Honvágy egy álom utánKöltői nagyratöréssel, nyelvi magasfeszültséggel tesz próbára Döbrentei Kornél, alig hagy enyhületet, engesztelhetetlen magával is. Szabadulnék, de visszatérít mágnesbűvölete, ott tart, míg meg nem fejtem titkait. Célját eléri, ha ilyen makacsul horgonyoz szívemben. Úgy kezdi, mintha a zenekar minden hangja egyszerre kiömlene, s végig a legnagyobb erők dübörögtetik szólamaikat. Első kötetétől érezhető ez a rimbaud-i rokonság, nyelvi, indulati, gondolati töménységében és tengeri távlataiban versteremtő láza rimbaud-i láz, tengerén is sodródik egy részeg hajó, vallhatná ő is:
Tengerész volt, nem képletes a vonatkoztatás. Veszélyesen küzdött az elemek roppant energiáival, s törékeny ember voltát muszáj hozzájuk igazítania a távollétből megtérve is; a közellétben a létezés szélfúvása épp akkora, akár a vizeken, nem rév, hanem örök hányattatás, életmentés, hazamentés a múlt, jelen, jövő közötti navigálás csillagokra függesztett tekintettel a történelem lényegébe, a sírok mélyéig tartó jóslás és következtetés, ragaszkodás, kizárás, megdöbbenés és ámulat. Dylan Thomas, Nagy László kifejezésbeli ideáljára, Juhász Ferenc egyetemességére gondoltat. A versszerkezet nem egyirányú, mint Szabó Lőrincé, Illyés Gyuláé általában. Térben terjeszkedik, akár a növény, s ha a kezdősor rámutat eredetére, loncos kacskaringójú lián, mely nevének, a címnek kapaszkodóján fut tovább a befejezésig, közbül a részletek, a szavak sokaságában megannyi költemény külön-külön, s csak akkor lehet számbavenni, ha újrakezdve egymásról elhajtogatjuk a leveleket, megállunk, kémlelődünk, eltűnődünk. Az Állapothatározó című versben egész kötetre való információ rejtekezik, melyek átkúsznak környezetükbe, visszakanyarodnak. Az alapszavakra – csiga, meggy, anya, akác, halál, történelem, malac – tekerednek a mondandó szálai, s kimondatlanul összeáll a Kádár-korszak története, utolsó évtizede.
Magára, vagyis arra irányítja a figyelmet, akihez szól tegezve, annak fedi föl állapotát, a pudvás mellüregben az alma-képzelgő szívet, melyet fehér koszorúban furkálnak a duzzadt kukackák, falas szabadsága madártrilla, így veszti el egyértelműségét az ég, mert halovány hegyhát, „keresztény-kulissza-kék, de iramlásos vonulás a hullalilába… ábrándosan talmi hősiesség a málhád”. Óriási abszurditás szükségeltetik, hogy innen el lehessen jutni az anyához, a szemből patakzó magzatvíz tengerképzetével. S az anyatenger elévülhetetlen szeretet, egyetlen biztonság a vagylagos fordítottságban, mert „hízókúrára fogott a halál”; kiüresedés, „mint egy kapitulációs pisztolytáska”.
Döbrentei Gregor Samsája sokféle átváltozást elutasít, mégis disznóvá változik. Franz Kafka Gregorja egyszerűen arra ébred, hogy féreg. Ami ott a kishivatalnok groteszk tudathasadása, itt az egész rendszer minden tagja lehet az az egyes szám második személy, aki reménytelenül dörzsöli bűntől rühes, ártatlan hátát az ajtófélfának. Megfertőztettünk, emberi szavunkat elvesztettük. Végső állapot, költőileg is folytathatatlan. Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a nagy vizekkel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s akármennyire megérezte a határtalanság felemelő nagyságát, a roppantó erő és nyugalom mélységét, nem lényegítette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakad ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útjait barangolta be. A versben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat eredményeznek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a gyerekkor, a szerelem alappillérei úgy komorulnak el és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik. A távollét című versben bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra, hiszen minden költeményben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, valamitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két fogalom együtt: a távollétben már benne rejtőzik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Távollétek láncolata az élet, így ez a vers önéletrajzi is, egyszerre élete folyása és a jelenidővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykoru velem.” 1946-ban született, a lemészárolt ember-állatok háborúvégi korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom csontig-böjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” Bizonyos pontokon megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled: „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelenideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A sorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész szerkezet a távolodás és visszatérés hullámmozgása. „Halálom sétáit szövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit”. Ebbe vegyül, mint egy második hullám-dallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok”, és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:
A távolodás-visszatérés nemcsak ebben a versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható. Tartalmait nem édesíti matrózromantika, hajósai „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít ölükben a tenger”, s „az árboc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”. A krisztusi kor felé halálosan nyomasztó ez az élet. Vissza a nagy távlatokból az anyához és az apához! Vissza gyereknek! „Toronyiránt meghalok… Kitiltva minden évszakokból anyám szeméből levetem magam.” A Szökőévben a költői képek más kimondatlan képeket teremtenek, a megírt „félrevert fej”, megíratlan félrevert harang. „Megvénül zuhanásom” – hosszú halódás képzete az égszínkék szemű kukacok közé. „Köldökzsinóromon fekete pók terem, álmodik fölfele” – csak a szörnyűség álmodik épp azon a vezetéken, ami az anyához köti. Az anyatorony egyetlen állva maradt a csillagcsődületben, alatta kivert fogú szájjal rézgombokat szopogat a gyerek, tán apja katonatiszti gombjait. Rémálom ez vagy absztrahált valóság? Magán vagy társadalmi okai vannak? A Gólyalábon Ady-mottójából megtudható, ez a nyomasztó közérzet – kívüli.
