Albérleteim története

1952 őszén fölvettek a tapolcai kollégiumba. Bár én Pápára szerettem volna menni, nem lehetett. Belenyugodtam, s az iskola kezdése előtt egy héttel olyan boldog izgalom jött rám, mintha világ körüli útra indulnék. Az utolsó napokat már alig bírtam ki – két nappal előbb megérkeztem, én voltam az első. Megtudtam, a kollégium nem lesz más, csak az óriás kultúrterem, húsz-harminc emeletes ágyával. Az első éjszakán mintha egyedül aludtam volna ott, még külön szobában sem feküdtem azelőtt, de ha aludtam volna is, nem messze tőlem a szüleim. Ebben a házban meg nem lakott senki. Nem hunytam le a szememet egész éjjel. Talán valami betörő vagy macska vagy a falról leeső óra, mely a föloszlatott iparoskörnek mutatta régebben az időt, zörrent akkorát, hogy bennem is akkora csörömpölés kezdődött, mintha egy bárd esett volna a nyakamra, és a fejem elgurult volna. Nem tudtam sírni sem, pedig a tizennégy éves gyereknek az lett volna az egyetlen menekvése. Kivilágosodott, fölkeltem, kóvályogtam az utcán. Akkor még nem tudtam, utolsó beosztatlan, szabad cselekvésemet gyakorlom. Ezzel már meg is mondtam későbbi kétségbeesésem indítóokát. Nem akartam kollégiumban lakni. Egy hónappal később, mikor hazaengedtek vasárnapra, a régi dunyhában sírtam életemben a legnagyobbat, akkor éreztem a házunkat a legmelegebbnek, szeptember végén. Kertünkben sohasem teremtek akkora és olyan harmatos, eső utáni őszibarackok. Pápára akartam menni, követeltem, adjanak valamelyik rokonhoz, Tapolca kibírhatatlan. Szüleim mintha gondolkodtak volna, de ahogy valamennyire beleszoktam életembe, úgy feledkeztek meg róla. Talán azért is, mert a legfontosabbakat nem mondtam el nekik. Szeméremmel takartam a lényegeset, s olyanokról beszéltem, amit egy újságíró is megírhatott volna: az udvari csapnál mosakodunk a hatórai ébresztő után, sokan vagyunk egy helyen, és nem lehet tanulni, a gimnázium most alakult, a tanárok rosszak stb. De inkább kicsiségemről kellett volna szólnom, minden felvonuláson az utolsó sorban egyedül vagyok, és az emberek kinevetnek. A többiek mind érettebbek nálam, néhánynak már nője is volt, én meg még meg sem csókoltam senkit, érezték rajtam, mert mindig elpirultam. Nem akartam ahelyett pirulni, aki töltőtollat lopott, de tudtam, rám gondolhatnak, mert ki vörösödik el közülük annyira, mint én? És a tornaórák! Sohasem voltam még tornateremben. A tanár hátraarcot parancsolt, én kerültem a sor elejére, két bizalmasát a svédszekrényhez állította segítségnek, s el kellett kezdenem az ugrást. Mit csináltam, nem emlékeztem, a többiek mondták, hogy a Somogyi fenekébe dugtam a fejemet, úgy akartam ugrani. Egyszer a nagyobbak valami ganéjt dobtak be az iskola folyosójára tízpercben. Mindenki a falhoz állt, s mert én nem figyeltem oda, elkiáltották:

– A Kisnagy beszart!

Hát ezért akartam onnan elkerülni. Az óvszerügynél már valami büszkeséget is éreztem: milyen jó lett volna, ha kivágnak az óvszerügy miatt. Néhányan elhatároztuk, hogy lecsapjuk a katonák kezéről a ribancokat. A legférfiasabb közülünk megvette mindannyiunknak a kotont. Jártunk az utcán, kicsit megfeszülő szivarzsebünkkel, hiába. Egyik reggeli szilenciumunk végén, az evés előtt, menzajegyemet keresve, kirántottam az asztalom alá észrevétlenül. Tízpercben hívatott az igazgató. S látom asztalán újságpapírból kibuggyanó gumimat. Az igazgató finnyásan megemelte a rendetlen csomagot, melyet a takarítónő éppen olyan undorodva, talán lapátra söpörve, onnan papírba ejtve, ujjhegyekkel összebugyrozva vitt hozzá.

– Tudod, mi ez?

– Igen.

– Minek ez neked?

Nem tudtam válaszolni. Az igazgató bedobta a szemétkosárba az előbbi mozdulatokkal. De másnap a tornatanár annyiszor mászatta velem a kötelet, ahányszor csak bírtam. Olyan volt az egész, mintha füstön kellett volna égbe mászni.

– Gyönge a fiatalember, gyönge! Jobb lenne, ha a kondícióját az órára tartogatná!

Most már kedvesen gondolok vissza azokra az időkre. Mindenkivel megtörténtek effélék, legföljebb nem beszélnek róla. De én azt hiszem, a szemérem később fölösleges, őrizgetése olyan, mint az üres lepkebáb őrizgetése, ami benne volt, elszállt, elmúlt a nyárral. Azt hittem, egyetemista koromban felnőtt leszek, s úgy nézek szembe szobatársaimmal, akár Dobó István a törökökkel. De csak egyszer kellett szembenézni, akkor sem egyedül, amikor kitört a babháború, 1957 februárjában.

A babháború miatt kerültem Mayer nénihez 57 telén, mikor visszaszállingóztunk a kollégiumba a teljes bizonytalanságra, szekrényeinkben rengeteg papírzacskós babot találtunk. Senki sem tudhatta, hogyan kerülhetett oda. Tehetetlenkedtünk napokon át. Téblábolásunk alig tetézhette azokat az izgalmakat, melyeket az utolsó hónapokban megéltünk, de ahogy mondani szokták, utolsó csepp volt a pohárban. Nem hiszem, hogy lenne még az ideges hülyéskedésnek olyan magas foka, mint az akkori. Kollégiumi fegyelem nélkül szabadok voltunk. Két egymásba nyíló szobában laktunk, később néhányan disszidáltak, valaki börtönben volt, valaki karhatalmista lett. Négyen-négyen aludtunk a két szobában az emeletes ágyakon úgy, hogy mindenki a régi helyén, máshol csupasz matracok, az elhagyás és az érkezés átmeneti állapotában. Talán akkor kezdődött minden, mikor a Vidát ágyastul kiraktuk a folyosóra az egyik éjjel? Már nem emlékszem. Mindenesetre a külső szobából, Vida ott lakott, a keskeny ajtórésen valaki egy zacskó babot bevágott hozzánk, a babszemek szétspricceltek a fejünkre, szekrényeinkre, ágyaink vasára. Babra babbal válaszoltunk. Aztán újra folytatódott a lövöldözés, bombázás, gránátdobás, amíg a lőszer tartott. Babon csúszkáltunk, tele volt vele ingünk, zsebünk, cipőnk, nadrágunk hajtókája. A tűzszünetben összesöpörtük, zacskóba raktuk, és kezdtük a háborút elölről. Nevetséges ma már, de mintha a nemrég abbamaradt véres időkben vettünk volna részt. Még azt is hittük, hogy meghaltunk. Mintha az álomba zuhanásunk lett volna a halálunk, valamikor éjfél táján.

Reggel a takarítónő rendet csinált, úgy emlékszem, föl is jelentett bennünket.

Másnap estefelé a városból hazajövet barátom, aki el akarta dönteni a harcot, azt ajánlotta, szerezzünk üres üvegeket, eresszük tele vízzel, ha már bab nincs, vízzel folytassuk. Természetesen ráálltam, a többieknek is szóltunk, és legalább tíz liter vízzel vártuk a külsőszobásokat. Nagy sikerünk volt az első félórában. Csuromvíz lett minden a külső szobában. Vízzel valakit nyakon önteni! Ennél már csak az okoz észveszejtőbb dühöt, ha valakit leköpnek, levizelnek. De mi nem számítottunk a legnyilvánvalóbbra, a belső szobában voltunk, a kintiek száz literrel felelhettek, s rajtaütésünk után meg is tették. Utolsó elkeseredésünkben az üvegekbe pisáltunk: mintha atomfegyvert vetettünk volna be.

Kétnapos háborúnkba belefáradva jól megvoltunk egymással, egészen addig, amíg Fiala, ez a százkilós, kétméteres másodéves a frít ki nem találta. A frí a palackból szabadult szellem hangja, s a hanghoz kimeresztett szemek, fölemelt kezekből karomként legörbülő ujjak járulnak. Megszólalása általában éjfél, a legmélyebb álom ideje. Fiala éjszakánként csak egyszer csinálta, s nem tudtuk, hogy mikor kerül ránk a sor, mert akár egymás után három éjjel is megkaphattuk. Néhány csöndes nap után várhattuk újra. Fialát meg kellett volna verni, de csak azt mondtuk rá:

– Barom!

Erre Fiala elmosolyodott, mintha semmi sem történt volna, olyan kedves volt fölriadásunk után, akár a kitakarózott kisgyermeket melengető anya.

A Toderó albérletben lakott, örült neki, mikor megkértem, vegyen magához.

Ó, albérlet, nyugalom! – gondoltam. S arról ábrándoztam, hogy milyen jól alszom majd, sokat tanulok, olvasok, netán még nőt is csempészhetek be, ha Mayer néni vendégségbe megy.

Hát elkezdődött albérlői sorsom. Régi pesti lakásban még nem voltam akkor, s nem ismertem a poloskacsípést sem. Mayer néni emeleten lakott, nem emlékszem, hányadikon. A kaputól jobbra nyílott a lépcsőház, balra, a házmesterlakás ablakából nagy, kopasz fej világított, ahogy később tapasztaltam, örökösen. Egyik emeleten a gangra fordultunk, majd az udvarra néző lakásba. Mayer néni apró, kövér öregasszony volt, özvegy, gyerekei külföldön, de akár százszorosan is itt lehettek volna, fényképeik lógtak a falakon a csendéletek között. Mi a külső szobában, ő belül. Ágyaink egymás mögött a fal hosszában. Az ablak melletti sarokban óriás toalett-tükör, csak akkor bújhattunk ki belőle, ha lekapcsoltuk a villanyt, vagy ha kimentünk a szobából. Nem ismertem még soha annyi változatban magamat, féloldalt olvasva, fekve cigarettázva, gatyát tolva, beszélgetve, nevetve, szűzies arcomat az alkohol, a szeretkezés és a cigaretta által megformált férfias ábrázathoz próbálgatva. A szoba közepén az óriási ebédlőasztalt csipketerítő borította, mindig könyveink közé gyűrődött, beleakadt kabátujjunk gombjába, csak a művirágos váza súlya tartotta, hogy le ne rántsuk. Az ablak előtt fotelok a csipketerítős dohányzóasztal mellett, ott is hatalmas váza művirággal. Az ebédlőasztal körül nagy támlás kárpitozott székek. Egyikre ruháink rakódtak le, mint a szeméthalom, egyre növekedve, a másik kettőn is zakók függtek, csak az ülőhely maradt szabadon egy ideig, de meguntuk az otthon levést, igazi ágyrajárók lettünk, miként bejelentő lapunkon is feltüntettük. A Todero olasz szakos volt, valószínű, a neve kényszerítette, hiszen már régen elszakadtak ősei az olasz nyelvtől. Én magyar szakos, bár nem hiszem, hogy a nevemben levő gy betű késztetett volna erre lelkem mélyén. Találkoztunk a menzán vacsorakor, s mert nem volt kedvünk hazamenni, szó nélkül megindultunk a Borostyán étterem felé.

Toderónak sokkal több pénze volt, valósággal élősködtem rajta a rendelések változatai között, egyszer pohár sörrel, máskor liter borral, néha még vacsorával is.

Mayer néni bútorzata, emlékezetem szerint, sötét színű volt, ha világos lett volna, ma akkor is sötétnek hinném. Megfejthetetlen, a reggeli nap vékony csíkja hogyan jutott be hozzánk. A Mayer néninél öregszag vett körül bennünket. Úgy képzeltem, hogy ezt a szagot már évszázadok óta ontotta magából az öregasszony, s a bútorok, falak, képek akkor is az ő jelenvalóságát sugározták, mikor éppen a piacra ment, és mi egyedül maradtunk. Jó lenne, ha ki tudnám fejezni, vagy ide ragasztanék belőle egy ampullával. De csak jellemző képpel közelíthetem meg: Mayer néni hálóingben átoson. Mert éjjelente átkelt rajtunk a WC felé. Reggel korán ébredt, és hálóingben átjárt a szobánkon konyhájához. Éjjel, akár a vak tapogatta át magát bútorain, s ha beléjük ütközött, nagyot mottyantott. De az öregszagot még talán a WC-csésze sárgásbarna színe is kifejezheti, melynek óriás öble alját becsíkozta a húgy és a rozsdás öblítő vegyüléke.

Mondom, csupán aludni jártunk haza. Akkoriban két novellát szerettem volna írni: egyet a söre mellett üldögélő albérlőről, aki már annyira magányos, hogy képzeletében élőnek látja a mennyezeti facsikókat és fabaglyokat, a másikat meg a házmesterablakban hatalmaskodó fejről, arról a soha le nem nyugvó holdról. Természetesen egyiket sem írtam meg. De most hadd állítsak emléket a Borostyán étteremnek, lassan már úgysem tudja senki, hol volt, és volt-e egyáltalán. A Bartók Béla úton laktunk, fél megállót sem kellett gyalogolni hozzá. A magas házak között falusi kocsmaként csücsült földszintesen, mintha szülőházunk lett volna. Télen behúzódott cserepei gallérjába, nyáron meg szüntelen falusi búcsúvá terpeszkedett gesztenyefái alá. Akváriumában halak bugyborékoltak, süllyedtek, emelkedtek, s ha megritkultak, kifigyelhettük néma játékukat: némi pihenés után föl-le kezdtek lebegni, mikor összetalálkoztak, finoman elpattantak egymástól, akár a buborékok. Egyszer két szegény ponttyal hosszan-hosszan ez történt, s az alsó nem tudott fölemelkedni a víz tetejére. Ki figyelhet erre? Csak aki nagyon egyedül van.

De nem magányoskodtunk mindig. Ha volt pénzünk, jó nagyot ettünk, ittunk, s egyenrangúan vegyültünk el a vendégek között. Lehívtuk barátainkat is a kollégiumból. Elég volt egy telefon: Szikkadt vagyok! – félóra múlva körülülték az asztalunkat. Cigánnyal húzattuk a bölcsészindulót, túlharsogtunk mindenkit.

