Hogy csönd ne legyen (Farkas Árpád)

Úgy szól át Erdélyből Farkas Árpád, mintha itthon lenne, s azt képzelteti velünk, mi vagyunk nála. Válogatott kötetén gondolkodva meglazítom a pontos eresztékeket, ahogy ciklust és verset passzint a másikhoz gondolkodása folyamatában, mértani szerkesztéssel. Az egyetemes magyar költészet családtagja, közöttünk nincs határ; egyek lehetünk tartalmai és kifejeződése szerint.

Nagy László az ő tajtéksörényű méneivel ment érte, „hőkön, pányván” nem maradhatott. Higgyük a példát fölszabadítónak, aki szabadságra ébreszti, és szabadon hagyja a széles mezőkön. Nagy magyar költők a mesterek, rokonai. Magatartásukkal, néha még nyelvük szerkezetével is azonosul – azonosulásnak mondom, nem öntudatlan átvételnek, önfeledt hatásnak. Az árnyalatokért szól Sütő Andráshoz Ady ritmusában, petőfis, adys, Nagy László-s szavakkal, célzatosan; szelleme nedveivel dúsítja föl a montázst, és úgy szabja meg, hogy azért kitessék, valami más egészből rakta föl.

 

Lármás vizeken parádés-lassún elleng az Idő, úszik egy hattyún – – – – – – Nékem a teljesség nem fenség, dongó legyei ellepték számat – a szó már-már ki se látszik… Sürgess hát létben megeredt megváltó hajszálereket, kitessék minden megőrző szándék!…

 

Ragaszkodásnak hiszem, s szív- és észbeli rokonainak találom Petőfit, Adyt, József Attilát, Illyést, Sinkát, Nagy Lászlót, s a megmagyarult Jeszenyint. A Fehérben József Attila falujára gondolhatok:

 

A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik. – – – – Aludjatok csak kiterítve, szépen. A szuszogást majd gondozza a szél. A fájdalom pirosa úgy is észrevétlen üt át, mint gézen a vér.

 

Jeszenyin felé térít a Hófúvás:

 

S gyűl a fehérség bűne már bennem: pelyhek galoppja a mellkason át. Hamari tej gyűl a csecsemőmellben ilyen idejekorán. Fut, fut a hó, a kis hegyiló bokája benne meleg. Élni a hó alatt is lehet jó, de csattogó szélben érdemesebb.

 

Farkas Árpád daca Jeszenyin galoppos ritmusa, az utolsó két sor a búcsúzó vér-vers következtetésének ellentéte. És Sinka, ahogy a gyerekszerelem szép szomorúságát énekli el, mint itt a Nagy-szoros elégiája címűben:

 

Mert jött Zsuzsanna, jött föl a szoroson, szépek kicsi szépe, lábujjai között feltarajlott a sár, – – – – – – jött Zsuzsanna, átkelt a kérges tehénlepényeken, aranylott hajában kósza szalmaszál, királynővé vált hirtelen,   csakhogy lehessek király – – –

 

– fakardos király a szegények édenországában, bimbózó szerelem csiklandozásától viszketőn, aki a kockás, pici szoknyát a hajdani szűztisztaság lobogójának képzeli vissza férfikorából.

Székely, 1944-ben született Siménfalván. Természeti ember, mint az erdélyi szegények, a tengődő nép. Társai fenyvesek, tisztás legelők, rétek; mint a kaszásoknak a fű; mint a favágóknak a fák. Harmatpára-könnyedséggel alakul verssé ez a világ: maga a költemény. „dérrel, derüvel mindig fényre állni, szívdobbanásnyi csöndben ismét eggyéválni” – hát legyenek mondatai világosak, akár a harmatos, deres reggel, vagy a teliholdas, havas éjszakák! Hagyományos költészetét nem gondolom elavultnak, akár az életet sem, ezt a „gyönyörűszép átkot”. Az átok gyönyörűsége a stílus szépségében fejeződik ki. Nyelve mai századunk nagy költői után; a perlés nyelve Adyként, Nagy Lászlóként. Érvekkel, szóképekkel József Attilaként: „Mint a száritott borjubél, víziótlanul zörren velem az éj.” Egymás mellett a magyar költészet evolúciója, rétegei, ahogy József Attila magában beszélő, áhítatos szándékát Nagy László Havon delelő szivárványának parancsa követi, a föltételest, az óhajtót a fölszólító mód: az Alagutak a hóban a Dúdoló után:

