A Fehérlófia magyar odüsszeiájaKemenes Géfin László sorsa lett megteremteni ezt a magyar irodalomban egyedülálló művet, a testi-lelki nagy utazást térben és időben, Celldömölktől Torontóig, ősi létünktől, a gyermeki képzelet meséjéből Fehérlófiaként át a történelmen a kanadai erdőig, s közben a képzelet cikázásaival a Hód-tótól a Horn-fokig, Rodostótól a Corvin-közig, fűszáltól a kozmoszba s vissza. Mindenek fókuszában az ötvenhatos forradalom hatalmas robbanása, a kitaszítottság láncreakciós energiáival a mindent elmásító végletes egyetemességben. Ez a könyv birtokregiszter, biológiai állapot- s képzelet-telekkönyv, lélek-leltár, a szavak újjáértelmező tára versben, prózában, értekezésben, drámában. Az elme reaktív zónáiból előpergetett film, miként tudatunk minden másodpercünkről huszonöt filmkockát rögzít, látványt, körülményt, érzelmet, érzékletet, s tárolja a tudattalanban hívásra készen. Meghökkenünk az előhívás után, más a nyelv, más a logika, mások a tér- és időbeli összefüggések, nincs szabálya a válogatásnak, egyszerre növényi ártatlanság és állati ösztön, emberi jóra, rosszra való hajlam, találékonyság, vágyakozás és undor, észveszejtő kollázs – a létezés valósága. Nem hív el könyve érzelmes utazásra. Megszokott várakozásunkat nem teljesíti, sőt botrányosan próbára teszi fölfogóképességünket. Türelmet kér, olyant, amely „nem csupán a kellemetlen események ellenszegülés nélküli elviselését jelenti, de sokkal inkább a fegyelmezett várakozás képességét…” Arra, aminek csak akkor van érkezése, ha új esztétikáját átéljük, megértjük, elfogadjuk. „A szavak nem hasznavehetők, és a leíró próza a legnagyobb erőszaktétel, mert a világ és az én nincs bent a nyelvben, csak a szavak, a szavak pedig meghatározott pályán keringenek, csak a költői képzelet bombázásakor változtatják meg helyüket, de a magot sohasem érintik… igazi töltést csak az Imagináció ködkamrájában kapnak, ám ez a töltés illékony, amíg a szó a Költői Belső tér röppályáihoz igazodik, amelyeknek feszültségében felvillan a megszokott és a szón túli kollíziója… minden vers versen belüli vers, a látomás verse a szavak versében.” Nem lepődnek meg a huszadik századi nagy újítók ismerői. Felkészülhettek Apollinaire, Michaud, Breton, Tzara, Reverdy, Joyce, Pound, Eliot, Beckett, Borges művészetéből, már nem áll előttük áthatolhatatlan fal. Kemenes Géfin az ő álarcukat is magára ölti, az övéi lettek egyetemes élményéből. „Sem Buddha, sem Szókratész, sem Krisztus nem írt könyveket, egyikük sem váltotta föl életét logikus folyamatokra (egészet töredékre, bankót aprópénzre), de mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem »szent« az »írás«, de szabad és egyszerre láthatatlan törvényeknek engedelmeskedő, befogadó tevékenység, amely költői képen alapszik, mert a kép áttör, mert egész, a világot egészében látja és láttatja, ragadja meg, mert metafizikai és empirikus is ugyanakkor, érzéki tapasztalatokból épül fel, nem logikus észérvekből, mert a kép lebonthatatlan – kikezdhetetlen MONÁD, eredeti, nem utánoz, konkrét, ugyanakkor nem szilárd, hanem fluidum, út az alaktalan igazság felé, mely mélyebb a pozitivista tudomány »igazságánál« vagy a diszkurzív elméleteknél, a kép az élet sodrán kívül van és bizonyos értelemben »halott«, de élő mégis, mert egy magasabb valóságban lakozik, nem gép, hanem organizmus, tartalomformája szétválaszthatatlan, szándéktól, céltól független, ezért is nem magyarázható és mert a képzelet világa nem tartozik az animáló elme körébe.” Ezek után abba is hagyhatnám ezt az írást, hiszen mégis valamiféle elemzést kíván a Fehérlófia bemutatása. Fölfoghatom egységében, de szólni róla csak a szavak konvencionális jelentésével lehet. Megpróbálom keresni a hozzá vezető utakat, hidakat építek a szakadékok fölé, hajóra szállok, repülök, oda, ahol