– A jogászok a legmulatósabbak, nemcsak fizettek, adtak egy egész sonkát meg finom hazai kolbászokat – mondta a prímás.

S mikor tíz forintunkkal a másik asztalhoz ment, újabb üveggel kellett rendelnünk.

Ezek a nagy murik ösztöndíjnapon voltak. Most úgy tűnik, mintha azon nyomban minden pénzünket elvertük volna, de akkor még nem ittunk olyan sokat, most meg már nem énekelünk. Egy liter bor húsz forint volt, ma negyven, a körömpörkölttel jóllaktunk már a menzán este fél hat és hét óra között, mi inkább a hagymás rostélyos szagát szerettük. S megkaptuk 13-ért. Ott voltunk záróráig. Éjfél után kezdődött a garázdaságot megközelítő hazamenetel. Ez a végső fázis olyan megnyerőnek tetszett, hogy hazakísértük a kollégistákat. A rendőrök egyetemistaságunk miatt nem írtak fel bennünket. Kiraktuk a kollégium kapujához a zsákutcát jelző táblát, meg azt, hogy koldulni tilos. Akkor ez olyan viccesnek tűnt, ha mostanában ilyen helyzetekbe keveredek, már nagyon szégyellem magamat. A vizsgaidőszak május-júniusban elsöpörte a kedélyt, én is elvonultam vidékre utazott rokonaim lakásába. Megtanultam rizst főzni, és magoltam, magoltam. Mayer néni nem értette meg hűtlenségemet, talán nőhöz költöztem gondolhatta. Akkor meg, ha már ilyen vagyok, méltatlan az ő albérlőjének lenni. Nyáron fölmondott, elhatározását cigarettázásommal indokolta. Szerelmi ügyeimet nem tudhatta, ezért, ha él még, fölvilágosíthatom korabeli naplóm idézeteivel. Még csak azt szeretném előrebocsátani, hogy akkor szerelmes voltam M.-be, s mert még megcsókolni is alig engedte magát, leszólítottam egy nőt az utcán, akivel összefekhetek. A nőt Emmának hívták, a Fővárosi Kertészetben dolgozott. Persze nem ágyban feküdtünk össze egymással.

„Most, amikor napi 25 cigarettát szívok el, a pálinkát és a konyakot szeretem, s van egy önzetlen ribanc, aki anélkül lefekszik velem, hogy pénzt kérne, vagy legalább megkövetelné, hogy szeressem, valahogy többet foglalkozom a halállal, biztosan azért, mert három kiskutyájával játszom, nagy gyönyörűséggel. Biztosan nagyon optimista ember vagyok én! Mindig vártam valamit, valakit, aki megment, magamtól kellene megmenteni, de sohasem sikerült. És M., ez a drága, más karjában. Le tudtam volna daráltatni magam ezért a testért, ezért a semmiségért, ezért a felhőért, aki száll, könnyezik esőt, aztán elválik minden része önmagától! Álmomban megcsókolom mindig, fogára mászik nyelvem, finoman, mint a füst, és megijedek, hogy hernyó a nyelvem. Amikor megcsókoltam, kiharaptam a száját, kétségbeesett a pici daganattól szája jobb oldalán fent, ami életre kelt, de olyan hamar elmúlt, mint a tiszavirág.

Egy gyümölcsösben szerettem múltkor Emmát. Már térdig ért a fű. Úgy elbújhattunk benne, mint a vadnyulak. Kár, hogy a szabadban nem lehet meztelenre vetkőzni, mert mindig jöhet valaki, majd egyszer elmegyünk egy olyan erdőbe, ahol senki sem lesz. Hold nélküli fehérségünk még sejtelmesebb. Mi leszünk az erdőn bolyongó lélek. Mert úgy szeretünk, hogy félünk a haramiáktól. Mert ha jönnének, biztosan megölnének engem, őt meg hosszan megerőszakolnák ott messze az erdőn.

Életemnek volt egy napja ez év májusában, kedden, nem tudom, hányadikán. M.-nél voltam, az öregasszony elment hazulról. Reggeliztünk, vajas kenyeret, téliszalámit, retket és teát. Kártyát vetett, és én voltam a szívkirály. Heverésztünk, ő fejre állt a fal mellett. Olyan fesztelenül mentünk pisálni a WC-be, mint a házastársak vagy a testvérek. Kihallott a csörgedezés, és én megilletődve ültem a dívány szélén. Mikor bementem, megengedtem a vízcsapot is, hadd suhogjon még erősebben. Nem pirulunk, egész nap kívántam a testét, éreztem teniszlabda ruganyú melleit, mégis játszottam kielégítettségemet egy olyan éjszaka után, melynek ez a nappala.

– Mért olyan törpék az orgonák az ablak alatt? – kérdeztem.

– Odakötötték mindig a kutyákat! – felelte ő. Amikor duzzogtam, magához kéretett, mint egy Szűz Mária, de nem engedett selyemcukor szájában elmerülni. Némi erőszakosságom után elrohant fogat mosni a fürdőszobába.”

Emma a legromlottabb nők közé tartozott. Tapasztaltabb férfiak messziről érezték jellemét. Trágárkodtak vele, ő meg visszafeleselt. Még a mozdonyvezetők is ráfütyültek, mikor a töltés aljához törekedtünk, teleszórtak csillaggal bennünket. Már az első alkalom után gyerekkel ijesztgetett.

– Van is ennek méhe! – mondta egy közös ismerős. – Inkább a trippertől féljen, de a vérbaj sem kizárt.

S most hálát kell adnom az égnek, mert nem kaptam tőle semmi bajt, mikor egy kurván és egy szűzön gyakoroltam a szerelmet.

Mayer néni után visszakerültem a kollégiumba. De az a négy év már nem ide tartozik. Csak azután folytatom, miután egy másik Mayerékhez kerültem, 1961 májusában.

Albérletkeresésre nem alkalmas a tönkreázott haj és kabát. Olyan esendővé válik az ember, mikor attól kell félni, hogy a székeket bevizezi. Nagyon gyönge hajam van, már az első esőcseppektől lelapul, s ettől orrom turcsisága még jobban kihangsúlyozódik, arcomon eltorzul a mosoly, mely szükségszerű egy jövendő lakónak. De jó ajánlóm volt: a házigazda távoli rokona. Ez a lakás is gangról nyílt, szobám a konyhából, kis cselédszoba: szélessége kisebb volt kitárt karjaimnál, s ez megnövelte hosszúságát: akár a koporsó. Szekrényemnek egy élére állított hajókoffert neveztek ki, ami a háziasszony cirkuszos korából még megmaradt. Ablakom az udvarra nyílt, s most már meleg volt, éjszakára kinyitottam az ablakomat. A negyedik emeletre fölerősödtek a hangok, éjszakai ágyneszek. Volt úgy, hogy majdnem mentőkért szaladtam a lenti sikolyok hallatára, s elszégyellten magam, mikor a végén meghallottam az elhalkuló sóhajt.

– Te édes!

Szobám koporsómagányát nemsokára teljesen átérezhettem, mert rám tört valami furcsa álomkóros betegség, egyedül voltam, csak néha látogatott meg jövendőbeli feleségem meleg levessel és teával.

A háziasszony nem dolgozott, de a konyhát sem látogatta sűrűen. Úriasszonynak tetszett, de a fölkerültek fajtájából: a cirkuszosnőt elvette egy horthysta rendőrtiszt, aki akkor már építkezésen dolgozott, ács volt. Reggel korán elment, későn járt haza. Az asszony állandóan migrénre panaszkodott, pongyolában járt. Vasárnap egész nap nem keltek ki az ágyból. A lakásnak hálószobaszaga volt, a bevetetlen ágyak rendetlenségével, Bessy csak a homlokát szerette simogatni. Bessy szerette, ha az anyósa vidékről meglátogatja őket baromfival meg mindenféle jóval, akkor alig lehetett átmenni a konyhán a krumpli és a tyúkkopasztás hulladékai között. Mégis jólesett az a sürgölődés, falusias szagával kitöltötte otthontalan űrömet.

A poloskáktól sokat szenvedtem előző albérletemben és a kollégiumban is. Engem szerettek legjobban, társaim el sem hitték szenvedéseimet, a poloskákra csak gyanakodtak. Szemhéjamat, fülcimpámat, csuklóm és bokám ereit látogatták, minden éjfél után egy óra tájban támadtak, álmomból úgy riasztva, hogy először szörnyűségeset álmodtattak velem, aztán a félálmot lyuggatták tüzes szuronyokkal, a teljes ébredésig. Rágtam és vakartam magamat, hűlő nyállal oltogattam a sajgást. Fölkapcsoltam a villanyt, egyikük pánikosan rohant föl a falon, a másikra ráfeküdhettem, vércsöppben hevert lapos roncsa a lepedőn, s a harmadik fölfújódva gurította gömbjét a pizsamám fehér csíkján. Hisztérikusan vizsgálgattam a gyűrődéseket, matracom varratát, irtottam volna őket körmeim pallosával. Villanyfénynél próbáltam elaludni. Másnap táskás szemekkel jártam az emberek között, kérdezték, mi lett velem, mondtam, a poloskák, s nagyon gusztustalannak találták.

A sivár szobához és a poloskákhoz még tériszonyom is hozzájárult, a fal mellé lapulva jártam a függőfolyosón, és nem mertem lenézni. A régi házakban nagyon magas a negyedik emelet, inkább már ötödik, a magasföldszint miatt, lent meg a kegyetlen betonudvar, szétloccsanásra ítélt agyaknak. Tériszonyomat Sarkadi Imre halála okozta, aki az ötödikről zuhant ki néhány héttel azelőtt. Én szaladtam le az utcára, láttam meghasadt fejét, s azt a velőt a feje körül. A betonból és az emeletből máig sem tudtam kigyógyulni.

De én mindig segítséget kaptam a bajban, nem a szerencse oldoz ki a bajból, hanem mint annyi mást, az élet állandó változásai. Emiatt lehet élni. Májusban, beköltözésem előtt megismerkedtem feleségemmel, vagyis elkezdtem udvarolni neki, hiszen már ismertem négy év óta az egyetemen. Egy bükki kiránduláson négyesben, a barátnőjével és a barátommal, berúgtunk a turistaház udvarán, a szénakazal tövében. Tele hegyi bársonnyal, gyönyörű este volt, melyet még növesztett síró szeme földerülése, apró akaratos szája elernyedése is. Másnap gyanúsan néztek ránk társaink, tanárunk kutatásunk közben kificamította a bokáját miattunk, mert megszegtük a kirándulás szabályait, pedig csak két ember házasságra határozta el magát.

Öregedésem jeleivel találkozom, ha visszagondolok arra a másnapra. Most már magyarázkodnék, akkor győztesnek éreztem magam, és nem érdekeltek a gyanakvó tekintetek. Citromot rágcsáltunk, komolykodtunk, és bebarangoltuk a Bükk őserdejét.

Vizsgáim után szüleimhez utaztam. A postás csomagnyi leveleket hozott, néha fölcserélte a másik Nagy Istvánnal, és a határ túlsó végébe, a majorba kellett kigyalogolnom fölbontott leveleimért, s olvastam árkon-bokron visszafelé.

Augusztusban elhelyezkedtem, harminc külvárosi könyvtár tartozott hozzám. Forróságban ájuldozva gyalogoltam, villamosoztam. Reggel mindig elkéstem, mert nem ébredtem föl az ébresztőórára. Arcomat a hivatali társalgáshoz próbáltam alakítani, és lelkesnek kellett látszanom. Októberben megnősültem, feleségem révén lakáshoz juthattam, s elválásom idejéig öt éven át éltem a főbérlők mindennapi életét. Szép volt, de hirtelen összeomlott. Mindkettőnket hibáztathatom – állapítom meg most másfajta különszobám asztalánál, mikor már két nap óta akkora szél tombol az udvaron, mintha alföldi tanyán laknánk. Csattognak az épülő házak ablakai, kapui, semmi kedvem utcára menni, helyette a délre rohanó, vörös szélű, sötétkék felhőket nézegetem a melegből. Talán nem okozok bánatot, ha mégis visszagondolok első házasságom néhány utolsó hetére.

1. Tele a válás kibírhatatlannak tűnő gyötrelmeivel kujtorogtam otthon. Még a házasság szabályai szerint, de már kihúzódva a cselédszobába. Úgy jártam be a szobákba, akár az idegen, bár minden olyan ismerős volt, hogy semmit sem tudtam elképzelni nélküle. Szerelmünk, munkánk és tépelődésünk beleivódott a bútorokba. Még verekedéseink is olyan jól illettek ide, mint lekarmolt fal a faliszőnyeg sarkához. De már nem lehetett tovább bírni, mert az idegesség idegességet szült, és nem tudtuk egymást a jóra irányítani. Minden baj volt, ahogy ilyenkor lenni szokott – a jövő pedig megoldhatatlan. A jövő azonban sohasem megoldhatatlan. Ezt akarom elmondani harmadik albérletem történetében.

Egyik augusztusi vasárnap fölfedeztem a „télen is fűthető nyári lak igényesnek kiadó” hirdetést. Telefonon érdeklődtem, és megtudtam, nyolc hónapra előre kérnek négyezer forintot. Előteremtettem a pénzt.

A Majakovszkij utca valamelyik háza. Vasárnap délelőtt. Földszint. A lakás ajtajában fekete, derékig meztelen, hatalmas szőrös ember ült a sámlin, és telefonált. Köszönésemet sem fogadta, csak meredten kinézett a telefonkagyló mögül, borotválatlanul és türelmetlenül.

– Van pénze?! Na jó, akkor nem érvényes, már lefoglalták! Tessék! – szólt felém. – Mennyien zavarják az embert, a miatt a vacak ház miatt! Mit akar?

– Nemrég beszéltünk telefonon. Azt mondta, lehet róla szó.

Megzavarodtam, hebegtem, mostani válaszom túlságosan folyamatos ahhoz képest.

– Pénze van?

– Igen. Megbeszéltük.

– Ja, maga az? Hol a pénz? – Előkotortam a zsebemből a százasokat. Nyári ingben, nadrágban nagyon nehéz ennyi pénzt hordozgatni. Még a személyi igazolvány is alig fér el a nyári zsebekben.

– Láthatnám az albérletet, uram?

Eddig még nem szólítottam senkit uramnak, mert nem volt benne gyakorlatom, nagyon nehezen jött ki a számon. Lakásában fiatal fiúk festettek, énekelve ágaskodtak a kettős létrák tetején.

