A költő jelenléteFabábu, Feketegyűrű, Kísértenek, Világok, A viszony, Az idő, Az esély, A jelenlét – Kiss Anna kötetei 1971-től 1993-ig. A címek jelentéséből is érezhető az életmű iránya a konkrétumoktól a fogalmakig. De a kezdeti tárgyiasság sem valami földhöz kötött valóság, hanem annak a képzeletben éledő, különös térben és időben leledző mása. Mint ahogy a fabábu sír, és ág szeretne lenni, a fabábu sír, és ember szeretne lenni. Játék, de nem csupán alkalmi eszköz, megéledt sírás abban a határesetben, ahonnan visszavágyik ág-eredetéhez, vagy tovább alakulna faragvány-alakjából teremtője hús-vér, emberi mivoltához. És Kiss Anna mindent megtesz ezért, szóra bír és mozgat, gyermeki leleménnyel éleszti föl az anyagot, néhány lépést hátrál, és beavatottként biztos abban, hogy az ökröcskék igaziak a kukoricaszárból, húzhatják a krumplikerekű szekeret, amit a csuhébabák hajtanak. Ha valaki ilyen bűvös akarattal rendelkezik, képzelete uralma alá kényszerítheti az egész világot, ami éppen közelében van, akár szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő. S ez az ősi hiedelmekből fakadó képzelődés, ahogy a népköltészet legrégibb rétege gyermekszájra valóan él, ahogy a kéznél lévő fák, rongyok, héjak játékká lettek, e költészet világában egy újabb fordulattal bálványokká, jelekké válnak. Legújabb kötete ezeket a jeleket vetíti különös viszonyokba, az idő esélyeibe, emberi jelenlétbe. „Volt egyszer egy szalmapap, / Szalmakardját kihúzta.” Nem hiszem, hogy a költőnek mást kellett volna tennie, csak emlékezni gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nemcsak a reprodukálásért, a boldog fölmutatásért működik, nem is egyfajta stílus vonzása miatt, inkább mert így tudja kifejezni azt a szegénységből fölmagasodó, gazdagságában pöffeszkedő, esendően széllelbélelt embert, akit ő lát. A kezdeti nyilvánvalóságtól juthatunk általa a meghökkentő áttételekig, a sokágú absztrakciókig. Előbb egy állandónak hitt világ természetessége, akár a Mesterek uccájában, ahol az irracionalitás is odavalósi a mese-álomban, ahogy Borbolya Bá beszél Galícia háborús haváról, a vaskalappal köszöngető hóemberről, odavalósi a babonában, minként „A fehérnép iszonyú fürgeséggel dobja maga mögé a késeket, a sivító fanyelű kések hivatottak a babona szerint láthatatlanná tenni a zsírt, a szalonnát, ami ott fogyatkozik a sarokra tolt szekrények mögött.” A boszorkányos cselekedet egyszerű oka az állami ítéletvégrehajtó megjelenése. Végrehajtó a jelenkor is, mert elvinné, s viszi az életértékeket, a szívbeli munkát, melyet állandóvá varázsolva Istenre bíz Kiss Anna fohászában.
Fohászkodás az ország térképét teleíró mesterekért, műhelyekért, s akiknek szolgálnak tisztességgel – az egész magyarságért. Újat kell teremteni az elmúló fölé, a megőrzött szellemiségből új világképet, melynek alapja éppolyan sejtelmes, természeti Kiss Anna szerint, mint a múlt ősi homályában a káoszból rendeződő egyetemesség. Költészetéről gondolkodva ezért kell lemondanom a megszokott lírai formák respektálásáról, s kifejeződés konvencióiról. Nem olyan az ő világa, mint ahogy menetrendszerű járműre szállunk, ahogy vásárolunk a boltban, dolgozunk, pénzt keresünk, politizálunk, ahogy a nő és a férfi másfelől gombolkozik. Ebben a lecsupaszított, ismeretlen bonyolultságú létezésben még a dolgok színe is visszájának tűnhet, mert szokatlan valóság. Babonák, hiedelmek, meglepő akaratok, szélkavaró vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, a bolondító datura cigánygyümölcstől való viselkedés, fordított látomások kavarognak olyan versekben, melyek csak akkor mondhatók versnek, ha mellőzzük a megszokott képleteket. Már a Fabábuban is több darab prózatükrű vers jelent meg, mely a történet, példabeszéd, a lírai nyelv és szerkezet határán nyugszik. „Néztük a jégbeveszett madarat, s elment a kedvünk. Öreg Ferkó fenn toporgott egy sárga fűcsomón, és fütyörészett, jó, hogy csak mi láttuk a madarat.” Színielőadásra rendeződnek a párbeszédek, a bábjátéktöredékek az olvasó kiegészítő közreműködésével keltenek versképzeteket, miként a színpadi utasítások, a tulajdonosokra jellemző nevek, az állatok, növények népi tapasztalatban állandósult tulajdonságai, s bűvölő-bájoló hatása az egésznek, együttesen. S valami olyan nyelv, ami az ősi kultúrák ráolvasó kizárólagosságát egyesíti a bölcsesség szavakon túlra ható szublimációjával. Ez a világteremtő akarat Weöres Sándor és Juhász Ferenc rokona a magyar költészetben. Dylan Thomas juttat ilyen kísérteties tájakra, Ezra Pound így emészti a világörökséget magába, ahogy darabjai még fölismerhetők a nyelvi halmazatban, T. S. Eliot Átokföldje fejeződik be úgy – „Rendbe hozzam-e legalább a saját földjeimet?” –, ahogy Kiss Anna újabb működése elkezdődik.
