Egy ars poetica megvalósulásaA hatvanas évek második felében olyan megújulási vágy és kényszer, mértékké kiáltott divat terjedt el a magyar költészetben is, amellyel évszázados hagyományaiból, lényegéből óhajtották kifordítani. Bár nemzedékenként megújult mindig, sajátosságait, a sorsvállalást, a nyelvi képességet, az alanyiságot még a modernizálódásban is megőrizte valamennyire. Befogadta a világlíra hatásait, s magához formálta öntőmintájába. Lehetett az éppen akkor az amerikai beat, a francia avantgárd, az angol Dylan Thomas, Auden a német Brecht és Gottfried Benn hatása a látásmódra és a prozódiára, a hatásuk meghonosodott. Ami addig természetes volt, úgy tűnt, nem hallatszik túl a határokon, akadályozza érvényességünket, a provincializmust konzerválja, s talán az új eszmények szárnyain a nyelvi karantén átrepülhető. Kavafisz konkrétumokból szublimált filozófiája, Eliot személyiség-elvonása, William Carlos Williams prózaisága lett a példa. Pilinszky megtalálta azt a fiatalt, aki „egyik legfrissebb, legismertebb megtestesítője annak az „új hullámnak”, mely leváltja nemzedékemet.” Takács Zsuzsára hárította, amit már eldöntött a Nagyvárosi ikonokban régebbi önmaga leváltására. Vas István mint Eliot fordítója és szellemi rokona, Petri Györgyöt avatja be. „Eliot felszabadító hatására azért volt szüksége, mert túl akart jutni a közvetlenségen és a személyességen… »Eliot módszere« férfiasságot, fegyelmet, észt, iróniát, erkölcsöt jelent a költészetben – másfelől fogalmazva: a szépelgés, higítás, nagyzolás, mindenfajta misztifikáció elutasítását. Petri nem mindennapi becsvágya tehát olyasvalamit vett célba, amire nemcsak a fiatal, de az egész mai magyar költészetnek is szüksége van.” Petri vallomása szerint „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni… Számomra a személyesség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek élményanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyesség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk vesztett töredékké válhatnak.” Az akkoriban induló Várady Szabolcsot úgy látja Domokos Mátyás, hogy lírája „képek és jelzők, hasonlatok nélküli ténymegnevezés… sohasem használja a vallomásosság hangerősítőjét”. József Attila költészetével már az utódok-elődök is megbirkóztak, hatásából kinőttek az újholdasoktól, Juhász Ferenctől, Nagy Lászlótól kezdve, és Csoóri Sándornak, Orbán Ottónak, Marsall Lászlónak is inkább az előttük járók hatása alól sikerült önállósulnia, csak éppen nem az „elioti módszert” alkalmazták. Nagy Gáspár ilyen szellemi közegben indul. S az összegyűjtött versek Szabadrabok című kötetében a prae korszaknak mondott Tejfogak ciklus irányít akkori helyzetének megértésére, mennyire befolyásolta s hagyta érintetlenül az a máig ható, szinte a korszerűség mértékévé szabott gyakorlat. Akkor még közvetlen elődei sem hatottak rá, nem törődött a költőiséggel, viszont a magyar költői hagyomány kényszerítette megszólalásra a szombathelyi főiskolás fiatalembert olyan következménnyel, ami miatt a nyilvánosság elé sem léphetett. „ki bérelt föl a pörlekedésre? / S ki fogta be a szádat?… Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat.” „Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a »nyújts feléje védő kart« után, a »megbűnhődte már e nép« után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen… »felelős álomjátékos« lettem.” S egy másik Eliotot idéz: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelvben mondhatók el és lefordíthatatlanok.” S hozzáfűzi: „Óriási paradoxon első hallásra… És mégis Igaz.” Paradoxon az is, hogy a költői példaképet másként értelmezi, mint a példaképállítók, de hozzájuk hasonlóan akarja megvalósítani kifejeződését. Visszafogja a metaforikus hajlamot, a versszerkezet szokatlan, tördelt, a lejtés szabálytalan, a mondat célratörő: „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá a világot”, „a kard és a zászló elavult”. Nemcsak a formával kockáztat, a kimondással százszorosan: „az eltemetést engedélyezik / de nem a katakombákba / az utókort meg akarják kimélni / egy vértanú-históriától”. Már tudjuk, mihez igyekeznek ezek a sorok. A hatalom arcába vágott Örök nyár: elmúltam 9 éves vers felé. Az első versek a korabeli viszonyok között egy költői pálya azonnali csírába fojtását okozták volna. Nem zsengék, érettek, s olyan kemények, csak elfogadni vagy porrá törni lehet őket. „Költészet: hogy éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon”, vággyal aláaknázott képzelet. A szabadság, a szabadságban kiteljesedő, méltó élet. De a szavak kővéválása is, a kő elszabadulása, ütése; Petőfi kétségbevonhatatlan igaza úgy, ahogy „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!”, vagy ahogy Nagy Gáspár élethelyzete lett a korban.