Indult pedig a nyugat-dunántúli kisvárosból fél évszázada vagy több ezer éve az ÉN, Kemenes Géfin László Fehérlófia, Pálóczi Arthur. „Az ÉN kivételével minden szereplő maszkot visel… PÁLÓCZI ARTHURé realisztikusabb, nemesvonású magyar arcmás, mintázható valamely nagy XIX. századi alakról (Wesselényi Miklósról, Eötvös Józsefről, Savanyú Józsefről stb.). KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ maszkja Énrám hasonlít, de kifejezése költőibb, az arcszín pirospozsgás, nagy vitalitásról árulkodik… PÁLÓCZI ARTHUR pesti, KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ szép Vas megyei kiejtéssel beszél, ÉN pedig a legvastagabb sági tájszólást, azt is gyakran hadarva használom.” Apavesztett félárva polgárfiú, háborúra eszmél, az egységes világ hamar széthullik körülötte, minden más, mint lennie kellene, idegen katonák, megmagyarázhatatlan üldözések, anyagi, szellemi szükségben serdülő, kirekesztettsége ellen lázadó ministráns, titkos latinórák diákja, kiskamasz összeesküvő Sztálin hetvenedik születésnapi ünnepélye ellenében, ötvenhatban a járási Nemzeti Bizottság tagja, potenciális emigráns gyerekként, menekül tizenkilenc évesen, kanadai melós: textilmunkás, kórházi takarító, anyagmozgató, raktáros, plakátfestő, műtős, sofőr; tisztviselő, kereskedelmi utazó; egyetemista, az angol-amerikai irodalom doktora, egyetemi tanár, Ezra Pound híres Cantóinak fordítója, s gyerekkorától költő. Eleinte témája köré növeszti a verset, mint magból, dugványból sarjad formává, szerkezetté, megszabott a kifejezés mozgástere, ahogy a címből várni lehet a következményeket: Halál, Kirándulás, Van Gogh, Jégvirág, Tibetig, Tündérkert, Zrínyi harmadik éneke. Most már a Fehérlófia erős motívuma csupán a hatalmas versszövegnek, kék jelzés a vadonban. Mesére nem számíthatunk ilyen kezdés után:
Inkább a menekülés konkrétumai: „kukoricagóréban Éva és Ádám ölelkezik… vadak borotvás szeme / világít a határkő túl a szögesdrót taraján.” Egyszerre ömlik ránk az idő, események, helyek, emlék és történelem: 1956 – „a tank megtette / kötelességét / a tank mehet… ott a haza: léken / fuss szafaládé a Magyar Ifjúság útján / Emese nem ezt álmodta nyusztprém nyoszolyáján.” Más mitológia ez, s azért erősödik föl annyira, mert veszendő, azért kísért meg, mert elérhetetlen, valószínűtlenségében még nagyobb félelmet kelt, ami van.
Lehetne egyvonalú történet, de a vonalak összegubancolódnak párhuzamukból térré, a menekülés, a forradalom-emlék, a magukra hagyott, magukba menekült szerelmesek jelen ideje. Fehérlófia-mítosz a zokogásban, s az anyai kérlelés, a megcsalatottság Cantata Profaná-s hívása, ami annál inkább fölerősödik, amint egyre reménytelenebbé válik. Hiszen a szülőföld, Celldömölk, Ság, Marcal és az elhagyott hajlék, ahová „szarvunk be nem férhet”, lakhatatlan Góbi-sivatag, lázálmos Átokföld ma és régen. A Hétszűnyű Monyók „kimászik a keleti homokbuckák mögül… kosidejű ég alatt állatföldön ez a hétszűnyű hunyorgó… vigyorogva dől le a Körút homokjára… szőrös csuklóján a sok karperec / meg-megcsörren…” Minden rémség szimbóluma. Lehet az oroszok bejövetele. „Harsog a kisváros zeng minden. Vojna Kaput… Hozsánna néked, Hiéna, háromszor is hozsánna.” S gyermekmondókás szörnyűség: „Vaszili elment vadászni / ez meglőtte / az hazahozta / Tercsi megsütötte / az icike-picike kapitány mind megette.” A zsidóüldözés után a konszolidált megszállás előtt, a háború végén „Vaszili meghalt hastífuszban / Vaszili nem lőtt novemberben”; „lityenánt Simon politikai tiszt – Drégelynél” – az orosz rákopírozva a törökdúlásra. Míg az iszlám nem akart lelket hódítani nálunk, a kommunizmus egy szép leningrádi turistalány képében beszállásoltat „balalajkát Azsájevet Borisz Polevojt egy távoli dalt”. Csak a szürke por és sárga homok, a kínzás színei annál élénkebbek: okker a kitépett végbél, ultramarin az összevert vese, olajzöld a kihegyezett ujj, cinóber a leszakított herezacskó, rózsaszín a vízkúra, az önéletrajz citromsárga, a pofozó körme fehér, a gumibotos álma hupikék. „Szétnéztünk Muhin, B. kán azt mondja: szeretem magam körül a sivatagot, ki nem állhatom, ha megindul a jávorfa nedve… azt komálom / amikor apraja-nagyja Munkára Harcra Kész / s a tyúkleves fő a sztalinorgonánál / s a páncélautókon a gyerekek ipi-apacsot játszanak.” Mintha mindig így lenne a történelemben, s ahogy az élet medrében halad előre az idő, rátorlódik Muhi, Mohács és Don-kanyar a gyerekkorra, Tiborc panasza a padlássöprésre, az ötvenhatos Mosonmagyaróvárra, Győrre, az elhallgatott igazságra s az emigrációs létre.
