Buda Ferenc hármaskönyve

Valamikor, mintha az idők kezdetén, egy kiűzött-szökött ifjú emberpár várt a pesti bölcsészmenza előtt, mintha esőben ázva álltak volna ott, s bemutattattam nekik: Buda Ferenc és felesége: Márta. Otthagyták Debrecent, azt a várost, ahol ők is egyetemisták voltak, mint én a menza főzelékszagában. Ferenc mögött már az ötvenhat utáni Állampuszta, egyéves sárban-rohadó-borsóföldi rabság, segédmunka, szegénység. Álltak, akár a kivándorlók a New York-i kikötőben, állástalan, lakástalan, lesz-ami-lesz daccal. A képhez még hozzátartozik az Erzsébet-híd rozsdás hídfő-kapuja, akár egy kettős daru-roncs. Megíródott már az a vers, amelytől később, mikor már két zsendülő költő találkozott, fölemelt kézzel nagyot csettintettem.

 

Nem vagyok én hős csak hülye más bolondok hegedüje melyről ha egy húr lepattan mégis marad egydarabban S bár Krisztusnak lenni szégyen hisz kivégzik észrevétlen míg a vízre rászáll a Nap kiválasztom nádszálamat

 

Tóth Éva bemutatott. De egyetlen vers okozhat-e barátságot? Lehet, nélküle is, ám makacsul hiszem, ezekkel a sorokkal indult negyedszázadnál is valamivel régibb összetartozásunk a kézfogások megszakíthatatlan láncszemein át.

Aztán a szegénység albérlete a rózsadombi villa eresze alatt, segédmunka a Chinoinban, három műszak, de költészet, de irodalmi élet is az Új Írás körül, és olyan asztaloknál, ahol az emlékezetben még mindig ülnek halott nagyjaink: Veres Péter, Sinka István, Tamási Áron, Kassák Lajos, Nagy László. Ifjúságunk: kezdő költő, fiatal házaskorunk, kislányaink tétova hintázása, hajnali hazatántorgás május parkvirágain át.

Füvek példája. Ifjúságunk. 1963.

Megszoktam, hogy szeretett költőimről könyvük megjelenése táján fogalmazzak, barátom kötetével huszonhárom év után teszem ezt. Ennyi idő után házassá, szülővé érik az ember. A versek is megértek az időben, újabbakat nemzettek génjeik szerkezete és iránya szerint. Kezdem az újraolvasást.

 

Kínozzák egymást az ágak, nyikorognak, a messziségek ördögi merevitő- köteleit eloldozza az erős szél

 

Vissza – és mára – gondolva a magyar költészetben ez a forma kikezdhetetlenül egyéni; ütőhangszerek zenéje, erő és szaggatottság. Az Éjszaka a máig érvényes, továbbtartó lírai eszmények és motívumok invokációja.

 

Magam vágok a hegynek. – – – –   dermedő öklömet zsebre gyűröm, – – – – leengedett nyaku konokság visz előre, – – – – én meg nem állok, nincs bennem töredelem, – – – – fölfelé gördülő kő vagyok. Fújj hát erős szél.

 

Térben és időben látom a második műszakról hazatérőt, én, kinek akkor a hegy aljáig volt hazafelé, aki az elszakadást, s az otthoniak dermedt öklét írtam meg, s a jeges, szélkegyetlen életet bőrömön éreztem. S ha barátságunknak meglett a szerződés-verse, megíródott szomszédságunknak is, újra fölemelhettem kezemet és nagyot csettinthettem.

 

Legyen sötét. Aludni kell. Kenyeret se hozok haza, virágot se tépek magamnak.

 

Még akkor nem sejtettem, efféléket írok rövidesen én is. A vers megdöbbentő egyszerűsége, cicomátlansága szuggerált. Nem előzmény nélkül, hiszen akkori költészete több darabja maga a népdal.

 

Nincsen semmim, egy kevés se, lehet, nem vagyok már én se. Milyen jó a csupa semmi: sohasem kell megkeresni.

 

Vagy Erdélyihez, Sinkához, a még romlatlan Sértő Kálmánhoz, Nagy Lászlóhoz hasonlítsam?

