Világ, sors, IstenA márciusban született ember, Utassy József, a kikelet fiának mondja magát. „Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda-e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?” Szolgálatáért bőséges a fizetsége, egész életre szóló járadék, kifogyhatatlan a gyermekkor hozama a kiválás után is, mikor a régi természeti lét megbomlott, s az ellenkezőjére látszik fordulni. És kérdéssé változik a kijelentés, zaklatott felkiáltássá a vigasztaló békesség. Most, túl az ötvenedik évén, együtt töprenghetünk azon, hova tűnt a „jókedvü rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér”? A libasereg marsallja, akinek „gyönyörű aranymondat az ég”, s a nagy mező félholdja kaszasuhintás. Aki maga volt akkor az évszakok, és a kis jövős mindentudó, madár, virág, vadnyúl módjára otthonos, egész testével boldog. Aki a szépséges vágyak forrongásait a márciusi fák forradalmában élte át, s ha rátörtek a fagyok, dacosan fölkiálthatott: „a feslő fák erejére mondom: győzni kell a gyöngyös gyökereknek!” Hova lett a kamasz, aki a bimbózó szerelmet így tudta kifejezni: „nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad”. S az a fiatalember, aki a szeplőtlen költészet korai tudója lehetett. És olyan frissen, hogy úgy szólalt belőle a magyar líratörténelem, mintha a népköltészet, Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Sinka, József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc egyszerre szólalna Utassy József Bükkszenterzsébetről származó örökségében, s nevén. Olyan költők utódának is mondom, akiket nem éppen a természetiség eredendő poétáinak szokás emlegetni. Pedig Ady szilágysági hazameneküléseiben nyilvánvalóan az, s nemcsak a Séta bölcső-helyem körül, a Krisztus-kereszt az erdőn, a Májusi zápor után s a hasonló, leírásba hajló versek esetében, de a természeti szimbolikában is, például a magyar ugarban. Babits finom világszeretete, Szabó Lőrinc életrajzi időbelisége azonos késztetésű, mint a Hol ifjuságom tűnt el évszakokra hangolt tértörténete. Hagyományossága zavartalanul míves, és meghökkentő egyszerűséggel sugárzó. A saját világ népdalmuzsikája szólhat ilyen gyönyörűen, mint
Az élet haladtával bajok, kínok, rémisztő veszteségek tagolják a pályát, férfisikolyok visszhangoznak a csöndben, már azt hihetnénk, a végső csönd is bekövetkezik, de a természeti létezés evidenciája megerősíti a megmaradás őstörvényű erejével. „Arany sisakot hord a tollam, / s fényes gondolatot.” „Te vagy csak ártatlan, / te: / drága dalom.” Elveszhetne, ha nem nézne vissza az évszakokból felnőtt önmagára a hetyke gyermek, az a libaseregvezér, s ha a népköltészet bánatmalmának hosszú mormolása nem nyújtana vigasztalást, s az évszakok deresedő hajzatba bölcsült érkezése, itthagyása. És költészetében az eredendő játék! A ritmus és a rím, a fölébresztett nyelv áldozatainak hite és hitele. Azért olyan természetes bukolika a Szüret, hogy a sokszor megénekelt, önmagát kiüresítő tárgy megújulhasson a megnevezett Szentgyörgyhegy, a sárga zubbonyos tőkék személyiségjegye által, a refrén kedélyesen váltogatott jelentéseivel, s ahogy a névmások, személyragok, munkadalos igék vibráltatják az ismétlődést: „hisz én voltam a puttonyos”. S milyen találékony az utolsó versszak rímelése!
De meghallgattatik-e mostanában az én bizonyító szándékom? Korunkban a személytelen, tárgyias művészet a módi, mintha érvénytelen, a használattól megkopott, kidobandó, elhordásra való lom lenne az egész hét évszázados örökség. Csak a fogyasztás pillanatnyisága, a minimal art és a konceptuális akció tiszavirág-látszata való, s már-már semmirevaló a jövő idő a kreációval megszűnő művészi tettnek. Erre az öncsökkentésre szólító diktatúrában nemcsak a másféle költészet tűnik fölöslegesnek, de az is, aki érte szól. Tagadni a metaforát annyi, mint a metaforikus magyar nyelvet közlő eszközzé fokozni alá, a termő kifejezést morzejelekké csupaszítani, a lombot traverzzé, a madarat berregő gépecskévé, látszattá szegényíteni. Le az indulattal és a látomással? Amit éppen a kopár környezetben élő Füst Milán emelt a művészet mértékévé. Le a gyümölccsel? Amit szintén ő, a nagy átfordító tudott olyan nedvdús-kívánatosan megjeleníteni? A csillag agyonhasznált verselem? Csak a tehetség a garancia arra, mivel emelkednek élő alkalommá a szavak. Utassy költészetét erőlködés nélkül hozhatom bizonyságul, mert végigjárja azt a veszélyes ösvényt, amely a megszokott csapáson mégis a szokatlanba vezethet úgy, hogy a hagyományos anyaggal mondhat-e valamit a jelenről a jelennek. Tud-e gazdálkodni az evidenciákkal, hogy az evidenciák megcsendüljenek bennünk? A természeti ember nyelve, szókincse, mondatrendszere, képzettársítása is természeti, örök. De olyan egyérvényűséggel szabad csak kifejeződnie, amely fölidézi azt az újdonságot, amelyet az évente átélt ibolya nyújt a tavasz kezdetén. A közhely a vers pillanatában megtöltődik-e érzékelhető nedvekkel, ízekkel, vagyis szó-életté változik-e? Mitől lesz jó vers a Fehér svájcisapkám?
