Árnyékszobrok1960 szeptemberében találkoztunk először Rózsa Endrével az Eötvös-kollégiumban. Buzás Andor barátom, közülünk Tandori mellett a legérettebb költő akkor a bölcsészkaron, mutatta be. Ez a vékony, barna hajú, -szemű fiú meglepően jó verseket írt tizenkilenc évesen. Kiváló formaérzék, táncoló ritmusok, tiszta rímek, különös képek, rövidre szaggatott és margótól margóig érő hosszú sorok a papírtükörben, akár Juhász Ferenc Tékozló országában. Azonnal barátokat talált bennünk. Magunkkal hívtuk a Borostyánba. Szikkadt vagyok! – kiáltotta valaki, s indultunk ösztöndíjból vagy kölcsönből borozni a régi vendéglő asztalához, muszájból hallgatva Bókai László népdalénekest, professzorunk druszáját, Buzással, Baranyival, László Ernővel, Rácz Zolival. Mi lesz belőlünk, nem tudhattuk a szép egyenrangúságban. Szelíd és kedves mosolyú volt akkor is Rózsa Endre, az András, bizalommal a világ és a jövő iránt. De hamar indulatos, ha sérelmesnek érzett valamit, például azt a bekísérést a kerületi rendőrkapitányságra egy ártatlan kihágás miatt, gumibottal vertek ki bennünket az utcára. Ő ezt megbosszulandó, kiszúrta a legelső autó gumiját, úgy sivított, akár a megbolondult mozdony, a Trabant, mi pedig hanyatt-homlok menekültünk széjjel a garázdaság vádja elől. Szelídség és indulat költészetében is. Amikor nagyon fontos a megírás ideje, datálja verseit, megelőzi a találgatást, ne bizonytalankodjak, hogy korai lehet, mintha már akkor olvastam volna. Válogatott kötetét nem időrendben, hanem hasonló tartalmú ciklusokba szerkesztette: az emlékezés, az ifjúi helykeresés, a társadalmi ingerek, a létezés, a magyar és idegen költők iránti boldog adózás, a Kilencek tagjainak ajánlott darabok, mint a barátság füzértáncában szólaló énekek ezen az Elérhetetlen földön. A groteszk, a gúny, az irónia, ha elönti az egész verset, egymás mellé kerül, legyen még erősebb ez a hang, bár egész költészetében szétszivárog. Így a politikai szólalást csiholó rendszerváltozás, a statáriális betegség, a halálba torkolló élet döbbenetes figyelmeztetése a meglett férfikorban. Ám a könyv elején még a kamasz- és ifjúkor zöld határán jár, a Tavaszi dombon, ahol a megszemélyesített idő még nem létfilozófia.
Anapesztusz-parádé, mint Áprily Márciusa, az „ugye zeng, ugye zeng a szived”. Weöresi hangulatú a még korábbi, a tizenhét évesen írt Hajlik a jegenyefa. Elbűvölték ezek a korán megismert költők, általuk varázsolt újabb bűvöletet, és nem zárhatom ki, az akkoriban rendre megjelenő kínai versfordítások elmeélénkítő teáját is kiitta.
A szerkesztő írja ajánlásában: „Rózsa Endre a Nagy Lászlót követő költői iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki tanítványból maga is mintát adó, öntörvényű alkotóvá vált.” Nincs egyetlen iskolája, mestere. Sőt! Nagy László inkább csak indulatával, egyértelmű igazságával, szigorú tömörségével hatott rá, a kifejezésre kevésbé, alig. Mindketten metaforikusak, de hát a képiség a magyar nyelv tulajdonsága. Juhász Ferenc korai versei áradnak így, ahogy a Jöhet még idő.
Hasonló a Falusi elégia látomása, ahol a jászoltól eloldott barmok a holdba ügetnek az aszály istállóiból, a vadludak ősz hajjal repülő nagyapák. És Kosztolányi! Nemcsak a hozzá íródott költeményben, melyben úgy száll a por, mint a bácskai síkon s mindent belep az, „ami történhet – / homokbucka-pergés, homokszem-történet”. De a fogyó idő a homokóra apadásában, s az életen túli Ismeretlen arcának egyre határozottabb kontúrjában is föllelhető. Ilyenkor Kosztolányi mellett Babitsra gondoltat, meg József Attilára valamennyire. Mielőtt arra a megállapításra késztetnék, hogy Rózsa Endre költészete csupa kivehető hatás, meg kell jegyeznem, itt az egész magyar líra hagyományaiból táplálkozó életműről van szó, kifejezésbeli változatossága, tartalmi terebélye nem köthető egyetlen iskolához. Nem vette mintának Szabó Lőrincet, ha Szabó Lőrinc pontos megfigyelő csodálkozásához hasonlítom a Gördülő siralomházat, amint az első rész Kosztolányi-lejtésű, -hangulatú, lassan oldódó képe vonzza magához a Szabó Lőrinc-i nyersességet és döbbenetet.