 

Jaj, merre tűnt a kölyök? Kínok marták – kacagott, vérré vált s kiontatott, lett belőle szerelem. Ott szárad a kezeden.

 

A népdal bármilyen szomorú, mindig elégiában vagy dévajságban oldott a zene miatt; leveti magáról a vasat, mint bilincsét szeretné a rab. Buda Ferenc költészete pedig tele vassal, jéggel, mínusz fokba váltó sárral, s ellenük valló hittevéssel a rosszaság ellenére. Ritkán találok „Akácvirág te tiszta hófehér / hitem egy kis bogárként benned él”-féle, léttel együtt lüktető hittevést. S ritka, mint a címadó versben a vas-szelídségű fű. Későbbi könyveiben talán nincs is.

Ha költői szépségeivel példálóznom kellene, a Trágyaterítgető… címűhöz folyamodnék; minden erénye benne van. Talán azért tűnik így, mert „töretlen nyugalma” engedelmet ad a szemlélődésre, mint ahogy a magányos munkából fölnéz az ember és eltűnődik. A ritmus lassan folyó, a páros rímek elnyúlnak a hosszú sorok végén. Ilyen lelkiállapotban lehetett József Attila Az a szép, régi asszony, vagy Radnóti a Levél a hitveshez című írásának óráiban. A nyugalmat, a józanságot mégis a halál borzongatja meg Budánál:

 

E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé, de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél, s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek, eszelős-fekete óramutatók pörögnek, s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

 

Mégis, a szilva a bánatát kisíró asszony szemhéjához hasonlatos, összezárt ujjú tenyér a háztető, két életre-halálra összenőtt lélek, s a gyermek megfogantatása, nagy lét-verssel példálóznék.

Ősz. Aztán „bubjáig megfagy a vízcsepp”, a Hóban megjelenik a vasszarvú idő. Ha megírja a kertet, gyerekkori az.

 

ó, kert, te mindenből-egy-kevés, ó, kert, aggodalom ünnepe, kimélet végigtérdelt temploma, ó, kert, gyerekkor emlékek erdeje, kavargó nyugalom élő ágya, ne légy menedék!

 

Menedék a jelenvaló szegénység tisztessége, a szerelem, a hűség – versvégi fohász, amíg mögötte egymást löködik előre a szavak.

 

Naponta felkelek, naponta elindulok, fekete glóriás szentek: kémények állonganak a vasszinű virradatban, – – – –   naponta felkelek, naponta elindulok, égbe ivódnak fejem fölött fehéren virrasztó csillagaim, táskám ugráló szive piros alma.

 

A szavak szívverése, dobüteme, a szavalókórushoz illő szaggatottság fölerősödik majd a Szólaljatokban, a Tanya-hazámban. Mintha egyetlen emberi száj ki se tudná mondani a verset; a sodrást térítő ismétlésekre rázúdulnak új s újabb hullámok. A „naponta felkelek” szókapcsolat ismétlődése sodorja a külvárosi hajnalt, az „Elmulás őszi halál”, „Fut, fut, fut visszafelé / huszonnégy szürke huzal”, mintha az Őszi vonat megállója lenne, sorban ugyanaz, egymás után.

Ahogy a versvégeken a költő föltartja fejét a reményre, hitre, erős elszántságra, úgy sújt tavaszi ággal könyve végén a télre.

 

Tél, tél! Nyomhatod már ónos dühödet mellünknek, mint süket az ajtót, erőd szétfoszlik, megereszkedik, mint a szigoruságunkba belepusztuló vének kóckötél-inai, emeli fejét ellened virágok, füvek felkelő serege, csak te veszíthetsz e fegyvertelen néma-hitűek ellen, repedezett rögarcodat sujtom én is aranysebhelyes tavaszi ággal.

 

Hét év versei, negyven oldalon Buda Ferenc új kötetében, hét év gondja-kínja, kevés öröme és állandó reménye ez a könyv, ez a jelentőssé tömörödött, magát újra megmutató költészet.

Buda Ferenc onnan jött, ahol minden falatért verejtékezni kell, s nincs maradék, inkább mindig valamivel kevesebb az étel, mint kellene. Onnan jött költőnek, de ott maradt embernek, szegénynek a szegények között, visszahökkentve korunk gazdagabb asztalától, megverve korszerűtlen szegénységgel, hogy szeplőtelenül mutathassa föl a küzdelmet és a hitet.

