Honvágy egy álom után

 

Világ ne menj világgá (Kalász László)

Ellenkezőjére fordítom Kalász László új kötetének címét, Világ menj világgá, csitítom a „magam is megélek” dacos keserűségét nyugvása végett, harmincéves szeretetem, barátságunk jogán. Vagy régebbtől, mert híre megelőzte találkozásunkat: kiváló fiatal költő él Miskolc fölött, Szalonnán, csöppnyi faluban. Idézte is valaki: „Anyámnak kontya van kerek”, s folytatta fejből. Sinka Istvánt juttatta eszembe: „Ág Boris, neked nagy szemed van / s mellé, Isten is veled van.” Olyan plasztikusnak, olyan természetesnek hatott ez a megállapító mondat, mint egy megéledt Medgyessy-szobor. Közvetlen hasonlattal kerekíti a meleg, eső utáni éjszaka dús lombjáig a kontyot, aztán mértéktartóan folytatja ugyanúgy: „anyámnak szíve van meleg”, majd a befejező strófa kettős, egymásból következő ragaszkodássá válik:

 

csak akkor leszek kedvesed ha kerek kontyod lesz neked ha mint anyám: első jajomra gyógyírt találsz minden bajomra.

 

Semmi cicoma, könnyeden folyik a lírai kényszerűség gátja nélkül; rusztikusan valóságos az éterien sugárzó.

1963-ban ismertem meg a fiatal költők pécsi találkozóján. Nagyszemű, söröző fiú ült oldalt vagy háttal, a sört sernek mondta, nagyon hátulról képzett e hangon. Nem kérette magát versei fölmondására, akkor hallhattam az Ökrök címűt is, s hogy meggyűlt vele a baja, allegóriának hitték elég jogosan, s gyanítom, azért sincs egyetlen verse sem fölcímezve, mert a cím azonnal a lényegre irányítja a figyelmet, főként a cenzorosat. Csak a második kötetében jelentette meg 1970-ben a Szarvuk hegyével kezdősor alatt. Elő sem fordul a versben az ökör, de csak a figyelmet tereli el a konkrétumról, a lényeg megmarad, s általánossá tágul. „szemükben értelem? / ugyan! / fejükben zsír terem / szivük ha van / az is csak faggyu / undok váladék… patájuk alatt / sár leszek / néma / fű nő belőlem / majd leharapnak.”

Ő, a perkupai útkotró fia, aki gyerekkorában apja árokpartján, útja közepén, fűben, sárban és porban annyi ökrösszekeret, ökörcsordát láthatott elvonulni, döbbenten, halálfélelemig szemléletesítve figyelhette ezeket a mérsékelt égövi elefántokat. A butaság, az igába hajtható stupid erő a heréltek természete. Látta széthúzni őket, aztán egymásnak támasztani farukat, az ökörkosárból fű után habzó szájukat, látta, ahogy „pókhálóeres szemükön / légyraj hízik / fekete könny”. Átbődültek a bávaságból megmagyarázhatatlan vadságba, taposásba. Eszerint Kalász ökrei igaziak, közösek az ember állati tulajdonságaival. Így lehettek minden behemót, buta erőszakosság szimbólumai.

Nagy László korai verseiben gyakran feltűnnek, de mindennapi alkalomként mint háziállatok, gazdájuk balsorsa végletei: „köröttem az élet csupa por / marhacsordát portenger sodor”. Az ő szomorú ökrei nem a behemót zsarnokot jelenítik meg, hanem az igás kiszolgáltatottságot. A Busa meg a Sörös láncát a költő oldja el, ő ül az ökrösszekéren nagyon távol a petőfies kedélytől, világ-lassúságban. Illyésnél az ökörbőgés verselem ifjúsága udvarában, beleveszik a kutyaugatásba, a „harangláb gyors fecsegésé”-be, a forradalmár népfi számára inkább a magányos bika az erős jelentésű hasonlat, a vers panorámájához közvetlenül hozzátartozó kép, s ugyanakkor a kudarc metaforája is. „Utam nem ér, tudom, soha magasabbra… Mit állasz hegyem? Vess föl, mint a tenger habja!”

 

…Az esti csordából a hegynek gerincén elmarad egy bika… s míg a völgy sötétül ő fölnéz s elmereng a folyó ég fényén. Sötét gondolatán keserveset bődül, azután megindul, bután elátkozva lefelé… nyála foly a röst uti porba.

 

A Világ menj világgá versei között az undorító erőszak félelmetesebb, mert meghatározhatatlan rémálom-közérzet, miként Szent Antal kísértetei Hyeronimus Bosch, Matthias Grünewald ecsete nyomán.