Mikor első versei megjelennek, mit sem tudunk e titkos robbanóanyagról. De most lett nyilvánvaló, hogy a versek vadonában visszavonultan kell folytatni, partizánként. Néha úgy tűnik, az a tér nem is földi már, túlnani, pedig a város, mint a világűr, mint a túlvilág. Kép- és szimbólumsűrűjéből golyóként hatnak a részletek, sorok, szavak olyan szövegkörnyezetben, ahol az arca láthatatlan, így marad észrevétlen valamelyest, kevésbé számonkérhető a hatalomnak. Költőtársaival fedezi, többségbeveszőnek érezteti magát. A Kilencek magatartására hangolódik: „Az a fajta szókimondás, a falak tágítása, amit az Elérhetetlen föld című antológiában felmutattak, nagyon vonzott… És persze csodáltam Nagy Lászlót és a többi nagyot.” Atyai barátja Jékely Zoltán és Kormos István. Nem szakít hát, de kapcsolódik. Nincs egyedül a testvériségben. Nem tűnik annyira föl, ha megszokott szimbólumban érvényesíti lázadását. Pedig a Koronatűz, Dózsa tüzes koronájának ősformája nyilvánvalóan a lázadás és a büntetés jelképe a jelenre utal. Az áruláskényszer és a fölmagasztosult áldozat az egész magyar történelemre jellemző lehet. A hetvenes évekre is! Akár Juhász Ferenc Tékozló országa a forradalom előtt! Vagy Ady idejében. Ott a Sebő pajtásokat egyként büntetik Dózsával, mert épp oly szörnyű annak is, aki eszi. Ezért egyformán érvényes rájuk a föloldozás, a „megvált bennünket Dózsa trónja”. Nagy Gáspár Gyönyörű bűn című versében a kádári spiclirendszer kórlapjába olvashatunk inkább, s a lázadás fölmagasztalását érezhetjük.
A Koronatűz világosságában éjszakai megvilágításban látszanak a dolgok. De ha valaki nem lát tovább a marxista történelemképnél, akkor a saját ideológiájának is hiheti ezt a verset. S aki nem néz az első kötet Sütő Andrást idéző vallomása mögé, megállapodhat a költészet általános alaptételeinél, az örök emberihez való ragaszkodásnál: „egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul: azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.” Mi az, amitől megfosztották? Mi az a hiány, amit szüntelenül cipelnie kell? Itt még az elveszett gyerekkor is lehet, a vér- és tájrokonság, az udvar, a születés májusi karácsonya, sziromhava, az égő kazlak, elszakadás és tékozló fiús visszatérés, hogy „kell valami szabadítót mondani / a kapu alatt / mielőtt tompán becsukódnak”. A metaforák jelképekké rögzülnek, rendszerré ismétlődnek. Sokszor előfordul a fal, melyet ebben a költészetben úgy kell értelmezni, mint az ellene való harcot: ledönteni. Szimbolikus szavak világítanak ki a versek szövetéből: tenger, patyolat hajók, a galamb, mint Noé-madár, harang, kasza, Don, kereszt. Kulcsok a zár titkára nyitásra készen. Sorokat, strófákat, verseket visznek közelebb céljukhoz a nyílt beszéd és a talány köztesében. „Hátországból előörsnek / küldött valaki bennünket… egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket” – szól az Elérhetetlen föld költőihez. Csigolyákból ácsolva látja Európa keresztjét, szimbolikussá emeli át a főneveket: „az ember már befelé köpne… édesanyánk dehogyis szülne, / szemünk vaksága, tél keresztje, / hódülők fölött köröz a vércse.” Korán megjelenik a későbbi A Fiú naplójából motívuma is: „riadót csörög Júdások ezüstje”. Meg az Advent előttben a gyász, ahogy a majdani Öröknyár… felé mutat: „Kanizsai Dorottya jön felém… de minden temetés elmarad / a fájdalom bennem fogva van, / készül advent előtti születés.” Kilépett első versei fogalmiságából, a magyar költői hagyomány folytatója lett, miközben sajátosságát keresi, hogy tudatosítsa magában szellemi adottságait, szíve, esze törvényeit. Lassan távolodik a közvetlen élményektől, de nem teremt fogalmi lírát, mindig ott érezhető a fogalmi felület mögött az élmények személyes, képi sugárzása. Átrendezi a gondolatsíkokat, úgy építi a versek struktúráját. Tudja már, a töredék görcsberándult gesztusa sokszor érvényesebb a gömbegésznél: „borzasztó töredékes itt minden, mint az élet / csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat”. Máskor minden hiányt kitöltve építkezik, s már a verse címével is megosztja velünk a vers titkát. Mert írni kényszerül „a szó egyetemes súlytalansági állapotában”, s úgy élni, hogy „átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”. A kiirtott (kiírt) versek korában, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött. Amikor a mű keletkezett, a hetvenes évek második felében, még forrásban érett Nagy Gáspár költészete. Ekkor dőlt el, végzetesen vállalja-e azt, aminek megvalósításáról álmodik.
