„És mégis… Álmaimban én magasba szállok”Kántor Péter 1949 végén született. A század első felében minden rémség és remény összehalmozódott már, s most visszanézve a mi korunkra is meghatározónak láthatjuk. Megjelent, megbukott vagy hanyatlani kezdett akkor az irracionális utópia, a faj- és az osztályelvűség mítosza áldozatokat hagyott maga mögött s alatt. A század közepe a technikai robbanás ideje, s vele együtt az ideológiáé, a művészeté, az irodalomé, hogy aztán valami eklektikus maradékon próbáljon kezdeni magával az ember, berendezkedni a túlélés vissza- és előretekintő pozíciójában. Itthon megindult az a lírai forradalom, melyet Juhász Ferenc és Nagy László nevével jelölünk, ekkor érett be a József Attila-i örökség, s változott véglegesen emberiség-kiáltássá a Nagyon fáj. Elkezdődött Amerikában a beatnikek fehér négeri létezésének üvöltése, s az évtized végére karrá alakult. Ami ott botrányízű, az Európában lenyugodva kikerülhetetlen hatásúvá válik, akár a pop art, s annak minimál, koncept neoavantgarde válfajai. Ebben a környezetben nő fel Kántor Péter, mint jó tanítvány, hogy aztán e szellemi nyereség birtokában meglelje egyéni arcát. Neki még József Attila és a beatköltészet közvetlen élmény, a később indulók nem küzdenek meg velük, lehiggadt eredményeiket öntudatlanul építik munkásságukba. Ő életében és művészi szándékaiban is rokonra, követendőre lel bennük. Az a született tehetség segíti ebben, melynek lényege a gyermeki, angyali ártatlanságból fakadó fényesség, természetesség, a durcás, zavarhatatlan kiállhatatlanság, a kiscsibész árvasága. Talán az utolsó magyar költő a sorban, aki még József Attilát tartja tanítómesterének. Így iskolázza ki magát, aztán a hatásból élmény lesz, mikor már nyilvánvalóan bekebelezi, végül hommage, a családfa fölmenőjének adatolása. Gyermekkoruk másféle hiányokban közös, hiszen nem a proletár-nyomorúságból sóhajt föl a gyermek: „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni!”, ő a télapó ajándékaira mondhatná így, ő a csillogó játékokat kívánhatná, és azokon túli örömökre, lelki kielégülésre vágyik, hogy földerüljön körülötte a kicsik magánya, amely aztán férfiasodik, de soha el nem vész. Ahogy a „Merengő szemü labda vár focicsapatra”, ahogy leopárd van a feltört dióban, s az asztalbontásra megkeseredik, s az elmúlást Micimackó és Malacka öregedése jelenti. Ez a Micimackó-világ valódi annak a gyereknek, s mintha befogná, magyarázná az egész életet, miként állandóan kikezdi a világ. A költő férfikorában, e válogatott versgyűjtemény végén is mohikán marad, bár utolsónak az a nagyot akarás, amit annyira csodált tízévesen, évtizedekkel később megelevenedik egy játszótéri kisfiú személyében: „egy hajnalban a sötétség sziklájáról / a világosság sziklájára huppanva, / arra ébredek, amit mindig is tudtam: / én vagyok az utolsó mohikán”. A szennyezetlen természeti ember, a képzelet nagy hőstetteinek utolsója, a romantikus jobbraváltó. A szorongás és a szomorúság keresi tárgyát, a gyermek-magány fokozza a képzeletet, a szeretet követeli a szeretetet, hogy aztán szíves jósággal viszonozza: „Letörött egy faág, / kedves az a faág, / kezemben hordozom, / a világ kincséért se / ejteném a földre”; „kéményt formálni, pipálni, / istent jó füsttel kínálni”. Azonos szeplőtelen kedvesség József Attila Kertész leszek című versével, s az Istenem baráti gesztusával: „vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd, / s én hosszan, mindent elbeszélnék”. Nagyon vágynak a szeretetre és az otthonosságra, azért tudnak annyira szeretni, azért képesek otthonossá tenni a legnyomorúságosabb, legsivárabb dolgokat. Kántor Péter környezete is majdnem a vaslábasban virító sárga fű, mert a pesti bérház fala, a félig-meszelt szoba, hálót szövő pók, „kis kalickában fáradt madarak”. De ő nem akarja megtalálni bennük lelkiállapota tárgyát, inkább az ellenkezőjére int:
A gyermekverseknek mondott Sebbel-lobbal kötetből való válogatás az egész rá jellemző világlátás kiemelt része.
