Fekete létrán azúrbaMégis van magyar avantgárd irodalom, ha nem itt, hát a Vajdaságban támadt föl a hatvanas években. Számunkra lehetetlen szabadságot láttunk ebben. Hogyan is jelenhetett volna meg nálunk az Új Symposionhoz hasonló folyóirat? Akik Domonkos István, Ladik Katalin, Tolnai Ottó költészetéhez hasonlóan verseltek, csupán a gépiratokból ismerősek. Ott a kritika, az esszé is korlátlanul szólhatott a miénkhez képest. Bori Imre, Bányai János, Végel László és mások támogatták a törekvéseiket, s fölfedték a történelmi kapcsolatokat. Persze, gondoltuk, a nyelvi kisebbségi, perifériális helyzet miatt lehet szabadnak lenniük, ám nemhogy elszigeteltséggel nem járt ez, sőt a délszláv irodalommal voltak összehangolva, vagyis az akkori nyugat-európaival. Tíz évig bárhol tartózkodhattak, utazhattak útlevelükkel, nem vették el a könyveket a vámon, nem kellett szellemi tapasztalatukkal, gondolataikkal csempészkedniük. Jugoszláviai költőtalálkozókon érezhettem a különbséget, más funkciójú tárggyal, formával álltak elő, a pódiumon kiélték a vers megvalósításának lehetőségeit pozitúrában, mozdulatban, különösre modulált hangban, valami dadás jellegben. De ha 1970-ben Tolnai Ottó a balatonfüredi költőtalálkozón törökülésben mondta szövegét, elnéző mosoly kísérte, sajtóbotrány követte Ladik Katalint Budapesten. Polgárpukkasztásnak gondoltuk gesztusaikat, pedig csak a mi ideálunk volt másféle, a mi ellenzékiségünket nemzeti, személyi függőségünk s a ravasz konszolidáció elleni ingerültség táplálta. De Tolnaiékat csak innen véltük szabadnak, ők az otthoni és világméretű eltömegesedés középszerűsítő, kommercializáló hatása ellen lázadoztak. Valóban, mi lesz velünk? – kérdezi Tolnai Ottó Balaton című versében, a hatvanas évek végén: nem amiatt, hogy „mi lesz velünk ha egyszer majd nem fogjuk tudni a legújabb táncokat”, nem, hanem hogy épp akkor halt meg Kassák és Füst Milán, „két költőóriás hullája / virágos rézsút csíkos gumimatracon / a tó / békebeli-palackzöld ravatal… a magyar szabadvers hajózik velük”. A lényeget Végel László fogalmazza meg: „Az új romantika vágyódásának, amelyet szellemi térségünkben újabban érzek… az lenne a célja, hogy a forradalmi ember újra megteremtse az egységet önmagával, legalább azt a minimálisat, amit a pozitivista életérzés szétcsupált… A romantikus vágyódás lényege tehát az, hogy az individuum saját forradalmi logikájával fölülmúlja a »ténylegesen adott« közönséges valóságot… Minden forradalom romantikus… élet akar lenni és nem annak árnya, a »Valóban, mi lesz velünk?« kérdés azt is tartalmazza, hogy valóban hol is van a szellemi harc dinamitja. De ugyanakkor e romantikus lázadás teszi lehetővé, hogy egyetlenegy elem se abszolutizálódjon. A léleknek szabadságra és nem abszolutizálásra van szüksége, ezért egyetlenegy elvhez se maradhat igazán hű. S esetünkben ezt nem is nehéz elérni… bolyongásra vagyunk kényszerítve, s szellemünknek, elszakítva az éltető elemtől, nincs is tulajdonképpen országa.” A magyar avantgárd líra egyetlen nagy alakja Kassák, s hogy kivétel maradt, annak okát a Trianon utáni ország szellemi megrendülésében is kereshetjük, hiszen állandóan bizonyítani kellett megcsonkítatlan kultúránkat, kimondva vagy kimondatlanul a csonka hazát megülő életérzést, ragaszkodva az éltető hagyományhoz. Az avantgárd költészetnek ott van igazán létjogosultsága, ahol a személyiség, a művészi egzisztencia teljesen magára marad, ahol a hatalom számára érdektelen, nincs szándékában kisajátítani, miként a diaszpórában is. „Életünk jelentős része abban telik