Megválaszolni, amit nem lehetRitkán lehet megjósolni a költők első verseiből jövőjüket, de az a történelmi megrendülés, amely Bella István tizenhatéves gimnazistát szóra bírta, mégis mintha meghatározná a későbbi életmű legfontosabb vonzalmai közül a szabadságvágyat. Biztosan írt másféle, aztán elkallódott verseket is kamaszkorában, ám A ligetben ma újra láttam és a Kollégium nyolcsorosai, ezek az ötvenhatos forradalomból fakadt reflexiók, mint a tilos, titkos üzenetek, meg kellett hogy maradjanak lankadatlan izgalomban tartani a kimondás akaratát. S most, mikor az összegyűjtött versek között megjelenhettek, s nyomon követhető burkoltan vagy egyértelműen a forradalom megvallása, ezek a félelem- és bezártságsóhajok is fölerősödve hallatszanak, több lírai élménnyel töltenek el annál, mint amit elsőre mutatnak. Nagyon halk, szinte észrevétlen az élmény kifejezése, melyben a szerelem ligete az élet vagy halál bozótja, „célzó csillagokba” néz a meghasadt létű ember, „vérszaggal terhes estében”, mikor „felhangzott egy ócska fegyver”, „vérében haldokolt a hold”. Emitt még liget-harctér, amott már kollégium-börtön, hajnali rémület a kinti katonák menetelése, „az élők rabjai lettek a rendnek”, annak, ami a méltó értelmét a szabadságban nyerhetné el igazán. Ekkor már nyilvánvaló, hogy beláthatatlan kiszolgáltatottság következik, s talán ezeket a verseket is el kellett volna égetnie, mint Vörösmartynak a szabadságharc bukása után, hiszen még a sóhajt is elfojtja a józan mérlegelés a szívében. Inkább az emlékezés! Vissza a gyerekkorba! Az a Szaggatott világ lehet ennek a mainak a hasonlata, a szegénységet mondja ki első kötetében, de egyszerre önmaga árvaságába ütközik, mert annak okát is titkolnia kellett, végül is mindazt, ami számára a legfontosabb. Elhallgatni a szovjet fegyverektől elesett apát, talányos költői képekben szólva: „Apám elúszott észrevétlen, / nyújtott testtel, mint a szarvasok, / átszökkent a nagy tétlenségen, / s az idő fenyvesébe futott.” A Cantata profanára gondoltat, s azonnal valami botrányt sejtet, mert a létezés törvénye ellen való vétek, hogy az apa hagyja el a fiát, s a tehetetlen tétlenséget, amely közöttük húzódik, a kimondhatatlanság okozza, hiszen még a háborút is titkolnia kellene. Még azt sem mondhatja ki egyenesen, hogy az özvegy édesanya melyik elmúlással beszélget, mint a megháborodott, az övével vagy a párjáéval-e? S mitől tartja vissza az anya a fiát, miért veszekszik? hogy a sors behívó parancsát ne teljesítse a megmaradás érdekében? Miként később a szerelmes nő: „Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, / szelidít: kegyelemkenyéren / tart, hogy ne fussak vadonba.” A bajok okai a szimbólumokban rejlenek, költői kis világokban jelennek meg. A hajnalban tüzet rakó anya „megfőzte a nyomorúságot”, „a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret”, nem valakitől, hanem a megszemélyesített nagy sötétségtől. Többet jelent a soványságot az árvasággal kifejezni, ami olyan vézna, mint a szegénység. Innen bővül az életkép a nyomorúságos idillbe: „Ázott csutkák, vizes tengeriszárak / tüzén melegedett gyerekkorom”, s a gyermeki szépségképzetben teljesül ki még akkor is, ha az egész együtt valójában az elviselhetetlen füstös konyha, bár „kékellő füst-tulipán”, s „megrázkódó virág köhögető anyám.” Így látja a fölébresztett gyerek, aki felnőtt dologra indul, hihetetlen, mégis valóságos munkába, hiszen ő a faluban a kántor, „kilencéves árva evangélista,” „hatholdas Jézus, napszámos apostol” között a Passióban, „egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért”. „Innen hoztam az éneket magammal” – jegyzi meg a hűség ars poeticáját, s az egész világra való elhivatottsággá emeli föl az emlékképet, aki „jó szóért: kenyérért énekel”. Azok szeretetéért, kenyérarcáért éhezik, akik lírai hőssé változnak át a versekben viszonzásul. Minden falubeli megkapja a maga legendás elégtételét, éppúgy az éhes fiú is jóllakhatik a képzeletében. Ő a „jószág helyett a fákat hajtotta csak haza”.