Nagy terhek teszik próbára, olyanok, melyek alatt a gyönge elpusztul vagy tisztességtelenségre vetemedik, s csak az erős marad meg összeszorított szájjal, szúrós tekintettel és konok testtartással. Nagy teher az emberszáj éhe, élethalálharc, a verset a legnagyobb fajsúlyok felé szorítja. A vizet és eget a vasba, a sarat a fagyba, a test lágy részeit a csontba sodorja. Az ihletnek ritka pillanatokat juttat, hét év alatt huszonhárom versnyi időt, ünnepet, a súlyok alatt kristállyá nemesedett költeményt.

Szeretnénk törvényeiből kiszabadítani, kívánnánk neki oldódást, költői fölszabadulást, játékot, első kötetének szertelenebb, szabadabb áradását, rímei és ritmusa hetykeségét, hogy a megküzdött győzelem nemcsak vágy, de valóság lehetne, hogy ne csöndből, hanem szóból teremthessen. De Buda annyira vállaló, annyira a termő szegénységbe kapaszkodó, hogy nem a kiemelkedés, hanem az együttemelkedés, a teremtő munka nagyobb érvénye és megbecsülése táplálhatja életét és költészetét.

Hazája térképét is a munka rajzolja ki a világból, nem a kirándulások. Ahol vasakat kell hajlítani, parkettaszögeket cipelni, etetni a villanyfűrészt, esőben dolgozni az őszi mezőn, ott van a hazája, mint a munkásoknak és a parasztoknak. S ha a Szólaljatok című, „hol a hazád” indíttatású verséből nyomozunk vissza világa megismeréséért, ráakadunk a vonatozókra, akik kőkemény hajnalokon mennek a vaslemezekhez, a szürke lapátok és keserű téglák felé, s fáradtan, erő nélkül térnek haza. Megtaláljuk az ő faluját, mindnyájunk faluját: a mély sár, kutya, templom, tövis-szegénység, ostor, kapa, beleket rázó traktor, fakó öregek, motorbiciklisták, fekete vonatok faluját – s mindezt a télvégi olvadásban, mintegy a remény, rideg, mégis fagypont fölötti állapotban, a tavasz kezdetén. S ráakadunk magára a költőre is, aki a téli éj, a téli élet rohamában teszi, amit tenni kell: betakarja az alvókat az éjszaka aknamezején, a legkisebb gyereknek enni ad, emlékezik az ifjúságra, ahol minden szeplőtelen és zöld, s a hó is szűz, szép, tudomásul veszi a jelent, az emészthetetlen gondok jelenét, a számlák, kérvények, árcédulák, igénylések, SZTK-beutalók stb. jelenvalóságát. Pontos és tiszta vallomását így mondhatja ki:

 

Jó lelkiismerettel és felkészült elmével állok ide fegyvertelen. Meg nem puhultam, meg sem lágyultam, alku ma sincs. Szakadék életünk örökös küzdelem az örömért, maradék ifjúságunkért. Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek hatalmára esküszöm. Virulj fel, szabadulás.

 

Így áldoz az elesett katonák emlékének, a háborúban és a hétköznapok rohamában meggyötörteknek, elesetteknek, így szól a kiszolgáltatottság veszejtő lehetőségeiről.

Buda Ferenc a szegénység tájaiból és évszakaiból építi képi világát. Ahogyan visszatérő jelzője a vas, ugyanúgy visszatérő jelzője a tél. A tél, akit minden szegény gyűlöl, ellenségnek tart, aki zsarnok, és a kulcslyukon, a rosszul záró ablakon, a kialvó kályha csövén a lélekig hatol, huzatos gyárudvarokon suhint, kiveti magából a gömbölyű, árnyas kedélyt, állandósítani akarja a levedlett fát, az erdei vadak éhét, a kispénzűek, vékonyan öltözöttek didergését. A tél Buda költészetében a megpróbáltatás, de a kibírás évszaka is. És mert az élet állandó megpróbáltatás és kibírás, megtalálja a télben kifejezését. Buda költészetének természete nyártalan, tél-központú, minden a télbe törekszik, vagy a télből lábal ki sárosan.

