát.

S ötödik tanítóm sem felejt el bennünket. Találkoztam vele mostanában. Szigorúsága olyan lett, mintha fehér szoborra sütne a nap. Mondtam is neki, emlékszik-e még, mikor rám kiáltott: „Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni!” Kinéztem az ablakon, tekintetemmel követtem a postást. Azt is mondtam, lebontották a tanítólakást, a másik iskola tanterme üres, a harmadik néhány alsóstól kong, a felsősök más faluba járnak, de azok a nyárfacsemeték, amiket együtt ültettünk, olyan magasra nőttek, mint a szomszédos templom tornya.

A Tanár úr, hosszas bevezetővel

Miket érezhetett abban az időben a Tanár úr?

1952-ben végeztem el az általános iskolát falumban. Iratkozni Pápára akartam, három idősebb testvérem valaha odajárt, közelebb is lett volna. Lettek volna ott rokonok, falumbeli arrajárók, meg a régi híres gimnázium. De abban az időben helyeztek minket még Pápa kertaljáról is Tapolcára.

Indulok hát beiratkozni. Mielőtt fölült a buszra a felnőtt kisfiú, kért egy pohár sört a devecseri kocsmában, és két kézzel fogva itta meg. Mosolyogva adták, büszkén fogyasztottam. Nagyon megsértődtem volna, ha nem szolgálnak ki. Micsoda öntudat! – gondolom most, még abban is, hogy: – Merre a gimnázium? Ott volt a tó fölött, templomhoz ragasztva. Földszintjén, mint egy portásfülkében, beírt az alacsonynál valamivel nagyobb fehér köpenyes ember, kopasz, szemüveges. Boldogan ismerkedtem az utcákkal, kimentem a város szélére, ahol a Csobánc, Badacsony, Gulács, Szentgyörgy-hegy első gyönyörűsége jutott nekem. Leültem a ligeti padra, és a Sport csokoládét milliméterről milliméterre harapdáltam tűnődve, szinte már a jövő időben, mikor itt ülök majd a kora őszben, randevúra várva. Hogy szerelmesen, olyan természetes, mint egyetemi elsős korom kezdetén, mikor minden szép pesti nő közül válogattam kedvesemet. Csalódásaimról beszélni fölösleges. De természetes a pecsétképes Tapolcai Állami Batsányi János Általános Gimnáziumról. Olyan, mint az épülő ház, melynek csak az egyetlen, a legkisebb szobája lakható. Ám, lakni kell valahol, ha se fűtés, se világítás, se ablak nincs odébb – majd megcsináljuk!

Mi voltunk a második elsősök az iskola történetében, s mi voltunk az első kollégisták. A kollégium pedig a volt iparegylet kultúrhodálya. Az iparegyletet nem miattunk oszlatták föl természetesen. Még ágyak sincsenek benne. Én meg legelőször érkezem, buzgón félreértve a kezdés idejét, de hála istennek, megjött Dömötörffy, s nem kellett egyedül elviselnem az éjszakát. Mindig szüleimmel aludtam. Másnap kísérőkkel, gyerekekkel megtelt a hodály. Vaságyszerkezetek, sodronyok, matracok hordása, összerakása közben ismerkedtünk, pokrócok alatt folytatva tovább. Mindig akadnak jópofák, akik később megunhatók. Ilyenkor ők a nagymenők. A nagymenők és a kis szerények udvari csapnál mosakodtunk, hátul a sörözőktől és kuglizóktól örökölt klozett előtt, olyan gyermeki lélekkel télen is, amitől most elképedek. És azok a befűthetetlen téli éjszakák!

Egyik reggeli szemlén hatalmas, bajuszos igazgatónk bemutatja a szürke ruhás, köpcös embert, Varga tanár urat, aki egyik szemével kicsit bandzsított, mintha célozna. Rácélzott előreparancsolt kezünkre, a koszos praclikat lecsapta. Erélyes akart lenni, de olyan jó volt ez az ember, még akkor sem dühödött fel, mikor kinevettük. Vele szemtelenkedni sem lehetett igazán. Ő lett az osztályfőnököm az érettségiig. Most már csak arra emlékezhetem, aki a nagyvázsonyi temetőben nyugszik a pálos kolostor romjai előtt, és Kinizsi Pállal beszél az igazságról. Sok hazugságot tanított nekünk. Előttünk nem politizált. Most már mondhatom, rejtegette véleményét. A nagyvázsonyi gazdag család sarja húzza meg magát, nem kell arról beszélni, hogy iparosok voltak. Az iskolában sokan, inkább a balatoniak, úrigyerekek, én az északi, félig-meddig „kulákcsemete”. Nem árultunk el egymásnak semmit a szüleinkről. A megértő otthoni párttitkárok és tanácselnökök félreigazolásai tartottak bennünket, s mi mindig készenlétben a leleplezésre. Ő tanított, mi tanultunk, 52-től 56-ig átvészeltük a gimnáziumot. Az érettségire már nem kellett a 20. század jó néhány fejezetéből készülnünk. Pedig 1953 márciusában Sztálinért zokogtak a gondnokék, mikor mi ibolyászás után szegfűszeges forralt bort ittunk a turistaházban. Három év múlva ez lett a turistaházig ható gyászból.

Agglegény volt, a tanároknak Toncsi, Plömi a diákoknak. Csúfneve eredete ismeretlen, minket nem érdekelt, mi okból, mi csak mondtuk: a Plömi.

Történeteket kellene ide fűznöm, de nem történt vele különös. Jött a kollégium felé, másodiktól már nem a hodályba, felöltője a vállán lógott, négy éven át ugyanaz, alatta fogta kéktarka, kemény fedelű füzetét meg a tankönyvet, amit a szilenciumi ügyeleteken kijegyzetelt. Bármennyire tudta a történelmet, ezt az újat lelkiismeretesen tanulta együtt velünk. Ott ült a tanulószoba elején, és maga sem hitte el ránk kiáltásait: mint megöregedett mutáló kamaszé, olyan volt a hangja, nem volt már benne jövő. Nem serkentett semmiféle újjal, csak az operákat akarta megszerettetni, én meg még az Erkel Színházból is megszöktem a Trubadur-ról.

Ő az egyetlen jó és rossz tanáraim között, akitől sose féltem. Derűvel vettem mindent tudomásul. Emlékszem, meglehetősen későn, harmadikos koromban, belém bújt az ördög, de csak előtte mert elővihogni a kis gyáva. Előreültetett a tanár úr, az első padba, s elrontottam az osztály legszelídebb, legszebb lányát. Komoly nővéremmel levelezett magaviseletemről, otthoni megdöbbent válaszokat várva. Megkapta. S én nem vettem komolyan akcióit. Tanultam, tudtam a történelmet. Közöttünk megronthatatlan kapcsolat állt, melyet csínytevések izgalma tartott. Hát nem csintalankodott, mikor az osztály legszebb lánya mellé ültetett, maga elé? Udvarlásom kis jeleneteit szerette végignézni.

Minden jó tanárnak a ballagás megcsalatás. Lányok sírnak az orgonák mögött. Varga tanár urat megcsalja az idő, sértődött emiatt. Három év múlva meglátogattam, farmernadrágomra fogta a csalódottságot. Az érettségi találkozókon már nem volt kedve meghúzni a fülemet. Utoljára, isten irgalmából nem szakította be koponyáját a kiesett vitrinüveg éles sarka. Tatárjárós kislányom lett volna a bűnös, aki a mütyürök között matatott, s a tanár úr feje mellé verte le.

Huszon-egynéhány évvel később a gyászjelentés.

Nem is kell mondanom, azóta új a gimnázium épülete, új tanárok, új gyerekek. S nem jár közöttük drága anakronizmusunk vállra vetett, szürke felöltős árnya.

Egy álom következményei

Vásárfia emlékeztetőnek

Ugrójancsit árul egy siketnéma öregember a kapuban. Megveszem, mert pontosan hasonlít a gazdájára: ábrázata, festése, szögelése, madzagolása, szomorú esetlensége. Tíz forint.

Ismerősöm, aki bányamentő, fúrót keres. Nem talál. „Mindig az nincs itt, amit keres az ember. Nem is olyan fontos.” Lehet, hogy játékom juttatja eszébe; ő még bányamanót is látott valamikor, de nem hisz benne, mióta a bányaomlás félméteres üregében négy órát élt át.

Húsz éve voltam vásárban utoljára. Most jutott csak eszembe. S az is eszembe jutott, micsoda élményektől fosztottam meg magam. Ha nem lenne ez a húszévnyi űr, megírhatnám a vásárokból hazám történetét is. Én csak azt hallottam, nem megy már a vásár. Bedugaszoltam emlékeimet, s most a dugót kihúzván napok óta boldog vagyok. Nemcsak a gyerekkor, hanem minden látványos ünnepem miatt. A jelen gyönyörűségét hadd ragyogtassam be a múlttal, még akkor is, ha a világosságban netán fölösleges.

A pécsi holmik kidobálva bőröndömből, itt hevernek az ágyon: nyers kendervászon, kékfestő abrosz, fekete bársony, lila hímzésű pruszlik, csipkézett aljú vászonszoknya, fehér vászonterítő fekete-vörös csíkozással.

A terítőt vállamra rakom, fölteszem régi koronámat, magamra képzelem az aranygombos, kreppszövésű inget, melyet már megvenni nem volt pénzünk, és visszaálmodhatom magam oda, amit elvesztettem s most újra megtaláltam.

Persze, nem ebben az öltözetben vagyok karácsonyi pásztoroló. Akkor nagy kócszakállal, apánk kinyomott tetejű kalapjában, kifordított rongyokban jártunk, s behasaltunk az ünneplők széke alá, hadarva istállókban tanult mondatainkat. István napján regöltünk, köcsögdudával hüppögtük tele a havas-sáros estét, mikor a szobákban melaszos süteményekkel csiklandozták szájukat a lányok, a negyvenes évek végén. Dolgunk végeztével megálltunk az utcai lámpa alatt osztozkodni, verekedve és csúfolódva. Nyúl Lacit megvertük, mert többet akart, hiszen övé volt a duda.

– Enyém volt a dúda! – mondta pestiesen. Kicsúfoltuk, mért nem így beszélt:

– Enyim vót a duda!

Tíz-tíz forint gyűlt össze fejenként. Óriási pénz! Csodálatos dolgokat vettünk rajta. Nyúl Laci vaskorcsolyát, én meg a Természettudományi Kiskönyvtár füzeteit. Akkor tudtam meg, milyen kicsi vagyok, ha a Nap mákszem az Antarisz-csillaghoz, az Antarisz a Denebhez képest. Zseniális nagy tudósnak hittem magam, és papírszögmérővel mértem a Holdat kiskertünk korhadt oszlopához. Így jutottam el a regöléstől a csillagokig. Törvény szerint, hiszen csillagokból regöltünk az ablakok alatt, és facsillagokat rúgtattunk, papírkoronás háromkirályok.

Csenevész folytatói voltunk a régi szokásoknak. Mintha az utolsók. Sok mindenben utolsók és kezdők a negyvenes évek végén. Fals hangunkat, összezagyvált versezetünket csak gyerekségünk miatt bocsáthatták meg. Én meg most már azért tudom megbocsátani, mert gyerekkoromban nem a Stille Nacht-ot énekeltem, mint most lányaim a karácsonyfa alatt. Kivesztek a cselekvő szokások. Vagy mégsem? Hiszen már húsz éve nem voltam vásárban, s most mégis rátaláltam. Hátha megint visszatérünk a hagyományok örömeihez, a folyamatosság törvényéhez.

Oldalra nézek a vásárfiákhoz, és elmosolyodom. A falvédő miatt majdnem megvert a kereskedő, mert nevettem rajta, talán naiv örömömben. Sokan tehették, ha idejutott. Sok ellenőre is lehetett. Közreadom a falvédő „művészi” jegyzőkönyvét: „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A falirat körül rácsra futtatott rózsák félig kinyílva, leveleik előterében (13 rózsa és 45 levél), melynek együtteséből egy díszkapu alakját láthatja a figyelmes szemlélő a fehér mezőben kéklő szöveg körül. A rózsák legnagyobbikának alsó szirmából, mert a díszkapu teteje közepén foglal helyet, egy rózsafaág emelkedik függőlegesen rózsával, bimbóval, nyolc levéllel. Ezt az ágat jobbról és balról szemléli két galamb. Nem tudható, hogy a leszállás vagy a fölszállás pillanatában-e, vagy éppen akkor, mikor még nem döntötték el, melyik szálljon a másikhoz. Dilemmájuk nagy lehet. A jobb oldalinak a bal szárnya nyílódik repülésre, vagy ölelésre, de a jobb oldali bal szárnya testhez simuló, a bal oldali galambé meg leeresztett. Tehát a jobb oldali udvarol a bal oldalinak. Ő a kidolgozatlanabb. A bal oldali, mintha a hátán szándékozna elrepülni, s mert erre képtelen, ez a póz inkább a félelemé. „Egyetértés szeretet, vezérel bennünket!” A két főnév között nincsen vessző, de a főnevek és az ige között van. Melyik következik egymásból, a nyelvi vagy a grafikai otrombaság ezen a szép fehér kelmén, ezzel a szép kék festékkel, ebben a népi hímzésmintákból összetákolt, textilre nyomott álkeretben?