 

Nem nagyok Nem nagyok és nem erősek mint hittem és nem is ökrök rosszabbak: nincs hova szöknöd sosem előlük: átröpköd bármelyik bármely világba kurta szárnya görcsös lába mindnek ijesztőre állva s csüngnek fejjel lefelé – – – mintha ember lenne mind görbedt csőrből játsznak szájat cifra tollal berzenkednek ugrálnak s játszó kis sorsuk utánzod már akaratlan s fényes gyürüikbe ring ványadt akaratod lassan hol millió papagáj embernyelven kiabál tarka tollból pólyált bendő feneketlen begy az ágyad drága jóizű jövendő – ott rohad el minden század

 

Az emberben fásultság, a magányosság zárkáinak iszonyatos éjszakái, még a Nap is kitaláció, olyan ásító unalom lep meg, hogy „állkapcsunk már / majd ketté hasad… eldugult fülünkben / úgy ásítunk, hogy szemgolyónk / préselődik”. Nem belső ez a baj, hanem külső, melynek okai megnevezhetetlenek, csak az okozat a kimondható, mikor világgá megy a világ, s ott marad magában az ember. Mégis a mai rálátásban jobban értjük, mi volt az a csillogó falú bánya, ami az élő feketeségre kövült. Most tárul fel igazán, miért

 

nem szólhatok magam szavával nem szólhatunk magunk szavával választott fényem nem világít mert itt a másik ott a másik tartalmam célom minden másé másé a bensőm másé a másé s én csak állongok állong minden és csak hallgatok hallgat minden mellettem rémült fák és házak mellettem rémült ember állat aki tud még: segítsen gyorsan mert elmegyek hogy itt se voltam

 

Az élet olyan keserűséggé nyomorodott, nem lehet poétikus hatásokkal semlegesíteni, s már az is ellene hat, hogy nem fejezheti ki magát természete szerint. Pedig Kalász László költészete természeti, falusi, tájas, évszakos versanyaga nagy lehetőség a világbavegyülésre. A város elzárná efféle lehetőség elől, az ablaktalan tűzfalak nosztalgiába taszíthatnák, idilliesíthetnék, s így elvennék igazságai élét. Szalonnán teremtő csönd van. Először a bazaltzúzalékkal beterített utak, szív alakú lapátok, árokparti lapulevelek, kákicsban rejtőzködő sóskövek csöndje, a csorda, a szekér elvonulása utánié, a pataké két csobbanás között, ahogy a víz a nagy kőről lebukik, s még elhallgat egy pillanatra, s tovább, tovább a költő-tanár iskola utáni csöndjéig, szülöttei alvása idején az egymásnak felelő kutyák ugatásáig. Dalt, meditációt, érzékeny képzeletet s taposó ökörpatákat teremt ez a csend. S bölcsességet. Nem vidékies bölcsesség-e ez? Nem hat-e a teljes megvalósulás ellen? Ha így kérdeznék, én lennék a provinciális! Rest, begyöpösödött, gondolkodásra képtelen, hiszen megrögzött véleményt hajtogatnék. Éppúgy kétségbe vonnám hazám nyolcmillió polgárának képességét a szellemi életre. Nemcsak a vidéki költőt nézném le, de a vidéken élő népet a szalonnai emberekkel együtt. A nép szemével lát, eszével gondolkodik, szívével érez. Kézenfekvő a kategória – népi költő, de szűkítő, mint minden besorolás. Én inkább T. S. Eliotra gondolok, mércém Kalászt illetően, amit századunk nagy modern költője mondott: „…ki s hogyan hozza létre ezt / A zsongó bübájt, melytől álmodott / Ábrándunk szabad szárnyalásba kezd? … Finom szállal, mit áttetszőn sodorsz – / Hanggal, mely föl sem mérhető titok.” Lehet ezoterikus, minden anyagiasságot nélkülöző:

 

Ki volt az? helye itt maradt látni hogy jó ideje állt faragnám képzelet után levegőből a figurát vagy itt van még a néma vendég és láthatatlan szemei rezdületlen merednek rám s nincs mód beletekinteni?

 

Isten? Ördög? Valaki halott szelleme e „föl nem mérhető titok”?

S lehet gyönyörű dallá sűrített természet s természetesség szublimációja, túl minden elemezgetésen, a költészet titkának sejtelmes tánca, muzsikája, ahogy megvalósul a másképpen kimondhatatlan.