A takarítónő Hüvelyk Mari, s természetesen „három meglett galamb a szemtanú a gangról”. Ám itt is a legszebb elköszönő kívánság a „jó éjt, jó paripákat!” Ez a létkifejezés azért válik drámai jelentőségűvé, mert a gyermeki ártatlanság veszendőségét, elvesztését gyermekmód éli végig, s olyan természetességgel mondja el, mintha a vers annak az egyetlen lehetséges formája volna, nem gátolja semmi kívülről megszabott fegyelem.
Emlékezhetünk, József Attila „négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem” tragikumára, arra a kozmikus félelemre, ami itt gyermeki-állati léthelyzetre csökkentett megállapítás, de ha az emberke föláll, beszél, olvas, ír, költővé választódik, megváltozik minden. Ott történik meg a költemény az elveszthető, elvesztett ártatlanság katarzisában, aztán már csak elő kell venni a tollat. Mintha azonnal fölfogható lenne a vers, annyira hétköznapias, mintha könnyedén birtokolnánk, de azért elejt mindig valami titkot, rejtvényt, hogy visszafordítson magához. Ezt a versteremtést a beatköltészettől is tanulhatta. Más az élmény, de csábító a kifejezés rokonsága, az a technika, amit a beatek Walt Whitmanhez, Williamshez fordulva alakítottak ki, a hétköznapi nyelvet szimultanizmussal, montázzsal emelték az esztétikumba. Az egymás mellé vágott, nagy mezőről gyűjtött mondatok feszültséget teremtenek, akár a hasonlatok és a metaforák. Úgy keletkezik a vers, ahogy a cím is sóhajtja: Ó, Igen! – jön a hétköznapokból. Nem abból az elhatározásból, hogy legyen vers a behunyt vagy kimeresztett szem igézésére, egy megidézett Ady mámorától, fontoskodó hivatalnoki hozzákészülődésből. Eljön, ha jönnie kell, ha nem is várja senki. Az oldott hétköznapiságban egyszerre megtörténik bűntelenségének elvesztése, a „lecsúszik a melltartó”, a bűnbeesés, de a kiűzetést a Grimm testvérek hajtanák végre.
Máskor iróniával üti el ezt a tudatalatti rémmesét: „És amíg az ember ír, legalább nem gondolkodik.” Hogy meg ne bolonduljon? Innen való a vers, amit megélt, s nem a beleélés látszatából. Az öreg beat-költőket olvasva címmel is kifejezi, hogy csupán olvassa őket, megítéli. Ők „József Attila lázkiütéses öcsikéi odaát”, „az egész Nyugati Part egyetlen mentőmellény rajtuk”, „tele vannak szabadság-mániájukkal, megváltás-mániájukkal, befuccsolt, befröcskölt, bebetonozott, bearanyozott igazukkal… Jack Kerouac, Allen Ginsberg és a többiek”. Számára a szabadság rendet szülő világosság, a szerelem pajtási sors-szövetség, az élet nagy dolog, mégis pátosztalan, nem héroszi és nem is deheroizált, a gyermeki csodálkozás továbbéltetése. Ezért lesz meg A hang udvarába című verse is a szomorúság tiszta hangján, válaszul az ember süllyedő világának SOS-jelére.
Íródik a vers a lehetséges emberi hangon olyan zajban, ahol sziszegve, csikorogva, recsegve énekelnek
Ők biztosan nem, hát akkor ki segít? Rátalálhat-e a helyes útra, ha benőtte a fű, befútta a hó, s csak a virrasztó szellemléptek járnak arra? Elmét és érzéket hibernálva várhatja csak a virradatot? A Napló 1987–1989 kötetből válogatta a Mentafűbe, olyan idő- és lélekjárási zónában, mikor a kérdés ugyancsak aktuális volt. Ebben a versben a Magyar stanzák Anno 1987 tárgyiassága spiritualizálódik. Egymás mellé kell gondolni a verseket, hogy pontosan megtudhassuk a szomorúság okát az „átmeneti porban egy átmeneti korban”. Előadása megint ironikus.