Azért emelkedik ki a leíró vízszintességből, mert nem szemlélő, hanem résztvevő a költő, s azért lehetett még inkább verssé ez a pillanat, mert a legfukarabb jelzéssel, egyetlen birtokosraggal fejezi ki odavalóságát: a fehér svájcisapkám odahonosítja a hasonló sürgönypózna és paradicsomkaró mellé, mint együttvalót a szélcsend és hóesés evidenciájával. Egyszerűen adódnak a konvencionális tények: „mig a télnek / zsarnoksága / meg nem dől”, csak egy Petőfi-versben eredeti, de ha a főmondat a barka-sün metaforában esztétikai minőséggé változik, növényi, állati egyetemes élővilággá teljesül, akkor a birodalomnagy zsarnokság is a helyén való lehet, s az egész vers, A kétszinű tél is szimbolizált társadalmi képlet. S ha a repedt fazék fejfedős, sárgarépaorrú Hóember kifordíttatik a köztapasztalatból, mert „Szeme Tatabánya szene”, s fölemelkedik, ha jövője a berzsenyis szárnyas időnek a fonákja: „a hóember / távlata óceán, tenger”.
A gyermek-emlék gyermekvers maradna ezzel a befejezéssel. Rögzített régi kép, de a meglett férfi sóhajtja el megrendülten a múlandóság elégiáját:
A „Jégkirályt lincsel” petőfies metaforáját magáévá honosítja a Tarna, a kis életeket átfolyó patak, ezután a verset Utassy már bensejéből írja, még akkor is, ha Petőfihez kapcsolja március történelme, a fák forradalmán áttűnik a 48-as március, a virágok lángjain az akkori győzelem, de a „Fiúk, dobjuk rá nagykabátom” felejteti az inspiráció azonosságát, a szokásosból egyedi, megismételhetetlen tünemény lesz a virágzó fára dobott nagykabáttal, az eldobott téllel, s valami mennybe fektető jókedv által. Így váltakoznak az évszakok olyan hagyományos jelentésben, ahogy azt mindenki megéli, ismeri, mégis a képzelet, a szavak összeállásától eredetien, s szinte észrevétlenül megjelenik a közismert időélményben a különös.
Ellentétekkel növeli a versélményt: „Habzik a fürtös / orgonalomb, / fényzuhogásban / túr a vakond.” Új költői szférába emelkedik, ha „Vedlik a vén puli / dolga csupán / nézni a gyapjas / felleg után” – a lenti puli égi felhőbárányokat őriz. Apró észrevételek gyöngyeit fűzi össze a kifejezés logikája, a „pókszerelem a függönyön” ellentétes következménye az özvegység, s az előbbihez visszahajló érzelem: „És belereszket / majd elájul / ha a suhanc szél / blúza alá nyul.” S az égre támasztott létrán csillagdalokba érkezünk:
Vagy:
Tudja az igazi költő, hogy az univerzum örök jelrendszere, a Nap, Hold és csillag nem jelenhet meg önmagában, új összefüggésekben új tartalommal kell megtöltődnie. Amúgy jelentéstani, emígy már költészeti érvényű, s mert most a költészetről van szó, csak az újszerű hasonlat hitelesítheti:
Oltáriszentség-nagy hold áll az ég tetején, s lehet utolsó tantusz, mellyel az Isten fölhívható. Egyszer állókép, máskor eszköz, s lehet a gyerek-szegénység kifejezője is: „Láttam égre kelni / akkora sárga foltot, / amekkora még este / poros pantallómnak / becses felére holdlott.” Egy kenderáztatós idillben pajkos játszópajtások az égitestek:
A Csillagok árvája kötettől Utassy József csillagai már árvaságra alkotnak hasonlatot. Ettől kezdve szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila csillagai is rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. De még az ifjúság természetbe vegyült idejében vagyunk, a hegyi legelő szarkalábas táján, zöldarany legyes marhák között, ahol a félrevert szívben világ kolompol, a tűnő ifjúság füvében, a halhatatlan suhanc bükkszenterzsébeti határában. Országos és személyes tragédiák következnek ezután, s felőlük közeledve ízlelhetjük az édességben a mérgeket. Megérkezett a gyászcsomag a frontról. „Ezerkilencszáznegyvenhárom márciusában kaptunk egy dobozocskát, a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos. Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű, negyedkiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra, néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép anyámról és rólam. »Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig. Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka.«” Voronyezs után, a visszavonulás közben egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot, szóváltás közben agyonlőtte, s a fáradt golyó sebesítette meg az apát. Így repesztette meg a kisgyerek világegészét az a fölfoghatatlan, amit háborúnak neveznek. Attól kezdve csak nőtt a rés, az életre szóló hiány. „Menek Oroszországba… Hogy kiássam apámat.” Azóta élő fejfa a sorsa, meghatározza az árvaság, csillagos éggé terjed, beborítja a koldus, özvegy anyahazát, s minden rossz ehhez a kiszolgáltatottsághoz viszonyul, ebből fakad az imádságos és káromló ragaszkodás a világhiányban: „nekem nincs kihez bújnom”. A katonahalott még halála után is érthetetlenül kiszolgáltatott, megalázza, elhallgattatja a rendszer az emlékezetét is. S a kegyetlen düh az ország ellen fordul: „Apámat tagadjam meg?! Te Rongy Akarnok!! / Ringyó Magyarország! Szégyentelen.” Repeszti a kor a suszteráj meséjét, beletolakszik az iskolai zsivajba Sztálin-gyászos, országos vigyázzal, két nagy pofonnal az 56-os forradalom leverése után. Semminek tűnhet az a verés a terror akasztófáihoz képest. „De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtatansággal! Sajnos, nem utoljára.” Ekkor történik meg a kölyökkor temetése, s egy újabb kifosztás következik. A halhatatlan suhanc azonnal öreg felnőtté válik. Költészete iszonyú fájdalommá érett.
Keresztjén: IRNI 1972. „meztelen, mint Jézus. / Nagy szeme lobbanékony. / Harminchárom éves.” A halál daltalanság, a daltalan élő halott.
Azóta Pokol, Pokolból jövet, s azóta is időszerű a kérdés: Hová a pokolból? A Szárnyas oltár című verse 1977-től újra meg újra megjelenik könyveiben, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, a mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva.
Rimbaud pokla kísérlet a művészetért: „pompás mérgeket vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg, s a világ. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. A francia azt tagadta meg, amibe Utassy belekapaszkodik, a költő-, költészetsorsba, makacsul, s olyan életveszélyesen, mint egy fölborult csónakba a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna, és Magyarországon magyar. Számára érvénytelenek a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, „ahol őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, csupán a csúcsra jutott alpinista kudarca. Utassynak a vers életjelenség. Nem elszánt hivatástudatból szállt alá dudásnak, hanem a belekényszerülés szörnyű rendeltetése által. Az az életrablás, amely már teljes szellemi kifosztottsággal, hölderlini elnémulással fenyegetett, kimondathatott, még akkor is, ha a Keservesben talált el az életreményhez a szó. S micsoda keserűség ez a kimondás-öröm! A forma hasonlít a régihez, a tartalom annak kegyetlen ellentéte. Most is beleillik a tájba, de keserű fűszállal a szájban, s ahogy csupa dér, csupa zúzmara minden. Csak a költészet kegyelmével bírja elviselni katonakorú fia halálát, a legnagyobb keservest, a Választ világomtul apai gyászát, az Új Magyar József-siralmat, amit fölfakasztanom tilos, csak annyi engedelmet kérek, hogy egyetlen strófában láttathassam.
Kell az embernek az Isten! Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek el hozzá, imádság és káromkodás. Mint mindannyian értelmünk hajnalán, ő is a kérdések tolulásában várja a választ, mi a halál? mutassa meg magát, ha van, az Isten! Tegyen csodát! A csúzlival égbe lőtt selyemcukorkát kapja el! Visszapottyan a káposztalevélre. A gyermeki ős-transzcendencia megszűnik a csalódástól, s marad a semmi vagy antropomorf Úr, akitől félni lehet, akihez könyörögni kell, aki minden baj oka, ha a világ teremtő igazgatója. Nem a természeti népek istene, hanem a papé, a templomi szentképeké. Bünteti az ártatlanokat, hát éppúgy felelősségre vonható, mint minden rosszakaró. Káromolni lehet az apa halála miatt gyermeki kegyetlenül:
A gyermeki sértettség ugyanúgy irányul, mert ugyanabból fakad, Istenre, hozzátartozóra, országra, politikára. De a hívő hitetlenség a legtehetetlenebb pozíció. Ha segítene, volna, ha nem segít, nincs is. Túlvilág se, „csak bűz van és tízezer féreg”. Az élet maga a kárhozat.
Ilyen mélyről káromkodva, ironizálva, gyalázva valaki csillagközi csalót, mégis csak az a hívő képes, aki az őszinteség tisztítótüzén keresztül jut el a létfilozófia Istenéhez, s ha költő, akkor a költészetben talál vissza hozzá, s ekképpen önmagához, a személyes világegészhez, helyretolván a kizökkent időt.
|