A jövőbe is állíthatja minden kiirtott vers kopjafáját. De csak az élőben nem veszik el a megőrzés, s az árulás is csak abban mondatik ki. Miközben az ellentéte kísért, a halál előtti mindent befúvó utak tágassága, a sivatag semmi-végtelensége, a halál utáni titoktalanság tehetetlensége. Ez a költemény ítéletnapi előérzetű, látomású, itt kezdődik, amit majd evangéliumi módon megír az ezredvégen a Tudom, nagy nyári délután lesz biztonságával. De még a költői létezésre céloz, mint ahogy Rimbaud súgja a lehetséges sorsot: „Még nem kezdtem el / de holtbiztos abbahagyom… halálnyira / leszek az édesvízű / földrészektől… Én nem sejtem / miként és hogyan lehet –” Ha nem adja föl, innen csak fölfele juthat. Egyszer: „Most már örökre a Pokol fókuszában”, melyet az elhagyhatatlan város fejez ki, hiszen nincs visszatérés „a kasza-guillotine roskadó csendje” alá. Máskor a „Szálla alá poklokra” feltámadásában reménykedik, a harmadnapon halottaiból… élteti. Nyilvánvaló a krisztusi evangéliumi azonosulás, a seregélyeknek kitett szőlőszem példázata a seregély-ejtőernyős képben is:
Nagy László kései költészetével rokon a versben bujdosása, versből szól éles beszéde, zaklatott kompozíciói tágassága. Mégsem haramia a vadonban-versben, isten remetéje inkább, de ugyanazzal az odafordulással, mint „Európa, íme, itt vagyok, / te félelemnek fókusza”.
Aki egészen az Úré, testnélküli lélek. A földöntúli, kozmikus, másvilági dimenziók alatt az élettelen föld roncsa, mint egy lezuhant repülőgépé (Bölcsődal Perzsiából, 50 sor Sütő Andrásnak), az odüsszeuszi kaland apokaliptikus végkifejlete (Ködhimnusz), a magyar történelem személyes és nemzeti katasztrófái, a „mindörökre a Donban állunk”, a „valaki fél e történelemben” élő hagyatéka (Csak nézem Olga Korbutot…), mégsem reménytelen, mert elfojthatatlan gyermekdal hallatszik: „csak megmaradni engedi”, s van egy költő, aki eldadogja azokat, „akik nem természetes haláluk ellenére is / eljutottak a Kerubok közé”, s van egy Olga Korbut tornászlány, aki megvalósítja legalább a SZALTÓSZABADSÁG-ot, mely „tapskisiklást” okoz. Elgondolkoztatja, választásra készteti ars poeticáját illetően.
A konkrét hűséghez, nem a konkrét szövegköltészethez vallja meg ragaszkodását, s az „a zsebregyűrt diáksapkaroncs” formájában kifejezhető ország, az „átvert / madarak kalickája, édes hazája, / temetőkben halottak szívzöreje, / kontinensnyi álmok vesztőhelye”. A Halántékdob kötet pokoljárásából, a versek purgatóriumának katartikus tisztítótűzében megújulva tér vissza. Megtalálta helyét és arcát, innentől összetéveszthetetlen formákban folytatódik. A pátosz méltósággá nemesedik a magatartást kifejező nyelvben. Hangja ironikusan eltávolító éppen azoktól, akik a cinikus iróniát mint divatot akarják kizárólagos mértékké szabni. Így bírálja a modernkedőket a Nyelv-tan című versében: „akik / a szárítókötélre aggasztott / szavak színének puszta sor- / rendjében vélik fölfedezni / majd föltálalni végül k-iá- / rusítani… a semmi tündöklő árnyalatait.” Megjegyzéseket ír a divat kihívásaihoz Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból. (margináliák vidám betérőkkel) cím alatt. Azokról, akiknek „mindenek előtt volt a tej / jóval a fű előtt”, mégis a pózoló tudálékosság a legfontosabb: „a nyelv… csak nyelv / akar maradni ergo / a nyelv nyal”, „a mellényelvelés finanszírozott nyelve”, „túlontúl gépies / mintsem népies / és főleg nem képi / képtelenül képzelettelen / nincs benne búslongo-bárd-kodás… mit nekünk színek / csak a szószedetből elsajátított / félvörös hát- és bélszinek”. Pedig maga is távolodik a metaforától a pontosíthatóbb nyelvi forma felé. Arany János diákos, népi humora, öregkori bölcs iróniája jut eszünkbe. A „Nyelvész urak jobban tudják”, amint a költő érez vitája, úgy látszik, nem új, s a természettudomány számonkérése is milyen grimaszban jelent meg Aranynál, mikor A reggel leírását természetrajzilag adja elő: „Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, / Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb.” A mai költő iróniája úgy rokona Arany Jánosnak, hogy egyként van miért nem szeretni az efféle csinálmányokat. Igazi tétje van a versnek, mert