el, hogy egy groteszk szituáción belül egy nagy akció lehetőségét kutatjuk, amely összhangban van ideáljainkkal, és azon ideák totalitásának megteremtésén fáradozunk, amely összhangban lesz akciónkkal… a tényekre alapozó pozitivista életszemlélet még azt idézi elő, hogy az útkeresések vereséggel végződnek, de egy sem fejeződik be végleges vereséggel, a vereségnek megszületnek a nagy siratóénekei, a bolyongásnak a mechanizmusa, lelki térképe, a szökésnek pedig a tanulsága, hogy mint minden pozitív akció, úgy ez is jó összeesküvéssel kezdődött.” Végel megállapításai, jóslata valóra válását mi sem bizonyítja jobban, mint negyed század után Tolnai Ottó huszadik, Magyarországon kiadott kötete, a Versek könyve. A megváltozott körülmények között múltba vesztek az előítéletek, idevalósi lett tán szándéka ellenére is, aki nem akar mások kedvére kötődni, otthonos lenni, életműve zavartalanul hathat ránk, bennünk is kiteljesedhet egész mivoltában. A valóság színe és visszája, megtörtént valószínűtlenség, álom, a jelenségek szabad asszociációs forgataga, a bizonyosság tagadása, más bizonyosság, új logika, jelenidejűsítés a múltból, szűzi és trágár, tűnődő és hisztérikus, finom és durva, plasztikus és leltárszerű, szürke bácskai por, azúr tenger, festménnyé változott szó, s képaláírás, apróhirdetések eposza, csalogató anzixra írt csalódás, miközben egyik sem tagadja a másikat, olyan állandóság, amelyben minden bizonytalan, kaleidoszkóp-véletlenség, de örökkévalóvá rögzült kép a versben, valósnak hitetett kitaláció – sorolom a hívószavakat, s próbálom formába rögzíteni a Próteuszt. A költő világosságba vakuló gyökérrágó, önpusztító kanári, aki énekére akasztja föl magát, a mindenható fülébe beszél, a mindenségbe, ami lehet éppen „nagy szamárfülként” lógó „narancstapéta”, a költő szerelmes a tengerbe az anyagtalanhoz, a tagolatlanhoz, az örökkévalósághoz, a semmihez való vonzódással. Szétteregeti életét a költészetben, de alanyisága egyenragú minden más verselemmel, mint ahogy az írás körülménye, technikája, receptje önarckép, ars poetica.
Az ihlet függőlegesei és vízszintesei keresztezik egymást. Találkozik a hatalmas a kicsivel, a hétköznapi az ünnepivel, a tisztaság a piszkossal, a piszkozat a véglegessel, s megváltódik a vers mikrokozmoszában: a műrostos farmer az indigó kék távlatában, a lárva a jövendő kabóca énekével zsong, itt van, mint a lapostetű azúrképzete s a karácsonyfadísz-szaxofon fényrepesztő ereje. A közönséges és a magasztos szomszédsága kimozdítja egymást megszokott jelentéséből, visszafogja a prózai a költőit, a költői fölemeli a prózait. Ettől az egyensúlytól nemcsak formájában lehet szabad vers a vers, hanem egész bensejével, mint egy élő szervezet. Minden a szavak helyzetétől függ, hogy kapcsolatot tudnak-e teremteni, adva-kapva az energiát. Így lehet Cendrars költeménye étlap, elrepülhet Kassák nikkelszamovárja fejünk fölött. Tolnai ezért huzigálhatja a műanyag gödényt a világporban. Az élet sem kevésbé abszurd, mint macskahomokban a mamuttemető. A versközegben semmi sem az, ami, hiába jelenik meg hiperrealista, tudományosan precíz formában. A valóság az ellentétében is érvényesíti magát, mint ahogy a naturális leképezés a művészi teremtés kétségbevonásával tüntet. A műalkotás, például egy festmény, csak egy levlapbélyegen lesz hiteles. A kis versek nagy képzetű tere a terjedelmes kollázsokban leszűkül az egész érdekében, s meghatározóvá nő a motívumok jelentősége. Gyűjtőszenvedélyből kerültek a helyükre, igaziak vagy kitaláltak, a versben mindenképpen létezők.