Azért olyan varázslatos a képzeletvilág, mert olyan messze van attól, aminek valóságosnak kellene lennie. Majd a felnőtt is életre szántan haláláig éhesnek érzi magát. S nemcsak az ifjúság szereleméhsége hajtja, hanem az árvaság magányossága is egy nőért, aki „egészen anyámig betakar”. Bájoló, gyönyörű dalokkal szólítja meg, mégis mindig a „célzó csillagok” alatt. „A szebbnek szültél, mint az anyám” fényességét megüli a háborús múlt köde: „s hiába tudom: nem vagyok száműzött, / úgy fekszem melled, combjaid között, / mint a lovak, temetetlen dögök / tetemei közt izzadt és sáros katonák”. S egyszerre kifulladt a versi szépség vigasztalása:
Hiába a fiatalság húsz évének táltos paripája, a testtől meggyulladt ingben való repülés, a század fiának születni naponta ezerszer szépnek és merésznek, s közben csibészes, hetyke dalban kiénekelni, felejteni a városi magányt, „kívül gyöngy, befele iszony” marad az egész Ártatlan dal, az élet. Akkori költészetét a gyöngy és iszony kettőssége egyensúlyozza, így a félig kimondható a lírai ráadással az egészen kimondható illúzióját keltheti. Emiatt a hatvanas években mintha meg is felelt volna a közvélemény tartalmi és esztétikai eszményeinek. Mintha József Attila fiatalos, szegénységből ébredő verseinek a folytatója lenne, és olyan szép és megrendítően emberi, mint aki a Tiszta szívvelt írta. Majd ezt a nyugalmas egyensúlyt borítja föl a Válasz nélkül szenvedélyes kiáltása a halott apához.
Tudja, hogy a fizikai jelenvalóság csak félig-meddig élet, „hiszen nem is veled / beszélek én szüntelenül magamban, / de magammal, hogy értsem, megválaszoljam / azt is, mit nem lehet”. Nem nyugszik bele, hogy élete örök tiltás legyen. Hiába mutatja szelídnek magát a világ, a szívbe vizel, mint a tiszta víz göröngyén ülő varangy. „Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? / Vagy csak magány, ami közösséggé lesz / és szüli a magányt?” Mögüle József Attila Levegőt! követelő versét hallani, s a szavaló diákét, aki ötvenhat októberében levegőért kiált a teherautó platóján. De József Attilánál is többet mond, a forradalom leverése utáni főkérdést bontja ki.
Válasz szavakkal nincsen, de futóárokkal, földbemálló katonaköpennyel, égbe szállott rézgombokkal, csatos csillagokkal felel a csönd, s tanít. Míg a vers a maga idejében botrányt kavar, s elég az is, hogy csak a bölcsészkaron, de már nem lehet az első kötet címadója, s mikor a Szaggatott világ megjelenik, épp a Válasz nélkül elhallgatása miatt csonkulnak meg a kritikák. Nélküle az értelmezés sem futja másra, mint hogy azok a versek „absztrakciók voltak, jelszószerűek, örökök és egyben divatosak: ifjúság, félelem, boldogság, szerelem, Én… pársoros metaforakagylóval akart egy-egy tématengert kimerni. De oda kellett figyelni e műveletre, mert közben rácsodálkozhatunk metaforáira: képei egymásba játszó, kecses-szép úszására, versdallama finom melankóliájára vagy hetyke tiktakolására, mely hol a kamaszfájdalmak siralmát hozta felénk, hol a robbanni kész pokolgép féktelenségével ijesztett.” Pedig azt kellett volna mondania: első kötete egy felnőtt felelős ember műve, költőjét korán éretté tette az élet. Megható az eleven kifejezésben, nem alkuszik az igazságra, rokonszenvesek