Hogy a csillagok meg ne varasodjanakTanácsa szerint próbálok vallani Ratkó Józsefről: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá – nem gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is.” A szegénység bérkaszárnya- és tanyafalának támasztja hátát s mint egy számadó, onnan faggatja a temetős és a halottak fölötti létet, onnan álmodja át a csillagokat olyan ragaszkodással, kegyetlen őszinteséggel, kizárólagos szeretettel, vakmerő akciókra képesen, hogy már-már megszégyeníti azokat, akik nem mindenben követik. Minden szava hiteles, mint egy személynévnek, ha egész élet a mögöttese. Szüntelen panaszkodhatna, üthetne, de mert az általánosítható dolgok kimondását tartja törvényének, nem írta meg például a tákosi rapicfalú templom restaurálásának trehányságait, ott voltam, mikor centiméterek, s a hanyagul félredobott mennyezeti képek miatt káromkodott. De fölszólal Váci Mihály szülőházának lebontásakor: „Miska, kivégzik szülőházadat”, házba a szülőhaza is beleérthető. Innen gondolhatok vissza a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim abortusz-, szike-, nyomor-, kórság-, háború-, forradalom-, fegyver-, tüzestrón-, halottégető-jelképeire, sorsoktól súlyos szavaira. Köztudott, Ratkó József állása a társadalom kiszolgáltatottjai között van. Itt minden közeli és az övé, okos részese annak, amit megír, s lehet a nagy költői viszonylatok folytatója a magyar irodalomban. Sorsa József Attiláéval annyira rokon, szinte összetéveszthető pesti proletár-gyermekkoruk, lelenc-árvaságuk a szabadság félkenyerén, mindketten egy kenyéren. Könnyű lenne József Attila párhuzamára egyszerűsítenem; irányát Adyhoz, Illyéshez, Sinkához, Erdélyi Józsefhez, Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Váci Mihályhoz is igazodva látom, s nemzedékem édes családtagja ő. A hasonló gondolkodásúak stílusa is rokon jegyű. Mostanában a művészeti dogmatizmust tagadva sokan idejétmúltnak tartják a művészet társadalmi ragaszkodásait, Ratkó olvasatában is észrevehetnék, a minőségről szabad csak ítélkezni, a teljes személyiség szublimációjáról a műben. Ne hányják Ratkó szemére, ha muszáj a hagyományban maradnia, hisz van elég régi és újabb baj, melyre csak egyféle állásból lehet válaszolni, kiénekelni, elkiáltani.
Bármennyire egyenlő súlyú itt az ellenem és a velem, mint mindig, a költészetben az ellenem sokszorozódik, ami ellen tenni kell valamit partizánmódra vagy táborosan. Ratkó lírája nép-, nemzetféltése miatt egyre inkább önvédelem is. Lassan már tukmálni, hirdetni kell ezt a költőfajtát.
Ki ülne a vádló ének elé? Akinek pedig a gondokhoz nincs köze, másféle tartalomból vár másféle formát. S hol az a nép, akiért beszél? Hallják-e a „csillagtalan, vékony szegények”?
Beléjük kell szuggerálni, kicsodák.