Együtt megannyi Tolnai-motívum, majd átvándorolnak máshová, nyomukkal behálózzák ezt az egész költészetet. A vakvágány a tehetetlen megrekedés jelzése, az azúr expressz a tenger végtelen, tündökletes világába való vágyakozásé, a Virág utca ellentéte majd a szőrös ház utcája, egyike az otthonosságra, otthonrabságra, a másik a megnyúzott állatok borzalmára, láncaira döbbent. A fehér létra a költőműhely szintjére vezet: „megerősíteni a fehér létra korlátját / a fekete csak verseimbe létezik / a fekete korlátját is megerősítem / le ne zuhanjak”, „hiába is menekülnénk a fehér létrán / hiába is menekülnénk fel a mennyezetre / mint mágnespatkóval cipőjükben a marx-fivérek / hiába is menekülnék fejjel lefelé…”; „a rothadt kaptafa előtt celebrálok / Hallom elviszik a fehér létrát / és idetámasztják a fogatlan feketét / a jó részeket gyorsan kiradírozom”. Él a pelikán a képzelettől, játék a mindenség porában a költészet madara: „hogyan fogom megfogni / hogyan fogom ismételni sokszorozni a szabálytalant”. A rothadt kaptafa, mint a fölöslegesség örök jelenvalósága, Duchamp talált tárgyát idézi, a fogyasztó társadalom szemete, reklámhulladéka Andy Warholt. Motívuma lehet a tollseprű, a radír, a tintaceruza, a palatető, az esernyő, a karfiol, a liszt, a csicsóka, az ecetgyár, a csipkerongyika, a flamingó, a gyöngy, az aranysakál, a kabát, a pizsama, az ing, a saru, az Adria azúrja, az alig lakott sziget, a kőbánya, a sópároló valódi és irreális mivoltában, ahogy képzetritmust ad a költészetnek, feszített energiája sorokat araszoltat, taszigál s robbant. És az érzékelés finom intimitása a lisztben, a flamingótoll rózsaszín puhaságában, a nyúlszőr kalapban. A jelentéktelenből teremt mítoszt, magánmitológiát: „forgolódott bennem az elmúlt évtizedek folyamán / egy történelmi kisfilm amelyben semmi sem történik”, „mindinkább a mikroformák holdudvarában keringek”:
Érzem a metszetek fölötti pontos kis mozdulatokat, a tárgy iránti szeretetet, s olyan karitászt, mikor a mivoltában jó a helyére kerül, de a rossz sem annyira taszító, ha a mű alkatrészei közé tartozik. Melankolikus a borzalom tündöklete, már-már kétségbe vonható: „tán csak én éreztem valami borzalmas / égi verést”. Lehet, hogy csak az emlék álma kísértett az éjszakában: „a gyerekek tíz éve is lehet már ennek / szép nyári jéghullás volt / gyöngyöt markoltak akárha ama gyöngyszoknyából / és betették a mélyhűtőbe egy még nyúzatlan vadnyúl mellé”. Az Apokalipszisban maradnak meg úgy a kiszolgáltatott gyengék, s lehet a költő is annyira mindenható, hogy megváltódjanak szeretetében, s törvényesüljön a véletlenszerűség: „milyen erős egy cinkekoponya nem puha cinkupa”, „sehol egy agyonvert meztelencsiga / futni kényszerült-e végre tűnődök tovább / futni kényszerült-e meztelen a jégverésben / kapkodni konfúzan futni cikcakkban / vagy valaki titkon jelzett neki a takonytávírószalagon”. Fáradhatatlan a világnak birtoklásában, ha nincs országa, akkor hazát teremt, bár sohasem utal rá szó szerint, s azonnal kizárja a hagyományos értelmezhetőséget.
Az utazásokban is önmagát keresve, az egyedüllétben különített személyiségét megfogalmazva is szüksége van az alapra. A Mi volt kérded a legszebb Dániában válasza az északi repcetábla, mintha sárga visszfénye lenne a hazai bácskainak, s a dán sör, mint a már otthon megszokott Tuborg, a temetőben napozó lányok meghökkentő látványában, a kéményre állított jegesmedveszobor abszurditásában megjelenik földije, Kosztolányi, a magyar költészet a hamleti Helsingőrben.
Hozzáképzelem a Gyökérrágó kötet fényképeit a belső borítóról: Ottó gyerek fekete sapkásan, angyalingecskésen fogja a tarka tehén láncát, a csöppség bizalma és az állat jámborsága nem sejtet semmit, még a másik is a legidillibb családi kép lehetne, mikor az anyja karján ül a kisfiú, s kicsik, nagyok, népviseletes asszonyok, kucsmás, micisapkás, kalapos férfiak a tarka tehén körül, s a két fehér kötényes mészáros: egyik a láncot fogja már, a másik emeli a taglót, fotópóz látszatában valamennyien. Hát ez az élet hatja át erős szálaival a Tolnai-verseket. A fehér véressé válik, végzet csírázik minden nyugalomban.
