A kivirágzott nádpálca1944 szeptemberére, első iskolás napomra homályosabban emlékszem mint sok előbbire. Tanítóm, akit Mesternek mondtunk magunk között, nem lép elő az időből. Jobban emlékszem egyéves koromban a himlőoltásra. Pápai háromhetes óvodáskorom jobban dobja elém a képét. De van mégis valami: pelenkásidőm után a Mester szürke autóján Pápára vitt anyámmal, mint ahogy régen egy szekérre fölkéredzkednénk, ma mintha autóstoppal mennénk. Szürke autójának szürke bársonyára pisiltem. Emlékszem a Mester arcára, anyám bocsánatkéréseire. Emiatt arra gondolok, sokkal nagyobb élményeim voltak az iskola küszöbe előtt. Mégsem felejthetem a tanterem első látványát. A Mester és társaim akkori arca elfelejtődött, de Kogutovitz Manó térképe nem, a növények és állatok faliképei sem, meg az az ormótlan kályha a jobb oldali pad előtt, amelyhez fogható akkor nem volt a világon. A mienk olyan pici volt, akár a pulikutya. S a padok hosszúak a két oldalon: egyiken a lányok, másikon a fiúk. Nyolc osztály egyben. Mi, a kicsik elöl padlóra érhetetlen lábunkkal, hátul a nagyok, mint a basák. Megkezdődött az álom, és fölébredtem. Közeledett a front. Katonákat szállásoltak be az iskolába. Most, évtizedek múltán próbálom Mesteremet megfogalmazni, megérteni. Őt csak a háta mögött szólítottuk Mesternek, s túl, túl a háta mögött Kecskének csúfoltuk szegényt, a falu véleményét csivitelve. A megszólítása igazgató úr volt. Tudom a falu természetét. Tudom, miért lett csúfneve a Kecske, a nyitott ablakok alatt meghallották, mire tanít bennünket.
Mikor a mulatságokban azt énekelték:
kinevették a népdalt. Emlékszem pici, fehér kottás füzetkéire – már a háború után népdalokra tanított minket. S az a nép, amelyik tudja, a pacsirta sose szól a fán, mégis magát gúnyolta ki a kecskenótával, mely az övé, és az „Akácos út”-tal, amelyben nem vette észre a „pacsirta szólt a fán”-t. Innen kezdhető az akkori néptanító lelkének bizonytalansága. Nagyon nehéz lehetett neki – gondolom most tovább. Azt is tudom, most sem más utódainak. Rossz voltam? Nádpálcával vert meg. Szekrénye tetején tárolta a fenekünkre. Jó voltam? Nem tudom, megdicsért-e. Az első osztályban köröket, vízszinteseket, függőlegeseket kellett írnunk. Tarisznyánkban irka volt, meg ceruza. S most írom az emlékeimet róla. Zsinórírásom az ő fedezete. Tollamat fekete Parker tintába mártogatom. S ez a fekete toll bolyongjon sírja fölött, mintha Füst Milán, utolsó Mesterem lelke volna, találkozásra. Úgy emlékszem, lengyel nadrágnak nevezték azt a nadrágot, amelynek alja a térd alatt csatolódott és kibuggyosodott. Abban szokott járni, talán mintái is voltak, alatta csokoládészínű térdzokni és barna félcipő. A Mester arra intett bennünket, ne legyünk rongyosak, de a foltozott ruha tisztesség, lám, ő is foltos ruhában jár – és felénk mutatta könyökét. A falu népe nem szűnt meg nagyságos asszonynak szólítani kedves, kövér feleségét a felszabadulás után sem, anyósa akkor is tekintetes asszony volt, aki a háztartást vezette. A bejárattól jobbra nyílott a tanterem, utána a csapóajtót mi nem csapogathattuk. De mert a csapóajtó két szárnya között mindig van egy vékony rés, amin átszállt lakásuk édeskés konyhaszaga, arra gondoltunk, urak laknak odaát. A szobanövények zöld részletei is átlátszottak az iskolafolyosóra. Volt bennük valami irigylésre méltó békesség. Mintha nem történne semmi. Emitt meg a parasztgyerekek zsivaja, verekedése, mezítlábunk csattogásai. Koszos talpunk az olajozott padlón, az elmulasztott mosakodások levegője, az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjai, rubrikáikban a tanulók előző napi és otthon éppilyen plakátokra strigulált jócselekedetei és tisztasági viselkedése összesítve. Ez az ember kikényszerítette belőlünk a hit elvei szerinti igazmondást. Hát be kellett írnunk, mostunk-e fogat, megmosakodtunk-e derékig hideg vízben, körmeinket kitisztítottuk-e, mostunk-e este lábat. Aztán, segítettem szüleimnek a kapálásban, állatitatásban, én mentem ki a kútra vízért, behoztam a fát a favágitóról. Természetesen