erre feleli ő: „A tengerek is kalodában.” Az is közbevetésével magára mutat. Nyomasztó bugyrokon át juthat innen a dacig, s anyai segedelemmel:
A sárkány konkrét legalább. De mi zárta kalodába a tengereket? Ki dobta az anyatej két piramisa között kifeszített napsugárra száradni, mint a megnyúzott tündér bőréből szikrákkal összeöltött tarisznyát? A kép terjedelme megint többszörös – egész gyerekkor. S megint csak az anya a bizonyosság. A többi természetellenes, bár természetesnek is fölfoghatnánk az őszi képet:
Mégsem az avarégetők, hamvas zöldségekre, a halottak szelíd krizantémos gyászünnepére utal, hanem az idomított agyvelőkre, melyek megkocsonyásodtak már, s a meszesgödrök megteltek halottal. Ahogy kiugorhat az anyja szeméből, úgy a vadállati szív: „Anyám etesd meg… bömbölve kitör bordaketrecéből… oly bestia-könnyed ívet húz át a pondrók egén, hogy elvirágzik az ostor.” Ha a pondrók szintjén az ég, akkor a mennyboltnak muszáj gólyalábon állni a sár fölött, a messzeség liliputi, a kéz haszontalan és zsebretett: „kétoldali üvöltés a nadrágzsebem”. A Teliszájjal versben megint az éhség, szomjúság, idegenség. A száj elmúlott málnaízzel, tündöklő fűrészekkel, darazsakkal teli, emlékké, tárgyakká, dolgokká válnak a szavak, és visszaváltoznak az apai tartás, férfiasság példája nyomán érthető emberi beszéddé.
Nagy versek a Kentaurok a porondon körül. Magas fokon beszélek, mert tárgya által is minden lehetőségét megragadja, betölti a költemény, a szerző minden erénye egyszerre nyilvánulhat meg. Mintha egész lényéből fújná a szavakat egy szuszra kifelé. „Mert láncban is tengerként zengtem én” – jut eszembe Dylan Thomas. Ugyanakkor tragikus, de mert a nyelv egészséges és erős, egészséget és erőt sugárzik belénk, tudást, hogy életben maradhassunk az erkölcs, a szeretet, a küzdés emberi, krisztusi, démoni értelmében. Költészete pogány a vallás felől, de hívő az egyetemes emberi nem, a személyiség, a haza irányából, mert ellenfele a rossz és a romlás; kimondása változtatásra akar kényszeríteni. A Júdás magánbeszédében nincs köze Júdáshoz, mégis a hagyományos megítélés ellenében szólaltatja meg. „Mit neki a vasszögek, felgőgölt törpék!” – mondatja a Megfeszítettről, és egyenrangúnak hiteti, mintha ő lenne a Megtestesült másik énje, mintha ő lenne az igazi ellenfél: „Meg egyedül én sebeztelek… sajgott hiányod börtöne… megutált halom rongyként hevert a testem, s véget nem érőn delelt benne az émely… kofazseb-mélyre szállt… ezüstjeim fertőző fényessége”,
Nem az beszél, aki megbánta tettét és fölakasztja magát. Ő a Rossz Krisztusa, az Árulás halhatatlansága. Ahogy a kentaurokat kihajtják a porondra, verssé testesül az örök elnyomottság, a költő magánbeszéde a végleges rabszolgaságra vetett nemzet hangja. Lefokozott mindennapiságunkban, mintha másra alkalmatlanok, fölöslegesek lennénk, félállatok.