Három terjedelmes költeménye, a Bayer-aszpirin, az Izéke homokozója avagy a mamuttemető és A gyönggyel töltött browning jelentéktelen, mégis fontossá „püfölt” pillanatok és esetek foglalata. Egyikük például a rendetlenségbe tűnt aszpirint teszi tárgyává. „A darabbal semmi mondanivalóm nincs” – írja Tolnai Ottó, de a választott Kosztolányi-mottó rácáfol erre: „Egyszer szél és fehérség. Por. Kísértés. / Mindenki valamit keres, / még a homok is ideges.” A monodráma rendezői utasítása is ugyanezt sugallja: „a háttérben kb. 2 méter átmérőjű műanyagból vagy gipszből öntött / BAYER-aszpirin / kezdetben fekete az is / csak sejlik a keresztforma felirat / világosodik fehéredik vakítóvá lesz / a végén a betűkereszt ragyogni sugározni kezd / úgy kellene elhelyezni hogy a maga körül kapkodva forgó színész- / nő-színésznő felfeszülhessen.” Versértékű sorok: a színpadi látvány megidézi a monodráma mondanivalóját. S következhet a szóáradat, akár József Attila szabad ötletei, egymásból indázó asszociációk, semmiségek hívják elő a fontos részleteket egyforma eséllyel, a versbeni súly és súlytalanság egyenlő értékűnek tűnik, s az is valójában. De ki tudhatja, a szemölcsből nem lesz-e rák? Halál ebből a rendetlenségből, ahol az élet is úgy kallódik, mint az aszpirin, a kontaktlencse, a melltartó, a vörös TUBORG-ot elfedő mosatlan bugyi, az AZÚR mosópor szatyra, melyben a lisztet tartaná, hol van? Nincs meg a türkiz szifon, s önmagát is meg kell keresnie, közben állandóan elkésni munkából, válóperes ügyvédtől, eljön-e még a szerető, ha nincs itt? A tudatalatti működése megszólalóban, gáttalan, gátlástalan gondolatok, emlékpetárdák, szeretkezésrészletek nyersben, bugyuta szójátékok, halandzsa. Csak az adhatja elő ezt a rivaldafényt nélkülöző, hisztériás hipochonderlétet, nyomorúságot, aki a szerep és a magánélet kettősségében él-nem él, egyszerre magát és a költőt játssza, de a végletek női kellékeivel. Tolnai Ottó magáról is tudatni akar itt valami első személyben kimondhatatlant, nőt beszéltet, hogy általa még inkább elvonatkozódjon. Milyen férfias Kassák! A beatnikek szavait Whitman szélfúvása ragadja el, megteremtvén a hosszú soros vers egységét. A Bayer-aszpirinban az ismétlődések tartják a szerkezetet, s nem az igék hordozzák az energiát, hanem egybeterelik a különböző elemeket, akár a vonatkozó névmások. A prózaiságot a véletlen vágások emelik föl, akár Cage minden hangot befogadó zenéjét, a szimultaneitást a képzettársítások röptetik magasba, hogy az aszpirin kereszttel jelölt ostya lehessen, a betűk keresztje, melyre az esendő ember feszíttetik föl. Az Izéke homokozója avagy a mamuttemetőben a múlt jelenvaló hatalom. A fejjel-lefelé-denevérségből, a háborús félelemből, az Izéke nevű macska s a zaccjóslatból idevetődött férfi társaságából kiemelkednek a mamutcsontok: „e csontok velőcsatornáiban / sosem is folydogált félelem /ezek az ormótlan az ártatlanság csatornái / az ártatlanság rőt fenyvesekkel borított hatalmas hegyei / a szem tiszta kék tavával”. Hova repült a nikkelszamovár? – kérdeztük Kassák halála idején az életmű fölött; akkor még úgy tűnt, sehova. Ez a lemondó vélemény tévesnek bizonyult. Tolnai Ottó avantgárd eredetű költészete például a megőrzés, megörökítés elemi indulatával fordul a hagyományok felé, s ezáltal gyökerezik vissza a magyar költészet hagyományába. Megérkezik az Azúr-expressz a kékbe, kék füzetbe rögzíttetik, amit most a költő balettnövendék lánya olvas a Duna-parton, a gellérthegyi kollégiumban, a kék füzetet, a tolnai-lexikon világlexikont. Hatalmas költeménnyé árad szét a kék motívum, fölragyog, ahogy a vízen járó Krisztus azúrtalpa a keresztfán. |