„A jelképek vállalásával a közösséghez tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrában az identitás megerősítése” – írja Hoppál Mihály. Kiss Anna a tudatosítás esztétikai útján jut el identitása, identitásunk megerősítéséhez. Végig kell élnie újra saját életét a műben, saját életét együtt az egész földi léttel a teremtéstől, letakarítani a civilizáció üledékét az eredendő, tiszta lényegig, mikor csak az alapigazságok a fontosak. Furcsának, némileg idegennek hat az a világ, de ha a költő magával igazolja, tudomásul is véteti. „Viselkedésem kezdettől gyanús, ha a bába ki nem térdel anyámból, nem születek meg, pedig minden jel arra vall, evilágra való vagyok, nagyanyám állítása szerint nem is sokára kígyóval civakodtam egy csupor tejen. Nagyanyám, kinek az őrizetén voltam, ezen éppúgy nem ütközött meg, mint az idők akkori vad folyásán, beszédre, lélekbátorságra egyszerre tanított, és ez nem volt fölösleges dolog, beváltak balsejtelmei. Túl életem zavarosabb felén, kígyókkal, füvekkel, öregasszonyokkal beszélgetek megint legszívesebben, érdemes folytatáshoz gyűjtöm az erőt, a bábának meg most már az ő lelke rajta.”
S az a kígyó nemcsak különös emlék, de a zsidó mitológia Samáelje, az Éden kígyója, itt szívhez férkőző, időtlen jelenlét, amint kiszemelte magának a költő-embert: „emlékezetemben rejti zöld / gyümölcseit az / avatatlan elől, nehogy a / halált kóstolja bennük.” „Samáelt sejtem mindenütt a ködben…” „Samáel meg / az ő vizei mentén elidőzik, / árnyékokkal jelöli homlokunk, és / árnyékokkal körülvett minden forrás, / amire ő hajol, / bár nem látta soha senki.” „A szerelmek / mind Samáelhez térnek…”, „árnyéka tükörben / létből létbe vezet”. Az ember nem ebben a mítoszban csábítódik el, csupán a csábítás következménye a kígyó-gyümölcs-ember hármassága. Nem volt soha Éden, hát nem is kell Samáelt okolni a semmikori kiűzetésért, inkább az inspiráló, új dimenziókba vető energiát kell fogadni benne, s a biztos viszonyítási pontot.
Így lesz a családregény fotóalbumának rejtőzködő szereplője a kígyó. „Antikváriumban összebogarásztam egy családra való fényképet – köztük a magamét is – egy akkor még kialakulatlan, vázlatos történethez. Negyven éven túl már elég sokat tudunk életről, karakterről, az ismeretlen arcok köré amúgy is regényt képzelünk. És ez együttvéve elég egy igazi nagy kalandhoz.” Az ódonság barnás sárgájából tetszenek ki az alakok, kellő viselkedés a fotográfus előtt korhű öltözetben, családi szobabelsők, fontosnak tartott események mozdulatai, kandúr, lovak, kertrészlet, időbe merevedés vagy alakoskodás. Valamely nézőnek lehetnek érdektelen idegenek, másnak történeteket indító, csipkés szélű kártyák, s a titkok tudójának, amint kiveti őket asztalára, beszédesek a múltról, az éppen megrögzített jelen egyetlen pillanatáról, ahonnan a jövő kezdődik s a jóslat. Elnevezheti a családot a Dári és Vikol ágból valónak, Lenor és Zsofa nővéreknek, Pelbárt és Kristóf udvarlóknak, férjeknek, ahogy mindannyian a sublótra állított vásári portéka, Szent Virgil árnyékában élnek, s a Vikol nagyapa meséi láncán. „Komárommal / mindig előjön orvul, / ha közönsége van”, az a Klapka-vitéz. Az anya örökké befőz, s majd fakanállal hal meg, az apa elvérzik kuplerájügyletein. Álcás idill az ellenkező vér utódokban vegyült gyúanyagaival. Különös történetek esnek meg velük.