Földibb tünetekkel folytatódik ez a légiesség: „Hálószatyorban dinnyét lóbál egy fiatal lány. / S mint hogyha külön ringna rugalmas melle halmán, / kettéosztva, ami lent a szatyorban: egy – / s hátul is: két fél dinnye, míg fart riszálva megy.” Ebbe a szelíd erotikus látványba jár be a gördülő siralomház:
A befejezés általánosítható ítélet. Előzménye mindannyiunk lehetséges sorsa a korban, melyben a szimbolikus bárd eszeveszett mechanizmusa működik. Az 56-os forradalom megtorlását, a tömeges akasztásokat csak sejteni lehetett Nagy Imréék, s a Győr megyeiek kivégzésének nyilvánosságra hozatalával. A november 4-i brutalitás már előbb elnémította az országot. A hatvanas évek első felében írta Az elsüllyedt csatatér című elhíresült költeményét. Én akkor már végeztem, az Egyetemi Színpadon hallottam a becsapottság és a fölöslegesség reménytelenségében is dacos, férfias énekét, a mintha volna és mégsincs mezejéről. Megszűnt a történelmi részvétel, semmi közös cselekvési lehetőség nem adatott 56 után. „Sosem halunk meg ezen a csatatéren, / Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk.” A lövészárok megrepedt föld csupán. Ágyú helyett „csak kitárt szánkat szövi be a pók” – szólni tárul a száj, de néma a visszahökkentett szavak miatt. Az emlékek összekuszálódnak, kioltják egymást: „Mi még sohasem jártunk erre s ha jól emlékszünk nincsen is.” Az ellenség sehol, ténferegnek a katonák.
Tíz év múlva visszagondol a versre, ironikusan. Elveszett már a reménytelenség pátosza, hiszen az akkori jelen ugyanúgy folytatódik. A Lux perpetua a többes szám első személyből harmadik személybe vált. A költő nem vesz részt a dörgő kánonban púzó hadastyánék fakardos háborúskodásában, a szemkiszúrósdiban, játszásibul, a Kádár-rendszer áljóléte közepette. Mikor „Békebeli a béke: / SOHASE ESSÉK SEMMI! / Az unokák mind a két kezüket / fölemelik ha / – klozetra kell menni.” Végérvényes a régi kérdés: „megtörténhet-e nélkülem is, / ami velem”? Megtörténhet, megtörtént. A Fillér és csillag huszonnégy éves romantikus bátorsága, huszonvalahány év alatt teljesen érvényét vesztette.
Akkor még: „érces / csallán-ingben / porozz / el innen”. Mert „Énvelem maszlagot akartak / etetni, hogy éhen ne haljak… Hát gyomrom sincs, de sejtjeim fala / fölemészti, ami veszett haza”. Menekülne A káprázat földjéről, mert hazátlan a Honfoglalásban. Az első ciklusban fölidézett háború és gyász a gyereknek fölfoghatatlan, elviselhetővé szelídíti az emlékezés, a felnőttnek a szemtől szembe világ minden rossza nyilvánvaló. S ahogy múlik az idő, a szilajból tűnődő bölccsé, esetleg szkeptikussá, gúnyossá változik. Példa rá a Kosztolányi nagy verseivel rokon Kortársaimhoz:
1964-ben kezdi a Párbajt, 1987-ben véglegesíti bordalát. Szarvasagancs-nyelvű huszonhárom évét a világ asztalába vágja akkor, önmagával párbajozik, ha jövőjével vív, az élet múlását halánték-ketyegés méri olyan újabb huszonhárom éven át, amitől öngyilkos is lehetne. De akkorra már az egyetlen élet mindennél fontosabb. Megjelenik a szemhéj nélküli lény és farkasszemet néz vele negyvennégy éves korában.
Különben: Köszönöm, megvagyok, vagyis úgy él, mint aki természetesnek fogja föl, de nemcsak tudja, hanem testben, lélekben érzi halandóságát. „Felnőttem már a halálra. / Tudom: egy élet – az Élet… Megszülték megszületésem. / Szemem koppanva lezárom… Megértem már a halálom.”
Melankóliára, elégiára hajlítana a múló idő. Rózsa Endre a tárgyiassággal, személyesítéssel akadályozza meg az ellágyulást. Miként Csokonai emberformájúnak látja, markában sereg szú és sápadt a mohás tölgy alatt. Ő egyszer malomnak, máskor homokórának, és mindig erősebb az a fiatalkori halánték-ketyegés, mára a hóvihar önjáró malmának a hangja: „a malom / kerekei hóból / a malom / karórát őröl, vekkert, toronyórát”. Embert, hajlékot, települést. Homokóra lett a világ, van ég- s föld-homokóra, lomb-homokóra, fölfelé pergő félbetört homokóra, földbe ásott óra, lelakatolt óra, tébolyodott óra, mutatótlan óra. S az ember is mérőeszköz az Idő kezében. Férfiasan, sokszor nyers őszinteséggel zárja ki magából az elérzékenyülést, mégis olyan gyermekien, mint József Attila a Kései siratóban: „…emlékeimmel jóllakottan / sugaras képed porba dobtam / arcvonásaid rábíztam a szélre… Hurcolja széjjel: ég veled! / Kevésbé fáj, mintha az / orrom vére ered. / Porontyodként éppen eleget / bőgtem érted: már vége.” „Anyám, apám – nem ismerem / e két szót. Nekem idegen.” Sírás mégis ez az önkínzás, ahogy halott szüleivel tusakodik.
S ahogy a szeretett nőnek odavágja:
Dehogynem! Hiszen azért lett meg ez a vers. A kemény tartás létfeltétel és költői jelleg. Olyan líráé, melynek enyhülete a természetisége, az univerzum pályáin keringő metaforák, földi képek és formák, még akkor is, ha önmaga árnyéka szobra beáll az abroszra az üresség, a kietlenség figyelmeztető szimbólumaként. |