 

Havazás lennék, lengő áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban.

 

A méltóságos pusztulás valami szigetvári kirohanásra készülődés, készenlét az utolsó órára, míg az Alagutak a hóban úgy kezdődik, ahogy a Dúdolóból tudjuk, mit jelent: „Havaztam volna magam is.” A hóvilág égigérő, kafkai hóban a táj, de: „Alagutakat a hóban!”, mint egyetlen lehetőséget a megmaradáshoz.

 

Hű szándék, mozdulat, törékeny álom, didergő elme ne éljen a hó husában örökre elkeverve.

 

„Szét ne zülljön a csillagok égi kertje” – hallom a Havon delelő szivárványból. S Illyés közbevetéseire gondolhatok a Kocsmafüstben:

 

s kigyulladnak a baj   – akár a haj – pállott kazlai végre!

 

A Nehéz föld és a Sarjurendek lázadó akarata a Háziállatokban:

 

S kutyák, kutyák, a holdra, hű ebek, vonítsatok – a Gazda fél, nem alhatik! – – – – – s kosok, berbécsek, ájtatos juhok, harmadfűn nőtt szelid önkéntesek, ostort csördítek, lószőrből fonott   ostort az alázat felett. – – – – –   a nyárba kitör millió emberarcba öltözött   emlős az emlősök között.

 

Az Ének Erdélyi József dobpergése:

 

Háromezer esztendeje ugyanaz a tél hull, mégsem hinném, hogy az ember végül belebénul.

 

A Kalevala ősi nyolcasait viszi magával Nyugatra a Határátkelésben:

 

kétmillió arcnak ránca, sorsnak konca – és kölönce jő velem a bal zsebemben dohányporral elkeverten, anyaföldem – minden kincsem és koloncom – menekítem: nosza rajta, ha tudjátok, vámoljatok, vámosok.

 

A Határátkelés a könyv második ciklusa; a bevezető hazai táj- és emberképben a költő bemutatja magát, honnan való, micsoda világ, ahonnan elindul, ahonnan visszanéz a messzeségből, magasságból. Csak az veheti észre a befalazott szószéket a Szent István katedrálisban, aki otthonról tudja, mi az. Ez a vers természetesen változhat iránytűvé a kötetcímben, A befalazott szószék, bár arról még nem árulkodik, micsoda akarattal törekszik szétprédikálni a falat. A Stephans-dóm előtti tér evő-ivó, kártyázó közönye ellenére kell cselekednie, a mai, borral szolgáló Kapisztrán Jánoson túl, s azon is, hogy „mit érne, ha mi itt kongatni kezdenénk közömbös Európa közömbös harangjait”.

Az otthoni fáradtság ellenére cselekvő Farkas Árpád költészete.

 

Nem nőhetek fel céltalan a roskatag magányon, miként a körmök nőnek meg a holtak ujjain –

 

Minőségét csak akkor ismerhetem meg igazán, ha nem csak a felkiáltójelek villámaival csapkodott, kimondott társadalmi és lelkiállapotokra figyelek, hanem együtt is lüktetek a vers szerkezetével. Kimozdulok, ahogy a Csak csend ne legyen szavai a nyugalomból. Kijelentő móddá képzelem át az első két versszakot. Kipattannak a vékonyka hangok a hallgatag hajnalok tömbjéből, szétáradnak a rétek csillámpartjain, a margaréták tányérain megcsendülnek, szólnak a hársak, utak szilofonjai, kerekes-, gémeskutak nyöszörögnek, a cserepek csattogó szárnyak az álmok felett. A költői kép igésített, akár Arany János, Petőfi Alföldjén, József Attila külvárosában. De Farkas Árpád versében, verseiben nem a költőn kívül működik a világ, ahogy az égitestek, ahogy a fákat fújja a szél – akarata szerint történik minden, felszólításaival a kimozdítás pillanatában.