– Ha nagyon akarja! Nekem most nincs ám időm, taxival megyünk, és maga fizeti. Vigyáznom kell a festésre, az asszony meg lecipelte a gyerekeket nyaralni. Ilyenek ezek, a férfiakra hagyják a piszkos munkát. Na jó. Hívjon ezen a telefonon taxit. Tudja a számunkat?

– Igen.

A taxiban pánikba estem. Talán azért, mert a házát a Cimbalom utcában hirdette, ő meg a Baba utcába hajtatott. Nálam ez a sok pénz, elvisz egy félreeső helyre, még le se kell ütnie, háromszor erősebb nálam.

– És miért kell magának albérlet?

– Válok, uram.

– Persze, ezek a szörnyeteg nők. Pusztulnának el valamennyien.

– Az én feleségem nagyon rendes, csak nem értjük meg egymást.

– Tudom. Jön egy pali, és kész.

A Margit hídon kigondoltam, elmegyünk a feleségemért, hadd lássa ő is, hol lakom majd, és nem leszek egyedül ezzel a szörnyeteggel.

– Arra gondoltam, hogy a feleségemnek is megmutatnánk, hol lakom majd.

– Hát válik, vagy nem válik? Hülye maga?

– Meg akarom mutatni, érti? Mi nem haragszunk egymásra.

– Rendben. Akkor kérek egy százast.

Százasomat lukacsos nyári inge zsebébe gyűrte, és nem szólt. Én meg visszajöttem az utcára egyedül, mert az ajtóra volt szögezve a levél. „Pista! a postára mentem, rögtön jövök. Zs.”

– Ugye, mondtam. Ne csináljon hülyét magából. Elment a palijához. Maga meg még az albérletét is meg akarja mutatni neki.

Kis víkendház a Rózsadomb tetején, a villáktól kicsit hátrébb. Az udvaron úriasszonyok napoznak. A kerti asztalnál egy fürdőruhás muzsikus cigány fröccsöt iszik, a boros- és szódásüveg a folyó vízcsap alatt hűl.

A férfi bemutatott, és a napozó öreg lábak között átvezetett a házhoz. Izgalmamban körül sem tudtam nézni.

– Itt a villanykapcsoló, itt a konnektor, ez a kályha, két ágy, még a nőjének is, ha nem akar vele aludni. Oké?

– Oké! – nyögtem ki, teljesen hatalmába kerülve átvettem szavait is.

– Akkor most hazamegyünk, és megcsináljuk a szerződést.

Én fizettem a taxit, és a zsebébe dugott százforintosomat vissza kellett kérni tőle, már nem emlékezett rá.

Se papír, se toll nem volt nálam, nem fért nyári zsebeimbe.

– Ejnye, nekem sincs! – az egyik festőt leküldte a trafikba, hátha kap egy szerződésre és másolatra való franciakockást. A kis festő nem kapott.

– Akkor menjen le a házmesterhez, kérjen töltőtollat is – mondta a festőnek.

A szerződést a házmestergyerek ötödikes orosz irkájának utolsó puszta lapjaira írtuk egy nemzetiszín csíkos tintaceruzával. Vagyis én írtam le fogalmazványát két példányban. A házat úgy adom vissza, ahogy átvettem. Nőt nem viszek. Főbérlőm átolvasta, és lassan aláírta a nevét. Akkor derült ki, hogy nem is ő volt a főbérlőm, hanem az anyósa, a későbbi kedves Ilonka néni. S ez az országos hírű dzsesszgitáros csak anyósától bérelte, s most kellett neki a pénz a festésre, bár a festői a tanítványai voltak.

– Két hét múlva kihurcolkodunk, és átadom a kulcsot. Jöjjön holnaphoz két hétre. Jó? Aztán azt csinál, amit akar.

Két hét múlva megjelentem délután, rózsaszín dunyhák között ült, ölében meztelen pöcsös gyerekét etette kenyérvágókésre szúrt görögdinnyeszeletekkel. Nem nézett rám. Egy idő után megkínált Kossuthtal, én inkább a Fecskémből vettem. Felesége is benézett, ez az öregedő arcú, kemény húsú cigány nő, fürdőruhában és mezítláb. Egy pillanatra átosont rajtam a kívánás, de megijedtem tőle, mikor visszanéztem férjére, amint nagy kése hegyével adagolja gyereke szájába a piros dinnyedarabokat, néha egy-egy fekete magot kipiszkál a parkettre.

– Akkor megyünk?

– Igen. Szeretnék.

– Hogyan?

– Taxival.

– Maga fizeti.

– Odáig fizetem. Maga úgyis a holmiját szállítja vissza.

– Rendben. Odáig mennyibe kerül?

– Harmincba.

– Adja ide a harmincat. Ezek a nők! Csak idegesíteni tudják az embert.

Az utcán kinyitotta Ford Taunusát, és maga mellé ültetett.

– Tudja, hogy ki vagyok?

– Igen. Kiderítettem, hogy gitáros.

– Igen. Maga mit csinál?

– Verseket írok.

– Írhatna nekem is.

– Nem szeretek. Zenére olyan nehéz. A Vujicsiccsal próbáltam már.

A Baba utcai kertben a múltkori képet láttam. A prímás fürdőgatyában fröccsözött, újra bemutattattam neki, csak már kedvesebben.

– Ez a fiú neked való nótákat tudna írni. Olyan Vujicsics-féle.

Még akkor sem néztem körül igazán. Nem is volt rá nagyon szükségem, hiszen mindegy volt, csak lakhassak valahol. A zenészek hirtelen vitába keveredtek a banda szétszakadásáról, arról, akit kiutáltak, mert rosszul boronált.

– Nem biztos, hogy találkozunk. Pedig én megszerettem magát. Rendes embernek látszik – szólt ki autójából, visszafelé jövet. – De lehet, fölkeresem a télen, amikor már nem lehet a zöldben csinálni. Ha nem utálja, ott is maradhat velünk. Legföljebb megtömjük ketten.

Azóta egyszer láttam. A szigligeti strand elé megérkezett amerikai gyártmányú hatalmas autójával, öt-hat kisebb-nagyobb gyerekével, öregebb feleségével.

Híres színésznőnk, akivel az autóbuszra vártunk, azt mondta:

– Nocsak!

– Hát ő az? – jött ki a számon. Világpolgári nyári öltözete köré kerítést emeltek a gyerekek. Felesége rajtuk keresztül járt ide-oda, mint a kinyitott léckapun. Mintha bunda lett volna rajta a kánikulában. De hiszen ez lehetetlen, mégis így emlékszem vissza rá.

 

2. Ahogy visszagondolom, mit fogok írni még, berzenkedik szemérmem, mert következő albérleteimet igazán nőkkel béleltem ki, vagyis egyedüllétemet szeretőkkel vigasztaltam. Nem is lehetett volna másképp. Elhatároztam, hogy nagyon keveset iszom, mert másnaposan egyedül döglődni maga a haldoklás, meg hát munkába kellett járnom, hogy a gyerektartást meg a lakbért és önfenntartásomat fedezhessem. Szóval nőkről kell beszélnem, akiket egyaránt szerettem, de nem egyszerre, hanem egymás után, mégis olyanok lettek, mint a fényre jövő lepkék, valamennyien megégtek, valamennyien a begyógyult sebhelyet hordozzák ma is, elrendezett vagy összezavarodott életükben. Akkor ismertem meg a nőket igazán, milyen odaadók, kedvesek, kiszolgáltatottak és bizalmasak. Főzni akartak nekem, fölvarrták leszakadt gombjaimat, még a cipőmet is kipucolták, s árvává lettek maguk is értem. Fölszabadulásom nehéz selymébe beleszőtték súlyos gondjaikat, olyan nagy művészettel, hogy életem egy remek kiállítási tárgy is lehetett volna. Követték azt az augusztus 20-át, amikor a névnapomon, két szatyorral, beköltöztem legfurcsább albérletembe, a Baba utcába.

A Keleti Károly utca végében laktunk, közel a 11-es busz végállomás utáni első megállójához, oda gyalogoltam föl egy lépcsőn a Rét utcában az ebéd közbeni összeveszés után. Olyan könnyűnek éreztem magam, mintha nem is kellett volna buszra szállnom, hanem egyből fölrepülhetek a tetőre, a kicsi házba. Meleg volt, de nem túlságosan forrón sütött a nap, ha az a néhány felhő eloszlott, még zöldebbnek tűnt a zöld, a Kiskertnek nevezett park, s a villanydúcok tövéből kinőtt óriás gazok.

Megérkezésem után kinyitva az ajtót, mert a kicsi ablakon alig jött be fény, a vaságy matracára ülve olyan tehetetlenséget éreztem, hogy még a csomagot sem volt kedvem kibontani. Nézegettem a bútorokat, vagyis a két vaságyat, a kürttelen kályhát, a papírral leszögelt asztalt, a két széket, a szekrényt, mely inkább stelázsi lehetett, most polcai kiszedve az egyik felén, várta kabátjaimat, az akasztók csak elfordítva fértek bele, a függöny pókhálója mögé.

Hát itt lakom – mondtam magamnak, miközben egy bogár utját figyeltem lábam körül. Rádöbbentem a valószínűtlen pillanatra – itt vagyok. Mikor katona voltam, s a fűben fekve nézegettem a kerítésen túlra, akkor éreztem ezt – itt vagyok, és nem tehetek ellene. Most a szabadság és az elesettség szép szomorúsággá vegyült. A szellő megmozgatta a diófalevelet szobám kövén. Elindultam körülnézni, megnéztem a klozetot a ház mögött, a vízcsapot a kapu előtt, ahonnan majd kannámban hordozom a mosdó- és ivóvizet, s a fákat, az őszibarackfák sorát, a házhoz vezető út mentén s a ház előtti diófákat.

Közben idegennek éreztem magam a tárgyak és a növények között, s hogy valami kapcsolatunk legyen, föltörtem egy hullott diót. Mert aznap nem akartam a többi holmimért visszamenni, kívülről becsuktam az ajtót és a kaput, elindultam sétálni, s lábaimat túlságosan fölemelve lépkedtem. Megállapítottam, ez a környék milyen elhagyott. Szemközt kukoricatábla, két néger diák bandukol a hegyen fölfelé, ki tudja, hová. A réten felnőttek és gyerekek futballoznak, csak felém ne rúgják a labdát, most szégyenletes ügyetlen lennék. Aztán eszembe jutott a régóta ismerős presszó, aztán arra jártam, ahol a feleségemmel csókolóztam vőlegény koromban, kibillentette az emlék egyhangúságomat, még szomorúbbá tett.

Hiába laktam a Rózsadomb tövében, eddig nem éreztem falusiasságát, talán nem is falusias, csak én emelkedtem vissza azzá hirtelen, az lettem, aki voltam. Lesétáltam a hegy alá, vacsorámat és ebédemet egyszerre ettem meg a Rózsadomb étterem söntésében, ahol a kis kopasz János bácsi jól ismert már évek óta, utána átmentem az Európába ismerős pincéreim közé. Ültem, közel az elhagyott házhoz, mintha éppen csak leszaladtam volna fél órára. Levélbe kezdtem, és abbahagytam. Hazamentem, és azon gondolkodtam, mennyire félek majd az éjjel. Korán lefeküdtem, hogy még akkor aludjak el, mikor a szomszéd házban fönt vannak az emberek.

Félős vagyok. Anyámtól örököltem ezt a buta tulajdonságot. Mert már régóta hitetlen vagyok, nem a kísértetek izgatnak, hanem az emberek. Ha egyszer bezörgetett volna az ajtómon valaki ottlétem alatt, nem is tudom, mi lett volna velem. Ismerem a félelem elektromos ütését, mindig úrrá lettem rajta, sőt hihetetlen bátorságra váltottam át. Mégis nagyon féltem. A közelben valami javítóintézet vagy inkább lelencház lehetett, egyik éjjel kapum előtt ordibáltak, reggel összetört borosüvegeket láttam az árokban, a fa tövében, fához csapkodták őket. Nagyon jól aludtam abban az időben, a környék kutyáinak ugatása altatott el, s mert folyamatosan ugattak, nem gondolhattam betörőre. Volt olyan érzésem is, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, mindegy már nekem. Mit lehet tőlem elvinni? Nincs semmim, olcsó az életem, mint a zöld pokrócom.

Később már éjfél táján mentem haza, az utolsó busszal. Csak egy kóborgó farkaskutya járt az utcán, elkísért a kapuig, odajött hozzám, körülszimatolt, aztán elcsatangolt néhány percre, és megint visszajött. Megszoktam és hiányoltam. Teljes egyedüllétem tíz napig tartott. Szerencsém tudtomra adta I. megérkezését Moszkvából. Ezt a félmagyar asszonyt még egyetemista koromban ismertem meg, anyjához jött látogatóba. Akkor egymásba szerettünk, de csak a gellérthegyi fákhoz támaszkodva csókolózhattunk, s akkor még nem is akart olyan hirtelen. Később meglátogattam Moszkvában, de akkor meg én biztosítottam magam a barátommal feleségem iránti hűségem miatt. Főzött nekünk társbérletében, míg a férje dolgozott, mi is meghívtuk egy nagy ebédre, borscsra, saslikra, borra. Elbolyongtunk a moszkvai éjszakában, amikor éppen a május elsejei felvonulás próbáját tartották a rakétás egységek, középen tornyosult a félelem fekete árnya, s a kereke mellett fiatalok harmonikáztak és énekeltek.

Előéletem ennyi volt I-vel. De újabb találkozásunk fesztelenségéhez elegendő. Nagyon betartotta a szokásokat. Első alkalommal bárba kellett menni. Ő csillogott az orosz estélyi divat szerint. Hajtókás nadrágom divatjamúlt, zakóm bélése feslett, lószőrök szúrtak ki belőle. Arra gondolnak, azt hittem, hogy jöhet ez a nyamvadt, kopott alak ilyen gyönyörű nőhöz. Alacsonyabb volt nálam, haja vörös, szemei nagyon gömbölyűek és kedvesek. A két martini nemcsak pénzemhez, de az illemhez is elegendő volt. Egy pici korty – pedig megittam volna az egészet –, aztán tánc, melyhez megint nem illettem, nem jártam tánciskolába, csak a kollégiumi fürdőszobában tanultam a tangót. I. nem beszélt magyarul, én oroszul nagyon gyatrán, bár akkor még mindent kifejezett a kéz és a szem. Például azt, hogy a bár után hozzám megyünk.