Hiába Az idő és Az esély kötetek fotóalbuma, e családregény látszólagos állandósága, már ott elkezd bomlani a bolondériáktól, hogy aztán uszadékká törjön, sodródjon A jelenlét időfolyamában. A régi tükör az üres szoba havában áll, „homályos / szélű képeit egyre / vetítgeti”, mind távolabbról a konkrétumok: álarcok, tojáshéj-füzérek, csontvonók, fiákerek küllői. „Egyszer minden elmúlik”, ahogy „alámerül / a vízben két levél / esőben / hullik a rózsa szirma”, a gombos cipő, a vibráló selyem moaré kabátka, a zsebórák, a rózsalekvár receptje, Lenóra kivetett kártyájából a zöld felső féltékenység-mutatója, Zsofa lángoló tincsei, a tükörképek mentén újraéledő történetek. Hóba vetít a nagyszoba tükre, de Samáelt sejtet a mindenkori köd fája gyümölcseivel.
Itt a tükör, de hol a szimmetria, hiszen nemlétezőt vetít, az emlékezet képei újraélhető történetek az eredetig haladva, visszafelé, hogy egésszé állhasson össze a törött. Fogalmakká, jelekké, végső ábrává csupaszodik minden. „A víz csak / forgatja, őrli a / hajódongákat fává és a fát / maggá, a magot jellé.” Jelek közé vegyül a Hold s a Nap, míg az „alacsony / poláris ég alatt a dolgok / csupaszabbak a jeleknél is”. S „a nemlét / feltekeredett kígyója, Samáel / alszik, a kétértelmű felséges jel: spirál”. Elhagyja a kertet, mert nincs kiért, nincs kit függőségében tartani, ha a Teremtőnek is egyetlen dolga a magában sakkozás.
Újraélednek az amszterdami történetek, a Szabad Művészetek Háza filmálmai, az óceáni esők, a happenerek, a létben lézengő hippik, a nagy víz kikötője körül, ahonnan csak visszafordulni lehet Eurázsia kontinentális kultúráihoz. „Adieu, Európa! én szerettelek… Ifjúságom egyetlen földje voltál.” Folyamatos halál a levelek alján a kőkerítés övezte kertben, hát muszáj útnak indulni a vászoncipőben, idegen nyelvek szótárával a zsebben, a túl sokáig marasztaló érzelmekből elképzelődni Rangoonig, ahol a régi holmi hennaszíne az alkonyat. Kezdődik a Világfilm fölvétele, s mint az egyik forgatókönyvhasábban a rendező utasításai meg a technika, a másikban pedig a történet, az ottlét eposztöredékei. Felvesz a gép a szalagra, megvágja a filmet a költő, ugyanakkor a kamera mozgásának, állapotának is vershelyzete van, a szalag pergése az idő múlása. A montázs esetlegessége a szándék és a rátalálás bizonyosságában állapodik meg, a történet ívét éteri haiku, a keleti bölcselet különös képletessége töri meg: „feltúrja / párnáimat a szél / egy halvány / szirom után”; „hét tilos / dolog van: s ha néha / meg nem szegnénk, / Thathya sem hagyná el / az eget és nem járna / emberrel egy ösvényen” – vagyis ha megszegjük, mégis jót teszünk, hiszen közénk ereszkedik az Isten. Befejezték szerelmeskedésüket a natok, ezek a lyukas kőben lakozó szellemek. Új utazásra késztet a megismert világ.
Belső-Ázsia, „a szélvédő két oldalán becsapó homok…” s tovább szibériai múltunk nyomában, ahol a világfa, sámánrévülés, vadlúdszellem, bagolyasszonyka személyesen is megtapasztalt mitológiája fogad, s aztán az örökvándor cigányság eredeteposza, régi-új széphistóriája a Világfilmen, míg le nem fut a szalag az üres orsóról. Világjárás, mégis a zuglói lakásban, a Toktogul hercegnek nevezett teknős esendő bája mellől, ahol éppúgy tart ébren az újhold, s a teljes holdfogyatkozáskor újévi áldomásra emelkedik a zöld borospohár, szélfútta naptárlapokon küldi híreit a kinti világ. Mi értelme a nagy szellemi barangolásnak, ha a terepjáró oda érkezik, ahonnan elindult? Az ember mostantól a kozmosz valakije lett, visszajutván az eredethez, s onnan az elhagyott európai mába. Profán jelszóval igazolja magát a jövevény: „Ej, fagyos valagú népség…! Világosság szűrődik Rembrandt nagyapó templomából.” |