A világ örökbefogadása, örök befogadása (Kiss Benedek)

Kora tavasztól késő őszig szőlőjében, s még télen is odaköti figyelmét a fejtésre érett bor pincevégvárához. Ott található Kiss Benedek világszép környezetben, a Szentgyörgyhegy déli lejtőjén. Fölemeli és szétteríti a venyigefüstöt a böjti szél, jó időben diófája alá rakja a poharakat. Inkább a borról és a szőlő állapotáról esik szó, boldog sóhajtást fakaszt a panoráma, de a táj és a nedű mond el legtöbbet metanyelvén, s az innen fogant versek, még a megíratlanok is. „…akinek dala van, magához vonja azt / a pólyázó magasság! / Éneket választ ki a lélek, / miként testem a verítéket.” Nemcsak az égi magasság végtelenje alatt ülünk. Elhiteti velünk a perspektíva, fölötte vagyunk Szigligetnek, Badacsonynak, Gulácsnak szemben és balról, jobbról az edericsi hegyeknek. Ott kószál Kisfaludy és Tatay Sándor szelleme Badacsony tőkéi között, mereng valaki költő Szigliget teraszáról, a becei Takács Gyula tekintetét ragyogtatja a Balaton. Itt boldog lehet az ember hozzáalakulva harmóniához, fényhez, a hajlatok, tetők, az ősréttől zöld medence, a színek változatában élő tó együttes arányaihoz. Pannon táj, pannon lélek, akár idilli ekloga a görög és latin ideálban, mikor könnyed a lélek, befogadó és teremtő. S ha a szőlőműves költő, akkor már nem a termés robotosa, borozgatással enyhítvén fáradtságát, másik termést is növel benne ez a világ, dúsfürtű verseket a metszőolló-csettegés ritmusára, permetzizegésre, az egymásba kapaszkodó vesszők rímeire, teremt tömör metaforákat.

Gazdálkodói rendre lelek könyve szerkesztésében, mint ahogy a fajták szétválogatva: ez az emlékezés, ez meg az érzékenységgel áldott, megvert magán- és „közkirály”-i élet gyümölcse. Vívódón emlékező, a Sötétbársony-, külső és belső okoktól, a létezés hideglelésétől terhelt jelen a Sugárban, bűnben-, a magyarság nehéz sorsa a História-, testvéri példák, küzdőtársak néven nevezése a Jegenyék-, a szerelem lebíró kínja, fölemelő kegyelme a Pünkösd-, az állapotok alkalmai a Pörgetvén napok kereplőjét-ciklus, Giordano Bruno időszerű erkölcsi tépelődéseinek, a halál előtti, végleges egyértelműség drámája a Bruno-dalok, s a Számvetésféle felúton-ciklus. Tárgyuk szerint, mint ahogy egyszerre összeállhat a múlt-jelen-jövő a személyiségben, s kimutatja magát. Húsz év termése 1968-tól 1988-ig. Megállapíthatom, Kiss Benedek életmódja nem menekülés, hanem érték- és életmentés, a természetéhez illő természetiség óvóhelye. Itt a csillagok tisztán láthatók, teléstől fogyásig a hold, rásüt a nap hajnaltól alkonyatig, megélhető itt minden évszak, növények, állatok színpompája, illat- és énekmámora, boldogsága és szomorúsága, a kétkezi munka nehéz nyugalma, öröme. Élete elvegyülés, költészete kiválás.

 

Természet bibliája, te, fölmérhetetlen évgyűrű-rétegű sejtelem-hirdetőoszlop: téged betűzlek én, betű, ki le rólad hullott, téged betűzlek magam-nevéért nevezhetetlen.

 

Ott leli meg költészete anyagát, magyarázatát, ahol forrása van, ahol a legnyilvánvalóbb a világ örökbefogadása, örök befogadása. Természeti költő, testévé-lelkévé változik minden körülötte, s mintha a versek lennének a külső világ. „Ami az ujjaim közt átfolyik, / észre sem veszi, / és kezemmé lesz” – a víz, a kő, a könyv, a kés – „mintha rezegnek orgonaágak: / ők mozgatják kezeimet”. Tagadja a kopárság mai divatját, melynek tűzfal a távlata, elemei a szobabeli tárgyak, nem a bőséges természet, föld, víz, nap, hold és csillag, fa, virág, madár, négylábúak és emberek együvé tartozása szélben, esőben, hóban, nem fakaszt hasonlatokra az évszakok változása, régi módi az álom s a népi szürrealitás. Lehetnek persze elkopottak, csak akkor találtatnak könnyűnek, ha frázisok. De ha a

 

Hold: másvilág cégére! Hold: bűneimre bárca! Költészet transzparense! Szegények utolsó pogácsája! Metafizikánk bontott narancsa, lócitrom-sárga!