I. csak vörös bugyiját hagyta magán, kombinéja fekete, vörösen csipkézett. Egyedül vetkőzött, kombinéját úgy emelte feje fölé, mintha szobrot leplezett volna le, olyan ünnepélyességgel, aztán jobb kézzel leejtette a másik ágy durva takarójára, a kisestélyire. Nemsokára a nadrágocska is begyűrődött ágyunk végébe, talpunk tájékára. Fölém térdelt, hajával betemetett, s egyszer csak hajszálai közül homlokomra esett egy kihűlt könnycsepp. „Félek” – mondta oroszul, rám kapcsolódott, mintha meg akarna halni velem abban a pillanatban. Az első éjszaka után még kisujjunkat összefűzve ereszkedtünk le a hegyről, ismerős ablakok előtt. Megebédeltünk a Borostyánban. Ebéd közben jó lett volna beszélgetni, ha már a kéz- és testbeszédnek hallgatnia kellett. Ott, a hűlő halászlé fölött megéreztem szerelmünk sorsát. Ám az ebéd még jólesett. Meg az is nagyon szép volt, amikor egy ismerős elvitt minket a Balatonhoz. Pontosan Kenesére, ahol nászutas voltam öt évvel azelőtt, valami későbbi, de napfényes őszben. S pár hónapja a tízéves tapolcai érettségi találkozóról hazafelé leszálltam a vonatról, aludtam a tűleveles fűben, és dühöngtem hülyeségemen. Szóval Kenesére mentünk, s fürödni éppen úgy nem lehetett, csak vastag pulóverben nézni a vadkacsákat, nyársonsülttel vacakolni, és I. fiának magyarázni idegen nyelven, ne menjen a vízbe. Ott tanultam meg oroszul Jeszenyin megzenésített versét, amit már elfeledtem – tó volt benne, és bánat, eső. Budára érve szétázott levelek fölött kerestem egy telefonfülkét, életem legszomorúbb félórájában. Mert mit is akarok én egy idegen gyerekkel, mikor az enyémet a fülkétől száz méterre fürdéshez készíti az anyja?

I. nagyon szeretett. Pontosságot követelt tőlem, és kevés italt. Egyszer félórát késtem, nem állt szóba velem, az anyjával eltitkoltatta magát, néhány nap múlva levelet juttatott el hozzám, melyben az állt, hogy ő eddig nagyon szerette a költőket, de ezután egy verssort sem olvas, mert a költők megbízhatatlanok. Sírva borult rám a következő találkozáskor, aztán a Moulin Rouge műsorfüzetét mutatta, hogy ott volt egy hadnaggyal meg egy századossal húga társaságában. De ő engem akar, és nem ereszt el soha, és most azonnal velem akar jönni, és vegyek annyi bort, amennyit akarok. Egy üveg bikavért és kétdecis konyakot kértem a boltban – a töményet potenciálom érdekében, a bort meg az éjjeli szomjra. Másnap kirándultunk a hegyekbe, és újra előjött a beszédzavar, a „gyönyörű”, „gyönyörű” százszoros ismételgetése.

Persze amíg folyt ez a szerelem, dolgozni is kellett, meg félve az éjszakáktól a hegyi házban, meghívtam magamhoz lakni egyik barátomat, sorsosomat a válásban, akit egy ismerőse lakatott magánál, de az annyira összezavarta mindenét, hogy még a gatyáját is elcserélte. Kezdetben csak egy kulcsunk volt, hol ennél, hol annál. Nagy várakozások a kulcsra. Egymás feledékenységének kötelébe bonyolódtunk. S ezzel a kötéllel a hiúság ide-oda rángatott bennünket. Egész délután várni az Európában? Aztán a bosszú. Barátom az árokparton a villany alatt Berkesit olvas, mert én a Vadrózsában szórakozom. Igazoltatják. „Na ne mondja! Ne nézze hülyének a rendőrséget! Hol van a lakása?”

– „Én a volt feleségemnél vagyok bejelentve. Mert ide nem lehetett. Várom a barátomat.” – „Na menjen! Meg ne lássuk még egyszer!”

Képzelhető, mit hittek szegény barátomról. S ezután úgy megbüntetett. I.-vel lett volna egy éjszakám a házban, s I.-vel éppen összevesztem a hegynek fölfelé. S a kapu zárva, beugrom a kapun, kifeszítem a ház ajtaját, de I. nem tud követni, nem tudja fölemelni a kilincsig a lábát. A ház ajtaja is kifeszíthetetlen. I. persze megint kisestélyit vett magára. Sértegetjük egymást a kerítés két oldaláról. Otthagyott, mert nekem még kulcsom sincs, és egy éjszakát sem tudok megszervezni, s rohant lefelé, aztán a sarkon megállt, és visszanézett. Nem mentem utána. Egyedül lettem, ahogy fölnéztem, megtaláltam a hasonlatot a csillagokban, eltűnő alakjában.

Van-e annál megalázóbb, mint mikor valakinek éjjeli szállása csak a klozet lehet? Hanyatt dőltem a klozet deszkapadján, egyszerre csak égetni kezdett a szégyen: elhagytam egy nőt, és beültem a szarszagba virrasztani. Istenem! Kirohantam, át a kerítésen, le a feleségemhez, megbotránkoztatva a házmesternőt, régi lakásom előtt megnyugodva.

– Eressz be, nincs kulcsom! Hadd aludjak a cselédszobában!

I. sohasem tartotta a haragot három napnál tovább. Ahogy közeledett utazása, annál jobban ragaszkodott hozzám. Én is annyira megszerettem, mint azokat szokás, akiket már sose látunk. Ültünk az esős ablakból kinézegetve, elbambult szemeinkkel büszkélkedve és szégyenkezve anyja giccsdarvai alatt. Az utolsó napra 60 forintom maradt, s amit kért tőlem ajándékul, 56-ba került – egy szőke kisbabát. Azt mondta, nem mer szeretni már, mert akkor nem tudja Ványát Moszkvában szeretni, pedig muszáj lenne a békesség érdekében.

Az utolsó napokban állandóan esett az eső. Lyukas talpú cipőmben totyogtam vele a neonfényben. Mikor átadtam neki a szép szőke kisbabát, mégis fölengedett magához. Anyja a másik szobában aludt. I. sírt, rám esett, elfelejtette fogadalmát, s én elfelejtettem az arcvonásait, egybemosódott minden, akár az őszi esőben, s szeme annyira szétszórta fényét az arcán, mint a lámpák az ázott földön. Otthagytam a parketten levetett cipőim nyomát, ahogy a talp lukjai beszívták a vizet és kieresztették szürke foltokban.

 

3. I.-től három hét telt el É.-ig. Barátom megcsináltatta a másik kulcsot. Szerelmes lett egy asszonyba. Az egyik szűk ágyon aludtak, én a másikon. Haragudtam, és szégyelltem magam. Ő magányos éjszakáin leeresztett, mint egy luftballon, de reggel föltornázta magát köznapi életéhez. „Te nem tudsz szerelmes lenni – mondta nekem –, és ne bántsd a szerelmemet.” Már ezzel is züllesztette a házhoz való hajlandóságomat. De inkább azzal, hogy legendát teremtett. Ő úrigyerek volt, én meg szegény. Neki ez az egész olyan romantikus, nekem természetes. Például a fűtés. Barátai villanymelegítővel óhajtották enyhíteni fázásainkat. De csak a külső falon volt konnektor, tehát egy zsinóron, az ajtórésen kellett bevezetni a villanyt, s belül elosztani három fűtőtányérhoz. Barátok jöttek a nyomorunkra. Nőkkel. Ahogy gyülemlett bennem a kielégítetlenség, úgy képzeltem el félálomban a pihéiket a bőrön. Novemberben befagyott az udvari vízcsap, lementünk az aknába, s a kifolyató kis csapból gyötörtük cserépkorsónkba a vizet, ezt a kisgyerekpisilést a bilibe. Hajnalban, hogy fölforrjon még a rezsón fél 8-ig, mert ebben a jégben mosakodni lehetett, de borotválkozni nem. Ilonka néni azt mondta, kérjünk a szomszédoktól. Vizet a szomszédoktól egész télen át, a legnagyobb megaláztatás! Barátom ritkán járt haza, vagy későn jött szerelmével, vagy az öccsénél aludt. Szerette a konzerveket, a Szegedi Halászlét elsősorban. Én sem jártam már haza, ott aludtam el, ahol voltam. És mindig másképpen cselekedtünk. Ezekbe a résekbe É., mert nagy megérzései voltak, mindig pontosan szivárgott be. És még azt is tudta, hogy mikor tölthetünk el egy egész napot otthon. Akkor már nem volt villanyunk. Kiégett a falban a vezeték. Gyertyafény és több rétegű pokrócok nyomtak agyon bennünket. De az ágyból kikelve ezért-azért nem volt kibírhatatlan. A férje magas rangú tisztviselő. Megjavítatlan cipőmben mentem É. elé a buszhoz. Volt otthon két féldeci és egy lavór tiszta hideg víz, egy szál gyulai kolbász és fél kiló kenyér. É.-t hamar elhagytam, és bután, talán féltem, hogy szenvedélyes hangja megbotránkoztatja a szomszédokat és az indiai követséget, talán féltem a férjétől. De az biztos, első találkozásunk délelőttjén égett ki a falban a vezeték.

Hihetetlen, hogy az asszonyok milyen magabiztosan tudnak csalni, még félre sem tekintenek, csak mennek az ágy felé, mint a jószágok a jászlukhoz. Testük már előre fölkészült útban a szeretőkhöz, vagy talán még előbb, az otthoni hajnalon. A férfi előtt végigcsinálják a vetkőzés szertartásait, melynek csúcsán a melltartó hátsó patentjeinek kieresztése áll: kicsit előrehajlanak, hogy kezeiket hátuk közepére föltornászhassák, hosszú, vékony ujjaik egyetlen mozdulatára a fehérnemű megereszkedik, s ők abban a pillanatban kiegyenesednek, ezzel apró lökést adnak a melltartó esésének, vagyis a bimbók kiugranak fogságukból, s diadalmasan körülnéznek a félhomályban. Visszafelé az út ugyanilyen magabiztos, akár a munkahelyükre, akár a családjukhoz mennek. Én jobban féltettem őket, mint maguk magukat. Szégyenkeztem miattuk, s emiatt olyan érzésem volt mindig, mintha zokniban szeretkeztem volna.

Fájdító hidegek voltak. Mikor buszra ültem hazafelé, már a csontjaim is dermedeztek, s mindezt abban a tudatban kellett elviselnem, hogy a kivilágított ablakok mögött fahasábok pattognak a kályhákban, s az emberek könnyű ruhában, meztelen lábszárral mászkálnak, tesznek-vesznek lakásaikban. S akkor megint segítségemre jött valaki. Egy külföldi tanulmányúton levő iparművésznő lakásába költözhettem hirtelen, első szerelmi kudarcom éjszakája után. T. vidékről Pestre jött egy összejövetelre. A házibuli befejezése után a vonatja még soká indult, felhívtam magamhoz, ugyanúgy pécsi barátomat is. Két ágy lévén T.-vel feküdtem le ruhástul, hiszen pizsamában vagy meztelenül meg is döglöttünk volna. Lakótársam, aki hétvégén nem járt haza, akkor vasárnapra virradó éjszaka volt, már eloszlatta szégyenérzetemet, hogy egymás előtt ne csináljuk. T. harmincéves volt, és még szűz. Ott mellettem derültek ki biológiai okai is. Félelmetes akarás tombolt agyunkban, de alsó részeink téli álomba ernyedtek vissza fölsértve, vért horzsolva egymásból. Ilyenkor legemberibb az összekapaszkodó alvás és ébredés után a csönd. Mire fölébredtünk, pécsi barátom már nem volt sehol. Jobb lett volna, ha velünk marad. Föloldhatta volna tehetetlen feszültségünket. De mi ott magunkban sóhajtoztunk és csókolóztunk, már annyira magától értetődően, mint két életfogytiglanra ítélt a közös cellában.

T. olyan természetesen járkált télikabátom alatt meztelenül az udvaron, hogy nem csodálkoztam a szomszédok pletykálkodásán.

– Hallom, lampionos mulatságokat rendez, István.

T.-t este elvittem vacsorázni Marschall-májra, ő meg segített elköltöznöm. Lakótársamnak írtam költözésemről, mert olyan hirtelen jött, hogy mit sem tudott róla. Szerencsétlenségemre épp akkor éjjel hazajött, félt, fázott, és megharagudott rám.

T.-nek mondtam, ne kísérjen föl a házmesteri pletykák miatt, az iparművésznő szüleinek azonnal besúgnák, ha nővel foglalnám el a szobámat. Míg megvetettem ágyamat a központi fűtés kellemes hőmérsékletében, s végre forró fürdőben kitágíthattam izmaimat, s hanyatt az ágyon a paplan fölött olvasgathattam, ő járt eszemben, amint a váróteremben ül, s még reménykedik a szerelemben és megváltásban, de eszembe jutott a kis hegyi ház meleg szeptembere, októbere is, mikor fácán repült föl a kertből, és nyúl rágcsálta az árokparti vadlucernát Budapest villanegyedében. És milyen boldogító és milyen szomorú volt minden!

T.-től néhány nap múlva kaptam levelet, melyben a legjobban eltölthető szilveszteremet ajánlotta: vagy a szüleimmel, vagy vele, vagy magamban. Persze még nem tudta, hogy megjött hozzám P. a nők rengetegéből. A kis házat májusig bérelhettem, egyszer mentem föl az írógépemért, akkor is egy ismeretlen párt találtam a gyertyafényes hidegben, a férfi gatyában nyitott kis rést az ajtón, amekkorán az írógép kiférhetett, s bocsánatkérve visszavonult. A nagy hóban hagyott két kicsi és két nagy lábnyomban szökdeltem a kapuig.

