Daltalan énekesHúsz évvel keletkezése után jelent meg az Élet és Irodalomban húszéves kori verse, a Por keveredik és szél van. Megírta a téeszszervezés lélekgyötrő idejét. Sokkal fontosabb lett volna akkori nyilvánossága, de az aggodalom érvényes ma is: „Mi lesz öregeimmel? Itthon maradottként mi lenne velem? A nagykazal is menne világgá innen.” Serfőző későbbi versei, kötetei ebből az aggodalomból indulnak, s az aggodalomra csapódó dac, makacsság adja energiájukat. S a tanúságtétel. Ez a költemény éppen késői megjelentével bizonyítja, elölről igazolja írója állhatatosságát, hajlíthatatlan ragaszkodását az igazsághoz.
A vers a nép híreire épül, mert az agitatív lelkesedés ellenére szükséges a tanulság, az igazság szavatolja művészi értékeit. Aki ismeri Sinka István Szigetek könyve eposzát, ezt az alföldi Odüsszeiát, mely a mezei szegények életének hatalmas tára, megtalálja Serfőző atyai rokonát Sinkában, vagyis Sinka egyik nagyon erős jellegzetességében:
Serfőző is annyira azonos lírai tárgyával, szinte már maga az Alföld, a sár, a por, a tanya, a szerszámok és a kor, az elmozdítástól zokogó idő. Alig marad dallama, de végtelen a monotóniája. Verseinek két alaprétege van: egyik a szűkszavú, komoly kijelentés, a másik a természeti képek emelkedettsége a megszemélyesítésben. Váltakozásukban hömpölyög, csapkod, nyugszik meg a mű. A prózai mondatokat beragyogják a metaforák, az életre keltett dolgok, a meghökkentő képzettársítások. Aki az apjáról azt írja:
leírhatja:
Egyik balladából, másik hétköznapi beszédből való. Egyik föltételezi a másikat, hogy meglegyen a Serfőző-vers. A Bűntelenül című kötetben egyetlen darab emelkedik gyönyörű énekké, olyanná, mintha lélek volna, amiről szólni nem lehet, csak mondogatni.
Ha Serfőző, mert vágyok rá, rímelne, s ilyen tiszta-gyönyörű dalban többször írna, hiszen ebből látszik, mekkora tehetsége van hozzá, nagyobb hatású költő lehetne. Persze ez a megért, transzponált vers talán csak akkor jöhet létre, ha jogot nyer a többiek között, ha már a többiek megteremtek. A népdalokra gondolok és Jeszenyinre, ahogy ének kerekedett az élet elviselhetőségéért, ahogy a fájdalom bánattá oldódott, s szivárványa lett a vers a nehéz szavaknak. Serfőző könyvében alig enged a dalnak, de láthatóan nem idegen tőle. Inkább a parancs köti: „Írtam azokért, akikért, hogy könnyebb legyen elviselni a terheket, ne hallgasson el a szó.” Lehetne Jeszenyin rokona is. Ugyanaz a tapintatlan, jobbnak hazudott változás Jeszenyin Oroszországában. „Én vagyok a falu utolsó költője – – – Az óra hördül nemsokára, rekedten mondja, hogy: betelt.” Jeszenyin a pusztuló faluban magát látja, végül is mindig magáról beszél. „Dalaimban egy vagyok veled”; falusi fiú, természeti lény; a táj, a falu párhuzamában, ellentétében ég el, emlékeivel enyhíti seblázát:
Serfőzőnél:
Nem enyhülni megy haza és nem lel semmi enyhületre valót. Alig találni magyar költőt, akit ennyire betöltene, már-már rabbá tenne szociális lekötelezettsége. Buda Ferenchez, Ratkó Józsefhez hasonlíthatom, de azt hiszem, náluk a költészet felől teremtődik a közösségi, Serfőző közösségiben szorongó lelkiismerete fordul a vers felé. A Hegyekre kiállva a kötet legnagyobb formátumú darabja. Valójában leánykérés, szerelmes hívás, csalogató, de az egész magyar költészetben hozzá hasonlót nem ismerek. Talán az amerikás népdalokban fedezhetném föl néhány hajszálerét. A költő lehetne akár század eleji amerikás magyar, mert otthagyta azt a falut, amelyik nem adott neki jövőt. Amonnan inkább hazavágynak a „nevijorki” kikötőből az „ókantriba”, pénzük nem elég hajóra, párjuk nem utazik hozzájuk.