szellemi kapcsolatai. Úgy kezdi a pályát, hogy a kiteljesedés többféle lehetőségét ígéri. Második könyve, Az ifjúság múzeuma, ifjúsága tudatos számbavétele. „Az volt a jó az ifjúságban, / hogy nem tudtam, ez az ifjúság.” Mit kellett volna tudnia és megírnia? Az ideálokat? Az élet jó ízét? A boldogságra szomjas ember kielégülését? Leválni a világ árvájának kötelékeiről! Mi lehet a megoldás? Talán egy olyan gyönyörű vers, mint az Esik a hó, a kócsag és a szitakötő nyári illúziójával. A dolgok zenévé változtatása, amint a szerelem a test zeneszerszámaivá varázsolja a füveket, a fákat, az a gyönyörű versélmény, mikor a szerető árnyát, mint „finom, törékeny hegedűt / állukhoz szorították a fák”. Az anyanyelvben történő testi kapcsolat, amint a jelentések áttűnnek egymáson és egyesülnek. S ahogy a táj és a természet elveszti magábanvalóságát és költészetté szublimálódik. Bella Istvánnak a természet az igazi otthona, az a tér, amelyből a személyiség táplálkozik, s kiárad, „valót mondtam, s nem a világot, / a szelet s nem a mozduló ágat” ellentétét akarja megvalósítani. Azért oldódik föl minden természeti elem egy más közegben, jelképpé eszményül, átlelkesíti az anyagot, a fogalmakat pedig tárgyiasítja. Így valami köztesben valósul meg a mű, amint a nyelv által a zenéhez közelít, a zenében akar kiteljesedni.
A nagy hangzat csöndet teremt, a zene néma visszhangját a szívben. A foghatatlan testet ölt, a személy dallá változik az elvarázsolt évszakokkal. Úgy tetszik már, a forradalmi zászlókat lobogtató tavasz és a dúsfürtű nyár szépségeivel még az árvaság is megváltható, enyhülésre a kín is hajlamos lehet annak ellenére, hogy Az ifjúság múzeuma könyvének első strófájából kicsap a jeges novemberi szél. De már a Hetedik kavics versei egyre inkább szavak a télre. A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság az, amely mint varjú az elhagyott csatatér fölött kering? Szétterül az apa fagyott, véres köpenye, s az apakép: döggödör, holnapféreg, sohasem olvadó vashó, kőhó, rézhó, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi télben”, szimbólumförgetegben. Hullnak a fehér szavak valahol Szibériában a száműzött Oszip Mandelstamra. Talán ez az éjszakai fehér rémség fedte be apját valahol, ki tudja hol? Eltűnt, akár az orosz költő, ugyanabban a zónában, keresni sem lehet, tilos beszélni róla. De a fiú és a költőtárs fölolvasztja a hallgatás fagyát egy versnyi időre.
A hetvenes évek elején annyira fölszabadul, olyan mámorosan csap a magasba költészete, szinte maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától, hogy amit kimond, s ahogyan kifejezi, nem fér a megszokott forma medrébe, beláthatatlan a kaland következménye, hiszen a világavantgárd idáig honosodó eszményeivel sem ellenőrizheti magát. A Szeretkezéseinkben megírja a beteljesülő cselekvés biológiai, lélektani és történelmi nagy ódáját, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, már el is veszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS Csak te az ige: a lenni lehelete!” delejében. Onnan indul a történelem, amikor a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és a kín – az elragadtatás időtlenségéből.
Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek.