Szobám lassan benépesült tárgyaimmal, elhoztam feleségemtől azt is, amit a hegyre nem vittem – lassan egy-egy taxizással összegyűltek a könyveim, apró holmik: korsó, pohár, kávéfőző. A század eleji íróasztal lap fölötti fiókjában érvénytelen jegygyűrűm, sírásra csábító fényképeimmel s az ablak külső peremén a ferencvárosi korom. Most sem kellett túl korán kelni, hogy fél kilencre a könyvtárba, munkahelyemre érjek. Ám sohasem értem pontosan a Kálvin tér, Tanács körút, Lánchíd forgalmi akadályai miatt. Mindig sumákolnom kellett a főnökömnek, aki kényesebb volt a késésre, mint az egész napi munkára. Alig látogatott könyvtár volt a miénk. Többen dolgoztunk benne, mint ahányan olvastak. Kölcsönzőnapjaimon a magam dolgát tehettem, vagy a szép egyetemista lányoknak udvaroltam elsősorban készségemmel, tudtam fejből a könyvek helyét, gyorsan szállítottam őket egy kedves mondattöredékkel fölmasnizva a poros kötést. Ott készült föl P. is a vizsgáira, népművelés szakos hallgató, tárgya szakkönyvtárában. Egyik szép szombat délben végigkísértem a budai rakparton. Nem kell magyaráznom, egy budai séta, ha bármikor hazaérhet az ember, milyen alkalmas a kezdődő szerelemre, még akkor is, ha a „viszontlátásra” száraz búcsúszavával fejeződik be. P.-t legközelebb presszóba hívtam, harmadszorra hozzám. Elszoktam az udvarlásos viselkedéstől, hiszen már az első szemvillanással az ágyra egyeztem meg a nőkkel, tudtam, kikkel lehet ilyen könnyedén. Óvatosságom fölöslegesnek bizonyult, mert P. első nálam létekor összecsókolgatta a párnámat is. Akkor vettem észre, hogy egy kedves szarvastehénnel feküdtem össze. Szarvasi mivoltára nem annyira hosszú magasugró combjai gondoltattak, inkább szemei, melyek olyan tiszták voltak, mintha fát, forrást, füvet és eget láttak volna csupán. Ugyanakkor figyelmeztettek olyanféle árvaságra, amit nehezen lehet elviselni: a lelőhetők árvaságára meg a kirúgható cselédlányokéra. S a mellei is! A meghökkent adakozó alázattól voltak bőségesek. Nem hivalkodtak külön élő bimbóikkal, hanem a bimbók olyan hosszan barnállottak rajtuk, mint a süvegek. Félrecsúsztak a test alkalmai idején. P. annyira hozzám szokott, annyiszor nálam aludt, főzött, varrt, a házmester elől gyalog menekült föl az ötödik emeletre, már a szabadságom megszokott repülését nehezítette. S mikor legjobban kellett volna, karácsonykor a szüleihez utazott, rám hagyta első magányos karácsonyomat, kanmuris szentestét szakasztott a nyakamba.

Barátom, társam a kis hegyi házban, meghívott albérletébe, ahol Vilivel, a kövér kabarészínésszel lakott. Vili, mint az albérlők fő vidámja és bohóca, akit még bokszmeccseken is fölléptettek, ha nem volt az ellenfélnek nehézsúlyú versenyzője, nagy tepsi hurkát sütött, amikor a főbérlő a karácsonyi sütés-főzést befejezte. Tellett még fejenként egy-egy üveg borra, hétdecis kadarkára, emlékezetem szerint. Magnetofonjáról egy amerikai takarodó trombitahangja szólt megható szentimentalizmusával. Jól berúgtunk, aztán fölköszöntöttük a fiatal özvegyet, főbérlőjüket. Magánéletünkről fecsegtünk addig, míg a hölgy az éjféli misére nem indult. Mi meg lefeküdtünk egy ágyba a barátommal, Vili a magáéba láb- és testszagával. A karácsonyi ózon, csillagszórófüst és gyertyaillat helyett a ritkán fürdő albérlők szagába.

Karácsonyra nem akartam a szüleimhez menni, fájdítottam volna a szívüket, és szégyelltem volna magam. Az lett volna legszomorúbb kifejezése, hogy kezdhetek mindent elölről, a kávélikőrös karácsony másnapi bálokkal, sáros térdű nadrágszárammal – ahogy befejeztem.

Karácsony napján Roger, a kis tuniszi francia majdnem a halálba vitt apró kocsijával, neki a villamosnak, de 26-án este megjött P. lekvárral, kaláccsal, s a magány befejeződött.

Sodornak bennünket az ünnepek. Képzelhető, hogy karácsonyi egyedüllétem után szilveszterkor jól kitomboltam magam. De inkább hamarabb, mint ahogy kellett volna. P.-vel vendégségbe mentünk 30-án, s újra pillanatnyi pénzemtől megbolondulva, üveg konyakkal. Az éjszakát az 5 órakor nyitó büfében fejeztük be, konyakra hajtott sörrel. A napot végignyűglődtem a mellemre hanyatlott Blok-kötettel, s bóbiskolásomból a lovas szkiták patacsattogásával verettem föl magam. Akkor még jól tudtam aludni a kilengések után. Pár perc alvás elegendő volt a föléledéshez. Ezért bírtam a szilveszteri éjszakát és a másnapot is. Mert az első munkanapra csupa pörsenés lett az állam meg az orrom töve a bajuszmező felett; még nem jelentette eszméletlen tombolásomat. Szelíd voltam, táncoltam, kedveseket mondtam, és aludtam, ha kellett. Azt hitték, hogy jó vagyok.

És dolgozni jártam. Száz forintból megéltem egy hétig. Fizetésemet azonnal kiadtam lakbérre és gyerektartásra, visszamenő tartozásaimra, melyeket a tízestől a százasig följegyeztem. Bár nem mondhattam mintaképnek magam, mégis jobb voltam annál, hogy főnököm piros, zöld, sárga pontokkal jegyezze magatartásomat.

Nem akartam megnősülni, amit mindenki szeretett volna. Előre láttam P.-vel rossz házasságom lehetőségét. Szolgálólánnyal nem lehet együtt élni, mert fölszabadítja zsarnoki tulajdonságaimat, ugyanakkor csöndesen, de biztosan, a nagy kitörésig, a lázadást növeszti magában. Egyszerre hűséges akartam lenni a jóság diktatúrája alatt. Kellemes, tágas albérletemben, ahol mégis egyedül vagyok a lakásban, ha P. egyedül hagy, kialakítottam szemlélődő életformámat. Valahogy attól kezdődött, hogy hanyatt fekszem, amikor még ég a villany, ott kezdtem a füstös mennyezet pókhálóival, melyek, mint az elmúlt menyasszonyság, összekeverve a júliai szemfödél foszlányainak képzetével, cseppet sem okoztak rossz hangulatot, inkább belemagyarázó szomorúságot. S ha lekapcsoltam a villanyt, kivilágosodtak a Ferencváros havas háztetői. Az ötödik emelet magasságából lenézve úgy éreztem magam, akárha fára másztam volna. És nézem a karácsonyfás földet. Nem lepődtem volna meg egy, a tetők felett szökdelő őzikétől. Mindezt hétköznapokon hittem, nem a képzelgős ünnepeken. Tehát elméláztam a sötét szobából, cigarettázva, a tetőkről. Hiába volt mellettem az Üllői út szakadéka meg a keresztutcák mélységei, átléphettem volna rajtuk a füstölgő kémények közé, tövükben kapaszkodva a gerincre. Mindegyik cserepes ház, csak magasabbról. Azt hiszem, akkor megváltottam magam a tériszonytól egy időre. S akkor éreztem meg a nagyváros szívemnek való szelídségét. Hogy minden rejtelme ellenére a tetői mégiscsak földszintesek az éggel való találkozásokban. S az Örökimádó-templom hiába olyan magas, tornya nem gőgösebb, mint ha dombon állna valamelyik falusi templom. S a kocsmákból kibukó részegek meg a szemközti házba csöngető józan? Vagy én, ha alul lennék? Mintha csak üregünk mélyéből kapaszkodnánk felszínünkre? Szerencsére a háztetők a dunántúli domborzat képzetét is adták. Nem egy vonalban, hanem lejjebb-följebb álltak, beláthattam kis völgyeikbe, a lapos tetők fennsíkjai alatt, a csatornák szerpentinére bíztam tekintetemet, ereszkedve és emelkedve. S fönt megpihentettem a lentről láthatatlan alakzat vállcsontjának fotelében.

Ezek után már nem kellett falhoz lapulva vonulnom a gangon ajtómig, merészen lenéztem az udvarra, s jó volt észrevennem a csúszkáló gyerekeket, s ahogy Lajos bácsi, a házmester légpuskával lövöldözi a verebeket, varjúhangon ijesztgeti a galambokat, mert ugye az egész házat összeszarják.

Ez a Lajos bácsi karhatalmista volt. Szürke zubbonyát még akkor is hordta, ha ebbeli szolgálatán kívül végezte a házi dolgokat.

Például ha beengedett a kapun, és köszönet nélkül vette át tízforintosomat. Mintha meg sem szólalt volna soha, mintha meg sem rezdült volna mosolyra az arca. Mintha olyan fáradtság nyomta volna le, hogy még vonásai is lefelé hullottak, akár a fűzfa ágai, csak az áll és az orr törzse dúcolta alá düledező épületét. Nem szerettem, vagyis féltem tőle, ezért kerestem a kegyeit egy-egy kedves szóval, sikertelenül. Mégis jobban kedveltem, mint feleségét, Klárikát, a fiatal, mozgékony, gonosz, pletykás, hatalmas képzeletét rosszra irányító, otthon varrással foglalkozó asszonyt, aki sohasem szellőztetett, pedig az emeletek alján megsűrűsödtek a szagok káposztás cvekedli és leégett mákosrétes-szaggá, elkeverve a párolgó mosogatórongyéval s olyan klozetokéval, melyek lakottan is nyitva vannak, ha nincs a közelben idegen; tehát nem szerettem Klárikát. Pedig talán ő volt a szeretetre méltó, ő volt a szegény, keveset kapó proletár, aki gyerekét még akkor is gimnáziumba íratja, ha elégséges. Ő mindig hálóingben, meztelen lábszárral nyitott kaput, hálóinge fölé panyókára vetett civil férfizakóban.

Sokat szenvedtem tőle, vagyis albérlői kisebbségi érzésemtől. Ezért jött hozzám P. mindig gyalog az 5. em. 41-be. Ott várt a kerengőben, ha nem jöttem idejében. Tudható, hogy mindig idejében kellett hazajárnom, ha nem akartam szégyenkezni restségem miatt. Mégis milyen sokszor láttam az emeleti korlátra dülleszkedő nőt! Azt a vidámságot, amely efféle állapotban szokott lenni, s azt a szomorúságot, amely negyedóra múlva előtüremkedett, polipkarjaival mozgatta a levegőt. S már csak az evéssel kapcsolatos szertartásokat tartja meg az ember, pedig okádni szeretne. Na jól van! Az ágy mindent megér, s utána mit ér az ágy? Alvást, mert azért csinálták. Ágyam nem szalmazsákos volt, csak deszkából összeszegelt heverő, lepedőm fölött legalább tíz centivel magasabban élesedő deszkáival, ha félálomban belevertem a medencecsontomat. Különben jó támasz volt a talpnak és nemcsak az enyémnek.

P.-től gyűltek hozzám a dolgok. Zokni, kávéfőző s miegyéb, de legszebb az a fekete pulóver, amiben lefényképeztettük magunkat. Most nézegetem a fényképeket: én elöl ülve, ő mindig a hátam mögött, egy túlnagyított váll korlátjára könyökölve, én szétszórt fényű szemmel, ő meg határozottan, én mindig cigarettázva, bár utálom ezt a pózt, de a fényképészek nagyon szeretik, s mert sokat cigarettázom, ők meg lopva kattintják el masináikat, hát mindig csak cigaretta, cigaretta meg cigaretta – anyám most már nemcsak a hamutartóban számlálgatja csikkjeimet, hanem a fényképeimen is.

Fényképészünk vala Károly, együtt a babháborúban, ő az, aki hazafelé azt tanácsolta, tíz liter vízzel győzzünk. Ő vett föl a vállára, mikor ötvenhatban megsebesültem, s ha minket láthatott volna valaki, s ha nem vak szemgödrére gondolt volna, arra a koponyára, amivé lehet, és lett is volt, hanem arra, hogy mi van körül, láthatott volna egy félkezű és féllábú ikerpárt.

Nekem a lábam sebesült meg, neki a jobb keze. Lábam miatt nagyobb veszélyben voltam akkor, ő a keze miatt később tetanuszt kapott, ujjait újra írni kellett tanítania, s még ma is arra a régi esetre vallanak betűi.

P. is emlék ma már, néhány fénykép, egy későbbi találkozás, amikor megtudtam, két gyereke született, s P. még barátaim emlékezése is, mert annyira szerették jósága, szépsége s amiatt, hogy mindenkiben meglátta, mi van.

Belém látott, talán még előbb tudta, hogy mi történik bennem, mint magam. Leginkább, amikor beleszerettem Karolinába.

Barátaim meghívtak egy kiállítás megnyitására júniusi vasárnap éjfélre. A megnyitó, melyet akkor heppeningnek neveztünk, egy óra hosszáig is eltartott. Fotókiállításról lévén szó, megnyitó beszéd helyett Tamás hatalmas papundeklibe varrta magát, s mint egy fényképezőgép-elefántból nézett ki ránk dolga végeztével. Ha nem lépdel át szemem előtt a tünemény, akkor ott is megérthettem volna, micsoda szép szimbólumért unatkozott a közönség éjfél után 1 óráig: a monomániás fotómasina lencséje helyén az emberi szem. De bejött valaki, hosszú, testére tapadó rózsás ruhában és napraforgókalapban. Ezt a napraforgókalapot én találtam ki, csak a kalap alakja volt ilyen, színe inkább a szivárványé.

Hú, a szentségit! – sóhajtottam, s két barátom, akikkel asztalról lógattuk lábainkat, elmosolyodott a gyönyörűségtől, hangtalanul.

– Maga csodálatos! – Sohasem szólítottam meg idegen nőt józanul, akkor csak azért tehettem, mert a tapintat már szürke házijószággá csökkent a megnevezhetetlen érzés miatt. Kedvesen visszafordult, és megláttam a szemét, úgy fedeztem föl, mintha még sose láttam volna emberi szemet. Sokágú fénye volt, oldalt dőlők és egyenesek, keresztbe vetettek, kurvásak és apácásak, olyanok, mintha el akarnának hívni a túlvilág hatalmas ágyára.

– De csodálatos!

Elvegyült a többiek között, ahogy alig nyitott ajtón rézsút tűnik el az ember. Mondtam, P. belém látott, talán még előbb tudta, mi történik bennem, mint magam. Elutazott a Balatonra szó nélkül valakihez. Órákig álltam kollégiuma előtt, aztán dühösen a szomszédos kocsmában konyakot ittam, s hazafelé bementem mindenhová, konyak, konyak a Ferencváros kocsmáin át.