Az árus elfordult tőlem nevetésem után, és másokat szolgált ki. Ideges, de fensőbbséges volt. Van iparengedélye. A falvédőt mégis megvehettem húsz forintért. Miért kellett, nem tudom.

Első emlékezetes vásárom a kertai, 1946-ban. Biztosan egy állatot akartunk eladni. Anyám fogta a kezemet, el ne vesszek. Odament velem, ahova akartam, ez volt egyszerűbb: a fia nem lóg meg a hóna alól.

Az állatok nem érdekeltek, mert ismertem viselkedésüket udvarunkból. A kucsma- és csizmaárusok nagyon, mert versben kínálták portékáikat. De mindenkin túltett a könyvárus. Arcára nem emlékszem, hangját már imitálhatnám, szövegét sohasem felejtem:

 

Köszöntőt a farsangra, meg az utolsó napra! Itt a naptár, kalendár! Sobri Jóska története! Hogyan állította meg a szegedi gyorsvonatot? Míg a grófnőt megölelte, hátra sandított és az ajtót jó erősen belökte! Itt a naptár, kalendár!

 

Nem volt pénzünk, vagy nem akarták megvenni szüleim azt az egyforintos kalendáriumot? Nem is kellett, nekem az a hang volt a jó.

Aztán apámat kerestük. Csak a lovaknál vagy a borsátorban lehetett. A lovaknak, mikor éveiket akarják megtudni a fogakból a vevők, olyan sárgászöld fogsora és halvány rózsaszín szája nyílik, mint a bábszínházi sárkányoknak. Futtatják őket, terhet húzatnak velük, véknyukat csiklandozzák, simogatják. A gazda fölül a bakra, és hajtja a fogatát körbe-körbe. Testtartása egyenes, az ostor lobog a szélben bojtos sudarával. A gerinc az ostornyéllel párhuzamos. Az ülep hajlata a hátsó saroglya kicsinyített mása, az első saroglya vonala, akár a gazda hasa.

A pécsi lóvásártér üres. Néhány rossz lovat vizsgálgatnak a vevők. Láttam egy olyan fehéret, nagy, kiálló csontú volt és buta, mint a halál. Taknyadzott és prüszkölt, tüdeje fújtatott. Mégis megvették abból a térből, melyet a teknővájók kerítettek körül, akkora teknőkkel, miknek már értelme sincs. Földarabolt mammut lesózására valók. Lovakat csak cigányok adtak-vettek.

Az igazi üzlet most már a téesz-istállókban és irodákban folyik. Láttam néhány borjút a korláthoz kötve búslakodni, egy sovány tehenet fekve kérődzni a sárban. Kirakodóvásár ez, meg ócskapiac. Vehetünk szenes vasalótól sokác ingig mindent. Jót és rosszat. S nem éppen olcsón, a divat miatt. Egy női blúz 180 forint, az aranygombos férfiing 350, a kékfestő abrosz 80, a piros-fekete csíkos, házi szövésű vászon métere 110. Mondtam, nem éppen olcsón, a pécsi vásár régi áraihoz viszonyítva. Azt beszélik, nemrég ezeket a népművészeti csodákat fillérekért tukmálták. Örülök, hogy az eladók most már az áraikkal valamennyire megbecsülik magukat. Megéri annak, aki megtalált ragaszkodását méltathatja.

Míg a cigányok lovaikat adták-vették, asszonyaik függőleges babiloni teknőik előtt ácsorogtak, arra a dél-szerbiai cigánylakodalomra gondoltam, melyet 1967 őszén éltem át.

Fölragasztott cigarettákra lövöldöztünk légpuskával. A céllövölde reklámja vigyorra ingerelt, keveredett benne a döbbenet és a mosoly. Kétmázsás öreg cigányasszony könyökölt egy kalitkára. A kalitkában meztelen csecsemő ült cuclisüveggel. A gyereket nem zavarta a závárzat csettegése, az öregasszony mozdulatlan szobor. Micsoda barbár lelemények fakadnak a népünnepélyekből, s ugyanakkor a stílus is szabaddá és elegánssá válhat! Az ifjú pár régóta együtt élt, csak a nagy lakodalomra nem volt pénzük a dohányszüretig. Meg kellett várni, hiszen az egész cigányváros számított a mulatságra. Utcányi asztalsor, demizsonok, rakijával töltött sörösüvegek, rostonsültek füstje, illata. A téren meg a kóló. A menyasszony homlokára ezüst sztaniolpapírt ragasztottak sziromként, fehérbe öltöztették. A fehérből és az ezüstből úgy ömlött a fekete haj, mint a távoli erdők feketesége a hóra alkonyatkor. Mert alkonyatkor megindultunk a tanácsba házasságkötésre. Mindenki elfelejtette, hogy vasárnap nincs hivatal. Nem baj, majd holnap. Folytatódott a kóló a sötétben égő papirosok kígyóiba csavarodva. Mi, tapintatos idegenek, néztük és gyönyörködtünk oldalt, akár a pécsi lacikonyhák előteréből a kerekedő magyar, sokác, cigány, sváb mulatságot.

Száz évvel hátrébb?

– Ne verseket írj, inkább könyvet – mondta anyám, könyvön a prózát értve. Nem gondolta parancsnak, inkább kérő sóhaja volt ez a mondat, hátha meghallgatásra talál. Gyermeki hálátlanságom kiütközött megint.

– Nekem a vers az első.

– De a verseid érthetetlenek. A könyvedet meg elolvasták a faluban, azt mondták, minden úgy van, ahogyan leírtad.

– Igaz, a verseimre itt még nem szólt senki semmit.

– Persze hogy nem. Én sem értem.

Ez a kis konfliktus olyan, mint mikor önmagában megreped a fa, hajszálvékonyan, látszatra jelentéktelenül, de a repedések természete szerint hamarosan űr tolakszik a rostok közé.

Tudom, aki valamivel foglalkozik, nem marad magára tárgyával, abban a pillanatban segít neki környezete, vagyis gondolkodása magnetikus ereje mindent odavonz, amire a vonzás érvényes lehet. Ez a beszélgetés is éppen akkor kerekedett, amikor az Ízlés és kultúra című könyvön gondolkodtam, fogalmaztam magamban recenzióim mondatait. És ez a beszélgetés térített el az ismertetés és kritika hagyományos műfajától, szuggerálva, hogy itt rólam van szó, én is a műveltségi állapotok boldog-boldogtalan hőse vagyok. Nem lehetek tárgyilagos-kívülálló, hanem személyes és elfogult is. Először még szerettem volna dicsérni a gyűjtemény írásait; okosak, nagy tudást bizonyítanak, szenvedélyesek, tehát fontosságot tulajdonítanak maguknak, a világ dolgaihoz mérten kis terjedelmű tárgyat, az ízlést szinte emberi nagyságúvá fokozzák, gondolataikat szétfuttatják a tudás széles és szabad mezőin stb. De közbevágott a hang: „Ne írj verseket, mert érthetetlenek!” Hallgassak-e a hangra?

 

*

 

A faluban éppen bérmálás napja van. Vasárnap reggel a gulyás ostordurrogása int az élet természetes folyamatára, a teheneknek vasárnap is enniük kell a távoli legelőkön. A szomszédunk, aki bérmaszülő lesz, húsz éve gyónt, közös gyónásban bízik, mert ma olyan sokan akarnak, hogy nem jut idő a bűnöket egyenként fölsorolni. Íme, egy szívben repdeső vasárnap reggeli izgalom. S minden házban más: a gyerekek várakozása, az anyák bérmaruhás izgalma, ebédkészítési gondja, a plébános, hogy minden rendben legyen, hiszen fehér karinges papok és piros ministránsok kíséretében vonul át ezen a napon a főhatóság lila szegélyű fekete árnya.

Ezért a vasárnapért, ezért az izgalmas várakozásért, a dologbafeledkezésért, a dolgok közötti szökdelésért, a végső megkönnyebbülésért összes műveimet odaadnám, ha csak egy napra is ekkora hatással lehetnék az emberekre – sóhajtozom. De mégsem! Más az én munkám.

A vacakos (így nevezik itt) fölvonta téglaszínű sátrát a bérmálás hátterében. Krisztus az Olajfák hegyén, Kisjézus báránnyal, rózsaszín madonna kicsiben és nagyban, száz forinttól ötszázig már el is keltek, mire a püspök a szertartást befejezte.

– Én is akartam venni egyet a kisebbekből – mondja a harangozó Emma –, de arra mind megvették. A vacakos délben indulhatott vissza Pestre.

– Örüljön neki – szeretném közbevágni fölöslegesen. Csak magamra haragítanám. 1. istentelen vagyok, 2. szemtelenkedem vele (azért, mert Pesten lakom, már lenézem a falusiakat?), 3. nem tudom, mi a szép.

Valóságos, őszinte beszélgetés kezdődhetne így, mert képzelgésem nem alaptalan. Tapasztalataim állnak mögötte, melyek a mindennapokban törtek rám, vagy amiket író-olvasó találkozókon, szociográfiai munkálatok közben gyűjtögettem. Sokszor merénylőnek éreztem magam, sokszor kis akarnoknak, aszerint, ahogy az események kényszerítettek egyikre meg a másikra.

 

*

 

Csüggedt óráimban arra gondoltam, vajon szükséges-e az embereknek a korszerű ízlés? Elmerengtem a korszerű szónál, miért teszem én oda ezt a jelzőt? Csendjük háborgatása miatt? Nem fontosabb nekik, hogy az átlagos ízlésbe illeszkedve érezhessék jól magukat, észrevétlenségükkel élhessenek egymás között családiasan? Van benne valami. Hajdani főbérlőmet megsértettem, mert nem tetszett az a tévéműsor, amiért ő rajongott. Otthagyott piros arccal. Azután már csak abban bíztam, bolondnak tart. De mégsem tarthatott bolondnak, hiszen írásaim jelennek meg, hallotta hangomat a rádióban, látta a képernyőn arcomat – ezért a lehetőségért egy fajkutya árát is kifizetné, én meg pénzt kapok érte. Itt valami baj van – gondolhatta –, ugyanazt az intézményt bántom, amelyik engem közvetít. Nem bolond vagyok, hanem szemtelen, szemtelen albérlő, alsóbbságomból így akarok fölülkerekedni.

Nagyon nehéz a szakállasnak száz borotvált között, a nagyhajúnak a rövidre nyírtak között. Nagyon nehéz a költőnek olvasói előtt, ha nem adja olcsón. Koros ismerősöm nagy hajú stoppost nem vesz autójába, mert a nagyhajúaktól minden kitelik, s eredménytelenül figyelmeztetem a rövid hajú gyilkosokra őt, az ügyvédet. Aki a verset nem érti, szerzőjét tartja merénylőnek, bolondistókságunkból ide jutottunk.

Fiataloknak beszél a püspök (furcsa, két hónap alatt két püspököt is láttam-hallottam): „Kocsink előtt lány kerékpározott, amikor közel értünk hozzá, fiú lett belőle, nagy hajú fiú. A tehén nem akar fülemülehangon énekelni, nem akarja megváltoztatni a törvényt.” Kuncogva odasúgtam szomszédomnak: „Ő meg egy szoknyában járó férfi.” Ám, a püspök nagy hatású beszéde káromlássá erősítette motyogásomat. Győzött a logikátlan érv, a közízlés helyi szintjét használta ugródeszkának sikeréhez.

Egész életem efféle ütközésekben telik el, mégis folytatom tovább. Elmegyek író-olvasó találkozókra, még akkor is, ha sértegetéseimből fakadó lelkiismeret-furdalásban élek. A lelkiismeret is bántani szokott, mert nem lehet az embereken átlépni flegmán. Aki azt mondja nekem, hogy érthetetlen és oktalanul pesszimista vagyok és beteg vagyok, netán pszichopata, mert fiatalon gondolok a halálra – községe megbecsült nyugalmazott tanítója, ma a népfront elnöke, generációkat nevelt föl, talán védőügyvédeimet is a vitákban.