Pontos, közérthető idézetekkel fordítanám a figyelmet makacs költőtársamra, aki szeretne játszani, de nincs ideje rá, mert a baj, panasz, káromkodás nem kísérlet, s nem mindegy az ének a Föld forgó lemezén. De melyik ének marad meg? Bármelyik, csak ének legyen? Oda énekel ő is, ahol a kín hangjai ellenére „zeng a ráénekelt madárdal, szól kizöldült fuvola, nyárfa, dalolni kezd a gyermek”. Megértem, József Attila büszke lehetett szegénységére, kacérkodott vele, öntudata miatt volt szüksége rá. Ratkó szégyelli, dühöng miatta, hiszen megváltást ígért e kor, de naponta becsapottnak érezheti magát s az új összefüggésben a régi fölnagyítódik, s ha még újabbakkal is bővül, kibírhatatlan, szinte őrjítő olyan társadalmi érzékű embernek, mint ő. „Ez a falu is megöregszik – … csak a csönd növekszik. Pedig béke van… Üres házakat építenek itten… jövője ágyrajár a városokban.” „Ez a hazám.” Mint ahogy József Attila mutatott a külvárosra, Ratkó a tanyákra, „szűkebb hazám ez, fojtogat”, „megállni itt alig lehet, nem is lehet, kifújja talpunk alól a szél a homokot, az utat”. „Az utak befagytak fenékig, vonul rajtuk gazdátlanul és fegyvertelenül fekete sereg. Névtelen halottainknak nyárra emlékmű épül, búzakereszt.” „Itt nincs temető sem.” Ki hagyhatná szó nélkül ezt a világot? Ratkó mindig akkor mondja ki a bajt, amikor megtörténik, de a lámpák még tilosak, s karambolozik. Ő lenne a legboldogabb, ha költészetének ez a hatása s mondanivalója elavulna, dokumentumnak maradna, bár büszke lehetne első figyelmeztetéseire, ha csak esztétikai érvénnyel hatna, mint vers csupán a vers. Petőfi Alföldje, József Attila Külvárosa elvesztette, lassan elveszti azt a forradalmi aktust, miként a szegény nép hazáját festették a kastélyfalakra, csárdát és kocsmát a nimfák közé, nekünk maradtak zseniális kompozícióknak, már nem a kastélyfalakon. Utóduk hasonlítható verseiben a minőségre nem figyelünk annyira, mert a kimondás mellbe vág, de azért érezzük, tárgyukhoz illő formátumúnak kell lenniük, bonyolultabbak a közlésnél. A tanyavilág kipusztul, sorvad a falu, s emberhez méltatlan életekkel tengődik tovább; kétmillió korahalott, abortuszok, önpusztítás, öngyilkosság, történelmietlen jelennek-valóság szociológiai tényei kényszerítik ki a verseket, mégsem szociografikus, mert költői eszközökkel, műfáján belül teszi. A totális bajra minden stiláris eszköz mozgósíttatik, s varázsol olyan hatást, hogy pódiuma dübörög, csöndjébe belefeszülünk. Ha publicisztikus, akkor a legjobb publicista, ha szónokias, akkor ő a legjobb szónok. S mert olyan dolgokat mond ki, amelyek nem odázhatók, s azért teszi, hogy megváltozzanak, csak rosszindulattal lehet számon kérni olyan esztétikát, amihez eleve semmi köze sincs. Számon kérték és majdnem elérték vele, mint Kölcseyk a Berzsenyikkel.
Válogatott kötete utolsó darabja figyelmeztetés. A Félkenyér csillagot kiadhatta volna előbbi, Törvénytelen halottaim, 1975-ös dátumú könyve után nemsokára. Vigaszul 1984-ben a Segítsd a királyt! drámával együtt kaptuk meg. „Teremtett világodban egymásra vetül, egymásba nő a király, a költő és az évezred” – Kósa Ferenc a drámáról mondja, de mondhatta volna Ratkó eddigi életművéről is. Ez az egész életművet beboltozó mű beborítja a többéves csöndöt, színdarabról szólva: a csönd színpadán újrajátszatja és tovább emeli, dialógusokban villóztatja, egymásra szabadítja a gyászt és a reményt, a cselszövést és az igazságot. Ha a király maga a költő, akkor eddig mintha csak a drámabeli Istvánt hallottuk volna. A dráma lehetősége nagyobb az egytömbű, időbe sorozott versekhez képest. A Segítsd a királyt! csak az a költő írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek élete is dráma. Most tudomásul kell venni, jelen van újra a kor egyik legjobb darabjával. Aki szeretetből aggódott, megnyugodhat; megnyugszom én is. Nem pusztán új és újabb verseket akartam, csonkának éreztem életművét éppen akkor, mikor a csöndből igazán rá valló, összetéveszthetetlen hangon szólt ki. Visszanézvést jobban kitűnnek a hatások, mint a maguk idejében. A kifejeződés elemei gondoltattak gyakran József Attilára, Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Illyésre, Váci Mihályra. Például az Éjszaka című verset megkülönböztethetem a Külvárosi éjtől és a Tanya az Alföldöntől a versidő szerint, de a szerkezet vázában J. A. védjegyű metaforákat, J. F. védjegyű rendeződést találok. Bármilyen pontos:
eszembe jut a
Nemcsak az ige miatt, hanem a hasonlat-metafora azonos alkalma szerint inkább, ahogy a leírás jelképpé érvényesül egy-egy megállapítás vagy a törvény kimondása okaként. József Attila a Külvárosi éj végére fokozza törvénnyé a tájleírásban sorjázó képeket, sort, Ratkó József, mint Juhász Ferenc, a leírás cezúráiban következtet:
Juhász:
A korábbi Éjszaka lehetne Nagy László Vasárnap gyönyöre ellenpárja a hétköznap-éjszakák pokoli sötétségében.