Milyen bolond vagyok, gondolom most. Ma sem különb. Hiú és arra féltékeny, akit már elhagytam. De másnap megjött P. Szeretett. Úgy ment vidékre, nyári szünetre, mintha kirándulna csak. De én már nem tudtam jó szívvel írni neki, hazug leveleket küldözgettem, vagyis olyanokat, mint amit pár hónapja mondogattam szerelemmel. Szőlőt kötözött a szüleinél, permetezéshez hordta a vizet, kihúzták a fogát, és nagyon szenvedett, mert anyja megtalálta naptárát történetünk bejegyzéseivel. P. fölírta azt a dátumot is, mikor megütöttem. Azt hittem, sohasem tudok nőt megütni újra, de egy májusi hajnalon részegen megpofoztam. Akkor még azt hittem, nagyon szeretem. Megbocsátott, de följegyezte.

Olvasva akkori leveleit, szégyenkezem. Már csak kívánhatom, senki ne okozzon neki nagyobb bánatot életében. Minden szerelmem tiszta ember volt, és én meghódítottam őket szörnyeteg természetemmel, melyen angyali álarc fénylett.

Most P. utolsó levelén szégyenkezem.

„Az elviselhetetlenségig szenvedek.

Ugye nem hiszed el?

Beteg vagyok.

Félek.

Nem tudom, mit akarnak tőlem az emberek?

Nincs kontrollom? Nem tudom milyen vagyok?

Hiszen te is már annyi mindent vágtál a fejemhez, anyám is…

Hát lehetséges, hogy ennyire rossz vagyok?

Ne hidd, hogy valamit is várok még az élettől.

Mindenre emlékszem… amit írtál, sokszor, nagyon sokszor olvastam.

– mi lesz velem?

– rettenetes. Lehetetlen, hogy ne érezd, lehetetlen, hogy ne szenvedj, hogy ne hiányozzak neked!

De tudom, már nem: a büszkeséged, hiúságod, makacsságod megakadályozza, hogy írj.”

 

Hány efféle segélykiáltást hordoz a posta, istenem! S mit mondhatnának az utcai padok, a kapualjak?

Megkerestem Karolinát. Kétmilliós fővárosunkból kellett előkerítenem. S egyszer csak felhívtam telefonon.

– Szeretem magát!

– Igazán? Örülök.

– Találkozni akarok magával.

– Miért ne? És mit akar? Meg akar erőszakolni?

– Igen. Mert én annyira szeretem magát.

– Ki volt magával az a két férfi akkor az asztalon?

– Barátaim.

– Találkozzunk valamelyiknél.

Sokszor féltem a nőktől. Nem voltam én hódító, inkább az alkalmak kegyeltje. Karolina jelenlététől elmúlt a szemérmem. Átvettem viselkedését, gráciáját, melynek ketrecéből botránykeltő ragadozó leskelődött. Feszültségétől fölszabadultam, hajlékony beszédűbb, okosabb és szellemesebb, mint máskor. Részegnek hihettem, de később tapasztaltam, nem a részegség húzza őt, hanem egy démon a halál felé.

Nemsokára fölvette a társaság előtt az egyik fiú barna csíkos ingét. Magnetofonról francia sanzont hallgattunk, az Amsterdamot. Ez a szalag nyolc év óta elkopott már. Recsegő köd ez az idő, de a köd mögött napos, zöld balatoni tájat érzek.

Egy júliusi utazást Szigligetre, valamelyik szombat délután, mikor az út vége felé csak mi vagyunk a vagonban. Lehúzza az ablakot, kihajtja fejét a zöldillatú, vízszagú szélbe, és őrülten énekel. Érzek a köd mögött egy autózást is az állomásról. Roger túlzsúfolt kocsijában, ahol két fiú állt, kidugva fejét a nyitott autótetőn, hogy a többiek lábuknál ülhessenek. Épülő házba érkeztünk. Vendégek, teletömtük magunkkal a félig kész tereket és a padlást, a padlásra rakott nádkévéken aludtunk, sással takarózva. Reggel udvari vízcsapnál mosakodtunk. A Tapolca patak szélén fekete földű kukoricásokban rohangásztunk. Elfoglaltuk a várat könnyű ingben. És néztük a vihart, mikor még sütött ránk a nap, de a Balaton már megzöldült-feketedett. Mígnem másnap hajnalra a padláson egyedül maradtunk. Szerelmünk illő volt az alkalomhoz. Száraz nádropogásban kéjbe váltó nemi erőszakom, s a kéjből a kétség, aztán a hisztéria, aztán a strandon magunkban, mikor fejből elmondta az egész Mici Mackó kuckóját, bűvölve a badar versekkel eszemet és a halakat. Konzervet ettünk, pocsolyákban mászkáltunk. Kiállt a főtérre, talpával csapkodta a pocsolyákat, táncolt és énekelt a parasztok előtt. Nem szégyelltem magam. Este hazaindultunk, újra a vagonban egyedül.

Azt mondta, ne keressem, mert van egy fehérvászon-ruhás szeretője, akiről fehéren süt a gonoszság.

Mondtam, én elmegyek három hónapra Jugoszláviába augusztus közepén. Szeretném szeretni még. Jöjjön el egyszer majd napraforgókalapjában, melyben találkozott velem.

Csicsergette hangját, s abból búgatta meg. Az autóbuszon a pályaudvar felől nem szólt már, hanem leszállt. Jól éreztem magam. Nem reménykedtem, hanem tudtam, eljön majd. De nem lehetek mindennapos szeretője. Nincs ideje ekkora lustaságra.

S éppen akkor, mikor gyerekkori szerelmem, akit természetesen nem csókoltam meg soha, jelentkezett találkozásra, vacsorára és albérletem meglátogatására, telefonált Karolina is. Szegény Annát már délután vonathoz vittem, pedig az éjfélivel szándékozott hazautazni. Azután már csak lapot kaptam tőle: „Hát már sohasem láthatom a te szürke szemedet?” Kellő fogadást készítettem elő.

Papírokat írtam tele, és a szobámban széthintettem.

 

„Kedves Karolina!

Mielőtt e szobába lépne, s lerúgná saruiról az utcai port, mely az emberiség alsó zónájában pereg alá, sár és izzadság, fel kell hívnom a figyelmét, hogy itt magát mindenki nagyon szereti. Én csak egy szerencsétlen toll vagyok, történelmi szerepem szerint évszázadok óta szolga, mégis ki merem jelenteni a többi szabadabb tárgy nevében a fentieket.

Lesznek itt villanylámpák, melyek hunyorításra kényszerítik, lesznek könyvek, melyek alattomosan magukba zárják mondandóikat, lesz énekébe recsegő rádió.

 

Kedves Karolina!

Engedje meg, hogy mivoltom durva és a vékony vonalak és a hajlékonyság áldásával kevésbé tetszelgő szerepében – de gondoljon csak a királynőket és a filmsztárokat üdvözlő parasztokra – köszöntsem magát.

Fél évezrede itt hevertem kifaragatlanul, várván a kimerült tollra, aki örökösen irigykedett az elveszett tintával tölthető tollhüvelyre. Végre szerephez jutottam.

Nem kell félnem versenytársaimtól, most zárva minden bolt, javítóműhely, s nincs e városban senki, aki betörhetné a töltőtollüzleteket.

Hát szabadon föllélegezve várok ceruzaságom feladataira, köszönteni Önt és kalauzolni és tolmácsolni e bábeli zűrzavarban a leglényegesebbet, melyet magának érteni kell.

 

Kedves Karolina!

Ez a tárgy a maga egyetlen ajándéka, egy kiégett …

– Ki vagy?

– Tranzisztor!

– Itt még ilyen sohasem volt.

– A Karolina sem volt itt még sosem.

– Azért érzed magadat ilyen otthonosan?

– Igen.

– És miért vagy ilyen piros?

– Igen.

– És mikor változtatnád meg színedet?

– Ha gazdám nem jönne ide.

– Milyen színű lennél?

– Lila.

– Miért?

– Mert már csak várni tudnám.

– És meddig lennél lila?

– Örökké!

 

Kedves Karolina!

Ez a mindig recsegő rádió!

 

Kedves Karolina!

Ezek a könyvek összezárt szájú hadsereg, büszkék, állandóan kihívók hallgatásaikkal. Őket ne nyissa föl, mert ha egyetlenegyet fölnyit, Magára támad az egész. Jobb, ha nem háborgatja a kriptába zárt lelkeket.

 

Kedves Karolina!

Ez az asztal – semmi sem történt vele, semmi sem izgatta föl –, mindig csak ráraktak mindent, s ő mindent elfogadott. Szerette volna, ha ráül valaki. Emlékszik a kezekre, akik mindig összetévesztették valakivel, s fájdalmasan beleütődtek. Mit raktak rá? Könyvet, órát és műpulit, de aki rárakta, nem emlékszik semmire. S ő csak állt a sarokban, senki nem fogadta maga közé.

– És ezért várja Önt!

 

Kedves Karolina!

Ezen az ágyon legtöbbször egyedül feküdt valaki. Kevesebbszer fordult elő, mikor ketten feküdtek – de a lepedőknek az a véleménye, inkább kibírnak egy álmatlan, hánytorgó pasast, mint Maga helyett valaki mást még.

Tudja az egész közösség, hogy az Ön eleganciájához, bőre finomságához, mozgása váratlan és utánozhatatlan kecsességéhez méltatlanok olyan vásznak, melyek a hőség és izgatott alvás csatározásaitól kicsit elszomorodtak – most már csak bocsánatára számítanak. Mégis, a remény láthatatlan szikráját úgy hisszük, érezni fogja Ön, mint egy szúnyogszárnyhorzsolást, mely arra készteti, hogy kimondja.

No jól van, elhagyott népség,

forduljatok a fal felé!”

 

Akkori üdvözlő papírjaim, ha már nem őrzik a lába nyomát, jegyzem le érzelmesen, őrzik a vörösborét, az ágy köszöntő lapján. Fölül a borosüveg aljának a kerülete, finom és pontos kör még ma is, alul a két poháré elmaszatolva és vastagon, az egyiké félkörben, a másiké teljesen. Melyik lehetett az övé? Ha visszagondolok a papír irányára, mely az ajtó nyílásához állt olvashatóan, akkor Karolináé az ágyhoz közelebb eső félkörös, mert ő feküdt belül.

Kalapja a szekrény tetején, ruhája a könyveken, melltartója és végtelenül pici nadrágja a kihűlő lámpaernyőn, egyik cipője a küszöbön, másik az asztal alatt.

A szerelem után nem pihent sokat. Váratlanul fölugrott, öltözködött, és eltűnt. Akkor még azt gondoltam, haza kell mennie ikreihez.

Most pedig leveleiből idéznék, mert az idő más térbe ugratott át, ezer kilométerre délre tőle. Gyönyörű napjaim voltak, tőle külön, vele. Úgy éreztem egy elszálló darazsat, mint még sohasem Szkopjéban. Cipőtisztító törökök, fátyolos albán nők között, barbár gyerekek súrolásai közben, makedón barátaimmal, minden este egy klubban, ahol a szökőkút tetején bóklászott egy pingponglabda, három hónapos albérletből kimetszett vakációm idején.

Karolina leveleit olvasom, és gyötör a kétség, kiadhatom-e őt, a halottat. Hessegetem szeméremérzetemet, mert csak leveleivel állíthatom őt ide, csak saját soraival rajzolhatom meg azt a nyolc hónapos szerelmet. Használjam ki az értekező stílus érzékletes lehetőségeit, s rejtsem el a valódi szöveg logikáját, ha csak idézetekben hagyom élni? Mikor levelei teljes, gátlástalan valójukban mutatnák meg igazán, az időjárás, a szoknyagond, a családi lét kis ügyeivel egyetemben. Szemérmetlen leszek, ha lemásolom drasztikumát is, stilizált őszinteségét?

Következzenek levelei. Légipostapapíron, géppel, kék és zöld tollal meg ceruzával írta őket, legtöbbször dátumtalanul. Nincs a levelezésnek története, mert nem válaszok, hanem egy huszonöt éves asszony jegyzetei sikolyokkal, meditációkkal. Nekem akkor Magyarország volt. Talán annyira hazámat sohasem szerettem még.

 

„Pisti, te

drága és egyetlen, olyan disznóság, hogy ilyesmikről is kell leveleznünk, és te olyan nagyszerű vagy, az ács rémtettei pedig senkit sem kímélnek, és minden távolságot áthidalnak. Szent isten miket írhatott neked, aki végtére is angyal vagy, és tiszta, mint a ma született hó, ez a durva és hiú ösztönlény, akihez egészen szerencsétlenül kötődöm vagy fél éve, mindenféle megaláztatásoknak kitéve magamat és téged is, akit olyan nagyon, lassan mindenkinél jobban szeretek. Ez a megbecstelenített levél valami minősíthetetlenül részeg éjszaka és délelőtt következménye, és abban sem vagyok biztos, hogy én téptem el, ugyanis, ÉN, apró fecnikre kellett volna, hogy tépjem, ahogy te meg én ismerünk engem, különben tudomisén. Az ács levelének mindenképpen merényletjellege van, s egy elmebeteg vagy egy tehetséges strici vergődésének vagyunk tanúi (nem tudom, melyik előnyösebb kategória, én az elmebetegséget szoktam választani), ezért azt mondtam, bizonyítottan gáncs nélküli logikával, hogy nem voltam a szeretőd, így is felhívta telefonon, egyéb apropóra, tiszteletre méltó agg atyámat, közölvén, hogy idestova fél éve viszonya van velem, s kénytelen volt rájönni, hogy egy utolsó kurva vagyok, hozzávetőleg tízszer megcsaltam, és ne kerüljek a szeme elé, mert undorodik tőlem, meg aztán miket is művelt még? ja igen: felpofozott a Bem téren, az emlékmű tövében, és hasonlók. Ennyit az ácsról, meg hogy én ugyan megesküdtem arra, hogy sosem feküdtem le neked, te mégis írd azt, amit jónak látsz, annyival tartozom Neked, te drága, az ácshoz pedig egyelőre ragaszkodom, mint mindenhez, ki tudja, meddig. Te olyan világosan látsz engem, édesem, hogy szobrot kéne emelni neked, meg 10 napig kenyéren és vízen a boldogságodért (boldogságunkért?) kellene imádkoznom, fekete kombinéban egy elsötétített szobában, neked szerencsére sohasem kell hazudnom, de boldoggá tenne téged ez az igazság, amivel annyira tisztában vagy? nem hiszem, és félek, félek magamtól, kicsi szívem, én mindenre és mindennek az ellenkezőjére képes vagyok, és nekem kell összehordani, összehazudni, tíz körömmel összekaparni a sorsomat, csak az történhet velem, amit akarok, és a rosszért is tudok verekedni. »Szörnyeteg vagy, Karolina«, mondta Cs. tárgyilagos hangon, nem hangsúlyozva sem az sz, sem az r betűket, melyekkel olyan teátrálissá lehet tenni ezt a szót – mégis élő, eleven borzadállyal a szemében. Jó mondás volt, tetszett is nekem, hogy szörnyeteg vagyok, Karolinka szörnyeteg, szörnyetegecske a siker álarcában, a szerelem álarcában, a hűség és a hűtlenség álarcában. Tetszett, de nem hittem el, és most is tudom József Attilától meg tőled, hogy nekem »szelíd fényesség az ingem« – tudod tovább –, és csak jó szeretnék lenni igazán, de annyira jó mindenkihez, hogy az már az elvetemültséggel határos, és azt hiszem, én vagyok az egyetlen a városban, hogy tudok úgy adni, hogy amit adok, nem mástól veszem el, még akkor sem, ha szüleimet a szoknyáimmal és szerelmeimmel a pusztulásba kergetem, hiszen ebben a hitelakcióban, ami az élet, szeretet meg szerelem, mindenkinek én hiteleztem, és mindet visszakaptam már előre, és oda-vissza, egyenletes az élet. Jó, mi? Veszem észre, hogy hülyeségeket beszélek. A gyerekek, meg minden. Szépek a gyerekek, csak gügyék, agyalágyultak, féleszűek, szeresd őket, szeress engem, nekünk kettőnknek semmi közünk az ácshoz, akkor sem, ha én ragaszkodom hozzá, vagy szeretem őt. Igazában téged szeretlek, úgy, ahogy tudok szeretni. Ehhez viszont az ácsnak nincs köze. Szóval a gyerekek röhögcsélnek az erkélyen, beszélgetnek egymással, meg a fácskával a szomszéd udvaron, csupa piskótamorzsa az ágy, remélem, élve térsz haza, remélem, megúszod ezt a fesztivált, ami nem is annyira fesztivál, úgy látszik, hanem egyenesen FIESTA, mai leveled is fiestaszagú, aztán majd szedegethetitek a hullákat a porondról, és jó, ha te is szedegethetsz. Hallod? Te kedves. Mondtam már, hogy szeretlek? Mondtam. És nyugodtan el is hiheted, kicsi fiam, aranyosom.

