Gyalog csillagÉletünk fényképével gondolok rá; bevilágítja a miskolci Búza teret ifjúságunk mosolya. Mintha onnan indultunk volna, onnan képzeltük jövőnket, kilépvén a fotográfiából. Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, de szélárnyékba sohase húzódtunk. Ratkó sorsa a társadalom kiszolgáltatottjai között teljesedett ki, ahol minden közeli és az övé. Okos részese volt annak, amit megért, a nagy költői viszonylatok folytatója. Egykenyéren a költészettel, egykenyéren szeretetteivel, egykenyéren velünk azon a képen, ahol egymás szívébe mosolygunk múlhatatlanul. Hajnal volt, s számára legfényesebben világított a „Hajnal szakadékja felé tántorgó Gyalog csillag”. Halálával mintha testrészemet amputálták volna. Hiányzik, mégis azt hiszem, itt van. Testvérem volt a szeretetben, szellemben és költészetben; testrészem úgy is, ahogy az ember sokszor nem tudja magához méltóan megtartani. Költészetét végigéltem, s ami már befejeződött, folytatódik és munkál bennem tovább. Tudtam, morális alapállapota garantálja esztétikumát, és nem igazán törődik azzal, micsoda újdonságok lehetnek a formában és a tartalomban. A tartalommal is egy múlhatatlan, hagyományos szegénységhez állt, szinte odaparancsolt költészet volt az övé, és nem menekült el onnan, és nagyon szomorú vagyok, miért nem pihente ki magát a magában való boldogság erdejében. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy azt a pozíciót, amit vállalt, úrian, fejedelmien vállalta annak ellenére, hogy mindig pesti vagány maradt. Életformáját tiszteltem minden pillanatomban. S egyszerre féltettem, mert nagyon árva, egész élete árvaság, önmaga árvája, a társadalom árvája, a jövő árvája is. Élete szenvedéstörténet és üdvtan, fölfedett pokoljárás. A gazdáknál sínylődő lelenc már-már Móricz Árvácskájával azonos a kiszolgáltatottságban, a szeretet- és világhiányban. A pokol további bugyrai még pokolibbak, „de most már nem vagyok védtelen. Eszemmel, verseimmel ellenszegülök. Engem, minket a gyermekvárosban úgy neveltek, hogy ne tűrjünk meg magunk között semmi embertelenséget, semmi igazságtalanságot… Bajaim ebből a közösségi érzékenységből támadnak ma is. Ha valami gondról, igazságtalanságról tudomást szerzek, nem állom meg, hogy bele ne avatkozzak. Versbeli szavaim hitelét járatnám le, ha nem segítenék.” Sorsa József Attila-i, és tudható, a sors meghatározza a kifejeződést is. Amikor gyerekkorát megírta, József Attilát is megírta vagy fordítva, József Attila megírta Ratkó gyerekkorát. Nem tudott és nem is akart megszabadulni tőle, olyan létszükséglete, mint a levegő, és természetes, ahogy kinyílnak a virágok, ahogy folyik a Tisza. Az életörökség mégsem rekesztette meg, mert amit ő még azon túl megírt, az a mindenkori jelen idő okozata. József Attila látja az égből, tudja, mit nem írhatott meg ő, amikor megalkotta mondjuk a Holt vidéket, a Falut, a szegénységről szóló verseit. Ez a hű utód nem akart, nem tudott elszakadni a József Attila-féle versállapottól, pedig a ragaszkodás bilincsnek is mondható, amely béklyózza az embert. Balassitól következményei vagyunk a magyar költészetnek letagadhatatlanul és eltéríthetetlenül. Ratkó egyenes járással, gyönyörűen ment végig ezen az úton. Bár az ember elszakad és visszatér, bizonyító példának tartom őt: nem eltaszítani elődeinket, hanem kezet fogva együtt tartani előre valahová, miként valamit mindannyian egyszerre tudunk, vagy egyszerien és egyszerűen tudunk. Nézem a mostanában megjelent verseket, s még arra is gondolok, egy új sematizmus kerekedik az avantgárdban. Hát akkor mért vonjam kétségbe rímei miatt, vagy mert hangsúlyos mértékben írt, vagy négysoros strófákban a népdal, a kuruc dal, betyárdal hangját vetette a selyemdalok közé? Én modernségét abban tudom, hogy az egyetemes együttlétet hitelesítette önmagával a temetőktől a csillagokig, hogy az emberség nagy metaforája kifejeződjön. Ezt a nagy vonulatot csak akkor lehet végigjárni, ha az idő megérett magunkban. Ha versei hagyományos formájúak, akkor éppen azt kell értenem, hogy szükségük szerint léteznek-e. Minden művészet végkifejlete akkor modern, amikor abban a pillanatban célba talál, amikor éppen kívánja a kor. Lassan már tukmálni kell ezt a költőfajtát. Mégis volt közöttünk vita a publicisztikusságban. Én nem tartottam költői jellegnek, prózát azért írok. Nekem a költészet a lélek mélyének csodálatos kútbeli fénye, forrása, virága, döbbenet, jelenés, bár akció is határai között. Ebben nem voltunk igazán együtt. Mégis tiszteltem akarását, révületét, amit én nem tartok magamra érvényesnek. De az biztos, ha ő versben fejezi ki, ami szerintem prózába való, akkor sodróbb a hatása. A közügyek direktebb lírája is lehet lenyűgöző. Úgy gondoltuk, ő is, én is a magunk mértéke szerint végezzük a dolgunkat. S micsoda magasan repül István király-drámájában! Sokszor elhallgatott, mint madarak a télben. Annál megrendítőbben zendült föl a Segítsd a királyt! drámájának tavaszában. Ezt a művet csak az írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek az élete is dráma. S temetőközeli: „nem menekültem én a halottakhoz, a halottak szólítottak meg engem”. Hiszem, minden költészet előérzetes: „Én nemsokára meghalok / s kialakul végleges arcom.” Csak a próza enged számára bizakodást: „Négy-öt korosztállyal még előttem jár a halál.” Nagyfeszültségű indulatokban szikrázott, míg ki nem csapott szíve biztosítéka. S vajon megcáfolta-e az idő a „Költő ha meghal nyugodtabban motoz a rabló” állító mondatát? |