Sokszor azt gondolom, akinek giccs lóg a falán, embernek is értéktelen. Aztán találkozom kiváló elmékkel, vezetőkkel, szervezőkkel, munkájukban korszerű emberekkel, ízlésükben reakciósokkal. Nagy a zavarom. Ingerelhetem-e őket kérdéseimmel: „Mit olvasott utoljára? Melyik magyar írót szereti? Ismeri-e Picassót, mi a véleménye róla?” – mikor éppen közössége jobb életén gondolkodik, az anyagi javak növeléséért és igazságosabb elosztásán fáradozik, rólam meg azt hiszi, olyan vagyok, mint a költségvetésben a kulturális alap, beletolakszom sokszor megfontolt terveibe. Szőllősi Gyula írja a cikkgyűjteményben: „Hajdú-Bihar megye egy 1965-ös ilyen irányú tsz reprezentatív statisztikai felmérése 17%-os átlagos felhasználást mutat, de kirívó példaként érdemes feljegyezni, hogy egy esetben kulturális alapból 54000 Ft-ot pálinkára fizettek ki.” Lehet, abban a pálinkás téeszben jól éltek az emberek. S lehet, van olyan téesz, ahol a kulturális alapot nem 17 százalékig, hanem 100 százalékosan használják föl, mégis rossz az egész gazdálkodás, rossz az emberek élete is. Hova álljak? Ha elfogulatlan vagyok, és nem a magam ügyét hajtogatom, mint a papok isten titokzatosságába rejtett fontosságukat, akkor lemondok a szegények nagyobb kenyere miatt a lelkeket fölszabadítani akaró küldetésemről. Mégis ingerel ez a konfliktus, és tudom: az anyagi fölszabadulás szellemi fölszabadulás nélkül félszárnyú madár, talán repülhet tehetetlensége következtében, de leszállni és fölszállni sohasem tud. Ezek után már azon is merenghetek, megdöntvén földi tételeimet, hogy a pálinkás téesz pillanatnyi jót ad, a szegény, kulturális alapját teljesen kihasználó meg nagyobb jövőjű, mert le és föl is tud szállni.

 

*

 

Ne haragudjanak e hosszú kitérőért az Ízlés és kultúra című tanulmánykötet elméleti gondokat feszegető, tisztázgató szerzői: sokat tanulhattam tőlük, nélkülözhetetlenek. Engem művelődésünk tízéves állapota érdekelt elsősorban, azok az írások, amelyek bemutatták a hatvanas évek művelődési helyzetét, a jelentésszerűek, az ország ízléstérképét megrajzolók.

Az állapotrajzok nagyon nyugtalanítanának, ha nem intenének türelemre a kultúra lassúbb mozgásának történelmi tapasztalatai. Társadalmunk közízlése múlt századi. A vizsgálatok a hatvanas évek elején 3:1, a végén 2:1 arányban mutatják ezt az igazságot a 19. század javára. Jókai, Mikszáth, Lev Tolsztoj, Gárdonyi közé csak Passuth, Berkesi, Szilvási, Fekete István keveredik egyértelműen: Munkácsyhoz, Szinyei Merséhez Picasso – talán sznobságból is. Jellemző, hogy négy mai magyar festő sorrendjében, mikor csak négyük között lehetett rangsorolni, Kondor Béla az utolsó az összes megkérdezettnél, a magyar piktúra egyik legnagyobbja, akire még csak az absztraktság sem fogható.

A hatvanas évek végének a maihoz közelítő tendenciája inkább romlást mutat, ha az irodalmi értéket nézzük. Talán még a szociológiai vizsgálatok eredményei is serkentettek néhány írót, mint valami piackutatás, a romantikus ízlés kielégítésére? A maiság látszatában teremtettek álromantikát, álmaiságot. Akkor már inkább maradtunk volna a régieknél.

Szegény Jókai Mór, csodálatos írónk, lassan ízlésünk bűnöse lett, gyermetegségünk szimbóluma. Pedig százszor inkább az ő zsenialitása, mint a mai lektürbestsellerlovasok! Tudom, a szociológusok nem úgy ítélkeznek, ahogy az állapotot jelölik nevével. „A jelenlegi helyzet speciális problémája, hogy – remélhetőleg átmenetileg – jelentősen meggyengült annak a klasszikus irodalomnak a pozíciója, amely (a mai irodalom bizonyos »középhelyzetű« vonulatai mellett) a legnagyobb eséllyel lenne felhasználható e szakadék áthidalására” – írja okosan Gereben Ferenc. Megvizsgálta a rétegízléseket ehhez a következtetéshez.

Az értelmiség első írója 1962-ben Jókai, Mikszáth, Fekete István; 1968-ban örvendetesen Németh László, aki az első vizsgálatnál ötödik, de most a két múltszázadit kiszorítja Passuth. „Legegyértelműbb az értelmiségieknek Jókai említésétől való tartózkodása.” Sejthető, hogy letagadják, valószínű, hogy úgy érzik: Jókai szeretete műveletlenségükre vallana. (Szereztem némi tapasztalatot a felmérések esetlegességeiről, tudom, hogy a kérdezettek olykor maguknak sem merik bevallani, amit szívük mélyén éreznek: azt mondják, ami jó színben tünteti föl őket. Ehhez pedig tájékozottság kell, a normák bizonyos ismerete, mely az értelmiségieknél és az alkalmazottaknál nagyon elképzelhető.)

Valaha olvastam a pedagógusok hiányos irodalmi műveltségéről, most, ebben a könyvben színházi érdeklődésük irányait tapogatta Tar Károly. A debreceni Csokonai Színház leglátogatottabb előadása a közép- és az általános iskolai tanárok esetében a My Fair Lady. „Az összevetések után megállapíthatjuk, hogy (…) a színházi látogatottság nem felel meg a pedagógusoktól elvárható követelményeknek” – írja.

A tapasztalatok elszomorítóak. Öreg magyartanárok, ismerőseim, megálltak Aranynál és Móránál, a további irodalomtörténet számukra csupán kötelesség, a szív alig dobog, de hadar a száj. Kötelességből is szeretni kellene az egész irodalom folyamatát, szívüket hozzá kellene edzeni. Ismerőseimnek még magas korukra tekintettel sem bocsáthatok meg teljesen, mert a pedagógusokra számíthatunk elsősorban: hivatásuk természetes követelménye ez. De hát mit tegyenek, ha fizetésüket túlórákkal vagy baromfitenyésztéssel kell kiegészíteniük? Könyvre, színházra, tárlatra hol az idő? Legföljebb a televízió elé ülhetnek le, fáradtan.

Értelmiségiek, alkalmazottak, munkások, parasztok ízlésének lépcsőin haladva érkezünk az elgondolkoztató következtetéshez, amit Zoltay Dénes ilyen tapintatosan fejez ki: „Ami a szocialista ízlés formálását illeti, aligha van okunk túlságos elégedettségre.” De azt se felejtsük, mibe került, míg ezek az osztályok, rétegek mai helyükre följutottak. Hajdú-Bihar megyében, az 1960-as népszámlálás szerint, a hét éven felüli lakosság 78,7 százaléka az általános iskola VII. osztályánál alacsonyabb iskolai végzettségű volt (ennek csaknem 70 százaléka a paraszti lakosságból). Egy 1964-es vizsgálat szerint a parasztok 40 százaléka vesz könyvet a kezébe, s ebből 10 százalék rendszeresebben. A kalendáriumok idejéhez képest nagy mennyiségi fejlődés. De ma is mindennapos a látástól vakulásig tartó munka, a szövetkezetben és a háztájiban együttesen munkanapjuk ma sem lett sokkal rövidebb. És az olvasás is munkát okoz nekik, mert aki az általános iskolát sem fejezte be, belefárad a betűkbe, megerőlteti a szemét, elálmosodva félrerakja a könyvet. A televíziók is elsötétülnek kilenc óra táján.

 

*

 

1974-et írunk. A múlt évtized állapotai alig változhattak, csak mint a gyalogos két kilométerkő között, hosszú útja közben. Néhány említett tapasztalatom is szinte írásom idejében adódott. „A modern festészet és szobrászat több mint fél évszázados késéssel jut el még a képzőművészet iránt leginkább érdeklődő rétegekhez is” – Bánszki Pál következtetése szerint. De ha az átlagember a száz évvel ezelőtti ízlésben érzi jól magát, az akkori legnagyobb értékeket vajon már elfogadja? Még azt sem úgy, ahogy azok az értékek megérdemelnék. Tud-e igazán gyönyörködni Petőfi verseiben, akinek József Attila érthetetlen? Az egyik vizsgálat szerint a megkérdezettek jobban szerették a névvel jelzett Petőfi- és Ady-verseket, bár a szakértők sokkal gyöngébbnek tartották azokat a névteleneknél.

Ki merné már Petőfit elítélni? De az értékek csak korunkból visszafelé ragyoghatnak. Szereti a közönség azokat a mai műveket, amelyek 19. századi formákban teremtődtek, de ha az elavult forma meghamisítja a mai tartalmakat, a hamis tartalmak meghamísítják kortársaink ítélőképességét.

Rang

El kell már mennem a búcsúba – mondogatom magamban, és ígérgetem is. Nem voltam nyolc éve, tudtam, miért. Indokaim foszlásában bízva támad bennem a vágy, s mert érzem halványodásukat, elmegyek az idén.

Nyolc évvel ezelőtt izgatott, hogyan ítélnek meg azon a nagy, étel-italos, táncos, udvarlós, zöldsátras összejövetelen. Még jól ismertek és tudták, elszakadtam tőlük. Vigyáznom kellett magamra.

Az érettségizettek elkülönültek, talán nem is gőgből, hanem a túlzott figyelem miatt: fürkészték minden lépésünket. Bástyák mögött kellett volna élnünk. Nem akartam magamat megalázni, azt tettem, amit gondoltam, meg is lett az eredménye. Anyám visszahallott mindent. „Azt beszélik, avval táncoltál egész éjjel.” „Mit kell neked a kapuban ácsorogni?” „Kimentetek a táncból.” „Nem neked való.” Kis ártatlanságok növekedtek óriássá. Még jó, hogy nem árulta el vágyait az ember, pedig akkora álmok hullámoztak a holdfényes mezőkön, mint egy kalászrengeteg. Jó lett volna harmatban éjszakázni, meg minden. Szóval, nagyon vigyázni kellett magunkra.

Amit akkor mondtak, apró csípések lettek volna a későbbiekhez képest, mert az embernek meg kell komolyodni, vagy komolynak mutatnia magát.

Most talán komolyabb vagyok már, és nem félek elmenni a búcsúba. Sokan talán meg sem ismernek, vagy én nem ismerem meg őket. Harminchat éves vagyok, a hajdani pelenkások pedig anyák. Csak a szüleik ismeretéből fakadó tapasztalatom, valami derengő hasonlóság igazít el némiképpen.

Elmegyek a búcsúba, és megtartom elképzelt napirendemet.

I. Vasárnap reggel héttől délig teszek-veszek, téblábolok. (Vizet hozok a kútról, fát vágok, rakok a tűzre, meghallgatom a tíz órai híreket. Téblábolásom közben az első harangszóig beszélgethetek szomszédokkal, házunk előtt ballagókkal, de az első harangszó után illő visszavonulni, ne lássák, hogy én nem megyek misére. Bár hitetlenségem miatt nagy alkalmat szalasztok el, a mise utáni összevegyülést.)

II. Egy órától kettőig ebéd.

III. Kettőtől négyig társalgás a bontott asztal mellett.

(A poharazgatás illedelmes; a nők ajkukhoz érintik a bort, a férfiak félig megisszák, s a harmadik pohárban hagynak valamicskét, hogy ne tűnjenek mohónak. Egymás tudomására jutottak a családi gondok, dolgok, érdekes históriák, mindenki elszunyókálhat.)

IV. Négytől ötig alszom, ébredéskor megeszek egy édes süteményt, mert jót tesz álmatag szívemnek.

V. Öttől hatig a búcsú meglátogatása.

(Ünneplőt veszek, feleségemnek szólok, öltöztesse föl a gyereket, és ő is legyen csinos. Körülnézünk a sátraknál. A kisgyerek megveteti velünk, ami éppen eszébe jut: műanyag trombitát, homokozóedényeket satöbbi, estig megunja mindegyiket, akár a mamánál is felejthetjük a vacakokat. Ismerősökkel találkozunk. S nemcsak azokkal kerülünk kapcsolatba, akikkel kezet fogunk, hanem azokkal is, akiknek köszönünk, mert tudunk egymásról. Ez az idő a vígeposzi nagy seregszemle. Fölmérjük jelenvalóságunkat ahhoz a végkifejlethez, amelyből majd az órák múlásával megfogyatkozunk.)

VI. Hattól nyolcig vacsora.

(Ami ebédről maradt, föltálaltatik. Tudjuk, nem maradékot eszünk, mert minden sült és sütemény két napra készült, s ez a szokás, akár a tűz és a jég frissen tartja az ételt. A délutáni táncmulatságon csak a fiatalabbak vehetnek részt, tizennyolc éves korig. „Korán kezdi” – mondanák az idősebbekre. Ekkor tartják a zenészek főpróbájukat, s ha már elegük volt, elkiáltják magukat: „Vacsora!” Nyolckor kezdődik az igazi mulatság.)

VII. Nyolctól éjfélig: visszamegyünk a búcsúba.

(Két alapvető parancsot szabtam magamra: mértéktartás az ivásban, a poharazást inkább énekléssel ritkítom, feleségükkel együtt ülő barátaim között, s csak a feleségemmel táncolok hosszasan, a társaság asszonyaival egyet tiszteletből. Törvény: a társtalan férfiakkal és nőkkel tartózkodó szeretettel kell viselkednem – lenézésnek és pletykának tenném ki magam, részegséget és csábítást foghatnának rám.)

VIII. Éjféltől ötig alvás.

(Behallik a zene, az ének, a torkomban érezhető por is beszáll az ablakon a táncoló cipők alól a szélben megfinomodva. Mulatásra, föloldódásra való hajlandóságom így is könnyebbedik a fegyelem nyugalmában.)