Tiéd Karolina

 

Drágaságom!

Már megint nem írtam egy csomó napig, sürgős ámokfutnivalóim voltak, gyötrelmeim meg miegymás, sírtam is, többször a nyomorult életem miatt, meg miattad, mert úgy, de úgy szeretlek, miközben mindenfélék történtek velem, véres rémségek, meg az ÁCS-csal való szakítás, véglegesnek tűnő szakítás után, istenem, most végre itt ülök ebben a hűvös laborban, hűvös, fehér köpenyemben, amit mindjárt holnap föl is hajtok, mert csak alig valamivel ér a térdem fölé, és most megint mindenki szeret, atyám már nem nevez gyilkosának, anyám csak minden második napon sikoltozik, most megint mindenki szeret, mert olyan aranyos vagyok, te tudod, mennyire, az ács nem tudta sohasem, de hát az ilyesmi nem magasugróverseny, de hát a szerelemre, éppen úgy, mint az életre, születni kell, ki tudja, hogy én mire születtem, szóval berúgtunk a Mikivel, csodálatosan bepiáltunk, több helyen, a Szép Ilonka cukrászdában meg abban a kocsmában, ami ott van a Szentisten, milyen utcában, én Halászó Macska utcájának nevezem, nyilván valami kamaszkori olvasmányom emlékeként, ott, ahol a kis hajó átmegy Pestről Budára meg vissza, azon is mennyit ültünk, és istenem, hányszor gondoltam egyedül is, és együtt a gyerekeimmel, hogy most talán valahogy véletlenül is be kéne esni, de sohasem estem be, mert tudtam, rossz a zár a retikülömön, sok-sok gint, ginet ittunk Mikivel, és Miki borzasztóan okos volt, meg úgy tudott engem, mintha könyvből olvasná, alig bírtam rá figyelni, rólad is szó volt, bár eddig nem nagyon szokott rólad a Mikivel szó esni, Miki tudja, miért, meg is mondta, és bár nem értettem, nagyon pontosan érzékeltem, hogy miért, de ez már nem terjed addig, hogy neked is el tudjam mondani, gondolom, te olyan pontosan érzékeled innen a messzi távolból, mert te legalább olyan jól tudod, mint a Miki tudja, meg még sokkal jobban, mert te szeretsz is engem, a Miki pedig tanulmányoz, és regisztrálni szeretne, elhelyezni, vagy egyszerűen megfogalmazni. Na, ennyit a Mikiről, mert ez a levél lassan csupa Miki lesz, meg géphiba, borzasztóan elfelejtettem gépelni, csudára merevek az ujjaim, keresgélem a betűket, olyan ez, mint hetek után újból lefeküdni, és keresgélni a betűket, meg a mozdulatokat, amik annyira ismerősek, és mégis bizonytalanok, végül is előkerülnek, anélkül hogy félremozdulna az ember. Szóval eltámolyogtunk a Macska utcájából, és egy további taxival eltámolyogtam a Hungáriába, másfél órával azután, hogy ott kellett volna lennem, és persze ott volt Jenő, a világ okosa, aki mittudomén miért okosnak tart engem is, bár azt állítja, hogy nincsen »architektúrám«, és öt évre kilőttem magam, mi a fenét akar ezzel a Jenő mondani, persze nem disznóságot, és ez volt az egyetlen, amit sikerült vele tisztáznom, hogy nem disznóság, és egyéb semmit, aztán ott jött az ács a Dohány utcában L. É.-vel, mondta, hogy éppen most baszta meg (milyen rútul néz ez így ki leírva, bár roppant izgalmas), kérdezte, hogy hol voltam, és kivel, és hol lettem ilyen részeg és csapzott, mondtam, hogy egy barátommal piáltam, de nem mondhatom meg, kivel, mert majd ír annak is egy levelet, hogy volt-e köztünk valami, aztán elbúcsúztunk, több-kevesebb viszontagság után, szerettem. Jó dolog, hogy azok a férfiak, akik annyi mindent köszönhettek nekem, mondom én szerénység és álszerénység nélkül, tárgyilagosan, milyen szépen tudnak ringyónak nevezni, mint a moziban, engem.

Kicsit összegyürköltem ezt a levelet az ebédlőben, ahova lementem és lementettem, alig tudok valamire figyelni, csak rád, meg arra, amit neked mondok, meg hogy milyen vagy, és milyen lehetek én veled, és milyen leszel, ha megjöttél, van egy seb a tenyeremen, pont a közepén, egy égő cigaretta nyoma, mint egy emléket, úgy dédelgetem a többivel, szeretetre méltó emlékeim vannak, néha a falra kell menni tőlük, de van bennem alázat és méltóság, hogy ne tegyem. Esett egész nap az eső, unok itt benn, már annyiszor elmondtam, hogy köszönöm, most 8 kilók, drágák, édesek, aranyosak, mindent esznek, tudnak egymásról s a világról is sokat, hát igen, elváltunk, nem, pénzt nem ad, nem, nem vagyok elkeseredve, semmi bajom, csak egy kicsit lefogytam, majd összeszedem magam, nem, nem érek rá délután, otthon kell maradnom. Unom a világot, hideg van, dideregnek az udvaron a tulipánok, vagy milyen virág ez itt? Oroszlánszáj, rengetegen vannak az oroszlánszájak meg a színeik is rengetegen, vagy hatszázan vannak a színeik képviselve itt az ablak alatt, és a köd a városon is egészen tarkabarka. Szeress engem.

Karolinod

11-én

Budapesten

 

Édeském,

mindjárt elindul egy kedves néni a postával, gyorsan-gyorsan írok néhány sort, hogy ez is elmenjen ma, innét a laborból, mert esik az eső, amilyen neked kellene, és olyan hideg van, ami talán szintén kellene neked, de olyan is, amit én már nem bírok ki, szívesen elküldeném neked a felét, de hát ez éppoly lehetetlen, mint virágot küldeni vámon át, írhatnék éppen egy hűvös verset, de az nem bírna vetekedni Amsterdamoddal, hát nem teszem, a szerelem viszont vámmentes, és hát persze tudod mennyire szeretlek. Kedves holland hipsterekkel voltunk tegnap együtt, heten vannak, elég butuskák, de cigányzenekart jelképeznek, hegedűvel, gitárral, mandolinnal, tangóharmonikával és kilenc furuglyával, rém helyesen tudják aztat énekelni, hogy a horgosi csárda ki van festve. Nem mertem leforgatni nekik a nótánkat, földrajzi ismereteim hiányos volta miatt, most mondta meg egyik főnököm, a te Holhos elvtársad, hogy mégiscsak Hollandiában van Amsterdam, és szerinte gyémántcsiszolásról híres, nem a »régi tengerészekről«, ahogy azt mi tudjuk. Meg aztán untam is őket egy kicsikét, meg irigyeltem tőlük, sajnáltam tőlük a dalt, ők pedig ész nélkül muzsikáltak, horgosi csárdát, meg libe-libe-libegőst. A hajamat levágtuk egyesült kolléganőimmel, hatan mentek végig a fejemen, most itt állok teljesen megbecstelenítve, megbecstelenített, megerőszakolt átmeneti fejjel, fiúhajat akarok a végén kihozni belőle, vagy visszanyőlesztem, mire megjössz. Megjössz? Mikor? Más nem történt, holmi pénzek után szaladgálok. Láttad a Filmmúzeumban a Sztríptízbárt a Sohóban? Hát kb. úgy. Mindjárt megveszem neked a lapokat. Nem köll aztat felülvizsgáltatni holmi hivatalos szervekkel, mint szellemi terméket, hogy nincs-e benne valami gyanús? Persze nem hiszem, de majd megmondják a postán. Le kell szoknom a dohányzásról, és híznom kell három kilót. Neked is. Adnak neked ott rendesen enni, édesem? Gondolom, inni adnak rendesen. Én most jó darabig nem fogok piálni. Mindig becsavarodok a piától lelkileg, tudod, és ilyenkor csinálok hülyeségeket. Majd piálunk együtt, ha hazajöttél. Gyere haza. Várlak.

 

Karolinád

 

Fáradt vagyok, édesem

olyan fáradt, és úgy tudom ezt mondani, elgyötörten, 18 karátos könnyekkel a szememben, görnyedt vállakkal, dideregve, mert itt olyan hideg van, hogy az írógépszalag is összegubancolódik tőle. Pedig még nyár volt, pedig nemrég még nyár volt, és úgy van az ember ezekkel a nemrégi nyarakkal, hogy az életünket adnánk, ha visszatérnének, ja, ezt egy filmből tanultam, félhangosan, reménytelenül kell mondani.

Ezt még szombaton kezdtem írni, azóta kisütött a nap. Azóta újabb felejthetetlen leveled érkezett, még kétszer elolvastam az ágyamban, és jó volt. Jó volt az ágyamban a leveleddel. Azt akarod mondani, hogy nem bűvölt el az áccsal való szakításom? Azt kellett volna mondanom, hogy miattad szakítottam az áccsal? Végül is, azért nem bűvölt el, mert éppúgy tudod, mint én, hogy nincsen semmi jelentősége, csak szórakozom, je vive ma vie (így kell mondani?), csak »hülyéskedem«, hazárdírozok magammal, figyelem, hogy mire vagyok képes és mire képes velem a világ, rendezek és dramatizálok. El tudod képzelni, micsoda százezer dolláros produkció volt elmesélni az ácsnak, milyen gyönyörűt szeretkeztem veled a Szigligeti Padláson, abban a harsány szénában, hallgatag tető alatt? Emlékszel, milyen gyönyörűt szeretkeztem veled a Szigligeti Padláson? Figyelsz, édesem? Ott álltam az ácsék kirámolt hátsó szobájának a legfehérebb és legmagasabb fala előtt, abban a vasszürke, fegyelmezett kosztümben, amiben utoljára láttál fehér pulcsival, olyan voltam, mint aki épp a falból jött ki, és csahogott körülöttem a világ, zúgott, mint egy vízesés, jelen volt minden, és mindennek a hiánya is jelen volt (ezt szeretem részegségemben), csak beszéltem, beszéltem, magam sem tudom, mit, az ács pedig szemben állt velem, és iszonyodva, irtózattal elegy csodálattal bámult rám, aztán elhallgattam, és figyeltem az…

 

Édesem,

Két olyan gyönyörű levelet kaptam tőled, szombaton egyszerre mind a kettőt, nagyon hosszú távollét után, legalább négynapos szünet után, gondoltam, nem érdekes már, hogy nekem írj, aztán megvigasztalódtam valahogy, pedig már majdnem elveszettnek tekintettelek, és azt is gondoltam, hogy igazad van, mert én valahogy melléd levelezek, sose válaszolok a kérdéseidre, csak nyavalygok, még a folyóiratokat sem küldtem el, itt hevernek az asztalomon, mindennap lapozgatom őket, mint valamit, ami a tiéd. Magamat is lapozgatom, hiszen a tiéd vagyok, akármi messze vagy. Novellát fogok írni, az utolsó mondat így hangzik: De hát milyen ez a világ, amelyben semmi más sincs, csak egy férfi meg egy nő, és azok közül is egyik talán mindörökre én vagyok. – Jó kis novella lesz, még nem tudom, miről fog szólni, nyilván a szerelemről, melyet hajdanán gyermeki tisztelettel tanulmányoztam, de azóta történt egy s más, és a szerelem már a sajátom, mintegy összenőtt velem, s így tehetetlen érdeklődéssel, passzíve tanulmányozom, mint az időjárást, mint egy mikroklímát, mint egy bárányhimlőt xxxxxxxxxxxxxxxx Na, ezt a hülyeséget jól eltüntettem, eszembe jutott, hogy nem szereted a hasonlataimat. Miért nem? A dolgokat úgyis csak relatíve lehet kifejezni, tehát egyiket a másikkal, így talán kikerekedik belőle valami kétes és hozzávetőleges méltányosság. Rongy világ! Láttam az Egy szerelem három éjszakáját, tanultam belőle egy dalt, néhány percre el is szomorodtam, aztán vacogott a fogam, ahogy egyedül kijöttem a moziból, így dideregtem a Hungáriáig:

 

Kedvesem a tél megesket ellened de én a tested oldalán a reszketésnél ordítok míg új tavasz kél.