A hatástalan játszadozás, a semmitmondás azonos az elhallgatással, melynek következményeit félreérthetetlenül mondja ki a kommunista diktatúrával perlekedő költő. Itt kőbevésett szavakra van szükség. A Földi pörök kötetben kifejeződik a szándék megvalósulása, olyan átütővé keményedik, ahogy az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből című versében a „nyelvet kiűzni; hazát orozni; pártot követni; zsákban szaladni; vakon betűzni”. Szolidaritásból és a hazai cenzorokat eltérítendő ajánlja a verset Domonkos Istvánnak Újvidékre. Mert, ami ott, az éppen úgy itt van, Kelet-Közép-Európában, a Duna táján. Ahol a folyóban nem dinnyehéj úszik el, hanem „valami más nép naszádja”. Míg az egész rendszer primitíven groteszk: az automata mást dob ki, mint amit akarunk, itt még a technika is őrületes, nyomasztó Automata-álom vérszínű málnával, spicli- és rendőrarccal figyelmeztető „pofonformájú variáció”, s az éremként bedobott élettől kihulló a „szövetkezetünk hulladék / anyagából – felíratú fehér poharak”. Ez az automata Marin Sorescu román költő rémálma is lehet, mert valóság, amit célzatosan dedikál neki. Nagy Gáspár földi pörei a lágerben folynak. Együtt élni át Sorescuval, Vasco Popóval, Danilo Kišsel, Veno Tauferrel, Milán Kunderával, Czesłav Miłosz-sal, Zbigniew Herberttel a diktatúrát. Válasza az övék is, a pör tárgyát ugyanaz a vádló védőbeszéd szólaltatja meg a Zónaidőben, ahol szabadrabok a versek. Szomszédos sorstársai költészete régen megújult az izmusokban, kifejezése alkalmasabbnak látszott a nyelvünk természete miatt is metaforikus magyar líránál. Nagy Gáspár nemcsak az igazság, jóság, tisztesség visszaperlésére vállalkozott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar költészet erre való alkalmasságára. Herbert Pan Cogito ciklikusáról szólva jegyzi meg, hogy csak a „lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás” révén lehet közeljutni a falhoz, melyet „már úgy tűnt, metaforákkal megmászni lehetetlen… A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is.” Mikor a közép-európai költészettel találkozott, már teljesen fölkészült megértésére. Nem a hatásukra változott meg, inkább a saját útjai igazolását tudhatta bennük. Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzkodója. Alig igényeli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték enyhület, többsütetű irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést, mert „a szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet”. Megvalósult egy olyan ars poetica, melyre Vas István szavai szerint az egész magyar költészetnek szüksége van. A fogalmiból a konkrét, a konkrétból a fogalmi felé induló mozgás középútján csomósodik a vers, mindegyikből megőriz valamit másféle lényegében. A személyesség testi jelenléte helyett a személyesség szelleme, mint erő, fény hatja át a költeményeket. S valami érő gyümölcsök ízével teljes, aranytól fényes nagy augusztusi délutánt képzelünk. Már nem a gyerekkori kert, a gyök alatti ház és haza, hanem annak hatványa, talán a Csendes-óceánig. Szemben a végtelen tenger, ahonnan hátraarc nélkül is hazakerülhet, és egy félfordulattal ott láthatja, érezheti magát a sajátléptékű térkép szélén, melyen még a baltavári templomot is feltüntette a Kartográfus az odavezető utak lábnyomaival együtt. Sokszor elgondolkoztam, konok szelídsége honnan való, s az a visszafogottság, amitől nem akar versének hőse lenni. Talán az ezeréves bencés gimnázium szellemből képződött anonimitásra törekvő hajlama. Vagy még régebbről örökölte, a vasi regölőktől, mint ahogy a vőfély-nótákat fabrikáló nagyapa után folytatta „a lakodalmak másnapjain is a megátalkodottságot”. Nem törekedett soha a „Plakáton ázik arcom” sorsra sem, mégis elhíresült, mert földi pörökre vállalkozott, szelíd merénylőnek látszott, pedig a legszörnyűbbre felelt a bárány haragjával. Megfeszített- és Antigoné-szavú a Júdások ellenében. Olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek élete képei titkaikkal a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk. |