IX. Ötkor ébresztő, utazás a reggeli gyorssal.

(A búcsú másnapján már nem parancsolhatnék magamnak, míg a feleségem anyámmal otthon maradna, mi, férfiak összegyűlnénk, megfogadnánk a kalapozó muzsikuscigányt, s abba se hagynánk a mulatást kimerülésig. Akkor találkoznék igazán legjobb régi barátommal is, akinek senkije sincs már a faluban, mégis minden évben hazajár, bárhol szívesen látják, s ragaszkodása, kétnapos öröme végigmulattatja vele az egész utcát.)

Betartom napirendemet. Unalmas lesz, talán emlékektől élénk – mindenképpen szükségszerű fölmutatnom magam újra abban a rendszerben, ahol születtem, amelyik ide küldött, ami megváltozott.

Ismerem változásait, más tapasztalataimhoz is hasonlíthatom. Sok lehetőség adódik figyelnem e változások rétegeit, de az emberi értékrend megértésére legalkalmasabb a búcsú, ahol százéves kötelmek új óhajokkal találkoznak. Együtt a nyolcvanéves és a kisgyerek; kamasz, katona, diák, ifjú házas, öreg pár, egészséges, beteg, ügyvéd, mérnök, orvos, pap, elnök, titkár meg mindenféle bennszülött és telepes.

S mi lenne a megélhetés után fontosabb ennél az értékrendnél, hiszen az együttlét alapja. A búcsúban még azt is számon tartják, aki hiányzik. A búcsúi viselkedés, öltözködés megítélése inkább a felszínt mutatja, lehetőséget makacsabb ítéletekhez. Viselkedésről, ruháról azokat ítélik meg igazán, akik nem élnek közöttük. Feleségem nem öltözhet a mai divatos kartonba, földig érő, bő ruhába, mert ott még hároméves fazonoknál tartanak. Nekem szükséges az öltöny, a konfekciós áruházak szolidabb, de nem a legolcsóbb készletéből. Isten őrizz, saruban vagy farmerban megjelennem! Egy autó nagyra növelné tekintélyemet. Ötvenéves gyárigazgató barátom, azt hiszem, nem meri bevallani pozícióját, mert hogy van az, hova teszi azt a sok pénzt, ha még autója sincs. Minket most már csak külsődlegességeinkből ítélhetnek. Nem lakunk velük.

Akik együtt élnek, más értékek szerint méretnek meg: a teljes egymáshoz illeszkedés múltnak jelennel összekevert normái alapján.

Első a szorgalmas munkából fakadó tisztes élet, az általános komfort bizonyítékaival: hűtőszekrénnyel, televízióval, autóval, akár nagy vagy kis motorral, bútorral, renovált vagy teljesen új házzal.

S mert a falu már alig ellenőrizheti lakói szorgalmát óráról órára, mint régen – lakói eljáró munkások is, mezőgazdasági rétege sem éppen a falu határában dolgozik, hanem akár a nagy szövetkezet földjeinek egyik távoli részén –, háztáji földje ápoltsága, tejcsarnoki bevétele, hízó disznai, kocái, bolti költségei, státuszát szimbolizáló eszközei szerint sorozódik. Akármennyire kitűnhet a közös munkában valaki, a norma mégis ez az egész családdal való bizonyítás – ez a házi lét, ez a portatisztelet.

A kétkeziek nem tehetnek szert nagyobb jólétre, mint amennyi a tisztes munkával kitelik tőlük. Tehát ez az értékrend a legvalóságosabb, a legtermészetesebb.

A műveltség, az ész csak annyira számít, amennyire együtt jár a szorgalmasan, tisztességesen végzett munka eredményeivel. Nem lehetek a közművelődés dogmatikusa. Tudnom kell, hogy a pontos fogások, az időjárás-ismeret, az állat-, növény- és talajismeret, a technikai érzék, s tovább egészen a közösség lélektanáig, ezeknek az embereknek a kisujjában van boldogulásuk és boldogságuk szükséglete szerint.

Ha így gondolkodom, efféle apróságokat is megértek:

– mért szereti az öregasszony azt a részeges orvost, aki megcsipkedi?

– mért mondják az agronómust ma is ugrómókusnak, mikor már nem nevezik a kombájnt kompánynak?

– mért nem tudja a tanító nevét az, akinek nincsen iskolás gyereke?

– mért jobb az az élelmes pap, aki a százötven éves plébániát lebontja, s helyére sátortetőset épít, annál, aki nem volt ugyan élelmes, de papi fogadalmához egy maszat sem férhetett?

– mért doktor úr az állatorvos, ha száj- és körömfájás van, aztán meg csak „az állatorvos”?

Újabbakat is megtudok majd a búcsúban.

Kispadok meséi

Hideg az utca. A fagyba kényszerült emberek hamar eltűnnek az ajtók mögött tejeskanna-csörömpöléssel. Most nem kell félszegen köszöngetnem végig a soron, a fürkésző szemek előtt, kiszolgáltatva a véleményeknek, mint a nyáron, amikor félretaposott cipősarkam is beszédre ingerelhette a szájakat, hát még zsebre tett kezem, könnyed ruhám. De ahogy megyek az utcán, mintha még most is a nyári suttogást hallanám.

Volt olyan idő, amikor azt hittem, a pletyka megszűnik. Sajnáltam, mintha folklór lett volna. Az ötvenes évek végén alig ültek ki az emberek, padot sem csináltak. Néhány éve a kispadokat újra fölállították. Leverték a két lábat, és rászegezték a deszkát szokásos helyeken, nem minden ház elé, hanem oda, ahol már régen meghatározta a szokás, a vendégszeretet.

Szélső házunk elé fölösleges lett volna. Nekünk hordozható támlás padunk volt, most meg egy zöldre festett konyhait rakosgatunk ide-oda az udvaron árnyékra, napsütésre. Ritkán az utcára, mert a szélső házhoz senki sem jön, még a harmadik-negyedik porta elé sem, csak a Fő-szeg közepére. Az utca belseje felé a kispadok egyre sűrűsödnek egészen az Ó-szegig, onnan kifelé ritkulnak.

Utcánk észak–déli irányú, s mert ez az ülőalkalmatosság nyári, több a pad a nyugati soron, ahol a házak árnyéka elviselhetővé nyugtatja a hőséget délutánonként, pihenős vasárnap délutánokon.

Hidegben, mikor a deszkákat belepi a dér, a hó, az ólmos eső, úgy megyek az utcán, mintha a nyár temetőjében bolyonganék, s csak az vigasztal, hogy a múltkori emberek élnek villanyfényes ablakaik mögött.

A faluvégtől az első pad a Samuéké. Az öreg nagyon ritkán ül ki, tehenei vannak, disznai. Sok a dolga az állatokkal meg a szőlővel a hegyen. Tavaly nyáron sok időt töltött azon a padon a szomszédja, a Jóska begipszelt lába miatt, unokája kocsiját ringatva, elvegyülve az asszonyok között. A túlsó oldalról átjárnak a Jézusék meg a magányos öreg Kálmán bácsi, aki mindig befelé néz, és sohase szól rossz szót senkiről. Tivadar, a másik szomszéd építkezik, nyolcvan kilométerre jár a vasútra, szabad idejében maltert kever, villanyt szerel, sürgölődik a negyvenhat éves agglegény, s egész élete ez a ház. Neki a kispadra nincs idő.

 

*

 

Miről folyhatott itt a szó, olyan nyugat-dunántúli tájszólásban, melynek hangjai ismerősek és már idegenek?

– Disszidáltak! – hallom az augusztusi estéből. – Jól vannak nagyon. Nyugat-Németországban. Ez a házuk. – Mutatja a fényképet Gizus néni. – Most megkaptuk a bútoraikat. De mennyit mászkáltunk miattuk! Ugye, mink nem értünk ilyenhez. Nevünkre írattuk a gyereket, taníttattuk az ipariskolában, aztán ez lett a vége. A Marikáék hogy vannak, Jóska?

A szomszédék orvos lánya is disszidált. Ez a fogalom most vált érvényessé az utcában. 56-ban innen senki sem szökött Nyugatra. Érezhetik a szülők, mintha becsapták volna őket. De ezt maguknak sem merik bevallani. Külföldi leveleket hoz a Postás Mariska a fényképekkel, elolvastatnak huszadszor a kispadon hangosan, megbeszélik és nézegetik őket. Híreik a messzeség fényeitől ragyognak, vibrálnak belőlük a dicsekvés szükséges nyugtató mondatai.

Mintha egy távolabbi padról hallanám:

– Ez a Mari még haza sem jött, mióta férjhez ment. Megijesztette az anyját a halálhírével. Táviratot kaptak, hogy Szombathelynél elütötte a vonat. Biztosan ő küldte. Mert mért nem jött haza és mért disszidált? Azt mondták ezek, hogy téves.

Erre a falu belsejéből, Mari nagyszüleinek háza elől fölszikrázik egy pad. Mari apja elesett a Donnál, anyja újra férjhez ment, az öregeknek megbocsáthatatlanul. Fiukat még most is várnák, ha meg nem haltak volna. Mari mostohalány lett. Ma már Mary.

 

*

 

Négy ház után újra ülőhely a téesz üzemegység-vezetője előtt. Gyula sokszor ült itt. Kismotorjával hazaporoszkált, és nemsokára nézte az utcát. Magas, hát ültében nagyon megroskad, feje vállai közé csúszik, térdére könyökölve cigarettázik, úgy fújja a füstöt, mintha gondjától szabadulna meg. Ha most leülnék képzelt helye mellé, folytathatnánk egy régi beszélgetést, onnan, amikor még együtt dobáltuk a kévét tizenöt évvel ezelőtt, vagy onnan, mikor az állomás restijéből hazavitt, kibontva egy honleány karjaiból, végig a grázi műúton, szekérrel a nylon-buszok jobb oldalánál, vagy folytathatnánk a tavalyi nyárból.

– Tegezz le, te sem vagy már olyan fiatal! – hallom a közelebbi mondatot.

– Azt akarom kérdezni tőled, te mégiscsak pesti vagy, hogy mi ebben a kukoricaprogramban a politika?

– Én nem tudom, mi ez a kukoricaprogram.

– Nyugatnak vetőmagot termelünk, ezért olyan gépeket kapunk, hogy húsz évig is eltartanak. Mert amit ott tíz év múlva kidobnak, az nekünk húsz évig is jó.

A túlsó oldalról Lajos bácsi ül le mellénk. Leszázalékolt téesztag, a hőség enyhüléséről beszél.

– Nem is tudom, mi történt velem. A kórházban ébredtem föl. Kérdeztem, milyen nap van máma. Csütörtök, mondta a nővér, én meg azt hittem, hétfő.

– Pestre is elvittek engem meg egy kövér fiatalembert. Kérdeztek ezt meg azt, hogy tudom-e, hol vagyok. Hazafelé szóltam a fiatal orvosnak, minek kellett ez az utazás, doktor úr, azt mondta, vizsgájához minket kellett bemutatni. Hazaengedtek, de ha egy kis nap ér, már szédülök, vizes kendőt hordok magammal, azt rakom a fejemre, nem is tudom, mi lenne velem.

 

*

 

Harmadik pad, a tejcsarnokkal rézsút szemben. Az utca kiöblösödő feléhez itt visz a gyalogút. Akik onnan a csarnokba mennek, erre járnak, akik a szemközti boltból jönnek, itt pihennek meg egy kicsit. Anyám félt a szélső házban lakni, e mögött a pad mögött bérelt lakást. Ide szoktam kiülni én is, ha a szélső házból jövök, vagy ha a konyhát megunom. Itt értettem meg a kiülés szokásait. Ha üres a pad, leülhetek, és mellém telepedhet, aki akar. Az asszonyok sohasem voltak még hajlandók, erkölcsből és tartózkodásból. A gulyás mellé leülhetek, de testvére, a Róza néni mellé már nem. Ha a kispadon csak egy szabad hely lenne, mennem kellene tovább, mert amikor egy idegentől összehúzódzkodnak, a szó is megszakad bennük. A mesék, történetek és a pletykák folyamatát gátolom, s rossz érzésű csönd áll mindannyiunk közé. Ilyenkor bámészkodok a kapu előtt, és köszönök balra, szilvát szakítok a fáról, nagyot lélegzek, és visszafordulok.

Ám, most az emlékek összesűrűsödnek. Talán nemsokára megered a hó is. Az emlékek nem viselkedtetnek, kiválogatják magukból az alkalmakat.

– Szegény Kocsy! Most jöttek meg az Emmáék Salgótarjánból, a temetésről. Beugrott a tengerbe.

– Ott sok a cápa.

– Nem cápa, hanem szívgörcs.

– Az anyja szeme fénye volt.

– Mérnök.

– De a rokonai?

– Bizony, ez is itt hátul! Nem mondom ki a nevét, hátha meghallják.

– Micsoda világ!

– A gatteros rajtérte a feleségét az őrmesterrel.

– Két szép gyerek után.

– Ezek mindig szalámit vesznek, a boltban az asszony csak úgy rakja a százasokat.

– A papnak meg nem adott.