„Most fejét bekötik kis lepkényi lidércek.” Így lépett negyvenes éveibe, épp a hanyatló és az új rendszer fordulásának idején, mikor már enélkül is megráncosodnának az igéző nők, árnyékot növesztene az összes napos oldal, különben is fel kellene tennie a kérdést, megtett-e minden tőle telhetőt önmagáért, s a „haza üdvéért”? Nem volt-e könnyebb a gyerekkor, a rajztábla, az iskolatáska? Most a tudás terhétől nehezebb a lélek úgy is, ahogyan visszanéz. A gyermek-perspektívából megélednek a családi fényképalbum sárgásbarnába oldódó alakjai, „néztek hallgatagon, / a maguk befejezett tudásával, / amikor nekem még iskolatáskám se volt”. S miféle befejezett tudás az ő elrendelése? Mi eshet meg még ezen a földön, ha velük az megeshetett? Mintha az élet-drámák dalbetétjei lennének az emlékező legendák. Mindenkivel frivol módon történnek meg a dolgok, de nagy kérdés, hogy mi van a hétköznapinak tetsző valószínűtlen mögött. „Sanyi bácsiék fölszálltak a füstben.” „Miska bácsiék táboroztak, úgy esett, ami volt odaveszett”, „aki visszajött, az se mesélt sokat, újra nősült, elvette ugyanazt”. Szétszórattatás a magyar–csehszlovák–ukrán Kaszonyból a világba, bizonytalan és esetleges élet Budapesten.
Ami a felnőttek óvó leplezéséből kilátszik, némi más összefüggésű részlet, mintha oktalan hétköznapi lenne, mégis érződik belőle valami rejtélyesen rettenetes, akár az 56-os szénszünetből a forradalom leverése. Tankot rajzoltak az első osztályosok, a lő és öl szavakon tanulták az 1 betűt, nem tudhatták, miért a svájci csokoládé, milyen exodusból káprázik az üveggömb, „amit, ha kicsit megrázott az ember, / belül nagy pelyhekben hullt a svájci hó”. Retusált fotók mögött keresheti a felnőtt az akkori szorongás eredetét, közben félelmetessé nőnek, s megszelídülnek akaratától a tárgyak, az állatok, az elemek a mindenkori Duna metaforájában.
A folyam szomszédos valósága nagy terekre növeszti a képzeletet, hazát lehet találni általa: „szinte a szobán át, úgy folyik / a Margit-hídtól a Lánchidig, / Feketéből a Feketébe – / mintha azonos volna az eleje, vége”. Beleömlik „bőrömbe, körmöm alá, a lehelletembe” – eggyé válik vele, s a haza iránti ragaszkodássá lényegül át, „Az én folyóm, az én világom itt… feloldódik benne a volt-lesz élet”.
Ő az, amelyre mindent vonatkoztatni lehet, az ábrándok kifejeződése, a szerelem tér-ideje, s a mindennapok csúnya és szép világa. „Ó, ez a víz piszkos nagyon, tudom!”, mégis „ennek partján tünik napra nap, évre év, sirásra sirás…” „Ezt a vizet nem lehet cserélgetni, / ez nem olyan, mint a ruha.” Csodálatos is, mert az övé, magához vonzza a megindító természetélményeket:
Ilyen szép szeretetbe az aggodalom természetesen vegyül. Félteni lehet a hazát a politika miatt, s olyan diákos duzzogás is inkább megmosolyogtat, miként „nem táplálok irányodban illúziókat. / Olvastam, miket írtak kritikusaid / a könyvemről, mennyi ostobaságot.” Idevalóságát így is érezteti, s ezután már nem a szemközti házfal, a pizsamás ember, a porszívójába szívódott háziasszony a világ, egyetemesebb összefüggésekben tudhatja magát, akár Amerikában, Oroszországban, akár egy balatoni éjszaka alatt. Az Ábrahámhegyi éjszaka lehet a példa, milyen gyönyörűen képes szervesíteni, dúsítani a sivárságot, még ha az alapkérdés itt is ugyanaz a létezésre, ám a többszólamú felelet hitelesebb, reményteljesebb. Az idő és a hely alkalmas önmaga meghatározására, a benti pók, a légy nyugalma s elmozdulása indítja el a kinti