„Zászlók helyett is lobog a hajam”Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulatára versébe indul a világ. Már első kötetében „Tengersimogatás kézfejemen”, „szemek és kezek mágnese” vonzza verssé a külső és belső történéseket. A történés szóval figyelmeztetni akarok a mozgalmasságra, ahogy ez a költészet hánytorog, ring, csapkod a szélfúvásban, vagy a mozdulatlan hőségben vibrál. Úgy tűnik, mintha könnyedén történne meg, de hát minden sikeres produkcióra hihetnénk, ha nem tudnánk, mennyi munka van mögötte, mennyi lelki gyakorlás ebben a szép gimnasztikában. Szép, magabiztosan izgalmas versek. Egyéniségére gondoltat, bár nem annyira versei egyéniségére külön-külön. Állandóan önarcképét, önmagát keresi, vizsgálja és választja ki a világ dolgai közül; szembe néz, oldalt fordul erős fényben és többféle megvilágításban.
Ami kívül, valóságos tükörben egy fiatal nő arca körül; ami belül, a gondolatoknak, indulatoknak, jajnak és örömnek a vers. Együtthatásukban keresi magát a költő. Összeszámolható, hányszor fordul elő kötetében ez a két szó. Makacsul, sokszor a próba, az önbizonyítás kulcsszavai, s mindig olyan csodálkozással, mintha először látná magát a tükörben, először írna verset, olyan elsőnek és titokzatosan. Tavasszal hosszú percekig néztem egy barázdabillegetőt, ahogy a szőlőskert tisztásán álló autó visszapillantó tükrében észrevette magát, s nem tudott tükörképétől megszabadulni, leszállni való helye nem akadt, hát röptében próbált megállni, hogy jobban megismerje azt a másikat, aki önmaga. Talán bele is szerelmesedett, talán haragudott, irigykedett rá, talán gyűlölte, mert megunhatatlan volt, hiszen örökös mozgásban mutatkozott, mindig hagyott valami kétséget, mindig vissza kellett röpülni hozzá, mindig röptében látni úgy, ahogy a szél áramlása, a nekilendülés pozíciója megmutatta, mindig másként, sohasem véglegesen. Tóth Erzsébet verstükre éppen ilyen kihívó és megunhatatlan. Nem hagyja odébbállni olvasóját sem, mint ahogy én azt a barázdabillegetőt most is nézem. S már elhiszem, hogy a verstükör mágikus szentség. Nem gondolok hiú költőieskedésre, ezért követem végig a nyilvánosság előtt, hogy magamnak is bizonyítsam, Tóth Erzsébet a sokszor emlegetett verset, a költőembert nem önreklámnak, még nemes póznak sem veszi, hanem a legfontosabb lényegek egyikének. „Ilyenkor halnak meg a versek” – írja Félelem című költeményében – „s én csak nézem tehetetlen, hogy falja őket a keselyű éjszaka”. Abból a környezetből tör föl végső gyalázatként, mikor „csak lágyulunk, mint hús és büdösödünk… és dolgoznak a csontfestő boszorkányok”. „És mint egy halott költő, nyugodtan kérdem: kell-e a szívem iránytűnek?”
Ez az idézet ellentétében, a tagadás tagadásában állítja vissza a törvényt, a költészet rangját, a költészet által a szabadság, a változtatás erkölcsét, tekintélyét. „Egy költő halotti maszkja, nincs másom, ami félthető.” De álljak meg, ne böngésszek tovább igazoló mondatokért! Azért tereltem errefelé a figyelmet, hogy a következő részlet értelmezését ne engedjem elfajulni: „amire vársz, amire várok, az a vers még hiányzik, Édesanyám”. Kihasználható lenne, csak idézni kellene és kész a bírálat a költő fejére olvasott szavaival. Lám! Lám! De itt a tökélyről van szó, amire mindannyian várunk, érte kapaszkodunk, mint ahogy minden igaz költő lábujjhegyen, kinyújtott karral, már-már repülve akarja elérni a mennybemeneteli köntöst, azt amit itt Tóth Erzsébet versnek nevez, ahogy mondtam már, a legnemesebb lényegek egyike, amit a legdrágábbnak, az Édesanyának vall meg. Mozgóképsor az egész könyv. Állítsuk le az egyik önarcképnél!
