Világ ne menj világgá (Kalász László)

Ellenkezőjére fordítom Kalász László új kötetének címét, Világ menj világgá, csitítom a „magam is megélek” dacos keserűségét nyugvása végett, harmincéves szeretetem, barátságunk jogán. Vagy régebbtől, mert híre megelőzte találkozásunkat: kiváló fiatal költő él Miskolc fölött, Szalonnán, csöppnyi faluban. Idézte is valaki: „Anyámnak kontya van kerek”, s folytatta fejből. Sinka Istvánt juttatta eszembe: „Ág Boris, neked nagy szemed van / s mellé, Isten is veled van.” Olyan plasztikusnak, olyan természetesnek hatott ez a megállapító mondat, mint egy megéledt Medgyessy-szobor. Közvetlen hasonlattal kerekíti a meleg, eső utáni éjszaka dús lombjáig a kontyot, aztán mértéktartóan folytatja ugyanúgy: „anyámnak szíve van meleg”, majd a befejező strófa kettős, egymásból következő ragaszkodássá válik:

 

csak akkor leszek kedvesed ha kerek kontyod lesz neked ha mint anyám: első jajomra gyógyírt találsz minden bajomra.

 

Semmi cicoma, könnyeden folyik a lírai kényszerűség gátja nélkül; rusztikusan valóságos az éterien sugárzó.

1963-ban ismertem meg a fiatal költők pécsi találkozóján. Nagyszemű, söröző fiú ült oldalt vagy háttal, a sört sernek mondta, nagyon hátulról képzett e hangon. Nem kérette magát versei fölmondására, akkor hallhattam az Ökrök címűt is, s hogy meggyűlt vele a baja, allegóriának hitték elég jogosan, s gyanítom, azért sincs egyetlen verse sem fölcímezve, mert a cím azonnal a lényegre irányítja a figyelmet, főként a cenzorosat. Csak a második kötetében jelentette meg 1970-ben a Szarvuk hegyével kezdősor alatt. Elő sem fordul a versben az ökör, de csak a figyelmet tereli el a konkrétumról, a lényeg megmarad, s általánossá tágul. „szemükben értelem? / ugyan! / fejükben zsír terem / szivük ha van / az is csak faggyu / undok váladék… patájuk alatt / sár leszek / néma / fű nő belőlem / majd leharapnak.”

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában apja árokpartján, útja közepén, fűben, sárban és porban annyi ökrösszekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő a heréltek természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy „pókhálóeres szemükön / légyraj hízik / fekete könny”. Átbődültek a bávaságból megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász ökrei igaziak, közösek az ember állati tulajdonságaival. Így lehettek minden behemót, buta erőszakosság szimbólumai.

Nagy László korai verseiben gyakran feltűnnek, de mindennapi alkalomként mint háziállatok, gazdájuk balsorsa végletei: „köröttem az élet csupa por / marhacsordát portenger sodor”. Az ő szomorú ökrei nem a behemót zsarnokot jelenítik meg, hanem az igás kiszolgáltatottságot. A Busa meg a Sörös láncát a költő oldja el, ő ül az ökrösszekéren nagyon távol a petőfies kedélytől, világ-lassúságban. Illyésnél az ökörbőgés verselem ifjúsága udvarában, beleveszik a kutyaugatásba, a „harangláb gyors fecsegésé”-be, a forradalmár népfi számára inkább a magányos bika az erős jelentésű hasonlat, a vers panorámájához közvetlenül hozzátartozó kép, s ugyanakkor a kudarc metaforája is. „Utam nem ér, tudom, soha magasabbra… Mit állasz hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!”

 

…Az esti csordából a hegynek gerincén elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül ő fölnéz s elmereng a folyó ég fényén. Sötét gondolatán keserveset bődül, azután megindul, bután elátkozva lefelé… nyála foly a röst uti porba.

 

A Világ menj világgá versei között az undorító erőszak félelmetesebb, mert meghatározhatatlan rémálom-közérzet, miként Szent Antal kísértetei Hyeronimus Bosch, Matthias Grünewald ecsete nyomán.