Igésített főnevek, melléknevek vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételessége, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben, ennyire halmozottan egyedülálló. És érvényét a vers tárgya adja meg. Elvesztett világa és önmaga keresésében legmesszebb a Sárkeresztúri énekben jut el. „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé … vissza a csöndhöz a csöndbe. / Csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez”, ahol még együtt a család, a világ emberként, növényi formájában is, ő pedig testrészenként széledt szét valami halálon túli télben. Egy másik lét varázsolja magát haza, hogy a koponya és az arc egymásra találjon a tavasz misztériumában. A ráolvasás, bájolás hosszas szómágiájával sámánkodik a feltámadásért. Ugyanebből az ősi egyetemességből eredő, de már vigasztalan látványa tűnik föl a világfának Az a jegenye, az a jegenye című versében. Visszaváltozik kivágott, földarabolt mai magyar fává a történelem Fehérvárra menő országútja mellett föltámaszthatatlanul. Ki hallott ráolvasást föltételes módban, az úton elfele robogásban? Hiszen az elveszített látvány még a szavát is belefojtja: „Az a jegenye, az a jegenye, az a je”. Mégis valami csoda történt, a jegenye kiterebélyesedett a versben a világfa emlékévé. A költői személyiség föloldódott az elfelejtett és föltámasztott mítoszban. Tudsz-e még világul? A Cantata profana nyelvén és ritmusában kérdezi véreit. Az élő anya nem ad rá választ, nem akar; az apa a sírból nem is tud; az unoka már nem is érti. Azért talán, mert a kérdező is „szanaszét-szócsontokkal” szólít? A Cantata profana drámájában a szarvasokká változott fiúk és az apjuk megértették egymást, felelgetni tudtak, itt mindenki elkerült onnan, ahol még egy nyelven beszélnek, ahol egymással lehetne élni, nem csak halni, átváltozni külön-külön, s még akkor is a fűszál emlékében. A Halotti beszéd is erről szól néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött. „Gyere fiam, menjünk el apádhoz! / Te, a hadiárvagyöp, és a hadiárvaföld.” S mennek a magyar történelem terhével mindenfelé „világul” élve, mert „Nincs zöld, hol ne füveltünk volna, / föld, hol ne röglöttünk volna”. S akit az árva annyira keresett, elveszítve találja meg a mindenségben. Közben a mítoszát megtalálva is elveszíti, hiszen szétszivárgott és emléktelen az ember arca. Csak a legenda emberi a legendák hőseire való emlékezésben. A költő megkérdezheti őket, s azok a sorsukkal pontosan válaszolnak. A belőlük írt verseknek akkora az ölelése, hogy általuk minden lényegeset befoghat, azonosulhat a magyar sors teljes fölvállalásában, ahogy Vörösmartyval a Vén-cigány Mihály Testamentomában, aki a legenda szerint a megírás után elégette a szabadságharc bukása utáni verseit.
A vers vége a Halotti beszéd kezdete. Megrendítő, hogy első nyelvemlékünk temetési szózat, és lehet-e nagyobb reménnyel a nemzet annál, mint hogy ez a beszéd ma is magyarul hallható. Ennek Bella István Királyok völgye ciklusának darabjai is a bizonyítékai. Nagy nemzeti sorsszimfóniát szólaltat meg Illyés Gyula és József Attila okán. Mindketten az „itt élned, halnod kell” parancsát teljesítették. Igazolását látja ő is bennük választásának, vállalásának. „Pedig maradhatott volna a Puszta Fia / párizsi költő, és modern – a fél francia / avantgarde tanú rá … De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, / s mindennapi kenyerünk, a nyelv”… s az, hogy „gyilkos hit között” tegye a dolgát minden gáncs, gúny és gyalázkodás ellenére, a megfeszítés szitkai között abban a máig tartó perben, hogy „mit akar / Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!” Még a koporsóban is fölfelé szállva viszi magával a Világ színe elé nagy elődeit, hogy „lássák – legbelülről – / mit akar / európaiak közt / egy magyar.” S az a József Attila pedig, akinek a halála miatt Illyést akarták büntetni, halhatatlanná változik utódai mártíromságának örökkévalóságában, a „meghalva élni hagyott” Radnótiban, az önkény akasztottjaiban, a levert ötvenhatos forradalom tragédiájában, a mai elvetélt, eldobott csecsemőkben. A vers a „nem rettenek születni újra érted / te kétmilliárd párosult magány” József Attila-sorok értelméből nőtt ki, s azzal a kétséggel fejeződik be, amikor már a jelenkor költőjében folytatódik tovább.