 

s ha a

 

Március – nullásra vágott fák, mankó-ág, vedlő mundérban dudvahad. Március – dunnába bújó menyecskék, arcuk korom-álca: szőlőtőkék. Dunna-lágy trágyaszag. –

 

akkor már érvényes meghökkentő újdonságával.

Metaforái példák a szűkítő középszer ellenében: „Vadkanagyar-döfte alkony”, „varrógép-orgona”, „Kabátja alatt lopótök: / a Nap szomszédolni kullog, / hurutos fa köhint, dörmög, / gallyat zörget – pincekulcsot”, „bajonettbajszú ősz, / tanyák veteránja”. Maga alkotta hangutánzó és ritka tájszavak gazdagítják a nyelvét: kotog a tört ág, fölnyihhanó csikó, duhhog, vihardul, ducorog; galymósbot, kopolya, árvagané, résutca. S ha a látomás mozgóképei egybetorlódnak megejtve érzékszerveinket, nem azért hatnak-e ránk, hogy átéljük, tudatosítsuk, s oldjuk fel magunkban létezésünk döbbenetét? Csodálkozzunk a csodálatoson! A Bőjti szél című hosszú vers nem történhet meg tárgyias absztrakciókban, miként János apostol apokalipszisa sem. Így válhat hatalmassá A félelem születése, a kutya a kisgyereknek:

 

mintha a föld alól – előtte terem egy hatalmas eb, jön rá csaholva, mint a rontás. Ember sehol. Hátrál a gyermek, beszorul a verandára, mögötte hófehér fal villódzása, szemközt az olvadó hó csillogása a sugárözönben, előtte föl-le sétál a medvekutya, sírásra, moccanásra felé kap, mordul. Megáll hát mozdulatlan s némán, sírását torokba fojtva. Végtére komótosan elébe ül az eb, hosszan kilógó nyelve a gyermek arca fölött ráng, maga is undok külön-féreg, habot csurgat rá, nyálat, és vakít a fal, a hó, a jégcsapok csillámolva csöpörögnek, vakít a rettenet-fekete szőrcsomó, és mélykék olajban forogva   meg-megszikrázik a két kutyaszem… – – – – Ott áll a gyermek azóta is a fényzuhatagban, arca fölött lihegő kutyanyelv vöröslik.

 

Mi közöm hozzátok emlékeim? – kérdi először. Úgy védi múltját, hogy múltja jelenét megtagadja. „Mi közöm hozzátok…?” Rájuk ülepednek a kétes civilizáció rétegei, a „friss cserepezésű házak”, antennák, „újkori háziállatok”: mosógép, hűtőgép, kérődző, röfögő, mekegő porszívó. Kutya helyett a panel-ólban „olajat nyáladzó autó”. Mégis, mint a bumeráng, mint a postagalamb a hazai emlék. Mégis, mert onnan fakadt ez az élet, onnan hallatszik az édesanya „varrógép-orgonája”.

 

Én más vagyok már, és mások vagytok, s azonos is, hogy énekké feketedve hordozzam halott arcotokat. S mint némaság gyilkos vizéből fölvetett szót: kimondjam sok halott arcom.

 

A József Attila-i „mi közöm nékem?”, s a „Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”, az elutasító és a kérő kettősség végül felmutatássá, megvallássá békül. S folytatódik a mitikus jelenésben: „Remegő orrcimpákkal felbőg… a véragancs-szarvas, / dobbanása / fölkavarja az emléktelen / televényt, a sápadó avart, / forrásvizek / nosztalgiáját… s nekiront a holdvilágban / égig meredő tűzfalaknak.” Elkezdődik az anyai kapuig való utazás, az „ami mögöttem: / mind szembejön” a vonaton, máskor el sem kell mozdulni, megjelenik a visszavarázsló Páfrányos zsebtükörben. Az ihlető élmény a megszokott reggeli borotválkozás. Kitudódik a vers végeztével, de addig Dylan Thomas Páfránydombján kószálunk, csöppöt sem olyan boldogan, mert ha „szidolozott nap fényesedik”, akkor „megállok rozsdaverten”. Ez az ébredés, akár az élet indulása, felnőtt találkozása kiskori másával régen vásárolt bazári zsebtükörben. A „hasított rézoxid-reggel” a múlton áttűnő jelen, s a jelenen áttűnő múlt tudathasadása, e sor ismétlődése visz hátra s visszahoz:

 

íme, az ébredés zöld vidéke, csupaszem füvek, vizslatók, anyám elsápadt, szegett szivére vijjogva csapok, puszta kenyérre

 

Fölcserélve a kenyér és a szív jelzőit bűvöli át a szívet kenyérré, szívvé a kenyeret, a mohó éhséget és a mohó szeretetet egyesíti – „de régi reggel, régi song”.