A ritmus, a tagolás, a kérdések, fölkiáltások annyira egyneműek, annyira jó ez a vers, hogy az azonosulást muszáj tudatosnak hinnünk. A párhuzamokon azért akadt meg a szemem, hogy a kivívott egyéniséget ezután jobban lássam. Az első és a második Éjszaka a korai, 1969 előtti kötetekből való. A kiürült jelentésű szavak a költészetből kivásnak, konvencionális elemek, annyira megszoktuk őket, rájuk se figyelünk. A csillag hiába tartozik legszebbjeink közé, talán ezért használódott el, s annyira gyanús lett. Ratkó József válogatott verseinek címe mégis Félkenyér csillag. Hozzá- és helyénvaló. Úgy tűnik, József Attila az egész életérzést kifejezhette a csillagok által is; emberközeliek, megszemélyesülők. Sokszor kis állatokká változnak, a tücsöknek felelgetnek, békadudára járják táncukat – mezeiek. S lesznek külvárosiak: a gyárak vasainak, konzervdobozoknak, megmeredt tárgyaknak fönti fényei. A vas-élményből következik a hajnali ég érceiben a seregek csillogása. Lehet az égbolt a rend, értelem, szabadság, rabság, szerelem, halál – a társadalom égi mása. Ezt a társadalomfilozófiai világképet Juhász Ferenc a mai természettudományos világképpel bővítette ki. Ratkó indítéka elődeivel azonos, ha jelkép, de önmaga körében olyan terhelésű, akár a virrasztó pásztoré, aki bajait, vágyait képzeli beléjük az ősi metaforák, az idő-kezdeti nyelv logikája szerint. Az éhség csillagai szikráznak föl az égre, a fölsebzett tenyérben parázsló csillag gyullad, az Isten fénnyel futtatott, elvékonyodott csillagot, aprópénzt szór le a csillagtalan vékony szegényeknek, s ha a kisgyerekek tenyerében fészkel, lesz tisztaság és szépség. Nem pazarolja unalmassá, ám okkal tobzódik a címadó versben, hadd legyen a szegénység ősi mélyvilága világegyetemmé, ami lehetne s ami van. Gyönyörűséggel olvassa rá a népi csillagneveket a valóságra; a Vénuszt, mint Álomhozót, Pásztorok serkentő csillagát, a Sziriusz Árvalány pillantását, a Pleiadesz-Fagyhozó csillagot, a Nagykutya-Ebédhordót.
Koldusbot csillag, Nehézlábú Fogoly csillag, Sereghajtó, Félkenyér csillag, Átkozott, Álmatlan, Ködszemű csillag, Véreres versengő csillag, haldokló csillag, Magányos özvegy csillag, Halál választott csillaga. Néhányat gyerekkoromból, néhányat a néprajzból ismerek, s ha a költő bővítette a nevek sorát, nem tett másképpen, mint a nép, a legősibb metaforákat teremtette a huszadik század második felében. De „Az ég derengő inkubátor” a Halott halottaimban, muszáj monumentálisnak lennie, hogy beleférjen az egész nemzet, s le kell lógni az űrnek az elhagyott temetőig, ahol se fű, se madár, ahol a halál életben való folytatódása sem vigasztalhat, pedig a halottak emléke nélkül a Kerék csillag küllői kiüttetnek.
Ratkó Józsefé ez az ének. |