 

Nem nagyok Nem nagyok és nem erősek mint hittem és nem is ökrök rosszabbak: nincs hova szöknöd sosem előlük: átröpköd bármelyik bármely világba kurta szárnya görcsös lába mindnek ijesztőre állva s csüngnek fejjel lefelé – – – mintha ember lenne mind görbedt csőrből játsznak szájat cifra tollal berzenkednek ugrálnak s játszó kis sorsuk utánzod már akaratlan s fényes gyürüikbe ring ványadt akaratod lassan hol millió papagáj embernyelven kiabál tarka tollból pólyált bendő feneketlen begy az ágyad drága jóizű jövendő – ott rohad el minden század

 

Az emberben fásultság, a magányosság zárkáinak iszonyatos éjszakái, még a Nap is kitaláció, olyan ásító unalom lep meg, hogy „állkapcsunk már / majd ketté hasad… eldugult fülünkben / úgy ásítunk, hogy szemgolyónk / préselődik”. Nem belső ez a baj, hanem külső, melynek okai megnevezhetetlenek, csak az okozat a kimondható, mikor világgá megy a világ, s ott marad magában az ember. Mégis a mai rálátásban jobban értjük, mi volt az a csillogó falú bánya, ami az élő feketeségre kövült. Most tárul fel igazán, miért

 

nem szólhatok magam szavával nem szólhatunk magunk szavával választott fényem nem világít mert itt a másik ott a másik tartalmam célom minden másé másé a bensőm másé a másé s én csak állongok állong minden és csak hallgatok hallgat minden mellettem rémült fák és házak mellettem rémült ember állat aki tud még: segítsen gyorsan mert elmegyek hogy itt se voltam

 

Az élet olyan keserűséggé nyomorodott, nem lehet poétikus hatásokkal semlegesíteni, s már az is ellene hat, hogy nem fejezheti ki magát természete szerint. Pedig Kalász László költészete természeti, falusi, tájas, évszakos versanyaga nagy lehetőség a világbavegyülésre. A város elzárná efféle lehetőség elől, az ablaktalan tűzfalak nosztalgiába taszíthatnák, idilliesíthetnék, s így elvennék igazságai élét. Szalonnán teremtő csönd van. Először a bazaltzúzalékkal beterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csöndje, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a költő-tanár iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején az egymásnak felelő kutyák ugatásáig. Dalt, meditációt, érzékeny képzeletet s taposó ökörpatákat teremt ez a csend. S bölcsességet. Nem vidékies bölcsesség-e ez? Nem hat-e a teljes megvalósulás ellen? Ha így kérdeznék, én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi életre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéken élő népet a szalonnai emberekkel együtt. A nép szemével lát, eszével gondolkodik, szívével érez. Kézenfekvő a kategória – népi költő, de szűkítő, mint minden besorolás. Én inkább T. S. Eliotra gondolok, mércém Kalászt illetően, amit századunk nagy modern költője mondott: „…ki s hogyan hozza létre ezt / A zsongó bübájt, melytől álmodott / Ábrándunk szabad szárnyalásba kezd? … Finom szállal, mit áttetszőn sodorsz – / Hanggal, mely föl sem mérhető titok.” Lehet ezoterikus, minden anyagiasságot nélkülöző:

 

Ki volt az? helye itt maradt látni hogy jó ideje állt faragnám képzelet után levegőből a figurát vagy itt van még a néma vendég és láthatatlan szemei rezdületlen merednek rám s nincs mód beletekinteni?

 

Isten? Ördög? Valaki halott szelleme e „föl nem mérhető titok”?

S lehet gyönyörű dallá sűrített természet s természetesség szublimációja, túl minden elemezgetésen, a költészet titkának sejtelmes tánca, muzsikája, ahogy megvalósul a másképpen kimondhatatlan.

 

Fut énekelve fut a hullám énekelve kövekről szökell kövekről magasba szökell taraja gyöngyös taraja hasonlít a gyöngyhöz amint visszahull amint folyóba visszahull fekete patak én lassú fekete patak csak téged szeretlek csak téged testvéremet szeretlek hullámod elinditott hullámod bennem is elinditott egy kis hullámot egy kis fekete hullámot s fut énekelve fut szomorúan énekelve kövekről szökell kövekről magasba szökell taraja gyöngyöz taraja hasonlít fekete könnyhöz midőn visszahull midőn folyóba visszahull

 

Nem akarom a varázslatot a magyarázat pórázára kötni, mégis meg kell állapítanom, ahogy a szökellő patakban önmagát véli, úgy növeszti létét másba is; alatta a föld, fölötte az égbolt, körülötte a természet növényi, állati, emberi univerzuma, s a költő átlelkesíti, kicseréli magával a világegyetemet, s megajándékozza vele, akit szeret. Egyszer: „szakállam mint a fű… lucerna lóhere / tábládzik mellemen… sarkantyút sarkamra / csillagból köt a szél”, máskor: „ne folyjak mellékmedreken… hajót malmot vigyázzak… utam mindig szabad legyen / örvényt is álljak bátran”. Csillag nő asszonya szívéből, virágzásban teljesedik, kerti csillagok között harmatot hullat az égből, s már ő a Nap: „életedet sugárzod / de nagy a te hatalmad!”, „néha nézi magát fának / lent gyökérnek fentebb ágnak / maga mögé búvott lelke / szívódik a levelekbe”. De a végső természetté vegyülés az elmúlás óriás ágyán történik meg:

 

rét véginél tengeritábla őrködik milljom zöld vitéz s ha útrakel a zörgő szélvizit tartása álomba törik a hangja halk horkolásba vész csalamádé friss színe lángol sárgás őrtüzek alszanak s lassacskán e szines világból szememben csak árnyék marad míg ülök ez örök útszélen tücsök- béka- s lélekzenében jó éreznem hogy majd e sokszínű világba olvadok

 

Majd az elemekkel társul, magva lesz ezer galambnak, a tekintete villám, Nap pupillája, szíve a jövendő győztes élet, dühe toportyán karma. Ugyanakkor a szervetlen megszemélyesül, a csillagok „bebujnak az ég-kék paplanba / estig ismét orruk se látszik / alkonyatkor már mocorognak / egyik még gubbaszt / másik ásít / s parazsuk mellé kucorognak”. Ahogy József Attila csillagai, mikor még nem rácsok az égen, békadudára járják táncukat, földies lények, s mint a népdalban csillag a szerető, s miként Csokonai vigasztalásért eseng a két szép szemecskéhez: „Üzzétek el hát éjemet / Ti, két halandó csillagok!”

Kalász megszemélyesítése, azonosulása nem költői stílus, hanem természeti világkép. Visszanyúlik a finnugor ősköltészetig, a tetejetlen fa tetején éldegélő Arany Atyácska mítoszáig, a lépésmézes, vadfogó hurkos, varsás, rokkás mindennapokba, az aranyalmás, sárkányos népmesékig, ahol örök igazságok érvényesülnek. A Nap, Hold, Csillag nemcsak égitest, jel inkább, ősi képlet is. Úgy kelnek, nyugszanak a mai vers egén, akár valaha a távoli nyíresek fölött. S ha igaz költő láttatja bennük magát, ha a versszerkezetben, mondatrendszerben a kellő helyen alkalmazza őket, akkor nem tűnnek szokványosnak, miként az „Úgy elválunk kisangyalom egymástól, / Mint a csillag fényes ragyogásától” népdalsorok szürreálisnak tetsző realizmusa sem.

A népdal alapérzelmek, alaptörvények kifejeződése, a közös ihlet gömbölyded gyöngye, nincs éle, szöglete, oldala, íve a szólássá, közmondássá törekvés. Kalász László verseinek nagyobbik része népdallá formálódik vissza, de nem az utánzásban, hanem az azonos gondolkodásban, egyértelműségben.

 

ha a világot hoznám lennél megértő hozzám ha pedig csak magamat lesnéd minden szavamat

 

– úgy vág, mint Erdélyi József az Ibolyalevéllel.

 

Kedvesem ha iszik italát csókolja beletüzesedik minden csepp a csókba – – – levegő megszédül egy leheletétől semmi sincs anélkül az ő csókja nélkül

 

– csitítgat, mint József Attila Ringatója.

 

Ágakról szakadó madarak rebbennek az ég mint a savó áttetsző a szemnek madarak rebbennek szelek útrakelnek ha tudnék se tudnék menni merre menjek

 

– ahogy Nagy László Az én szívem című verse lüktet, s a durva gaz-erdőben a virág csalánná, az édesség ecetté válik, Kalászt a madarak s a szelek otthagyják hasonló keserűségben. Ez a rokonság elődei indulásával közös, ő egész életében az azonos mezsgyékkel határolt belső birtokát műveli.

Mondtam, költői értékeit nem csökkenti, de közérzetét annál inkább komorítja élethelyzete, amikor „szivemből rekedt ének tör fel – én csak verseimnek hiszek”. Mégis tágas hazát teremt Szalonna román kori templom-fundamentumától, a leronthatatlantól az égbe szálló fehér ludak látomásáig, pedig csak falusi utcára való esemény, valami megmagyarázhatatlan akarat késztette ezeket a földönjáró szárnyasokat fölszállni „e lucskos világból” az ég tavára, mennybéli jelenségekben való részvételre. Utánuk küldi az anya a fiát, hazahajtásuk lett a küldetése, az égi tünemény pásztorlása.