A kérdésre egyetlen felelet a tehetetlenségben a számkivetettek életének szabad fölmutatása, kimondani az Óperencián túlról, ami volt, ami van itt és ott. Amint „ott ülnek a padon zöld ballonkabátban / gombostű lyuka látszik kokárda helyén”. Ha végül jutottak valami egzisztenciához, csak a túlélésre találták meg számításukat a fogorvosok, pszichológusok, szűcsök, kárpitosok, ál-üzletemberek, örökdiákok, örök-komornyikok. Valakiknek mondható senkik a reménytelenség küszöbén.
Ám addig zarándoklás Bartók sírjáig a pontosan megnevezett útvonalon, „aki úgy fekszik itt a föld alatt idegen bronztáblák között, mint tömegsírban”, mellette az otthoni esőkabátra térdepelve „adózunk a valódi hazai tömegsírokban nyugvó szent halottaknak is, azon fiataloknak, akik 1956 őszén szembeszálltak a zsarnoksággal”. Idegenben temetett sír a végállomás, a „meghalni csak magyarul lehet” után az idegen földben lakás megfejtett képlete. Az átélt és tudott történelem, a szülőföld és az emigrációs létezés teremti meg a szövegkollázs egyensúlyát, szerkezetét. Így lesz forma a véletlenszerűségből. A személyes és az idegen anyagból, az imitációkból és az álszövegekből hiteles valóság. Pound-verstechnika, Borges-apokrif, Misztótfalusi Kis Miklós elmásított mentsége, kitalált Mikes-levél, Bartók-összhangzatszavakból, szócikk Irkutszkról, a kis Brezsnyev rémtetteiről, gulág-történet Weöressel, indítvány az erdélyi magyarság érdekében: szerződés pecsenyecsecsemő tenyésztésére, mit Ceauşescu őrületére való rájátszás, kassai útikalauz, mert lenne a gyerekkor-álom állam, a Közép-Európai Birodalom fővárosa, ballada a három fölakasztott erdélyi magyar tanítóról, Bánk bán-abszurd íróperi vallatással Illyés átdolgozása ihletésére, költészetfilozófiai esszék, tájszólás, halandzsanyelv. A degenerált szavak alkalmasak az iróniára. „Nyelvem a Féktelenbe / bűnbánó Makkdolna hagymásan-ecetesen / párizsi saláta szt. Furkó Mihály lován szőrtúszos nyerek”, „legenda-virgács”, „bingós major-dráma”, „bérpadig, kigulágos-kigúwattig”, „kárpercek”, „rántástól vakolásig”. Szólásoknál kifejezőbbek a parafrázisok: „senki nem próféta saját hazáján kívül”, „hát annyi baj legyen, több is veszett Maléternél”, kifordítva Kádár elhíresült mondása: „én nem önökkel vagyok, hanem önök vannak énmellettem és ezáltal nincsenek ellenem”. Az idegen nyelvi kollázsának amerikai környezetben még erősebb az indoka. Egyszer menekülés „Irónia istennő karjaiba”, máskor elérzékenyülés, „tavasszal legszebb a diaszpóra a kikerics a gólyahír”, ahogy a felsorolás mégis ironikus marad a diaszpóra bevágásával, ugyanakkor elszomorít, miként a diszpóra-virág része a vegetációnak. A Fehérlófia harmadik könyve (A vadászat), az ősi létbe való elvegyülés Fehérlófia-világa Kőmorzsolóval, Vasgyúróval, Fanyűvővel, akik lehetnek P. Arthur, W. Botond, K. Attila, T. A. Illés, Katalin, Ilona. A természet a transzcendencia kezdete, s „Mi virágos erdei tisztásokon hempergünk nem flaszteron”. Egyszerre golyósfegyver és íj, ősemberi helyzet, szavak grammatika nélkül: „barlang előtt tűz kéz kinyúl combért”, s rá magas filozofálgatás: „a művész nem a természetet utánozza, hanem tekinthet az érzékfeletti létezőkre is, tehát a művész egy szinten van a Természet Alkotójával…” A költő „nem giccstől fél valójában, hanem az érzelmeinek való korlátlan átadástól; így válik maga is szövegelemmé… önmaga emberi azonosságát a költői mű létrehozásának érdekében kiürítette, feldarabolta és egyetlen rétegben szétterítette a szövegben”. „De jaj nekem, szennyes földi szókkal hívom szerettemet” – mert csak ez az egyetlen kommunikáció, ettől lesz a kollázs aurája az ének, a zenével magasra röpített nyelv, át az óceánon, haza.
|