– Én ezer forintot ajánlottam a nyugdíjamból.

– Ki ez az ember?

– Ja, a tanítónő ura.

– Jóképű.

– Minek jár az utca közepén?

– Mert nem akar köszönni. – Azt hiszik, olyan könnyű? – mondanám nekik elfordított fejjel, míg ellépek tőlük. Bár így is éppen csak hangtávolságban voltam, s csak ritkán váltottak sutyorgásra.

 

*

 

Padjaimat elhagyom. Nem szoktam továbbmenni. A negyediket távolról nézem. Aki odacövekelte, nyáron is ritkán ült ki rá, szégyellte magát a fia miatt. Pestről kitoloncolták, vagy hazarendelte iszákos fiát. A harmadik padon hallottam, ahogy a lánya mondta az asszonyoknak:

– Ha nem megy el innen, elvitetjük.

Egyik vasárnap láttam, ücsörgött ez a régi barátom, egyedüli szobor, aztán eltűnt onnan, s most a többi pad is olyan, mint hűlt helye.

Udvarunkban gubbasztottam azután, nagylányomnak magyaráztam a csillagokat, anyám hallgatott a kirakott hokedlin, s aki haragosa harminc éve, épp akkor ment át a hátsó lakás felé, és nem köszönt. Megkérdeztem, mért nem enyhül már meg ez a pesti asszony.

Akkor még nem tudtam, néhány nap múlva én is a kispadok meséi elejére keveredtem. Nem tudtam, meglátogat autón a barátom, s a ház előtti szerencsétlen kanyarban fölborulunk. Anyám a ház elől jajgatva nézte, hogyan dőlünk, hogyan bújik ki a karosszériából hanyatt a fia. Ott termett az egész falu, szinte a földből, előbb még senki se volt az utcán. Emelőt, dorongokat hoztak, egyengették a behorpadt tetőt, féltve kérdezték, nem történt-e valami baj, de aztán, mert mindenkit egészségesnek láttak, kiverte arcukat a megvetés és a kíváncsiság. Kik ezek? A második faluban este már szájról szájra járt a hír. Az autóban egy újságlapon vércsepp futott végig. Cikkemen. Címe: Rang. Olyan írás, ahol a falu rangosztó szokásaiban a magamét is kerestem.

Újra Zuglóban vagyok. Kispadok meséiből én is a kispadok meséje, mesélő kispad én is. Nem vitathatom el a szavaktól az életet. Lehet, emiatt tudunk beszélni.

A magány sárkányai és sármányai

Öregember ül az utcai padon egyedül, feje jobb vállára roskad, lábát átveti a másikon, köhint, és maga elé néz – a magány szokásos szimbóluma, az öregség magányáé, mely a fölöslegességből fakad, és a sír felé tart.

A magányt ugyanúgy képezzük, mint a sárkányt és a sármányt, természete is e két véglet között van, sárkányos és sármányos; félelmetes és boldog, jeges és nyári tündökletes.

 

*

 

Akkor ismertem meg először, mikor egyetlen tehenünket őriztem a réten? Vagy még előbb, mikor nyíló gyermeki tudatommal észrevettem magam a sötét szobában? Az egyik boldog volt, a másik rémes. A boldogságot a természet egyensúlya adta, úgy éreztem, hogy az idő és a tér keresztezési pontjában álltam, olyan kicsiként, akár a mákszem. Hallgattam a hersegő füvet, vadlóherét a tehén fogai között, ahogy az állat a zöld vonzásában halad előre, farkával legyeket hesseget, néha fejét is hátracsapja, és szarvával piszkálja bőrét. Olyan szemlélődésre ihlető hangulat ritkán szokott adódni, még a vércsék is emelték a nyárfák ünnepélyét, alulról fölszállván a legmagasabb pontra, onnan meg ki a mezőre, mintha a fa gombolyagját letekernék. A hűvösre feküdtem, lomb volt az ábrándozás gyermeki sátra, alatta voltam egyszerre minden. S most nevetek, mert még motorversenyzőnek is képzeltem magam, válogatott futballistaságomról nem is beszélve, színész, költő, rendalapító szerzetes, aki szivárványszínű reverendában vágtat a fekete lovon, Fráter György-kalapban, de úgy ám, hogy lova minden kanyarban fölágaskodik, aztán oldalra fordulva vágtat tovább, kecsesen szárnyal valami szent helyek felé. És nyúltenyésztő mért ne lehettem volna, ha már a tanítónknak olyan sokszor etettem a nyulait, és annyira szerettem a kis bumfordi bajuszosokat. Igen, gyönyörű prémekkel kereskedek majd, csincsillákkal, bécsi fehérekkel, angórák szőréből fonatok pulóvert, kesztyűt. Így gondolkodtam, miközben fejére pöcköltem egy szaladó egérnek. S hirtelen arra ébredtem, még milyen soká lesz dél. Ez a tehén meggátol minden jövendő tevékenységemben!

Most már tudom, segítette azt, ami lehetett belőlem.

Pásztorkodó magányomon parasztok baktattak, szekereztek át. Egy lány is végigbiciklizett, netán egy fiatalasszony kapált a szomszéd konyhakertben, fölcsúszó szoknyája felé pislogtam az első szerelmi érzelmek áhítatával.

Nagyon sokszor sajnálom azt a mezőt, ha régi helyemre odaállok, mert elmagányosította a nagyüzemi gazdálkodás. A fél határban sem látok embert, csak elszaporodott vadakat, kerregő fácánkakast, surrogó őzet. Hozzá kell szoktatnom magam a vadakhoz, s arra kell gondolnom, mit nem adtam volna régen egy fácánrepülésért, őzikeszökdelésért. Akkor még csak az erdő alján és a hegytetőn voltak ezek az állatok.

Mégis, a gabonatáblák gaztalan rendje, a kukoricások geometrikus sora az ember üzenetét küldi felém, hogy itt volt, és majd idejön, amikor ideje lesz.

Este hazatérnek a tehenek a legelőről, gömbölyűek, jóllakottak. Néhány kapuba betér három is. Ötezer forint a havi tejpénzük, hallom. A gulyás, a szomszéd, magas, napban, esőben feketült ember. Rögtön leül az utcai padra. Mindennap ez az első alkalom, mert az állatok mellett kell menni, lenni.

– Máma nem volt eső, hála isten.

– Nincs kunyhójuk?

– A marhák megérzik, ha nem vagyunk velük.

Gyermekkoromat látom, azt a magányt, s ha ábrándjait már nem is, a szemlélődés tökélyét igen. Ahogy a tehenekkel, a kutyájával, a madarakkal, tövisekkel, virágokkal elbíbelődik tavasztól őszig. Tudja, hol vannak a fészkek legelője körül, melyik az a madár, amelyik fölötte éppen elhúz, s ha egy szarvas arra vetődik, lesz miről beszélni. S egyszer csak úgy ül majd szótlanul, fáradtan magára fülelve, mint az apám volt halála előtt, amilyen lehetek én is, ami már a kívülállónak szomorúbb talán, mert az elaggott lélek közönyös lett a fájdalomtól.

Apám utolsó éveinek pislákolása, begombolatlan inge, lógó cipőfűzői, kifejezhetetlen szótlansága, hirtelen sírásra pityeredő szája eltöltött fiúi szomorúsággal. Visszatérő, örökös meséi az első világháborúról és hirtelen megszakadásuk a minden mindegy határán. Micsoda fájdalom lehetett az és micsoda magány, mikor már semmi sem érdekelte, se hír, se múlt, egyedül maradva a föld színén.

Sorsának oka nemcsak életkora volt, hanem a korból fakadó furcsa parasztnyugdíj, a semmittevésre ítéltetettség, amit ő el sem tudott képzelni. Akinek tenyészlovai voltak, leült az árokpartra a kecske mellé, mert akkor egy tehén tartása többe került, mint amit előteremtettek maguknak. Akkor kezdett leromlani, kalapja alá süllyedni, gyerekkoporsóhoz illő picire válni. Mégsem volt környezetéből kitetsző. A hatvanas évekre elöregedett az egész falu, minden látogatásom egy-egy Szűcs Jánossal, Nagy Lajossal, Marton Péterrel, Borbács Mariskával, Takács Sárival, Tomor Ferenccel lett kevesebb. Magányosak lettek az utcák, a maradék ifjúság bóbiskolt, elment a kocsmába, aludtak.

 

*

 

Meglátok egy-egy Pestről hazajött fiút, itthon dolgozik, albérletéből hazatért a családba.

Ó, azok a városi albérletek: magány-kaszárnyák, magány-cellák, poloska-magányok, a mindig másnak főlő ebédek a konyhákban, népbüfék mosogatórongyai, meccsek utáni sörözések, egymás magányába kapaszkodó párok, az egyedüllét trágyájából sarjadó hajlamok – de megnövesztették ifjúságunk szomorúságát! Mert nem olyan az, mint a legeltetés. Itt a vágyak szűkösek, a vágyak is cselédszobák, szélességük kitárt karral elérhető, hosszúságuk akár a koporsó. Ezek a lányok és fiúk alig lakhattak máshol. Ágyrajárók lettek olyan sírhelyeken, ahol még magukra sem gondolhattak igazán.

És nemcsak albérletekben magányosodhatnak el az emberek, a munkásszállókon is, a tömegben is olyan egyedül lehetnek, mintha senki sem volna körülöttük. Találkoztam ezekkel az ágyon kuporgókkal. Így beszéltek:

„Van itt egy Szabolcs megyei öreg bácsi, már egy éve vele lakom, de nem tudom, mit dolgozik. Alig ismerek valakit. Különösebben nem is érdekel. Annyira megszoktam, hogy szeretem is.”

„Jó társaság kellene, akkor eljárnék táncolni. Én nem szeretek egyedül mászkálni. Akkor még színházba is elmennék meg moziba, Pesten is udvarolnék. Itt a televíziót csak a nagy meccseken nézem.”

„A Fülest mindig megveszem, rászoktam a rejtvényfejtésre, jó unaloműző játék.”

„Színházban nem voltam, mert feleség nélkül nem megyek, vele meg nem lehet. Nem vagyok ismerős Pesten, csak annyit tudok mondani, hogy Pesten csak a pénz kell. A Váci utcában már voltam egyszer a Balesetbiztosítónál, ott a Duna mellett. A Gellérthegyen nem voltam, az Állatkertben egyszer, a gyerekekkel.”

„A szobában két éve együtt lakunk hárman. Lemegyünk néha a büfébe. Az egyik békéscsabai, a másiktól nem is kérdeztem.”

Így beszéltek, de nehezen szólaltak meg, talán azt hitték, aki nem szól, annak nem történhet baja. Asztali lámpáik nincsenek, tehát még az oldó olvasásig sem juthattak el. Míg alattuk társaik töredéke egymásra talál a kultúrteremben, ők a fal felé fordulnak szomorúan. A szerencsések családjukhoz mennek pénteken-szombaton, számíthatnak valami enyhülésre. De aki még a karácsonyt is kiürült szobájában tölti el! Mint az a negyvenen túli férfi, aki elsírta magát, mert még egy karácsonyt nem bír ki a szállón egyedül, elvált tőle a felesége, ő otthagyott gyereket, lakást, bútort, és most fizetéséből nagyon nehéz új otthont teremtenie. Magánya szégyenét legyőzve ment a magányosok klubjába, hátha rátalál valakire. Felesége élete sem lehet sokkal különb, még azt is elképzeltem, találkozhatnának a párkeresők társaságában is.

A munkásszálló tábláján a fegyelmi jegyzőkönyvek részegségről, lopásról, ágyban dohányzásról vallanak.

Változó korunk bőségesen ontotta az egyedüllétet. Ebben a kis gravitációjú űrben nemcsak az én nemzedékem, hanem az idősek is süllyedtek, emelkedtek kézfogástalan, bőséges tapasztalatot gyűjtve ahhoz a végső magányhoz, melyet az ősz haj, a gyengülő szellem majd egyszer elhoz.

S akik már vissza sose térünk, tudomásul kell vennünk szülőnk eseménytelen otthonát, a túl naggyá változott házat, ahol a bogarak és rágcsálók zaja hallatszik villanyoltás után.

 

*

 

Anyánkat beköltöztettük a faluba, béreltünk neki egy üres lakást. Féltettük egyedül, bár ő szótlanul viselte a támadó vegetációt, amely a kémény valószínűtlen füveitől és a tető moháitól lefelé s az udvar csalánjaitól, kúszónövényeitől fölfelé satuba fogta. A szélső házban olyanok voltak a szeles éjszakák, mint a háború, ahonnan bármelyik pillanatban előléphet a fegyveres ember. Most közel a templomhoz és a temetőhöz asszonybarátai között mulasztja életét. Rátalált valamire, ami korához, erkölcséhez, gondolkodásához illik. A régi ház magánya is nekünk tűnik föl inkább, hiszen ő mindennap odajár, kapál, sarabol, bevégzi az érő gyümölcsök sorsát. De gyerekeinek fáj a lakatlan galambház, a kutyaház, melyből a pulink egyszer csak elszállt, a bútortalan tiszta szobában a kukoricazúzó. A füsttelen kémények huzatja kiröpítette a ház lelkét. A látogatónak rossz végiggondolni túlélését ebből a magányból. Téglás halmazt találunk gyermekkori tárgyainkra borulva.