esőt, s a kérdéseket: „hányszor fürdünk még, ember és kacsa?”, „mennyit csíp a szunyog? Meddig mereng a pók? / Mikor megyünk haza?” – kettős jelentésűek, a nyárra és az életre szólnak. „A kert végében az óriás fűzfa, / akár a sötétség néma zuhataga” – az elmúlás fája, de itt mégsem olyan rettenetes, mert otthonos emlékek tapadnak hozzá. Máskor így fejezi ki ezt: „nem tudom pontosan, csendes falomb, / vagy sulyos láncok kötöznek ide”. A kiküzdött verseszmény valósul meg az Ábrahámhegyi éjszakában, az a mérték, ami a Hogy derengjen című ars poeticában mondatik ki egyszerre. Mottója Arany János balladájából való: Ki az? mi az? vagy úgy. Az álmából riadt V. László kiáltása, melyre nem vár feleletet, mintha tudná a választ, nem a strázsáét, a válasz kényszerképzet, nem külső, inkább a belső vihar, vagy mind a kettő egyben – a semmitmondó vagy úgy-ból dereng föl a lényeges. Ezzel Kántor Péter megüti az alaphangot, s rátér egy nem létező vers elemzésére, olyan mintára, amelynek meg kellene formálódnia. „majdnem lássam, de azért ne egészen”, mert csak így fokozhatja iránta a kíváncsiságot, ne intézze el hamar, mint kopó a nyulat, így kösse le a figyelmet, „Hogy már nem odanézni ne lehessen!” Maradjon, mint egy jelenség, s a szerző „lassan eltünődjön benne”, legyen személytelen, s ettől a vers teljesen új, s olyan lebilincselő, hogy „Figyelme teljét ki rápazarolja… mintha más dolga nem is volna”. A majdnem de azért nem egészen egyre tudatosabb szándék, s a Most jut eszembe című versben már-már értelmen túli zenei hangzatba merészkedik. A nyelv tárgytalan ködéből keletkezik olvasója előtt.
A Duna ritmusára árad, egymásból alakuló vetődő hullámokkal, s csak az utolsó szakaszban derül ki, olyan megválaszolatlan kérdések miatt íródott, mint: „Ön kicsoda? Ön hol száll le?” Az úgy esik történik, a rám esik a megtörténésben való cselekvés, és a feltételes módokban a különféle lehetőségek bizonytalansága: „ha egyszer úgy esne” valamikor, akkor is, „ha úgy esik tán” nyelvi fokozással lesz még bizonytalanabb. Csak a költő helyzete a biztos, ott áll a Duna fölött és nézi az ablakból a közeledő uszályt, s megint áttűnik egymáson a mostani van és a jövőbeli volna, ahogy a jön felém, jönne, jöhetne mostani valósága átvált a majdani lehetségesbe. Másik bizonyság az elhúzó uszály. Onnan várja a választ? „De hova? Merre? Én is?” Tulajdonképpen mi az élet célja? Talány az egész, akár ez a vers. Másféle odafordulások közepette találhat valami megközelítő választ, leginkább, ha az utóélet a tárgya. A Ki beszél? hommage à J. A. túlvilági mű, az Eszmélet mai változata, elválik szerzőjétől és külön életet él, az egyszeri megteremtett világ folytatódik a halhatatlanságban, éppúgy a vasútnál-lakás és a töltés mentén. Talán így írhatná meg József Attila, ahogy Kántor Péter vagy bárki más. Az űrbeli látogató és a földi halandó ugyanazt kapja és hagyja hátra, ami az eszmélés alkalma volt. „Akárki is, aki beszél, megosztozik velem a jusson.” Úgy él tovább az előd, miként örökéletűvé tette a legmúlandóbbat, „a kis alvó hangyát”, ahogy belesóhajtotta a körforgásba: „a vonat leviszi a hangját. Elviszi, visszahozza, adják / szájról szájra ház, tanya ól, / lakótelepek, kertek, kamrák.” Így lényegül át a halhatatlanságba Hendrick Avercamp festményén a Jég-öröm, a befejezettség lakkrétege alatt, ahol „mindent beleng valami lenni – szép”.
Kimondva, már nem rejtegetve élteti a boldog maradandóság vágya Kántor Péter költészetét. |