 

Megjön a fagy is, az igazi, fölépül   fehér világa, sürü acéllal beültet mélyszántást, kövér vetést, esendő vadra durrog a visszhangos vasmennyezet

 

Ez a költészet természeti indíttatású, de a természet legszigorúbb vas-állapotából való, szinte szerkezetté alakul a világ. Ez a szerkezet préseli össze azt a teret is, melyben az elmúlt ifjúság szép, tavaszias világa akar terjeszkedni. Prés zsúfolja a szavakat olyan közel egymáshoz, hogy mintha a szavak már egymástól vennék el a levegőt, nem hagyja kifutni a sorokat, visszagörbíti, a rímeket borotvaélesre köszörüli és jajgattatja.

Pilinszky Jánosra kell gondolnom, aki másból fakadó, de hasonló nagy nyomás alatt küzdött a megszólalás öröméért. Pilinszky és Buda is végponton állnak fokozhatatlanul. A költő innen csak szárnyas, szabadságot élvező lélekkel juthat tovább, ha szabad lehet.

Ül a hatalmát vesztett költő a négy fal között és dohányzik. József Kisjézus mellett, aki nem hisz a megváltásban, egyetlen reménye a tisztességgel leélt élet. Erkölcse, szívóssága a tehetetlenségben. Ismeri munkára, hitre való erejét, látja a születésben a halált.

Buda Ferenc kötete is szűkszavúságtól feszül, így hitelesíti önmagát. S már nem vágyakozom nagyobb árnyalatokra, tudom, most a megvalósulás csak ekképpen történhet meg. A Tanya-hazám a könyv tengelye, a poéma felé sorakoznak a versek és onnan oldódnak tovább. Mielőtt a közepébe vágnék, a hosszú versről gondolkodnék, előre hozom annak bevezető gondolatát: „mégsem hallgathatok kétségeim felől; nem lett volna-e hasznosabb, ha bizonytalan – mert megmérhetetlen – hatásfokú versek írása helyett viselem tovább türelemmel az alázat igáját, vonom a szolgálat szekerét, s válok a tanyasi nép tanítójává? …akiknek nem tudtam szolgálni semmit.”

A költészetben ritka ez a végsőkig fokozott kérdés. Alig találni ennyire élére állítva a vers hasznosságát. Sokszor bizonytalankodunk a vers szükségességében, de a különféle lehetőségek között úgy gondolhatjuk, meglesz a gyakorlati haszna is. Ezt a kérdést csak az teheti föl, aki a szegénység minden pillanatát megéli, maga is az, együtt fázik, együtt osztja be a nehezen keresett kenyeret, ugyanarra szomjazik a lelke. És az előszó nem magyarázkodás, hanem a legközösségibb hittevés. Nem magyarázkodás, mégis Buda költői állapotának a nyitja; a cél és a tehetetlenség diagnózisa az emberi lét legalsó helyzetében.

Távolról a szentcsaládos szeretet fényeit is megláthatjuk, mint ahogy nézhetem a melegfüstű tanyát vonatablakból, vagy a karácsonyi mítoszt tekintem érzékenyen a képeslapon. Ezek a távoli szivárványszínek mégis a bevert ablak sziporkái. Az egyik oldalon: „Megáldott méhednek van igaza”; a másikon: „Beomlott pincében vergődünk, legalján romjainknak”. József Attila proletársága hasonlatot nyert anyában, vénszegény nagyapában, környezetükben. Budánál nincs hasonlóság, csak azonosság. Sorsszerűen dalai szülötte, ha arra gondolunk, hogy a dal szüli énekesét. Egész élete efféle versek létére alakult át. Csak az tud így írni, aki évtizedekig hallja a csecsemők éjjeli fölsírását, látja a szülés, etetés, gürcölés által kizsákmányolt anya romjait.

Ha ő arra gondol, többet tehetett volna népe tanítójaként, én megköszönöm, hogy ebből a kétségből megírta protestáló verseit, mert csak ő tehette meg, kudarcát nem tartom annyira végzetesnek, ha nem csinálhatta egyszerre a kettőt. Egyként következik a költő és a tanító társadalmi pozíciójának csekélységéből.