 

*

 

A magányba nem mindig nagy dolgok emelnek át. Sokszor az is elég, ha meglátok egy sárga levelet nyár közepén. Csak mozdítson ki valami megszokott magamból. Télre akkor gondolok inkább, ha forróság emészt, a nyárra, ha a nagykabátban fázom, s mindegyik évszak olyan elképzelhetetlen, mintha csak a mű lenne egyetlen visszavarázslója. Az alkotás magánya, akár kaszálás, akár írás.

Mikor először jártam a dél-balkáni hőben, nyelvtelen magányomban az elveszhetőség kísértései között, akkor éreztem igazán a hazámat. Nem tudtam magam megértetni, hol kell átszállni, mikor érkezem meg, csak suttogtam, és érthetetlenül hallgattam az érthetetlen válaszokat, melyek nem is az én szándékaimra feleltek. Akkor kicsírázott egy verssor, megtaláltam Magyarországot magamban, már nem féltem semmitől. Talán megsejtettem akkor az űrhajósokat. Fenséges, de őrjítő is lehetett visszanézniük zöld bolygónkra a Holdról. Csupán a technikában meg a szervezet biológiai tapasztalataiban bízva hogyan alakult a fekete űrhöz a lélek? Hogyan viselte piciségét a kozmosz irdatlan súlya alatt? A dicsőség szkafanderében bírhatták ki, ha mindent pontosan elvégeztek, és épen érkeztek haza. Az alkotó magány biztosította őket, s a fönti a lentit is megszépítheti elbillentve a sárkánytól a sármány felé.

Aprófalvak

Autóbuszra ülök. Diák-busznak mondják. A gyerekek más falukba járnak a központi iskolákba, legföljebb tíz kilométerre. A busz befordul, betolat minden olyan zugba is, ahol iskolás van. Isten háta mögötti falucskák, majorok esnek útvonalába, ám jövetele és távozása avítja a kifejezést: Isten háta mögötti. Ismerős tájakon ismeretlen helyek. A téli délután fénye minden repedést és árnyalatot előhív, szépíti a fűzfavesszők vörös hegyét, melyeket most vágnak lapos területekről; a nap rávetül a rozsdás, beszögelt ablakokra, kontúrosítja a sarat. Elhanyagolt templomok, fölöslegessé vált iskolák tere elől fordulunk ki a főútvonalra, aztán újra mellékútra térünk.

 

*

 

A központi iskolázást természetesnek tartom így is, mikor az utazó gyerekeket látom. Ők is természetesnek tartják, semmi az a negyedórás út; vidámak, hangosak, törtetők, táskák körül hancúrozók, ahogy szokás.

Ők gondolkodtatnak tovább, mért kell ezeknek a kis faluknak tönkremenni? Nem lenne-e jobb ápolásuk, fönntartásuk az értékek megbecsülése, a takarékosság s lakóik folyamatosságból fakadó lelki békéje miatt. Házak vesznek kárba, kertek vadonosodnak el, kikorhadnak a szerszámok fái vasaikból.

 

*

 

Két nagy jövőjű falut érintünk és hat jövőtlent. A két nagy közül az egyik fazekasairól híres. Már nem vásároznak. Valamikor fölpúpozott szekerekkel zörögtek az országúton, és jöttek üresen a vásárok felől. De a fazekasok faluztak is. Tavasszal csirkeitatókat, virágcserepeket árultak, aratás előtt csörgőkorsókat, mindenkor tejesköcsögöket. A vásárlók most helybe mennek, s olyan nagy a forgalom, hogy villanykemencét kezdenek építeni.

Fejlődő falukban még a régi mesterségek is újjáéledhetnek. A régi szükséges az újnak. Megél a fodrász, a suszter, a szabó. A kicsikben másféle munkájuk után vállalnak hajigazítást, sarkalást, foltozást. Megértem.

A másik nagy faluban ÁFÉSZ- meg téeszközpont, gépjavító állomás, mészárszék, pékség, betongyár, orvos, patika, tanácshivatal húzza magához a környék emberét. Ezt is megértem.

De abban már nem hiszek, hogy emiatt a kis községeknek el kellene néptelenedniük. Annyi idő alatt én is beérek a Bosnyák tértől a körútra, mint ők a központinak kinevezett helyre autóbuszaikkal. S ha hozzáveszem a kerékpárokat, a kis és nagy motorokat, az autókat, egyik család sincs jármű nélkül.

 

*

 

Ismereteim szerint a buszok ekképpen hordják a lakosságot:

hajnalban kettő oda és óra múlva vissza,

tíz óra körül egy oda-vissza,

délután három táján egy el és vissza,

este ugyanígy

meg a munkás- és diákjáratok, melyeket bárki használhat, s melyeket én nem ismerek.

Mindig van annyi idő az ellenbuszig, hogy ügyeket, vásárlást lehessen intézni, arról nem is beszélve, hogy a buszok a vasúti menetrendhez igazodnak.

Eszerint semmi kényelmetlenséget nem találok a „vidéki” vidéki életben, vagyis az „alfalusiban” a „főfalusihoz” képest.

Egy-két forint a jegy ára ekkora távolságon.

 

*

 

Nem hiszem, hogy a fiatal házaspárt ez a pénz késztetné építkezésre a központban. Van autójuk. A házuk jó, mégis inkább a lapos, sáros, de összkomfortos telepre vágynak. Itt ház és művelhető kert, ott maga a lakás, itt tág térben, ott egymás hegyén-hátán. Inkább valami divat vonzza őket, melyet naponta táplálnak a könnyebb közművesítés, a jobb művelődési alkalmak szólamaival.

Ellenvéleményem tapasztalati; két ház abból a faluból, ahonnan ez a fiatal házaspár elköltözik majd. Az egyik felújított, a másik új. A felújított teljesen berendezett, az újban már lakni lehet éppen.

Kék csempe a fürdőszobában, villanyboyler, vízcsapok a kellő helyeken, a vizet motorral szívatják a kútból. Nem sátortetős az épület, megtartották hosszú formáját, ahhoz igazították a helyiségeket: a fiatalok kis és nagy szobáját, az öregek szobáját, a tisztakonyhát s a nagyobbat a kamrából átalakítva, ahol nyugdíját kezdő ismerősöm falatozik éppen a disznósajtból, s mellette a sózott-húsos teknőből a koca füle kunkorodik elő. A gazda föláll, kötényébe törli kezét, és megmutatja a házat.

– Hát így is lehet – mondom.

Hátul a csirkeudvar, a tehénistálló, a kicsi pajta a mostani viszonyokhoz igazítva.

A szakértő kifogásolhatná az elrendezést, nem az én dolgom ez, de az igen, hogy megállapítsam a lakók büszke elégedettségét.

Végig az utcán látom, az újított épületek megint gyarapodtak, de a lakatlanok annál roggyantabbak. A legöregebb, a legszebb a legelhanyagoltabb.

A félig kész, kívül még vakolatlan házat is megmutatja gazdája. Inkább csak mindennek a helyét: itt lesz a fürdőszoba, konyha, kamra, utcai szobák. Ide várja az asszonyt. Régi ágy, régi asztal, százéves ingaóra, olajkályha, de majd teljes berendezés, mint ahogy a pincében állnak már a tele hordók, a kamrában a kerti meg a fúró-faragó eszközök. Kikísér a kertbe: frissen ültetett fák, szőlővesszők, fajtájukat jelölő táblácskákkal.

– Hát így is lehet majd – mondom.

 

*

 

A civilizáció áldásai beilleszkedhetnek a környezet áldásaiba, mint a házak a fák közé. Távolról a dunántúli kis faluk, kerek erdőcskék. Az akácsátrak mögött pázsitos gyümölcsösök, szőlők, ilyen-olyan állapotban. A romlók is megújulhatnának. Az utcákon szilvafák, szederfák, gyümölcsük alig poros az aszfaltút mentén. A nagy faluk zöldjéből a széleken kopasz sorok fehérlenek, kitéve a hőnek és a szélnek. Ha fa volt a helyükön, mellettük: kiirtották. Majd a csemeték fölterebélyesednek, de nem hiszem, hogy a bitangolásból lehet csak fölmagasodni.

 

*

 

Természetesen, legfájóbb a szülőház pusztulása. Utána az iskoláé. A negyvenes évek végén a legénység dühöngött, miniszterig levelezett a Népház miatt – elvették iskolának. Kiszorultak az istállókba télen, ott kártyáztak, beszélgettek. Tíz év múlva társadalmi munkával új művelődési házat építettek, de már a fiatalabbak. Az előző korosztályok ifjúsága az istállókban telelt tehát. Egyik oldalon az osztott tanítás, áldását én is élvezhettem, másikon az ammóniaszagos időtöltés – finoman kifejezve. S milyen furcsa a történelem változása, most meg két iskolaépület áll üresen a négy közül. Úgy tűnik, akár az eladhatatlan szülőházak, ezek az iskolák is fölöslegesek. Az egyikben még lakik valaki, a tanítócsalád, a másikban senki, és nem is történik semmi.

A tanterem pókhálós raktár. Az iskolák államosítása évében itt kötötték rám úttörő-nyakkendőmet, gyönyörű újdonságok vettek körül, Ságvári Endre vándorzászló, mintha 48-as lobogó lett volna, a faliújságon népies motívumokból festett „műveink”, előmenetelünk százalékai grafikonokkal kifejezve, nyelvtanulás, szavalatok már-már értelmesedő rajongással. A régi hely mostanra semmire való?

Szép művelődési otthon van, klubszobákkal, nagyteremmel, kisebb-nagyobb összejövetelekre alkalmasak, a színpad néha a Déryné Színházé.

Nem lehetne-e az üres iskola az utca lakóinak valami kisebb fészke, meghittebb közösségben? A családi otthon és a művelődési otthon átmenete, ahova elmennének az idősebbek, az öregek és az asszonyok is? Húsz-harminc család nyitott klubja? Sokféle helybeli lelemény adhatna értelmet az üres iskoláknak.

A művelődési otthon: intézmény. Az emberek az intézményekben tartózkodóbbak. Falusi szokás, hogy csak a fiatalok otthona. Csupán a filmvetítés alatt vegyülnek természetesen a nemzedékek. Bálokon az anyák ablak mögül nézik lányaikat.

 

*

 

Húsz éve kivágták az utca összes fáját, húsz év alatt adnak csak árnyékot a szilvafák; gyümölcsöznek, de micsoda csenevész árnyék az öreg akácokhoz, hársakhoz, gesztenyékhez, diófákhoz képest. Butaság volt – most már elismerik.

Nyári napban szenvedés gyalogolni, kerékpározni az országutakon. Kiirtották a fasorokat. Az autós is belesülhet az ülésbe. Leveles csemetéket látok sorban. Talán, ha gyerekeim erre vezetik öreg kezemet, elhűsölhetünk.

Kipusztították a lovakat. A falu szövetkezeti üzemegységében egy fogat van. Legyen csak nagy eső, sárba ragadnak a gépek, megakad a munka. Legalább annyi ló kellene, amennyire a kisipart támogatjuk. A háztáji földekről úgy talicskáznak. De talicskát is alig kapni. Egyetlen fuvaros, a nyugdíjas vasutas, gebéjével alig győzi. A fiatal munkás kiselejtezett traktort, vontatót vett. Sokat keres. Beleszakad a dologba.

Hirtelen baleset, hosszú gyógyulás.

 

*

 

Kellenének a szabadon összeálló közösségek, társaságok, melyeket bárki magáénak tekinthet, akár az utcát. Az elhagyott iskolákra, házakra így is fölkerülhetne az élet piros szalagos, zöld koronája. Hiszem, a kis faluk is emberibbek, virágosabbak lennének, nem elkívánkoztatók. S mert azt is hiszem: tíz-tizenöt év múlva visszasírjuk mai felelőtlenségünket. Hiszen az üdülőhelyek zsúfoltak, pihenésre már-már alkalmatlanok.

Szülőházam sem kellett senkinek.

Század eleji, L alakú ház, két padlós, nagy szoba, nagy konyha, kiskonyha, éléskamra, szobányi szerszámoskamra, szín; körülötte háromszáz négyszögöl akácás, ötszáz öl kert, nyolc-tíz diófa, számlálatlan szilvafa, négy cseresznyefa, ugyanannyi fiatal almafa, két ringló, egy télikörte. Eladhatatlan. Pusztulásra jutott.

Hacsak… kezdi a mondatot reményem, rábízva a folytatást az okosan szerkesztett jövőre.

Befejezte a Görény

Ha prózaíró lennék, így írnám meg anyám utolsó paraszti évét.

 

*

 

Az Öregasszony egy kis házban él gyerekei nélkül. Ősszel majd a városba költözik. Addigra be kell takarítani, ami eddigi életéből itt maradt még. Nemcsak a termést, a szenvedést is.

Tavasszal traktorért kunyerál, földjét kellene fölszántani a kukorica alá. A földet fölszántják, bevetik, gazirtóval megtisztítják.