Serfőző nincs Amerikában, ő egy falusi fiú a városban, de élete épp olyan távoli, mintha az Atlanti-óceán hánykolódna közbül. Megmaradhatott volna a szerelmi érzelmek vonalában, dalolhatott volna. Ő a páros kiszakadás négytételű, nyelvet szakogató, az egész parasztvilágot tépő művet komponált meg a leánykérés óhajtó fordulataival. Nyelvi fortéllyal tuszkoltatja ki szerelmesét falusi életéből, éppen a menyasszony-búcsúztatók ellentétével. Itt nem lehet semmi sóhajos búcsúzás apától, anyától, leánypajtásaitól, attól a világtól, itt minden küldi a leányt: madarak, bokrok, kacsák, mosóteknő, macska, nagyszarvú eke, puli, vasvilla, szalmáskosár, törekboglya, fészerlakó szerszámok: lapát, gereblye, ásó – megéled, indul, kérdez.
S mondja tovább: „Nincs miért marasztalnod magad”, hiszen nem akarod már hallani a nyögő lőcsök, rudak, szerszámnyelek fáradt felnyögését, „Halottaikat sem akarod temetni”. A leánykérő ígérni szokott, elmondja, mi vár a lányra, a valóságot fölcsokrozza, mintha még annál is rosszabb lenne, ahonnan elhívja a párját: hajrámunka ingázó sorsúak között, együtt a barakk- és albérletlakókkal, a városi falusiakkal teljes hontalanságban. S milyen lélekismeretre valló telitalálat az az esendő, már-már alig hallható kiszólás: „Mégsem panaszkodhatok, hisz járdán megyek, nem dűlőn!” Hárommillió városba költözött falusiról és falusiért szól így a költő. Nem a szerelem hangján írja meg, mégis szerelmes verset teremt a férfi-nő nyomorúságos egymásrautaltságában. Gyere, mert rossz nekem itt, neked is ott nélkülem! Minden sora mondja, hogy egymás nélkül nem lehet élni. Semmi kétség Serfőző Simon személyessége iránt, nemcsak mert a verset feleségének ajánlja, bizonyítják a főnevek, jelzők, fordulatok, igék, hiszen olyan pontosak, átlelkesítettek, amilyeneket csak az tud írni, akivel mindez megtörtént; aki a szerszámokat fészerlakóknak nevezi, akinél a bokrok kiskabátban iszkolnak, az ismeri a paraszti világot; aki a gyár mögötti szemétben úgy kapar, mint a csirke, az megélte a faluról városba menekülők sorsát. Ezektől a pici stílusjegyektől igazolódik a költő eddigi életműve versben, prózában, drámában egyaránt. Hiteles, hallgatni kell rá.
Verseket növel a hiány. A paraszt-szegénységből indít, ahol „Gondoktól ködölt mindig a láthatár-perem”. Ez az otthon-jog adja költészete egész mozgását, világképét, így mondja ki az igazat. De mért kell bizonyítani itthoniságát? Ha túlnézünk a költőn, mért nem érezheti otthon magát a paraszt? A könyv első ciklusa mért bizonygatja: Ide tartozom. Ha megfogalmazza az otthontalanság múlt idejét, mintha jelen időben tenné, mintha bujdosó kuruc mormogna maga elé. Nem meglazultak, inkább széttépettek a kapcsolatok, vagy mintha testrészünk szakadt volna ki.
Az „idevalósi vagyok hazám, a szülőföldem jogán” dacos kijelentésére így következhet a történelemmel, a bukott félútú forradalmakkal, követelve a beteljesedést, hogy „e fáradt homályú, önállótlan létű hazában” sorsát a nép végre maga intézze, „a múlt magas szeméthalma mögött” ne legyen a nép leghátul. Mert még mindig ott, hiszen amikor ebben a történelmi gondokkal zsúfolt ciklusban jelen időbe vált át a Nekünk kell pártolni című verssel, pocsolya-strandot, gond-szérűt, bérház-pusztákat emleget, s embereket, akik „gőgjeik lobogóival csak dicsekedni jönnek. Csak lenézni a messze elszóródott tájakról lassan szárnyra kapó népet.”
Nagyon nehéz a dolga annak a magyar költőnek, aki ennyire fölosztja szívét a múlt és a jelen között, s testi-lelki táplálékának hiszi a verset. Mert tudja, az igazat kell írni, nemcsak a valódit, a jövőtudat nélkül bizonytalanná válhat. Serfőző lírája is a jövő hitétől szárnyalhatna tiszta egyértelműséggel. Akit ennyire megtanított az idő gyanakodni, nem enged olcsó hiteknek. Akinek idegei „már azt megérzik, hogy egy madár berepül az országba”, elviselhetetlen érzékenységét a szociális gondok okos, emberséges oldásával lehetne könnyíteni. Nehéz a dolga, mert teljes világképe ellentétében éppen az a szétzilált világképű nép szóródik szét, akiért tehetségét áldozza: kollektív akaratával szemben a magánérdekű egyedek halmaza. Úgy várhatja a jövőt, mint a Ha jönne című csupa-kérdő, csupa-remény, csupa-kétség versében.
E költemény az ellentétes érzelmek egyensúlyának tökélye. Serfőző Simon egész költészetét egyberagyogtató desztillátum, s még több is annyival, amennyire a költő jövőjét, megújulását hiszem benne. |