A kérdés a költészetre vonatkozik, lehet-e írni még? Eddig a választ az életre kereste mindenfelé Bella István a halálban. Úgy érezte, ha nem veszi el tőle az apját a háború, tán nem is írna verset: „mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, / s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, / eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre.” A nyolcvanas évek végére, Az arcom visszakérem kötettel ez a szerep és nyelv betöltötte rendeltetését. De már közben is elkezdődött valami új, az érzelmi telítettségű líra után vált meghatározójává legújabb verseinek, az Ábel a sivatagban című könyvnek. A mozarti, csokonais szépségeszmény, amely József Attila tündéri korszaka nyomán annyira jellemző volt a kezdetekben, s azután is a nyelvi gazdagságban, leleményben, s a népköltészeti frissességgel meg a romantikus képi erővel együtt fejeződött ki, s érzelmektől gazdagon szólt, fölnevelte a csúcsok hajlatában azokat a darabokat, melyek irányt szabhatnak számára. Már nem az elhallgatással kell megküzdenie, hiszen a diákkori versek titka is fölszabadult, a forradalom, az apa, a szabadsághiány bevallható. És az Arccal a földnek kötet keletkezése idején változóban volt már a rendszer, ő pedig a szabadság világosságában újra végigtekinthette életét, hogy igazságait nyilvánvalóbbá tegye. Az Arccal a földnek kötetcím és befejező költemény a bolsevizmus kivégzettjeire való gondolás, versalkalom, arrafelé mutat a „fekete kátránypapír-éj”, de inkább a saját és mindannyiunk életét emeli föl a halál kapcsolatában. A Zrínyi-mottó biztonságos nyugalma vezeti önmagához: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó. / Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.” Erre hangolja az „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt”, mert „a fönti ég csak sötétség volt, / vagy a napvilág látszata”. Világ visszájával záródik a könyv, ahol minden valóságosabb annál, mint amit a Meghalni csak úgy? indító verse megszab, s kijelöli e líra legújabb idejét. „Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! / Ugy hagyni itt az életet, / mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen.” Századunk minden szülöttére, s leginkább nemzedékünkre céloz, háborúra eszméltünk, s nőttünk, felnőtté értünk járandóságunk felényi adagjain.
Prufrock, T. S. Eliot versalakja ehhez képest a maga ura: „kávéskanálként mértem ki életem”. Bella Istvánnal együtt mondhatjuk: „Szolgává tettek?… Szolga voltam? Éltem. Szemernyit” hallgatva beszélve, beszélve hallgatva mi vagyunk a történetekben, történelmünkben. Tagadással, mert sohasem lehettünk teljesek, igenléssel, mert mégis éltünk, napot és holdat láttunk. Már visszapillantó tükörben köszönnek a boldogság és boldogtalanság tájai, s olyan fölöttesen tekint hátra a költő, akár Zrínyi Miklós előre. „Búcsúzik ez a nap is?… nem kezdek perlekedni, / se búcsúzkodni, se integetni, / hát viszlát, viszlát napvilág-világ.” Mintha a sírban is kibírható helyet akarna magának, onnan szól, hogy kimondhassa a mindannyiunkra vonatkozó létezéstechnikát: „mi éltetett, amíg éltem… A munka és a szerelem.” A szabadság, szerelem – a politika és szerelem –, a szellem és a szerelem úgy áll a magyar költészetben, mint az eligazító csillagképek. A mindig azonos ikerszó nem éppen a férfi és nő kapcsolatát jelenti, hanem az én és te, az ember és a világ közötti szívbeli azonosulást. Ez a szerelem a költészet is, a szó. Lehet megrendítő, mint „Ahogy egy siketnéma dalol / egy bombatölcsér peremén”, lehet, mint „az emberinem remény, / az él, beszél, eteti a dacot: // hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, / és annak, aki vetett s aratott.” Lehet a haza is Székely Dózsa Györgyben és Bartók Bélában. Jóslat is a kisgyerek világháborújából, az apátlanságból, a marmalád-lekváros doboz-koporsóban temetett Ili baba emlékéből, hiszen annak a verse a szerelem, aki az örök hiányt boldogabb gyerekvilággal próbálja megszüntetni. A gyerekversek Áni Mánija, mintha az egyszeri kislány inkarnációja lenne. Ő támadt a tudat mélyéről? Magától leng a hinta, ő lökdösteti a februári nappal? S a ruhaszárító zoknihalásza is? És a játékos versek önfeledt képzeleti, nyelvi örömében nem a szomorú gyermekkor kapja meg kései kárpótlását? S a testi vágy a doromboló szerelmet a cigánymeggyfamadonna varázslatában, mikor mosolya záporával kimossa, kimosolyogja párjából a földet, a halált. |