Vesz tizenhat naposcsibét. Öt tyúkja tojik a tavalyiakból. Vörösek, ő sem ismeri fajtájukat. A csibéket meleg konyhájában neveli drótos ketrecben. Tiszta szobája jégverem májusig, míg az ablak melegében méhek játszadoznak, a földes szobában árad a tél a földből, dunyhákból, bútorokból. Kis hűtőszekrénye fölösleges annak a kiló húsnak, amit kisebbik lánya minden hétvégén meghoz, a húst lerakja a kamrába, de sokszor elfelejti becsukni az ajtót.

– Te rohadt macska! – mondogatja, aztán elszégyelli magát, mert egyetlen társa, aztán megint szidja a macskát. Beszélgetnek. Későn gyújt villanyt. Nem tudni, spórol-e, vagy hogy jobban elgondolkodhasson. Mindig a sötétben találják. Jár a földjére, a boltba, az orvoshoz, a templomba, a temetőbe. Lábai rosszak, már a jobbik is hozzáromlik a balhoz, ahhoz a szegény balhoz, amivel mindenbe beleütődik, azzal esik és attól jajgat. Megjön a tavasz, a nyár. Folynak a dolgok. A magányos öregek munkáját mindenki ismeri. Ismételnem fölösleges lenne, milyen reménytelenül lassú egyedül.

Ha már novellába kezdtem, meg kell fordítanom a beszély irányát, egy történet köré kell csavarnom, melynek címe a Görény.

1978 májusában megjelentek a görények. A szomszéd faluból jöttek észak felől. Senki sem tudja, hogyan vonult át a határon földszintes seregük, és hány köbméter bűzt nyomtak ki hátsó felükből, míg a szélső házig értek. Az üres szélső ház megdöbbenthette őket, baromfit nem találtak. De ez a fajta sose fordul vissza, hát mentek tovább az első baromfiólig. Görények, nyestek, menyétek, rókák és minden ragadozók rejtőzködők valójában. Csak prédájuk csonkja, tolla marad a véres porban. Ezért nem mondják őket többes számban.

– Itt vannak a görények! – sose lehet hallani.

A falu széléről megindult a hír, itt is, ott is mennyi szárnyast fojtott meg a Görény. Itt csak a felét, amott az egész baromfinépet. Valaki meglátta szobája plafonján átütő húgyuk nyomát – kénnel kifüstölte őket, de nem látott belőlük egyetlenegyet sem. Aztán három házzal beljebb minden csirkevért kiszívtak. Valaki szellemjárást hallott a padlásán, ha tudta volna, mi a boszorkányok éjszakája, biztosan arra gondolt volna. Kutyáit fölfogdmegezte a padlásra, az egyik visszafutott, a másik elkezdett kotorni. Átharapta a görénykölykök nyakát, azt mondják, tíz maradt ott. A szülők elmenekültek az Öregasszonyig, aki már kitette naposcsirkéit az ólba.

Július 20-án ezt írta kisebbik fiának:

„A Pista bácsi elég jól néz ki, szegényeknek elloptak 5000 forintot és nem is lesz meg. Engem is nagy kár ért, 15 drb vágócsirkét és két tyúkot megölt a görény egy éjjel, most már csak 3 tyúkom van, minden este behozom a kamrába, kiszívta a vérét és a fejét és a nyakát is lerágta, cseresznye sok volt, szedtek is le.”

Itt kellene az írónak a csavaron még egyet fordítania. Az író is szereti a sült csirkevért reggelire. Zsírban dinsztelt vöröshagyma- és zöldpaprika-szeletekre rákeverni, míg feketére nem sül, s reggelire egy kupica pálinka után friss kenyérrel megenni. S azok a déli harangszóba keveredett rántotthús-illatok! S az uborkasaláta kesernyéje! De az író visszaengedi a csavart addig a sírásig, jajveszékelésig, ami azon a reggelen történt. Minden halott hosszan tartó siratásába egy akkord az az óra.

– Magának megmaradtak? – kérdezte szomszédját az Öregasszony, mikor három vörös tyúkját hóna alá rakta, hogy együtt háljon velük. A szomszéd éppen az ólba hívogatta fehér csirkéit: Híba pitye, híba! A tyúkól beton volt.

Az Öregasszony egyik tyúkját levágta haldokló húgának, a másikat kisebbik fiának, a harmadikat a Mária napi búcsúra látogató két lányának. Bár lehet, hogy valamelyiket halottai emlékére ette meg. Ette, míg el nem fogyott. Talán még ma is abból él.

Akkor tudta meg, hogy el kell menni innen, mert a görény bemehet a konyhába, és akkor már talán nem is látja meg a Görényt.

Nehéz kegyelmet kapott az ősztől. Ingre vetkőztető melegben tizenegy napig szedte a kukoricát. Harmatban kezdte, harmatban fejezte be. Elesett a torzson, mikor keménypapírral fenekezett rossz kosárban hordta halomba a csöveket. Nem vitt a mezőre vizet, nehogy szomjasabb legyen a mezőn, csak otthon ivott három bögrével.

Aztán eladta a kukoricát, tojósa nem maradt, elmehetett.

 

*

 

Befejezhetném. Lehetne pontos leírása a pakolásnak.

Azt mondja:

– Öreg tölgyet nem lehet átültetni.

Megkérdezem:

– Mi lesz a macskával? A macska a házhoz tartozik.

– Vannak még egerek – mondja.

– De a görény hova megy? – kérdem.

– A gerínek?

Kiskoromban veszekedtem egy jutasi vasutassal.

– Tudod-e, mi a gerín?

– Az nem gerín! Az Görény!

Amíg a zsák megtelik

„Egyszer azelőtt, még a régi világban, de a cigányok jártak városokrúl városokra, falukrúl falukra… Hát bementek egy nagy királyi városba. Hát huszonnégy emeletes kastélyba lakott ott a király. Vót egy gyönyörűszép lánya. De azt mondta a jánya ü csak ahho megyen férjhe, akit ü megkacag.”

Így kezdődik egy népmese. Lényege, hogy a nevetéssel el lehet nyerni a királylány kezét. Váltson a viselkedés derűt. Eddig még senkinek sem sikerült, csak a cigányfiúnak.

Most, mikor a munkakedvről szeretnék fogalmazni, bizony tétován és szomorúan kezdem a munkát. Módokat keresek. Nagy, sima füzetet rakok magam elé, és vigyázok a kalligráfiára: a g betűk szépen kunkorodjanak, ne úgy illeszkedjenek a vesszők, mintha esőcseppként elfújta volna őket a szél. Legyen a munkának stílusa.

Néha szeretnék a mesebeli Okos János lenni, aki a langyos hamuban fekszik, és várja a szerencsét. Tudja zsugori apja elásott pénzének helyét, a családi osztozkodáskor az ő zöldből rakott karámjába megy az egész gulya a Riska tehén kivételével. Négy kiló hús és egy liter pálinka után elcseréli testvéreivel a gulyát a Riskáért, mert a szerencse megint vele jár, a sovány tehenet éppen ahhoz a fához köti, amelynek odújában sok szekérre való arany van.

Ez a mese a szegény robotos emberek vágya, a mai lottó-főnyeremény. De mert efféle szerencsében alig bízhatunk, verejtékezünk tovább. S ábrándozunk: jó lenne szépeket emlékezni egy padon, tapasztalni idegen világokat, élvezni az életet a tükrös mulatóban.

Munkám közben föl-fölállok az asztalomtól, cigarettára gyújtok, kinézek az ablakon: a szomszédék autóba ülnek, indulnak a Duna-kanyari víkendre. Kutyát sétáltat egy férfi, piros labdát dobál, az állat utána fut, és a szájában visszahozza. Nekem meg írnom kell, éppen a munka öröméről. Én választottam a témát, tudom, örömtelenül szörnyű, de apró cselekkel, könnyedséggel és belefeledkezéssel élvezetes. Már nem irigylem a víkendre induló szomszédokat sem.

 

*

 

Gyerekkoromban sokszor ültem a suszter műhelyében. Gondoltam, én is suszter leszek, ha ilyen élvezetesen lehet szegelni a bőrt, majd én is szájamba veszem a szegeket, megnyálazom a fácskákat, lyukat bökök a cipőtalpba az árral, nagy peremű kalapácsommal álló tetejüket levágom, a vágás helyét befestem jószagú festékkel. Mindezt olyan kellemes ütemre és áhítattal, hogy majd engem is bámulnak a gyerekek.

Szíjjártó lakott mellettünk. Sokdioptriás szemüvege alól is alig látott, közel hajolt a lószerszámhoz, tűjével alig talált a lyukba, köhögött, szuszogott minden öltésre, s úgy éreztem, még a szuszogást is jókedvvel teszi.

Soroljam tovább a gyalulás közben nyelvét csettintgető asztalossal, a harci kiáltásokat, nyögéseket hallató fejszés teknővájóval, a cséplés porából fölnevető szalmaverőkkel?

Ifjúkoromban nem kényeztetett el a sors. A tanulási szünetekben végigdolgoztam a nyarakat, kapáltam, kaszáltam, arattam. Ha nem is voltam a mezei munkák példás művelője, nem vallottam szégyent, talán azért sem, mert megkerestem a munkák örömkeltő forrásait. Ma már otthoni segítéseim passziók ahhoz képest, de jók arra, hogy az emlékekkel figyelmeztessenek.

Például lekaszáltam az udvart a nyáron, majdnem a rét nagyságú területet, ahol fejemig ért a csalán, a bürök, hasamig az ökörfarkkóró, térdemig a fű. Ez a legkényelmetlenebb kaszálás, elsősorban az arcba csapó mérges csalánt utálatos vágni. Arcom, nyakam, csuklóm, bokám csupa égő hólyag. De már az is elszórakoztatott, hogy kieszeltem ellene valamit; lecsaptam először a tetejét, mert akkor mérges levelei lecsúsznak szárához. Gyönyörű az is, ahogy kifejlődik a növényzet alji világa meg a bogaras föld, az alsó levelek harmatos sárgája, a hullott gyümölcsök fölszabaduló illata, s ahogy az ember a fölriasztott lepke után néz a délutáni fényben. Megindulnak a kaszás gondolatai is a munkafogások és az erőfeszítés réseiből, majdnem olyan tétován, mint a lepke, ide-oda libbenve, súrolva a környezetet és tele a repülés távlataival.

Másnap kukoricát morzsolok. A százéves szerkezet, a Frankkávés nagy fadobozra szerelt vasszöges kerék forog jobb kezemtől, alul hullnak a kukoricaszemek, fölül a vörös tusa kiugrik. Egyhangú, de az egyhangúságnak is vannak előnyei. Elábrándozhatok, egyszer majd írásba álló gondolatok kerekednek. Elképzelem, hányan hajtották ezt a kereket így, s közben ügyeiket, életüket gondolták végig, válaszok oldódtak meg, míg tele lett morzsolt kukoricával a zsák.

A gondolkodás jó érzése mindenkinek jutalma lehet. Csak annak nem, aki a munkáját utálja, s minden pillanatát ez az utálat tölti ki. Nagyon megbünteti magát, már attól, hogy a szerszámaival nem törődik. A rossz szerszám rossz kedvét tovább fokozza. A kalapálatlan kasza, a lötyögő kapa, a csorba fejsze nemcsak a testi, de a szellemi tehetetlenekre is jellemző, akik mindenkor unnak mindent.

Most magamat is figyelmeztetem, nem csináltattam meg szokott tollamat, s ez a pici majdnem kipottyan ujjaim közül, betűim határozatlanabbak. Bosszant, de talán emiatt közelebb húz fogalmazásom céljához.

Mit gondolhat a traktoros, mikor már egyenesbe állította gépét, és megindulhat a hosszú dűlőn? Újabb tapasztalatokat gyűjt a talaj szerkezetéről, hajlatairól? Sejtem, ő a föld legjobb ismerője határában, tudományos fokon. Taníthatná, hogy a Pénzes tagban kavicsos, s hol vannak ebben a kavicsosban jobb talaj vonulatai; a Szentkúti dűlőben háromféle a föld, az árok melletti nedveset száz méter széles égevény váltja föl, azt meg a tájra legjobban jellemző erdei kötött. Ha égre néz a traktoros, elmerenghet a madarak természetén; miért ijednek meg a varjak a sárgarigótól, hogyan hajszolja őket a vércse, játszva velük. Hiszem, a kétkezi emberek természetes bölcsessége a jó lélekkel viselt munkából fakad. Minden mesterség bölccsé tehet a munka és tárgya ismeretében, a bölcsesség pedig baráti viszonyba bocsát az anyaggal, s az anyag barátságában már-már védelmet talál az ember; ahogy a kaszás fölfrissülhet lucerna-rendjére dőlve, vagy mint az arató régen a kepébe bújt vihar elől, ahogy a szőlőműves megiszik egy pohár bort a déli hőségben.