imádkoztam. S meggyóntam, nem hazudtam-e. Nem hazudtunk a gyónásban, mert az halálos bűn. Így az Ifjúsági Vöröskereszt plakátjainak statisztikája nagyjából igaz volt. Akik sorosak voltak nyulainak etetésére, almolására, nem mentek a reggeli misére. Irigyeltük őket. A nagyobbak fát hasogattak az iskola meg az ő kályhájába, tűzhelyébe, mikor éppen más osztállyal foglalkozott. Irigyeltük őket, mert jobban szerettünk volna mi is kint lenni, a parasztgyerekek szokása szerint. Ez még az iskolák államosítása előtt volt. Utána megváltozott minden, nekünk jobbra és rosszabbra. Nem kellett misére járnunk, mise után a ministrációt latinul tanulnunk, az érthetetlen szöveget még értelmetlenebbé. „Kifliká, juventutem meá”. Hogy a „szent liberáni szamárunk” mit jelent, most sem tudom, csak elnevetem magam rajta. Rosszabb volt, mert az államosítás után tanulni kellett. S mi jobban szerettünk marhákat őrizni az őszi réten, lovakat hajtani felnőttködve. Ez lenne a Mester arcképének háttere. Most elbeszélgetnénk vele, ha élne. Először megmutatnám írásom kalligráfiáját. Elmondanám azótai életemet. Tudná, honnan jöttem, de azt már nem, mivé lettem. Elmondanám emlékeimet róla, akkori és mostani véleményemet, s megkérdezném, igazak-e. Talán a gyerek képzettársításai, melyek a kivirágzott nádpálcához hasonlatosak. Benyomom régi tanítólakásának csapóajtaját képzelődve. Hátul a konyha, csikólábas sparherd. Ott ebédel a feleségével, anyósával. Vége a tanításnak, csak három rossz gyereket fogott a tanteremben délutánra. Az egyik osztálytársam és barátom, aki zavarában a kérdésre nem azt válaszolta, mint ami helyes lett volna: réztulok, hanem rézfaszú bagó – evvel ijesztgettek a felnőttek, a réztulokról meg azt sem tudtuk, micsoda. Mondja, bocsássak meg, gyorsan megebédel, s mert nem jó tátogatónak lenni, kimegyek az előszobába a szobanövények közé, fejem fölött kitömött fácán, vadásztársasági csoportkép. Ideges vadász volt, sokkal többet durrogatott, mint terített. Mégis örültünk szenvedélyének. Körvadászat idején elmaradt a tanítás. A nagyfiúkat hajtónak hívta. Hamar jön, lenyeletlen falatokkal, zsebkendőjével száját törli. A konyha melletti szobába ültet, megölel, elsírja magát, mint nyugdíjas elköltözése idején az egész falu. Akkor tudta meg a nép meg ő is, hogy szerették egymást. Írni szeretnék magáról, igazgató úr, mert maga tanított meg írni. De magának olyan élete volt, meg kellett látogatnom, elmondanom, írok magáról. Bocsásson meg a kikürtölésért. Behívja a két asszonyt. – Ma költözködünk – mondja. Megölelnek, elpityerednek. Eltűnnek a Vörös-domb mögött. Azon túl csak akkor lát az ember, ha maga is elmegy. A korszakváltás idején, akit a falu választott meg, s az egyház volt a főhatósága, az államosítás idején, aki tovább akart tanítani, s a Rákosi-rendszerben, aki élni akart, nemcsak tanítani – hasonló a sorsa a Mesteréhez. Sokan köpönyegforgatónak mondták. De egy köpönyeget csak ki- és befordítani lehet. Ő az idő lelki áldozata volt. Kiszolgáltatottságáról most már nem beszélhet. Hát én mondom, ha bocsánatot kértem tőle. A szegény ember gyereke tanító lett. Meg kellett becsülnie magát a szegények előtt, az urak előtt. A pap sem tehetett mást. Minden alkonyatkor együtt sétálták végig az egyetlen utcát. Tudni szerettem volna, miről beszélgetnek. Talán nem is beszéltek, csak mentek, a hazatérő szekerezők, gyalogosok köszönését fogadták: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” – mondták a parasztok. „Dicsértessék!” – válaszolták. Nem köszöntek kettőt a szembejövők, elég volt egy is. Másképp: „Jó estét, igazgató úr!” Néha megálltak a padon ülő öregeknél, de soha nem ültek le. Így történt 1948-ig. S még az történt, hogy a Mesternek kellett ásatnia a futóárkokat és a tankcsapdákat a falu körül. Hálátlan szerepe fokozta ideges természetét, képzeletbeli nádpálcáját suhogtatta a falu fölött. Gyűlölték. 