Ars poetica lehetne:

 

Mert itt a csendnek csönd az ára, mint boglyák alján a nyirok: sárga, a gondolat benne illó, vékony, mint futóhomokon a keréknyom. Aki itt él, az mind így éljen: lobos idegekkel fogózva a szélben, ne hagyja, hogy a lanyha nyugság gyapjas juhai elringassák. Legyen felséges kínnal boldog, álmait tartsa vaskenyéren, ne várja, míg a hullafoltok kiütköznek rajtuk kéken.

 

Csak csend ne legyen! A szavaktól kiolvad az ajtófélfából a fejszeél, sajgó igéket sürget, mert a nyelvek alól kimosódnak az ezeréves barlangmélyi szavak. „Ne szólj! – de szólok, mert a gondolatjel miközöttünk vajkeveset pótol.” Félti szent tartalmait, fél, hogy nélküle történik minden, pedig még a halál is szolgálat közben lenne sorsszerű. Történelemmé akar válni, természeti képei történelemre, sorsra mutató értékűek, ahogy a Körhintában írja: „lehet, nem ősz ez, csak történelem”. A jelen időt példaadó múlttá változtatná, a Kolozsvári testvérek Szent Györgyével ölné a mai sárkányt, mert „Ideje volna végre már kapni lándzsavégre s nemcsak bűvölgetni ama sárkányokat”. Övé a Szent György-szobros magyar középkor, a parasztháborúk, táboriták, Dózsa, Kőrösi Csoma, és azok a költők, írók, akikhez a magatartáson túl a művészi megvalósulásban is köze van.

Elképzelem, mennyire szeretne tehetsége szép lugasában megpihenni, úgy szeretni, akár Tamási Áron hősei, pataktisztán, gomblyukában gyöngyvirággal, csikószabadságban dévajkodni pántlikásan a tavaszi mezőn, mámorosodni a havasi fenyvesek örökzöldjétől, illatától. Még emlékezetben is alig lehet. Első sorától muszáj a hittevés: „Itt, Erdélyben a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak.” A maiak az anyafölddé vált ősök utódai, őseikre lépnek, akiknek „forradalmas-szép arcuk foszforeszkál”, s hazáig mutatja az utat. Milyen öröme telne olyan gyönyörűt írni, mint a Balladácska, ahol a „Havasi szép, fehér alkony, szürkülődő gyermekasszony” egymásba sejlése égiesített szomorúság, csupán a lét tragédiája, nem az a minapi, nem egy nép pusztulásának idegtépő előérzete, nem ilyen feszült várakozás, mint mikor „ki így-úgy tartja még magát, de tudja: – végül érte jönnek”. Lehetne a nyár másnapos, ha közben a metafora artistája.

 

Kujtorogni-gyáva nagyivó a poharat, már nem venném el számtól a nyarat! Lehangolt részeg ősz, szomjaztat és lehűt,   ivó cigány   az álla alá szorult   hegedűt.

 

Nincs gyönyörködnivaló olyan esztétikumban, mint a „hurutos szelek”, „szalicin-hó”, „jobbágykék fal”. Rátalálásait megnyugtatóan pontosnak vélheti, még leírni is fájhat, mert belül él, s „álmodni nem lehet jelen időben”, s

 

fújjuk, ugye, Bátyám, végső pillanatig, miként ama zenekar a Titanic fedélzetén.