A napokban aszfaltozókat láttam ebédszünetben feküdni a gőzölgő meleg úton. Furcsa volt. Ahol azelőtt autók rohangásztak rémítve a tétova járókelőt, emberek hevertek szanaszét vagy húszan. Átúszott bennem egy kép a csataterek halottairól is, de hamar szétoszlott, mert úgy járta át őket a meleg, hogy meg se mozdultak, aludtak, vagy ábrándoztak, vagy nem gondoltak semmire. Fölöttük meg fújt a hideg novemberi szél. Az aszfaltforraló kazán füstjéből, gőzéből kiválva attól kaptak jutalmat, ami feketítette óráikat.

 

*

 

Eddig mintha csak a kétkeziekről beszéltem volna. Azt hiszem, írásom gondolata érvényes tovább is.

Ne nevessük ki az élvezettel pecsételő hivatalnokot, amint a pecsétnyomóra lehel, inkább azt kellene kinevettetni, aki szárazon pecsétel, azt kellene gogoli, kafkai tragikomikus alaknak megmutatni.

Hatévi könyvtárosságom alatt nekem is ki kellett találnom a pecsételés élvezetét, hogy megtarthassam lelki egyensúlyomat: a könyvek fehér margóján egyenesen álljon a lila kör, ne legyen maszatos, közepén a leltári számok szépen sorakozzanak, egyéniségemre jellemzően. A leltározás volt a munkám, unalmasságába bele kellett csempésznem egy kis varázst. Még a várostervezővel is egyenrangúnak érezhettem magam, abban a pillanatban nem voltam boldogtalanabb, mint most, mikor már erről írhatok. Csak így tarthattam magam.

Kenyérszegésben is lehet öröm, a pékáruk illatában, a húsok violás-piros színében, még jobban a vásárlók és az ügyfelek változatos viselkedésében.

Környékünkön három üzletben vásárolhatunk. Az egyikben mindig neuraszténiás remegés jön rám. Sokszor már arra gondoltam, orvoshoz kellene mennem és elmondani. Ha nem kedves nő ül a kasszánál, rosszul érzem magam. Idegbajom onnan kezdődik, hogy benézek az ajtón, s ha sokan vannak, otthagyom, de ha a kedves pénztárosnő ül a kasszánál, még az összetorlódó tömegtől sem félek. Ha az őszhajú szolgál ki, már öt vásárló is idegesít. Nem lehetek ilyen hülye, magyarázom magamnak, és fogom a kosarat, rakok bele, amit kell, megállok a kenyeres- és mellévalós pult előtt. A nő a pulttól eltűnik, hátramegy, s ha visszajön, lebiggyesztett szájjal metél, mérlegel és csomagol. Mindennapi eset, mégis félek tőle. Halkan kérek hát, nem érti meg, rám mordul, és úgy mér, ahogy akar. Gerincemen megindul fölfelé a remegés. Megkaptam mindent, átállok a pénztár felé. Megnyugszom valamennyire, de ahogy közeledem, szorongásom újra visszatér. Itt kellene hagyni a kosarat, és kimenni a jó levegőre. Éppen a cél előtt? Mégse! Mások is bírják, gyerünk tovább! Fizetek. Remegve nyújtom át a pénzt, a visszajárót még remegősebben összeszedem, de az utolsó tízfillérest tenyerembe söpröm. Nyilallással a hátamban megszabadultam. De mért csak ott, doktor úr? A hentesnél mért vagyok olyan nyugodt?

Sajnálom a letűnt kalauzokat. Volt egy öreg a 19-es buszon. Négy nyelven beszélt, jelezték a kabátjára tűzött táblácskák. Minden megállóhoz elmondott egy rigmust. Sokan alpárinak tartották, sokan szerették. Én meg majdnem megköszöntem a bohóckodásait. Most is szükségem lenne rá.

 

*

 

Prédikálós vagyok, de hát ilyenné tettek tapasztalataim. Pénzhajsza? Állandó fáradtság? Főnököktől való félelem? Társadalmi különbségek? Álrangokra törekvés? A kérdésekben csíráznak a válaszok is.

Jó lenne talán, ha a munkában is megnyilvánulhatna a váltakozó hangulatok szabadsága. De ki meri elmondani: „Ma nem fűlik hozzá a fogam!” Magába zárja és lefojtottsággal állandósítja. Csak mondhatná egyszer, már föl is mosolyogna. Mert én is, az Okos János utáni irigykedésem ellenére, aki ugye, a meleg hamuban lustálkodott, és mégis nagyobb szerencséje volt, mint mogorván, kapzsi mód dolgozó testvéreinek, boldogan járatom már ezt a vacak, kicsi tollat, bár a középső ujjamra bütyköt nyomott.

Házam, hazám

Szülőházunk, két nővéremé, Izabelláé és Máriáé, bátyámé, Nagy László költőé meg az enyém, olyan szomorúan fogadott ezen a nyáron, mint 1969-ben apám halálakor. Újra hiányzik valaki ablakai tükréből, fái árnyékából. Tudnom kellene, amit nem értek, megint hiányzik valaki véglegesen. Hiányzik az öreg zöldpadi álmodozása, az idősebb fiú hazatérő derűje az útról vagy a kert felől, csak a Zöld Angyalnak támadó bicskája maradt meg rozsdásan a konyhakredenc fiókjában.

A ház, ahol születtünk, vérből a bába kezében fölmutatva mind a négyen, romlással teljes, anyánk nem lakja, s akik élünk, hazajáró lelkek vagyunk. Elkérem a piros szalagos kulcsot, benyitok az űrbe, kriptát nyitnak ki így, csontok, széthullott koporsódeszkák a fölösleges tárgyak. A kamrában, ahol a fölöslegesség leginkább jelképeződik, kézi hajtású daráló előtt a rongyokkal tömött csörlő, a vetőmag fekete ítélőbírója nyugdíjban, a kenyértartó rácsok pókhálósak. A fal mellett két használatlan kocsikerék, melyek már a téesz után fölöslegesek lettek, újdonságukban elavultak. Penészes, poros lószerszámok. Bognár dédapám hatalmas fúrója rozsdamart-bibircsókosan. A szőlőültető szálvas minek, utóbb mákot törtünk vele famozsárban. A fűrészek metszetlenek, a fejszék élesítetlenek, az ásó nyele kitörött a helyéből, csak az egyetlen kapa fényesedik ki még a kukorica- és a veteményes földön. Egyik szobában kukoricazúzó, a másikban rozzant dívány, csuhéval tömött ágy, az egyikben még egy régi tükör, melyben növekedésünket méregettük alulról fölfelé, kiürített sublótfiókok, tartalmuk már udvari hamu, a másikban elévült irkák, vak képkeret, cserépkályha kémény nélkül. A konyhában leszerelt villanyóra, üres, zöld kredenc, melegre vágyó tűzhely, kimozdult falak. Kint elöl falakat támasztó akácfapóznák, kővel becstelenített ablakok.

Hát így – mondom magamnak. Szomorú, belenyugtató zsoltárok jutnak eszembe. De a ház nem hagyja annyiban. Udvara gazain át kiküld a kertbe vigaszul. Ennyi gyümölcs nem termett mostanában. Az öreg ringló még állja terheit, negyven évet bírt ki minden bőtermésű nyárban sebesülve, most csak egy kisebb ágat törtek le gyümölcsei. De a fiatal egész koronájával leroskadt, jövőre menthetetlenül. A hosszú szilvafák olyan kék, sűrű koszorúban, hogy a szemek épp elférnek egymás mellett, törnek azok is. Előttünk zuhan le egy terhes ág, a kertbe vivő gyalogútra ráborul a másik. A háztetőre hajló diófa smaragd gömbjeit villogtatja, ugyanígy a többi a csalán, bürök és bodza fölött, ugyanígy az almafák. Télikörte pottyan a meretlen kútba, hullik a gazos vályúba. Neki kellene elmondanom, ha találkoznánk. Órákat ült a nyáralkonyi napfény udvarán. Mindig augusztus végén, szeptember elején szeretett hazajönni gyümölcsérésre, a fejtettbab, a tejeskukorica idejére.

Most már a madarak is háborítatlanok, paradicsomi köztársaságuk ez a sűrű, zöld, holdnyi eldorádó; alul lopakodik a tüskebujkáló madár, tengelicék pityegnek röptükben, ritkábbak itt az emberszerető balkáni gerlék, hátul szarka csörög, fácánkakas rikolt, s megjött a seregélyek tatárhordája is, övék lesznek a gyümölcsök.

Húszéves versemben újkori várromnak mondtam ezt a házat:

 

A múlt halálos kínját hallom e házból, újkori várrom, süket régi csatáktól, rossz szekerek, kilőtt ütegek világolnak a homályból.

 

Először a pajta dőlt össze, döngölt falai állnak még ég felé élesedve, belül megnőttek az akácfák, átfonták gyökereiket a tengelyig süllyedt kocsi- és vetőgépkerekeken, már nem is a szán talpát kötözik, hanem az ülését. A múlt, a jelen halálos kínját hallom, de talán nem a jövőét. Meg kell változtatni, ahogy a táj is megváltozott. Ne maradjon romló emlék, legyen élő kaptár. Ének, zeneszó, nevetés kellene ide.

Ezt a házat célzatosan neveztem várromnak, vannak tapasztalataim. Szemben a Somló, ébredéseim, álmos udvarra tántorgásaim első látványa, északi csücskén a vár. Ötszáz éves falai erősebben állnak hetvenéves romos pajtánknál, istállónknál. Még láttam udvarán egy virágzó orgonabokrot, falai égése hajdani kormát, Kinizsi Pál ülepe legendáját igazolta a vár alatti szikla. A múlt romjában is magára gondoltatott, a rabszolgamunkás jobbágyokra, akik háromszáz méter fölé cipelték a követ és a meszet, gerendát, kutat ástak rettenetes fekete mélyre, s a várurak lovakat táncoltattak, agarakat futtattak, a török elől behúzódtak, és hősiesen, ravaszkodva mentették bőrüket. Nekik sem volt könnyebb akkor erdőbe, lápba bujdosó őseimnél. Környékünkön várak adják egymásnak a múlt üdvözletét. A Somló Sümegnek, Sümeg Rezinek és Tátikának, Tátika Csobáncnak, Csobánc Szigligetnek, Esegvárnak. Mikor a tapolcai gimnáziumba mentem vonaton vagy autóbuszon, a táguló haza útjain jutottam az iskolába, szememet meg a várromok vezették a táguló múltba.

A haza nemcsak földrajzi jelen, földrajzi múlt is. A távolságok vízszintesek és függőlegesek. Mindkettőt be kell járni, hogy hazát találjon az ember. Így juthatunk háztól a hazáig.

Most újra megteszem ezt az utat, mint mikor járni tanultam a szomszédba a barátság bimbózása idején, második szomszédunkhoz, a Jenőhöz. Lina néni házát folyondár sátrazza, tisztaszobája bedőlt, Jenőék világgá mentek, a temetőkbe meg a városokba. Ha gyerek vagyok, zsibong itt az élet, ha felnőtt lettem, a magány olyan, mint a dőlni készülő tűzfal, futni kell alóla biztonságos falak közé, csak néhány házzal feljebb, az újakhoz. A befelé törő romlást új vagy fölújított házakkal állítják meg, vaskerítésekkel gátolják.

Ha kisgyerek vagyok, kiszekerezek a határba apám oldalán, sebesült kisnyulat babusgatok a lucernásszekéren hazafelé, reggel meg tarisznyásan az iskolába, megtanulni ide írandó betűimet. Ha felnőtt lettem, leülök az öregek mellé a kispadokra, nekem nem is olyan öregek ezek a nyugdíjasok, kamaszkorom férfiai ma is. Nem lehet kinőni az ifjúságot. Örülök a nyugalomnak, félek is tőle. A jó nyugalom országos érzékenységet okoz, a rossz lápvilágot. Melyikben ülünk ezeken a kispadokon? Hazahömpölyög a gulya nyugalma, habzik a sajtárba a tej, pezseg a tejcsarnokban a szóbeszéd. De mi van a hirtelen kiürült utca mögött? Álom, tervezés, pör vagy mindenbe való belenyugvás? Lopásig nyúlkáló önzés? Ez is, az is. Hogyan illesszem össze anyám ellopott kerekét a talicskával, házunk kő lyuggatta ablakait ahhoz a szép álomhoz, melyet gólyakelepelés ver föl?

Ha gyerek vagyok, költő akarok lenni, és jó papunk megkérdezi jártában, min gondolkodok olyan hosszan, és Kiskamondi Német Jóska nemzeti, vándortanyai költő fölszalagozott botja árnyékot vet a zöld óceánra, engem meg nyakában hord át, mint az óriás János vitézt. Erre a partra, ha felnőtt vagyok.

Sohase éreztem még ilyen csöndet a mezőn. A fűzfák boltjából kirepül egy madár, megcsöndíti a katedrálist. Hangverseny kellene ide – támad bolond ötletem –, olyan emberi zene, amitől a madarak elsírnák magukat. Nagy termése lesz a kukoricának. Kint a mezőnek, belül a kerteknek. Nyugodt a magvető. Talán most ezer év óta igazán. Ne legyen olyan nyugodt!

Ha válaszolna ez a nép, egy mondatban is megfelelhetne: Épül a méltó hazám.

Hazám, házam. Egy fűzfa alatt az újjáépítés megfogantatása.