Itt belenyugvó-szelíd, máshol vad-ingerlékeny, vagy halálosan kétségbeesett. Ha mondtam izgalmasnak, akkor ebben az arcképváltozásban is az. És izgalmas a szabadságban, s nem elsősorban az ideára gondolok, nem is a szabadversre, inkább a vers-szabadságra a szabadságvágy és a szabadvers együttesében. És izgalmas az őszinteségben. Nem szeretem a nőköltő ketrecet, sok kétes ítélet ragad hozzá azért is, mert a magyar irodalomban egészen századunk második feléig nem volt egyetlen, nagy költészettel mérhető nő, mert túlzottan nőiesek akartak lenni, ezzel leválasztódni, vagy a férfiak által rájuk kényszerített szerepben tetszelegtek, elnevezve magyar Szapphónak, szaffóskodtak. Csak az őszinteség válthatta meg őket, mint ahogy Petrőczi Kata Szidónia is csak titokban írt versei által lehet költészetünk régi történetében egyedülálló poetessza. Az őszinteség nem művészi mérték, de valóra váltja a művészi értéket, célhoz irányítja a mondatokat, leválasztja a fölöslegeset. Ezért elsőrendű munka az önvizsgálat, az önismeret olyan pontosan, hogy a költő testtel-lélekkel, mint verse alanya önmagától függetlenedjen, önmaga bírája legyen. A férfiak sohasem akartak férfiköltők lenni. Tóth Erzsébet sohasem erőlteti, nem érezteti, hogy ő azt írja meg, amit a férfiak nem tudnak; ír, mint egy felnőtt ember, úgy válaszol a világnak, aztán ránk bízza, ha tudni akarjuk, mi benne a női; talán az apróságokhoz, a testiséghez való érzékenyebb viszony, de az sem biztos, a férfi nem lesz femininebb ugyanettől. Természetessége, őszintesége nyomán eljuthatunk szívéhez. Én Weöres Sándor Psychéjében találtam az őszinteségre magyarázatot, példát abból az időből, amikor álarcos volt a költőnők divatja, akár a farsangi karneválon. Psyché őszintesége azért olyan botrányos, s a mai költőnők legjobbjaiban azért olyan természetes. Tóth Erzsébet őszintesége alkati szerencséje. Szerencséje, mert megértette, az őszinteség alapfeltétel. Biztatást kapott erre elsősorban Csoóri Sándor költészetéből, a mediterrán nagyvonalúságból, a szabadság nyári égöve alól. Ha Csoóri közvetlen elődnek tűnik is, hatása rokoni és nem fölérendelt. Én örülök, hogy Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky nemzedéke után a fiatalabb Csoóri egy alakuló költészetre világíthat, egy érett életmű a másik egyéniségének kialakulására serkenhet. S ha a magyar líra úgy gazdagodik, hogy nem idegenesül. Mindig volt valami rokonságunk a mediterrán, ó- és újlatin költészettel, a franciával és az olasszal, később a spanyollal és a latin-amerikaival. Csoóri által Apollinaire, Paul Éluard üzen Tóth Erzsébetnek többek között. De érti Kassák repülő nikkelszamovárjának duzzogásait is. Nem szereti a homályt, a titkok között kalandozik, hogy megfejthesse. Ezért tűnik titokzatosnak. Magyarországon az évszakok pontosan meghatározottak, mégis az egész kötet összhatása májusi, nyári, koraőszi; tele rózsával, orgonával, húsvéti bokrokkal, őszirózsával, meggyfával, búzavirággal, nárcisszal, dáliával – a fenyőfa is karácsonyfa, boldog zöld. A virágoknak nincs egyéniségük, nem valami növényhatározóból valók; nevük, színük, illatuk belefullad a versbe és szétárad. A boldogtalanságot szinte boldoggá teszi a költeményben. Különös, hiszen tartalmai már-már halálosan