1945 után szentnek szeretett volna nevelni bennünket. Szívgárdisták lettünk. Magam csinálta tagkönyvemben Jézus Szívéből kinövő kereszt, belül strigulák jó cselekedeteimről. Óra közben, amikor eszébe jutott, padra borultatott bennünket, imádságos kézzel fohászkodtatott pár percig, aztán folytatta a tanítást tovább. Látom a templomi orgonánál a fejet, mikor már untam az oltár felé nézni, és illetlenül hátrafordultam. Ő énekelte a passióban az evangélistát, a paraszt-Jézusnak, Júdásnak, Péternek, Pilátusnak narrátoraként. Dolga végeztével hazavitte kockás ülőpárnáját a nevekkel, szerelmi óhajokkal és női nemi szervekkel sértegetett orgonától. Így történt a fordulatig s az ő fordulatáig, amíg értesítőmbe nem került a bélyegző: Állami Általános Iskola. Lemondott a kántorizálásról, vagy lemondatták. Helyére a mindentudó Miklós Feri bácsi ült, Hofi Géza bolondos nagybátyja, aki néha az egyházi zene közé slágereket játszott. Legjobban szerette a „Tengerész, a szívem tengerész”-t. Mesterünk már csak a templom közelében élt, közelében lakott, s tanított az új szellemben. Nekünk magyarázta, az ember a majomtól származik, szívgárdistáiból lett úttörőinek. Szüleink dühösen mondták: „Ő lehet, de mi nem.” A szomszéd faluból kikergették előadásáról, amelyet a Szabad Föld Téli Esték sorozatában szeretett volna megtartani. A nagy beszolgáltatások idején, mikor siránkozó anyánktól és egyre sűrűbben káromkodó apánktól mentünk az iskolába és haza vörös nyakkendőben, s „Előré”-t köszöntünk, tudva a választ: „A Lipótmezőre”, azt magyarázta, hogy minden beszolgáltatott portéka az ország vérkeringésébe kerül. A sekrestyében zsebre gyűrtük a vörös nyakkendőt, és fölvettük a vörös ministránsszoknyát. Jelképünk lehetett volna, ha a vörös szoknya fölött a fehér karingre vörös nyakkendőt kötünk. Egy bátor gyerek kellett volna hozzá. Nyugdíjazása után megtért az én betűvetésre oktatóm. Kezemben általános iskolai bizonyítványom. Világoszöld füzetecske. Fönt két angyal tartja a koronás magyar címert. Népiskolai értesítőkönyv Nagy István népiskolai tanuló részére. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Személyi adataimat a Mester töltötte ki. Nevem van, születési helyem, megyém, születési időm, vallásom, anyanyelvem, nem vagyok nem magyar anyanyelvű, nem beszélek semmilyen nyelven, oltottak 1939. évben, nem jártam óvodába, van apám, aki kisgazda, kelt 1945. évi július hó 9. napján, pecsét R. kath. Népiskola. Írása olyan, mintha tanulatlanságomban tanítani kezdene már, mikor én még a Szűz Máriá-s képes levelezőlapra otromba köröket rajzoltam ceruzával. A nagy F szárára nem vízszintes vonalacskát húz, hanem hurkot ölt, mint a kis t-re is. Kis r betűi nem fölfelé karmolók, inkább hanyatt heverészők. Grafológiája szerint a valóságot számba vevő, alkalmazkodó, aki eszmék között szeret bolyongani, ösztönélete lefokozott, a feleségét sose csalta meg. Aláírása szerint hirtelen haragú, majd elérzékenyülő vagy szalmaláng-természetű? Vezetéknevének első betűje mint a kakas nekitámad a jércének, de a jérce fut előle, a nagy J-t keresztező hosszú vonal fedele alá bújik. 1946. évi január hó 31. napján eléri, 1949. évi június hó 15. napján a keresztnévből alig marad valami, 1950. évi június hó 14. napján még az a fedelet jelző vonal sem, amelyet olyan hosszan fölhúzott a négy betű fölé. Én ebben a változásban lelkifurdalást érzek. Nézem az első iskolai pecsétet értesítőmben. 1949. június 15. Kossuth-címer. 1950. február 1. Az új alkotmány új címere nyolcadik osztályom befejeztéig. Bizonyítványom nemcsak érdemjegyeim dokumentuma, piciben az ország s osztályfőnökeim változásai, sorra tovább még négy tanító. Az egyesből hetes lett, a hetesből ötös, a magaviseletből magatartás, a kitűnő magaviseletből példás magatartás, egyéves der, die, das után a Tannenbaumból Zoja Kozmogyemjanszkaja. Mi követtük vagy nem követtük, de tanítóinknak követniük kellett. Most, amikor halványzöld füzetecskémet lapozgatom, megdöbbenek, miken mentünk mi akkor keresztül. Mégis, 1948-ban megjelent valaki lelkesítőnek, olyan magasra dobott bennünket, hogy utána még jobban fenékre estünk. Itt az aláírása ötödikes koromból. Ő a másik iskolában lakott egyetlen