 

Ez is egy vers, de nem én írtam. Másnak azt mondanám, hogy én, de neked az igazat is meg lehet mondani. Nem én. Budapest–Bukarest válogatott focimérkőzés eredménye 6:0, félidő 4:0. Göröcs és Szűcs nem játszott, mondd már! Tegnap végigmásztam a Váci utcán, olyan fájdalmas göncöket lehetett látni Lauferné és Bozsikné kirakataiban. Istenem. Gyermekeim tegnap tökfőzeléket és fasírozottat ettek kanállal, kaporral, nagyon szerették, tudnak grimaszokat vágni és berregni, rakétasebességgel másznak, gurulnak, üdvözletüket és csókjaikat küldik, 8 kilók, a karocskájukra ráfeszül a pulóver, verdesnek, mint a pillangók, nyüzsögnek, mozognak, medvebocsok, egymásnak esnek, némán és szenvedélyesen tépik egymást, egyik a másik fejébe, lábába harap, átölelik egymást, vihognak, sikoltoznak, lábuk kilóg a rácson, zoknijukat, kötött cipőjüket régen lerugdalták. Szeretnek, és szeretem őket. Kimentem cigiért a közértbe, mert disszidált a büfés, szedtem gesztenyét, egészen aprókat egy marékkal, úgy fújt a szél, sütött a nap, karcsúan és hűsen futottam én is, énekeltem, »várd ki ezt az éjszakát, nemsokára itt a hajnal, éjfél után ne félj« – majdnem boldog voltam, ahogy ugrándoztam a gesztenyefák alatt fehér köpenyben, integettem egy század katonának, mind mosolyogtak, semmi sem volt, csak a katonák mosolya, meg az enyém, kezemben a gesztenyék, csörgettem őket, »éjfél után ne félj« – ez is elmúlt.

Te ne félj éjfél előtt sem, szerelmem.

K.

 

Drágaságom!

én is írtam egy verset:

 

Nem szól utánam, nem kiált rám. Mozdulatlan a karja. Homlokán meredek sebeket tép a hiúsága töviskoronája. Végül is elhagy. Mit tehetne? Szenvedése csak szenvedésem ára. Elmegy és megnyugtatja majd képlékeny tisztasága.

Egyszer azt mondtam az ágyadban, emlékszel: tudod, hogy mindig beleszeretek a verseimbe. Vagy »költeményeimet« mondtam, ironikusan? Neked kell jobban tudnod.

Most jött a lakodalmas leveled. Szép az élet, az istenit. Engem sodornak a napjaim, te pedig lakodalmakba jársz, és ez már a harmadik nő, akinek megcsókolod a kezét, istenem, istenem, micsoda kutya élet.

Írok még egy pár sort, bár elszakadtam már ettől a levéltől, tegnap hagytam abba, holnap majd írok egy másikat, olyant, amit a szívem suttog, és nem kapkodok. Ne félts engem. Jól levajaskenyereztem ezt a papírt, nem is illik elküldeni.

Szia, várlak,      K.

 

Szívecském,

mi van veled, hé, mi történik veled, se ma, se tegnap, igaz, hogy én se. Jó kis mondatocskát kalapáltam össze neked, nem igaz? Hát éldegélek, dolgozom. Kellene vennem egy új köpenyt nylonból, mert ezeket már unom, olyant, olyant kellene venni, aminek csík van a nyakán, a zsebén, meg a kézelőjén. Azt, hogy paszpol, nem írom, mert úgysem tudod, micsoda. Csúnya vagyok, nincs hajam. A szememet festem, és még ezen kívül fél kiló kulimászt mázolok sápadt orcáimra reggelente, este pedig nyolcvanforintos krémekkel kenegetem ugyanazt, dörgölöm a ráncokat ajkam körül és a szemem alján, a szoknyáim egyre rövidülnek, mint ősszel a napok, már nem pirosak, nem vidámak, csak rövidek, a térdem pedig? Ó, a térdem fölszántva millió zuhanásom, kövek, aszfaltok, üvegcserepek ekevasával. És a nyakam, visszatérve egy pillanatra felsőbb régióimba, a nyakam azzal a letarolt hátuljával, a tarkómmal, mint egy döglött liba nyaka, úgy kornyadozik erre-arra, hogy félős, nem gurul-é el ez a szomorú, fáradt verébfejem. Kezecskémről most nem beszélek, mert olyan, amilyennek itt felejtetted, akár csak egy pár átmeneti kesztyűt, és jön az esős évszak, majd eszedbe jut, és eltűnődhetsz, ugyan miért hagytad itthon, amikor most mindenhol melegíthetne, tenyerem a dombjaival, körmöm a hegyeivel, könnyeimről tudod már a múltkori levelemből, hogy hány karátosak, bár unalmasak talán kicsikét könnyeim a karátjaikkal, és jóformán semmi értéket nem képviselnek már, annyit hullajtottam őket: sőt valamikor kis üvegekbe gyűjtögettem és a spájzban tároltam, mint a körtebefőttet. De ezt már elmeséltem neked. Az egész életemet kibeszéltem neked, mindent tudsz rólam. Le kellene gépelnem egy táblázatot. És megyek este moziba, tegnap is voltam. Járjál te is. Mindenféle nyelven meg kéne tanulnunk. Ugye, édesem? Aranyosom. Legépeltem a táblázatot. Gyorsan és jól gépelek. Újból megtanultam, de jobban szeretek tollal írni neked. Angolok jönnek. Tegnap németek voltak vagy negyvenen. Herr Sokol megkérte a kezemet. Hízásnak indultam. Egy fogamból kiesett a tömés, naponta 30 kávét főzök, és legalább annyi cigarettát szívok el. Rajtam kívül kivel levelezel? Lopják a betűket! A lépcsőházban alig van 1. Halál mellett megyek halkan, elfogódott ámulatban. Szép? Meg kéne látogassalak. De hát nekem is megvannak a magam korlátai, tér, idő és ilyen apróságok.

Elindulnék. Mi kéne még? Szépség, szerelem, egyszerűség. Van egy betűd, amit sohasem tudok elolvasni. Lottószelvényeimet nemcsak hogy nem dobom be, ki se töltöm. Legyél boldog.

Karolinád

 

Úristen,

milyen régen nem írtam, és milyen régen nem írtál, szívecském, aranyosom. Utolsó leveledet a múlt hét közepén kaptam, és a fürdőkádban olvastam el, az én utolsó, de el nem küldött levelem itt hányódik fiókban a göncök között, képtelen vagyok megtalálni, hogy befejezzem, pedig új költeményemet is megírtam benne, mostanra pedig már eluntam, és rájöttem, hogy nem is olyan jó. Unok dolgozni. Huszonnégy rövid órácskámból 9 pocsékba megy. Léha teremtés vagyok. Szeretnék semmit sem csinálni, meg kocsit vezetni, és egyik presszóból a másikba esni, egyik hegytetőről a másikra repülni, és szagolni a ködöt, és folyton átöltözni. Szeretnék örökké élni. Szeretném, ha én lennék a világ teteje. Szeretném, ha velem lennél. Szeretném tudomásul venni, hogy a világon semmi sem az enyém, csak az, amit már elvesztettem. Szeretnék beletörődni, tudomisén, mibe, mondjuk abba, hogy meg fogok öregedni, szeretnék valamiféle tárgyilagosságra szert tenni, időt, időt, időt nyerni, veled, veled, veled lenni…

Most már ezt sem fejezem be. Várlak.”

 

Egyik sötét hajnalban becsöngettem az V. em. 41-be. Főbérlőnőm szerint összecsaptam a bokámat, és a torkomat köszörültem, amikor kinyitotta az ajtót. Dubrovnikban határoztam el idő előtti hazajövetelemet. Három napig tébláboltam a csodában, pálmafák alatt, ismeretlen illatokban. Három napig sörösüvegek mellett néztem a tengert, október közepén, 25–30 fokos melegben. Senkinek sem tudtam megmondani, milyen boldog vagyok, milyen gyönyörű minden. Úgy éreztem, ott még meghalni is más lehet, mert szereti a táj az embereket. Repülőjegyet váltottam, és egy montenegrói borbély szomszédságában kiszálltam az elviselhetetlen boldogságból, csillagok és földi fények között.

Most, történetünkre visszagondolva, úgy emlékszem, mintha egyszerre történt volna meg minden: balatoni nyár, balkáni ősz és pesti tél, akár a forgóajtó között pörögnénk egymás után, mindig visszatérve. Éppen úgy kezdhetném onnan, ahol befejeztük. Bár úgy fejeztük be, mintha köddé váltunk volna, nem látom egymást elszakadni, csak homályosodni. A forgóajtó üvegén áttűnő arcunk, nevetésünk, szomorúságunk, hisztériánk, amint toljuk az ajtó szárnyait körbe-körbe.

Albérletem. Egymásban egész éjszaka. Az éjjeliszekrényen hatalmas, fehér teásbögre. Szemérmetlenül égetjük a villanyt.

Vendégségben. Eltűnik. Benyitok az egyik szobába. Ott állnak a házigazdával meztelenül. Megpofozom. Nyakamba esik, és beleránt az ágyba. Otthagyom, utánam kapaszkodik, egy kocsmába cipel, iszunk. „Ha én most nem mehetek föl hozzád, ott találsz reggel a kapud alatt.”

Séta az ikrekkel a Lánchídon át. „Vegyél el feleségül.” Ibolyát hoz a főbérlőnőmnek, és hangosra állítja a rádiómat. Meghív karácsonyi ebédre. Tesz, vesz, főz, eteti a gyerekeit. Az apjával kedves beszélgetésre serkent.

„Vért köptem” – mondja. Fél, ideges, utál. „Meghalok, édesem.” „Csak ne szeretnélek ennyire.”

„Hazakísérlek” – mondom valamikor. „Tudod, hogy engemet nem lehet hazakísérni, mert akkor olyan gyűlölködő vagyok.”

Iskola utca. Hószakadásban tokaji aszut iszunk, és táncolunk, és énekel.

A félig ivott borosüveget leállítja a kerítésperem havába, és elszalad.

Bekopog munkahelyem ablakán, ikreivel a karjában. Mintha a fényképész előtt, mindhárman mosolyognak.

Vacsora az Aranyszarvasban. „Te hova mész utána?” – kérdezi. „És te hova mész?” „Nem mondom meg.” „Én a Sashegyre megyek.” „Vigyázz magadra.” Egy óra múlva összetalálkozunk a Hungáriában. Egyedül van, meglát, elém szalad, és a nyakamba borul.

Nem ivott sokat. Én meg hozzászoktam mellette. Nem mertem feleségül venni.

Tíz fillérrel mentem haza, kis kiábrándult hülye, kinek még vacsorája sincs. De otthon várt kétezer forint. Kétszázat a zsebembe tettem, elmentem az Ó-Hungáriába, vörösbort ittunk, elfogyott az egész. Barátom azt mondta, be kell fejezni a motívumot. Hazabotorkáltam újabb kétszázért. Aztán megint. Főbérlőnőm elmondta két hét után, azt hitte már alszom, és újra-újra bejöttem az ajtón. Lidérces álmai lehettek. De másnap sajtos makarónit adott, hogy egyek valamit legalább. Harmadnapra, mikor új feleségemmel megjelentem, még mindig ott volt a dohányzóasztalon (így mondom, mert volt egy kis asztalom és éjjeliszekrény helyett) a makaróni. Megrémülök. A mondatok hogyan kígyózhattak idáig: új feleségemmel. Háromnapos ivás után, mikor naponta telefonáltam munkahelyemre szabadságért, és L. É.-vel aludtam szűzen, meg Erzsi lakásában hagytam Erzsit másnak. És pénzt kéregettem. És Karolin lett a lelkiismeretem. Megláttam a kávéház tükrében egy nőt, s megkértem a kezét, két barátom közül, a bal oldalamon ülő már halott.

Azóta azzal a nővel élek. Szemérmem még a nevét sem engedi kimondani, sem annak az ötévi albérletnek a történetét, ami velünk történt.

Inkább csak a kutyát említem meg. Láncra kötötték a kuvaszukat, és elengedték minden este 8-kor. Attól kezdve senki sem jöhetett hozzánk, mi is csak a hótoló lapát pajzsa mögött mehettünk klozetra. A klozet hideg volt télen, még akkor is, ha a csöpp kávéfőzőrezsóval fűtöttük. A kutya, Betyárfalvy Dolmányos, ott dühöngött a klotyó előtt, először csak toppancsozott, de az ajtónyílásra hátrahőkölt, és vicsorított. Szabadon végül is kedvesebben viselkedett, mint a láncon. Nem vitattam el tőle jogait. Ez a nagy fehérség szinte olyan, mint a hószakadás, a sárban, saját szarában oroszlán lett. Nem mertem megetetni a büdös húsokkal. Egyik barátom vállalkozott az etetésre, meg is halt két évre rá. S az is, aki bemerészkedett este tízkor, utoljára jött. Két hét múlva megnézte magának a nagykanizsai gyorsot a menetrendből, és Balatonszárszónál alávetette magát.

Betyárfalvy Dolmányos szájába néha beraktam csuklómat is. A boldogságtól összenyálazott, nyála, akár az ondó, nehezen volt mosható. Már csak az vigasztalt, hogy hátsó foltjaimról nem képzelik „azt” az emberek. Betyárfalvyt nőstényekhez kellett volna vinni, a gazdája egyszer el is pórázolta a reménytelen szerelemhez, de én láttam az urat, ahogy a kiszakított kerítés után, a főúton hajszol egy kiskutyát. Gyatra volt. Be akarta keríteni, s a kiskutya mindig megszökött alóla. De reggel ott dühöngött a kerítés oldalánál. Neki az volt a logikus útja. Valószínű, a szabályosan haladók nyomát követte.

Emlékszem a nagy ölelkezésre, már a fejemet is elfogadta fogsorába: nyers volt. Alulról kiemelte személyi igazolványomat.

Másnap reggel a gazda:

– Ez a magáé?

Igazolványom roncsait, átharapott szemű képemet, apám keresztnevét innen, anyám vezetéknevét amonnan, lányom Zs. betűjét külön leejtve, születésnapom fordítva, összekeverve az igazolvány érvényességi idejével. Lakásaim bejegyzett címei: Ménesi út, Bartók Béla út, Mártírok útja, Keleti Károly utca, Baba utca, Üllői út, Ábránd utca, az idő rendje nélkül.

S a hivatalnokok félvén nevem, dátumom és mindenféle címeim és rangjaim kutyaszőr- és nyálmocskos dokumentumától, elkérték szűzi

Anyakönyvi kivonatomat,

Házasságlevelemet,

Katonakönyvemet,

Gyerekeim anyakönyvi kivonatát,

és megírták:

AU-V. 396 623 számú igazolványomat.