végzetesek, félelemmel teljesek, menekülők, tehetetlenül itthon maradók, egyszerre belenyugvók és lázadók. De a valóság képei ennek a lelkiállapotnak az ellentétében; a lélegzet erős, a határ tágas, tengeri, majdnem határtalan. Ha az alaphelyzetből indít, inkább belső alaphelyzet az. Bár szoba és kert, nagymamás gyerekkor-emlékbe kétségbeesetten zuhanó Tokaj-expressz; a félelem ágyáról egészen Kaliforniáig utazhat, a jövős jelenbe majdnem valóságosan. Rabszolga szabadságdalok, szabadság-képzetűek. A versszerkezet ebben az indulatban sorakozott menet, előre s visszafutás. Fölemeli karját és első szavára versbe indul a világ. S az indítás után a lényeg kicsokrosodik a belső szabályok szerint, s mindig annyira, amennyire telik az indulatból. Szinte az egész könyv egy szaggatott hosszúvers. Egy végtelen vers közepe a címe első kötetének, Paul Éluardnak van egy Véget nem érő költeménye, s a Gyertyaszentelő kötetnek van egy Pillanatképek című ciklusa a végtelen vers közepén. A líra természetét a Pillanatképeket koszorúzó fonatban érzékelem a legnyilvánvalóbban, szinte kergetem egyik rátalálásommal a másikat. A líra minősége a Pillanatképekben sűrűsödik. Ne tévesszen meg a cím kicsit lefokozó jelentése. Talán azért nevezi pillanatképeknek, mert kis versek, ám itt a túlírás is kevesebb, a belső szabály jobban határoz, s olyan pillanatokat metsz ki az időből, a végtelen versből, hogy a gyönyörűségtől és a kíntól megborsódzik a hát (arckép, balzsam, napraforgó, elégia, katona).
Én még tartom a József Attila-i törvényt: a vers világegyetemből mikrokozmosz legyen! De ha a mai fizikai világképet elfogadom, ha az új vers-világképet ahhoz hasonlítom, meg kell értenem a belülről táguló határtalan, kompozíció nélküli költészetet is, míg szívemnek kedvesebb az emberi lépték, az emberrel szerkezetében azonosuló alkotás, hogy az életműben minden egyes résznek legyen egyénisége. Tóth Erzsébet új versei közül azért tetszenek jobban a Pillanatképek s az Érted és érte, mikor olyan egyértelműen találja meg a formát a tárgyban, hogy egyetlen mozdulattal az országon kívüli bentivé csempészhető, azért tetszik különösen a Diófa, a Farkas utca, ahol mintha vándortarisznyába csomagolná mindenség-hozományát. A Csendéletben nem érzek semmi külsődlegeset, csak az önmegvalósítás akaratát, akár a gyümölcsben, melyhez hozzáképzelhetem, és Tóth Erzsébet megteszi velem, minden hitemet, kétségbeesésemet, kétségemet személyem, környezetem, hazám, emberiségem szorító ölelésében. A Csendélet első sora: „Itt vagy még.” Mint egy szélesre nyitott kapu, betódulhat a vers az itt vagy és a még között. Az alaphelyzet ideiglenessé tágítva, a jelen a jövő időbe oltva, még tél és majd tavasz: „a szekrény tetején fenyőágak, de már egy csokor hóvirág is itt van”. Semmi rögzülés, megmozdul minden, a sorok a címet megtagadják. A költő átlelkesíti a világot magával: „minden fában magadra ismersz: meghalnak és újra élnek”. Antropomorf méhek, fecskék, orgonák között a haláltudó ember ólomnehéz magánya, akinek „jó lenne megtagadni ezt az elrendelést”, „jó lenne válogatni”, „jó lenne irigyelt, távoli zenékre suhanni, forogni”, de nem lehet, mert itt van és még van itt, „és fekete fátylaid mögött virágzás jön, mint a végzet”. Teljes kompozíció. |