priccsen, mely a belső szoba sarkában nyúlt el. Néhány könyv, semmi más, csak a kályha, mellette hasábfák. Lakásában úgy járhattunk, akár a folyosón. Fiatal volt, bár hadifogság után. A tantermet végigérő vesszője nem fért a szekrény tetejére, a falhoz támasztotta. Még a hátsó padsoroknak is megpöckölhette a fejét. Ő lett államosított iskolánk. Szép, ha nem „emelik ki” egy év múlva járási úttörőtitkárnak, legutóbb főiskolai rektorhelyettes, nyugdíjas már. Göndör, szőke fejét kissé hátrahajtotta, mikor beszélt, és megalapította az úttörőcsapatot. Kék nyakkendőnk volt akkor még, piros karikával. Elmesélte a londoni olimpiát. A kalapácsvetést magyarázta. A futást, a bokszolást, a birkózást nem kellett, csináltuk azt mi magunk is. Hosszú papírra piros betűkkel kiírtuk: „Éljen a VIT!” Faliújságokat írtunk. Én verset, mely a Pajtásban is megjelent:
Szavaltunk szovjet verseket, s jobban tetszettek Szabolcska Mihálynál, annál, hogy:
Mert akkor minden szegényt, árvát megajándékozhatna. A mozgalmi dalok újdonsága kipirosította arcunkat. Mi is százalékban tanultunk, legjobb volt – kétszáz százalék, a tiszta hetes. Éltanulójelvény a gomblyukunkban. A falon a fehér Ságvári Endre vándorzászló. Azt mondják, a Rákosi-zászló piros volt, azt kaphatták a legelső csapatok. Szóval Ságvári-zászlós úttörők lettek a szívgárdistákból. Mesterem buzgalma új tanítónk tükre előtt hamvadt ki, majd új tüzelőanyagból, új szikrával lobbant föl. Nem hiszem, hogy lett volna közöttük kimutatott rossz érzés. De emlékezzünk a Mester aláírására, mint szűkült össze, akárha már vezetékneve maradt volna. Tanítóink forradalmárja nyilatkozott a Pajtásnak, fényképet kértek, de fényképészt a közelben nem talált, a Képzőművészeti Főiskoláról hazalátogató bátyám rajzolta le, s mikor apám a lovas kocsin megindult bátyámmal a vasútra, otthon felejtette a rajzot. Elpityeredtem, kölcsönkértem egy biciklit, lihegősen pedálozva hajtottam utánuk. Nemcsak én rajongtam érte ennyire. De osztályunkból én köszönhetem neki a legtöbbet, első pesti látogatásomat. Őrsvezetőképző tanfolyamra küldött tízéves koromban a szabadság-hegyi Mátyás király útra. Ott kommunistának hittem magamat, ateistának, bár otthon ministráltam, gyóntam minden hónap első péntekén, és sohasem mertem mondani: nincs Isten. Karácsony előtt volt ez. Hittanár káplánunk bevont a maga szervezte betlehemesek közé. Megejtett a betlehem fölszereltsége, a pici elemlámpák szentjánosbogár-fényei a zöld mohából, képeslap-pontosságú Mária, Kisded, József, pásztorok és háromkirályok. Ezzel a házacskával jártunk a következő karácsonykor is. Előtte pár nappal még Tyihonov Pohárköszöntőjét szavaltam Sztálin hetvenedik születésnapjára: „Érette igyunk, Sztálinért!” Már új tanítónő szavaltatta, s a gimnáziumi magyartanárom kihúzatta ezt a versszakot. Mégis, most tudom, szebbek voltak keménypapírból, Frank kávés papundekliből tákolt betlehemeink, mert mi csináltuk. Az új tanítót elhelyezték, magasra dobott bennünket, és jól bevertük a fenekünket. Hiába lettem orosz nyelvből kitűnő 1950-ben, ha kilencévi tanulás után ma sem tudtam kenyeret kérni Moszkvában, Leningrádban, Irkutszkban és Uszty-Ilimszkben. Szidjam első orosztanáromat, aki egy-két leckével járt előttünk? Aláírása itt az értesítőmben. Nem is emlékszem rá. De mégis! Szörnyű emlék. Szavalnom kellett valami verset valamilyen ünnepélyen. Ő volt az úttörővezető, az ünnepély felelőse. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök, apám barátja bejött. – Minden terményt el kell vinni tőletek. – Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Merd meg! Hordd le! Csinálj azt, amit akarsz! Én megyek szántani. Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. A tanácselnök embereket parancsolt a munkára. Anyám sivalkodott. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami. Hát, másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom. – De muszáj. – Nem csinálom! – De muszáj! – Jó! – mondtam, és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem: – A nép, írta Petőfi Sándor.
Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott, a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek! S mint az enyhe szeptemberi szellő, megérkezett egy fiatal lány tanítani. Hintóval hozták az állomásról. Itt a tanító néni – ácsorogtunk az utcán, gyerekek. Hercegnőnek is képzelhettük, mert szőke volt, és hintón jött. Miért ne hozhatták volna azzal, hiszen a papot mindig így vitték plébániája faluiba misézni, temetni – a kötelességből szokás lett. A falusi ember a hozzá érkező idegent kíváncsi áhítattal lesi. Vendégszerető tiszteletét csak akkor hagyja abba, mikor már megszokta, csak akkor ítéli meg. A tanítónő nem hagyta megítélni magát, nem adott módot rá. Módos házbeli albérletéből elindult az iskolába nyolc óra felé, a tanítás után hazament. „Így is kell! – mondták. – Egy fiatal lány legyen szerény és visszahúzódó.” Nem vártak tőle többet köszönésre a mosolygó válasznál. Ha családlátogatásra járt, megkínálták vasárnapi süteménnyel. Elmondta a gyerek előmenetelét, viselkedését, aztán apácamosollyal eltávozott. De a mi pimasz kamaszképzeletünk függönye mögé képzelte magát, ha jártunk az ablaka előtt. Sohasem lehet teljesen elhúzni a függönyt. Hátha most vetkőzik! Zsenge kamaszkorunk liánjaival futtattuk be katedráját. Fölhúztuk leánytársaink szoknyáját, szakajtottunk egy kunkori szőrt. Nagy pofonokat is kaptunk a sivalkodásból, aztán fogságot a tanítónőtől. Elpirult miattunk rendszeresen. Pirossága olyan hirtelen ütött ki rajta, mint a föllobbanó tűz, nem terjedt, egyszerre égett. Elpirult a nyaka is, s még ami látható volt kigombolt blúza mögött. Pirulását tovább terjesztette képzeletünk. Szinte blúza mögé nyúltunk tekintetünkkel. Ott ábrándoztunk, kapcsolgattunk, simogattunk, pelyhedző arcunkkal csiklandoztunk. Ettől aztán még forróbb lett, és mi belevesztünk a tűzbe. Hátrafordult a térképhez, remegő mutatópálcával magyarázni kezdte az ásványlelőhelyeket. Csak velünk volt ütközése. Szelíden viselte a kort, de minket annál nehezebben. Egyszer vert meg bennünket, minden fiút az osztályból a padra fektetett, s mert akkor már nádpálca nem volt használatos, a kályha melletti ágak közül kiragadott egy göcsörtös bodzát. Szünetben elmászkáltunk a mezőbe, s nem értünk be csöngetésre. Hol lehet, nem tudom. Sejtem, nem hintóval költözött el, s nem felejti el pimasz kamaszait, pályakezdetét, ifjúságát. S ötödik tanítóm sem felejt el bennünket. Találkoztam vele mostanában. Szigorúsága olyan lett, mintha fehér szoborra sütne a nap. Mondtam is neki, emlékszik-e még, mikor rám kiáltott: „Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni!” Kinéztem az ablakon, tekintetemmel követtem a postást. Azt is mondtam, lebontották a tanítólakást, a másik iskola tanterme üres, a harmadik néhány alsóstól kong, a felsősök más faluba járnak, de azok a nyárfacsemeték, amiket együtt ültettünk, olyan magasra nőttek, mint a szomszédos templom tornya. |