 

Pereg az idő, ezüstpáfrány pereg a tükrön – falhoz vágom! meghasított rézoxid-reggel, kukucskálok a lyukas halálon, borostán angyalhabot verek, arcomon húzom a keserű dalt, s itt guggolnak mind, itt omlanak bevérzett ébredések s álmok, a végezetlenek!

 

Mennyi felkiáltójel itt és másutt! Legtöbbször nem a felszólító, óhajtó mondatok mögött, hanem a túlfeszült, önmagával alig bíró szavak jelzéseként; ostorcsapás, ahogy a költőre vissza vagy tőle vág kifelé a sudár. A versélmény a létezés metaforájává lényegül át. Sorjáznak a költői képek, egyikből tolul a másik, Dávid győzelme Góliáton óhaj egy parasztudvaron: „hisz Dávid lennék, ki Góliátra / pisált a ganérakásra, / füstölt a lelke, a hamurakás”. A lehetséges nem lehetett. „Pereg az idő, ezüstpáfrány / pereg a tükrön” – az elöregedett foncsor romlása a múlandóság jele, így lesz több a tükör is, visszafelelő, igazmondó, káromkodásra ingerlő, tűnődő szembesülés azzal, ami történik, a megszokott jelentéktelen vagy jelentős megszokhatatlan sorssal, bár közönséges, ósdi használati tárgy.

Emlékezése küzdelmes értékvállalás, kimondása ideg- és versfeszültség. A Kettőző madrigálban gyásztetejű vályogházakhoz lehet csak visszatalálni, de arra a rétre, ahol a gyöngypáva fölszivárványlik – sohasem. Csak a szegénység, a küszködés, a szomorúság, a gyász vidékére jut el. Mindenütt a falusi gyerekkor rekvizitumai: műhely, kölyök-szilfa, tökinda, varrógép, gombostű, zörgő gally, száraz kukoricaszárat nyálazó, csörgető állatok, holdat ugató kutyák, káposztalevél, káposztalepke, fekete kendős öregasszonyok, ahol a „szegénykéim: esendők” tengetik életüket – Sinka Istvánt idéző balladás elmúlásban. Minden az ősz felé tart a sivatagos nyárból, az elfüstölgött pipa tetovációja felé. Mint Sinka elégikus balladái, s ahogy ő a halottakat mondja, Kiss Benedek úgy mondja ki a halott Sinkát, a finnugor költészet rejtélyes sámán-nyelvén támasztja föl.

 

Hóba túzokcsillagot lép, de a vállát zsák lapítja. Megáll, ledobja a zsákot, lekezel komoran: Sinka… – – – – Néz csak, nem szól, én beszélnék, de nem emberé a nyelvem: szavam vadkácsa-hápogás, magam nászruhás vadkácsa, pedig tél van, mind elrepült. Kacsahangom, az is néma: szám kávájáról a hangok nem föl – potyognak befelé. Ám ő ügyet sem vet arra, dögnehéz zsákját mutatja, nagy hófüstben Sinka István, megy havas tallókon vissza. Most fakadnék ám még sírva! most maradok ám csak árván! – – – – Hát a zsákkal mit csináljak? de ni – gyapjas kossá válott! pödrött szarva erős fegyver, bundájával fölmelenget – nyakamba veszem mint zsákot, bízvást én is nekivágok kosommal a havazásnak, megyek Kadocsát keresni, viszem a kost Kadocsának.

 

Jussa ez a költészet-jószág, természeti jogon az övé. Hűséggel és talentummal érdemelte ki, Sinkához hasonló képzelőerővel, mely merengő sejtelmű, derengő bánatba révedő éneket bűvöl. „Sebzett öröklét fölöttem, / ájulatban mesén nőttem.”

 

Az ég virágos vadmező, libákkal ékes legelő – nagyanyám ki libát tömött, így mondta a műhely mögött. Hogyan fiú? a csillagok? halott emberek laknak ott! – nagyapám ki már mit se várt, így mondta, hol a szilfa állt. – – – – Régen volt. Ki mondta, szegény, ő is ott lakik már, kezén idelátszik a tetovált szív s a pipa, hol szilfa állt. Nagyanyám is egyre készül, haja-tolla kifehérül, szálljon – várja a nagy ködöt, kihűlt üres műhely mögött.