Innen énekelhet föl a prédikátorok erejével valami megtisztult istenhez, tisztítótüzű úrhoz. Szólásért való énekkel.

 

Szavam fogytán gyéren szóltam, gyarló voltomban némultam. Hideg vassal száraz fába kezdettem én más munkába. Haj, de erős viaszfüstből, valék vásári ezüstből. Konok fámat kemény ékkel szilánkokra zuztad széjjel.

 

Bár a vers hasonlít a népdalokhoz, a könyörgő énekekhez, mégsem a hagyományos forma jut eszembe, hanem a vallomás őszintesége. A fenti idézetnél vált át a vers formáját felejtető minőségébe. Ténye a gyér szólásnak a vékony kötet, s az életrajz: „kezdettem én más munkába”. Innen viszi át a verset esztétikai minőséggé az erkölcs. Az erkölcs, ami sohasem hivalgó, mert a tisztaság, esendőség és könyörgés szemérmes, bűnbánatos léptékein át fejeződik ki. Megharcolt jog a Tanya-hazám nagy kórusához.

Szavalókórusra épített, szavak ütéseivel kezdődik. Főnevek topografikus, megjelölő felsorolása, amint a tájból beléphetünk a tanyára. Egyetlen jelző sincs, a fogalmak úgy hordozzák képzeteinket, ahogy még lényegükről nem tudunk semmi tapasztalatit. Sejteti a fölsorolás, hogy itt más a dűlőút, más a kukoricás, más a tanyabejáró, más a tanya. A szavak erőltetett menethez hasonlítanak. „Ki hívott közétek, tanyák…” ide, amiben nincsen semmi szép.

József Attila alföldi tájai még akkor is enyhültebbek, ha épp ilyen mélységekről szólnak, mert engedékenyebbek a szépségek iránt: aranyos lapály, gólyahír, áramló könnyüségű rét, tányér krumplipaprikás-falucska. Juhász Ferenc a Tanya az Alföldön című versben kiválasztja a nyári vegetációból a szerelmeseket, hogy az emberi lét értelmét megtalálja: „csak engem emészt az emberi gond, s a szerelem. Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat.”

Nem arról van Budánál szó, mintha nem akarná a világ szépségeit, de semmi enyhítő motívumhoz nincs, nem lehet köze a versnek. Ha megkérdezi: „mért voltam boldogan boldogtalan veled, mért lettem hűtlen fiad?” – akkor itt nem érvényesek a boldogság képei. Ide „kérlelhetetlen szelek… füst… avas tetők… csöpp fény… sovány remény” szükséges nyelvtanilag is, mint a csalódás ábrázata, a „vérrel beszöktetett kökénybokor”, s az akácgyökér testvérisége. A lényeg: „Szó, szó, de mit ér”; „ki gyógyít meg, ki erősít meg, ki gyógyít meg?” A kérdések után a valóság leltára és újabb reménytelenség.

Többi verseiben is télbe torkollik az élet, fagyba a zsenge fű, vasba-kőbe az egész világ, a nyárfák pihevirágzása hószakadás. A Tanya-hazámban az évszakok változása sem olvasztja föl a lélek „kontinentális telét”, mert a nyár robot, a kötelesség parancsszavai csapkodnak: „jószágaidat etesd, megitasd, ültess, kapálj, horolj, karaszolj!”, „de aki lerogyik, földet ehet, gyomlálhat gyászvirágot”,

 

tengődni vadfa gyümölcsén ki akar? szegényen élni, szegényen halni ki akar? – – – – Szüretnek:   örömnek ideje, ősz évada, minden kifosztva.

 

A mű végső kifosztottsága a magára hagyott öregember pusztulása. Látomás és nem szociografikus a vers, bár indítéka annak is mondható, de hát a költői megvalósulás számít, akár a Külvárosi éjben, akár a Holt vidékben. A végső mondandó nem a költő lelkiismereti válsága, hanem az ország lelkiismeret-ébresztése.

A könyv megjelenése után olvastam Ázsia fölött című versét. Ahogy átrepül egy világrészen, úgy növeszti meg hazai horizontját, s megérzem benne Buda Ferenc egyetemessé táguló jövőjét.