De ha a kentaurok idomárja a Teremtő, akkor a teljes emberiség történelme, nemcsak a jelen kétpólusú filozófiája a Gladiátorvers és a Kentaurok a porondon; félember, félállat, de inkább idomítható, terelhető ösztönlény, akinek kivételes küzdelme az egész emberréválás, ne elegáns galoppban kelljen indulni az elmúlásba; „a porond viadalgyűrte ráncaiból mégis föllidérclik a spartakuszarc!” Ez a bibliai és latin gondolkodás a három versben csak térben és időben tágasabb magyarságtudatánál. Az indíttatás indulata azonos: „megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok: a medveláncon táncoltatott nép üressé ármánykodott szivében miként visszhangzik titáni munkálkodása” – mondja egy gladiátor, s éppúgy Döbrentei Kornél a rómaiakra, s az oroszokra, akik medveláncukat ránk rakták Európában. A jelen tapasztalataiból tágítja verseit a múltba gyötrelmesen, kínban zihálva, de sírnivaló gyönyörűen is, mint a Kopjafában.
„bitófamankóidon hova igyekszel, ország?” – kérdezi az Aradi őszben; „óvd meg a sírokban telelő múltat, jaj ne takard ki” – szól könyörögve az Egy régész naplójából. Költészetét fölkészítette a változásokra. Első két kötetében önmagával válaszolt, a Naplövő harmadikban s újabb verseiben már a történelemmel, a hazával és Közép-Európával is. A múltat egyidejűsítette a jelennel, s olyan biztonságra edződött, esztétikájában, gondolkodásában zavartalan lehet a változás énekese. Együtt az idővel, precíz iránytűvel hajózik, versei hajónapló-hűek bensejükben. Talán csak Orbán Ottó ennyire egyidejű most. 1956-tól számolja a magyar sorsot: Egy meg nem festett Kassák-képre, A tó, János próféta jelenései. Kádár-korszak: Kis magyar delírium, A tábortűz, Egy Martinovics-arcképre, Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek, Félig-lét, Állapothatározó, Élőközvetítés, Az elidegenített védőháló, Amikor a szippantók megjönnek, A magyar Olümposz. Rendszerváltozás: Átpingált március, A Medveölő halála, Ha majd értem szól, Rebellis türelem. Erdély: Elvégeztetett, A csíksomlyói búcsú. A késleltetett jelen idő után még hallik a diktatúrából a disznóvá változtatott ember-röfögés, de lassan visszagyógyulás a tagolt beszédre, újra-tanulása az írásnak, olvasásnak, és az öncenzúra helyett a tisztesség lehet a legszigorúbb kontroll.
Ahogy edződött a felszabadulásra, úgy vesztették el a metaforák bújtató jellegüket, maradtak költészeti tények. Lírája kifejeződése 1989 után is megtartja tulajdonságait, de már nem kell rejtvényként fejtenünk, matematikai példaként megoldanunk. Most élhetek az alkalommal gondolkodni stílusáról is. Láthattuk, milyen tömör, zsúfolt, szinte mindegyik vers annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Égi zsúfoltság, a szavak és metaforák ütközése során válik ez a költészet erotikussá. Bár esetenként változtatnom kell megállapításomon, ha a tartalom maga is az, de sohasem a szerelem szálldos Ámor szárnyacskáján, a férfi-nő érzelme, erotikája szétszivárog a létezésbe, dúsítja megnevezetlenül. A nemiség antropomorf az Egy körtefa erogén zónáiról című versben. Fölnagyított „nőstény-szándék”, hatványra emelt anatómia: csupa hónalj, villódzó pórusok epedő kórusa, az ágak Siva-karok, ajzott csiklórügyek
A körtefa, mint nő-más, növényi ártatlanságával, „titkokat érlelő bűbáj”-ával mentes a szemérmetlenségtől. Nem így Az elidegenített védőháló artistanője a cirkuszi sátorban, jelképezvén keleti, balkáni sorsunk pornográfiáját, ocsmány borzadállyá válik, ami gyönyörű lehetne. Döbrentei nyelve erősen színhatású, vastagfestékű, mint Van Gogh napraforgói, húsos. A Nagyanyánk utolsó vászna előttben írja ellentétesen: „Ezek nem a gyehennaszenvedélyű, vangoghi sárgák, a géniuszsóváran vonítók, akik a látomás ketrecnyi kozmoszában örök-szabad fenevadak”, mégis
Amíg a vers kiterjed, belül a szavak összezsugorodnak, a harssá harsánnyá helyett még gyenge példa, jellemzőbbek az igésített főnevek: liliomodik, ébenedik, szárnykodok, szétkolumbuszozott gyarmat, délibábol, csendéletezik, bárkázódik, muszájul. Most szólhatok a ritka derűről. A fa, „ki makacs-zöld tűvel odaférceli a szívhez a reményt”, rajta mókus, pintyek és rigók, s ha karácsonyra kivágták, a Háromkirályok lelkükben újra fölnevelték, s vitték
|