 

Hűség az emlékekhez nemcsak a tartalomban, a kifejezésben is. A költői képeket a szerető ragaszkodás pontosítja, erősíti: „Anyám gesztenye-lomb hajában / megfészkelt a bánat… Anyám, mint fazekad, / szemed is kilyukadt… Megetette anyám a kályhát, / kárál a tűz, mint a tyúkólak… ha csorda jön hazafelé / a vének megfeketülnek!… Süt a hold, útmenti sárgarózsa, / nagy keze érte nyúl, kalapjához / tűzi, s hogy csodát tett, sumákol zordan: / letépett mosolya kalapján fodroz… sirályok árnyéka csobban… Szeszfőző nagy árvaság. / Bujkál a venyigeláng, / kushad, mintha lopna.”

Emlékezik, mikor a hatalom kritikusai vádként csaholják az emlékezést: visszasíró, menekülő, retrográd. Hát még ha Sinka kitagadott költészetével is rokon! Nemcsak kimondja, óvja is azt a közösséget, hagyományt, miként Sinka zsákját viszi tovább. Nevekkel vallja, hova tartozik, azokhoz, affélékhez, akiknek verseit ajánlja. A tanya-hazában gürcölő Buda Ferencnek szól sorsosaként: „Mindig szélein járok én / e szögletes világnak… szorítom arcomra ezt a tájat: / kendő! könnycsipkés, vérmonogramos / kendője szép magyar Veronikánknak.” Ezért és ehhez hasonlóan a Hetek és a Kilencek költőinek: „Nézzük magunkat szomorúan, / áramlik a világ, / ifjúságunk, / halott köveken dobol a lábunk, / Godot-ra mégsem várunk, uram!” Czine Mihálynak, Ilia Mihálynak, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Kormos Istvánnak, Weöres Sándornak, Illyés Gyulának, Hervay Gizellának, Latinovits Zoltánnak, Németh Lászlónak szólván nyújtja a kezét, s bátorításért fogódzik példáiba.

 

Szív zuhog, s mint kocsitengelyre föltekerednek rám az utak, mik tájból és időből szövődnek egybe. Anyám, a végeket csavard le – mint a géz: minden csupa vérnyomat. Im, népünk életrajza, a történelmünk! Lásd: a hazám, hazád. Mosd ki vasald ki anyám s varrj belőle kinek-kinek testére mérve Húsvétra való ruhát

 

– írja Csoóri Sándornak ajánlva. S az Ének magunkért eskütétel a megnevezetlen, a magyar nép előtt.

 

Gitáron, kantelén téged pengetlek én, sípon vagy trombitán téged fúj ki a szám, a föld-fölött után, ha velem hull a hang, füvek, párák szaván is fölkiáltalak. Téged mondott a kő, míg nem lett piramis. Téged sajogtalak, mikor cipeltem is. S ha föld-fölött után tipródtam föld alatt, bár varangyok szaván, de kiáltottalak.

 

Ének? Népies közhely! – stigmázzák kétfelől. Naiv, sámános hit, primitív igric-dana. Kiss Benedek költészete szárnyas ének a magasban. Dalos voltát emlegetnie szükségtelen, úgy van ő mindegyik versében. S még leírásai is dalhatásúak: a sorok ismétlésével, ahogy a Páfrányos zsebtükörben a „hasított rézoxid-reggel” négyszeres visszatérése, mint lélegző lüktetés, összefogja a költeményt; hasonlóan a Vénasszonyok nyara alapmondatai: „fekete három öregasszony, / három feketeodvas boszorka, / fekete kendő, fekete szoknya.” Dalképzet támad az egy rímre épített képritmus által a Március, perzselt mezőkön végig: pernyeszag – dudvahad – trágyaszag – egybeszakad – gallyat ragad – szemet csukat – szemet szurat – újfent a Nap – hordókat hajt – zászlók alatt – tolonganak – vadmadarak. S a Békarígató II a Cigányrománcokat juttatván eszembe García Lorca életművéből, a nyolcütemű, húsz soron átfűződő egyetlen rím hangzásával, hangulatával, s fölemelkedik az alliteráció, a mással- és magánhangzók variált azonosságának muzsikájával a mindenség akusztikájában:

 

békanyálas vízen úszik gyerekkorom, barna bárka, lángos napok mellkasából kivirágzott barka ága.

 

Azonos hangzású szavak is dalt éreztetnek az ősz – ősz, fog – fog, sírunk – sirunk külső és belső rímhelyzetében. Ráadásként én úgy fogom föl a szójátékokat, szóleleményeket is: „DAL / DALOM / FÁJDALOM / FÁJ DALOM FÁJ… hüllő nyarak ti! / hüllő telek… fő feje, mert fő / saját levében.” Énekel úgy is, miként a szerkezet összhangzat és egyenlet.

 

Lehetnék költő: csont-hegyen ködellő révedés, de hát a fény csak megterem, bár menten belevész. Fény is lehetnék, holt elem, hogy nem ordítanék – no de az ember mit tegyen? életem hús, s egy csonthegyen magát fölgyújtva ég.