 

Fut énekelve fut a hullám énekelve kövekről szökell kövekről magasba szökell taraja gyöngyös taraja hasonlít a gyöngyhöz amint visszahull amint folyóba visszahull fekete patak én lassú fekete patak csak téged szeretlek csak téged testvéremet szeretlek hullámod elinditott hullámod bennem is elinditott egy kis hullámot egy kis fekete hullámot s fut énekelve fut szomorúan énekelve kövekről szökell kövekről magasba szökell taraja gyöngyöz taraja hasonlít fekete könnyhöz midőn visszahull midőn folyóba visszahull

 

Nem akarom a varázslatot a magyarázat pórázára kötni, mégis meg kell állapítanom, ahogy a szökellő patakban önmagát véli, úgy növeszti létét másba is; alatta a föld, fölötte az égbolt, körülötte a természet növényi, állati, emberi univerzuma, s a költő átlelkesíti, kicseréli magával a világegyetemet, s megajándékozza vele, akit szeret. Egyszer: „szakállam mint a fű… lucerna lóhere / tábládzik mellemen… sarkantyút sarkamra / csillagból köt a szél”, máskor: „ne folyjak mellékmedreken… hajót malmot vigyázzak… utam mindig szabad legyen / örvényt is álljak bátran”. Csillag nő asszonya szívéből, virágzásban teljesedik, kerti csillagok között harmatot hullat az égből, s már ő a Nap: „életedet sugárzod / de nagy a te hatalmad!”, „néha nézi magát fának / lent gyökérnek fentebb ágnak / maga mögé búvott lelke / szívódik a levelekbe”. De a végső természetté vegyülés az elmúlás óriás ágyán történik meg:

 

rét véginél tengeritábla őrködik milljom zöld vitéz s ha útrakel a zörgő szélvizit tartása álomba törik a hangja halk horkolásba vész csalamádé friss színe lángol sárgás őrtüzek alszanak s lassacskán e szines világból szememben csak árnyék marad míg ülök ez örök útszélen tücsök- béka- s lélekzenében jó éreznem hogy majd e sokszínű világba olvadok

 

Majd az elemekkel társul, magva lesz ezer galambnak, a tekintete villám, Nap pupillája, szíve a jövendő győztes élet, dühe toportyán karma. Ugyanakkor a szervetlen megszemélyesül, a csillagok „bebujnak az ég-kék paplanba / estig ismét orruk se látszik / alkonyatkor már mocorognak / egyik még gubbaszt / másik ásít / s parazsuk mellé kucorognak”. Ahogy József Attila csillagai, mikor még nem rácsok az égen, békadudára járják táncukat, földies lények, s mint a népdalban csillag a szerető, s miként Csokonai vigasztalásért eseng a két szép szemecskéhez: „Üzzétek el hát éjemet / Ti, két halandó csillagok!”

Kalász megszemélyesítése, azonosulása nem költői stílus, hanem természeti világkép. Visszanyúlik a finnugor ősköltészetig, a tetejetlen fa tetején éldegélő Arany Atyácska mítoszáig, a lépésmézes, vadfogó hurkos, varsás, rokkás mindennapokba, az aranyalmás, sárkányos népmesékig, ahol örök igazságok érvényesülnek. A Nap, Hold, Csillag nemcsak égitest, jel inkább, ősi képlet is. Úgy kelnek, nyugszanak a mai vers egén, akár valaha a távoli nyíresek fölött. S ha igaz költő láttatja bennük magát, ha a versszerkezetben, mondatrendszerben a kellő helyen alkalmazza őket, akkor nem tűnnek szokványosnak, miként az „Úgy elválunk kisangyalom egymástól, / Mint a csillag fényes ragyogásától” népdalsorok szürreálisnak tetsző realizmusa sem.

A népdal alapérzelmek, alaptörvények kifejeződése, a közös ihlet gömbölyded gyöngye, nincs éle, szöglete, oldala, íve a szólássá, közmondássá törekvés. Kalász László verseinek nagyobbik része népdallá formálódik vissza, de nem az utánzásban, hanem az azonos gondolkodásban, egyértelműségben.

 

ha a világot hoznám lennél megértő hozzám ha pedig csak magamat lesnéd minden szavamat

 

– úgy vág, mint Erdélyi József az Ibolyalevéllel.

 

Kedvesem ha iszik italát csókolja beletüzesedik minden csepp a csókba – – – levegő megszédül egy leheletétől semmi sincs anélkül az ő csókja nélkül

 

– csitítgat, mint József Attila Ringatója.

 

Ágakról szakadó madarak rebbennek az ég mint a savó áttetsző a szemnek madarak rebbennek szelek útrakelnek ha tudnék se tudnék menni merre menjek

 

– ahogy Nagy László Az én szívem című verse lüktet, s a durva gaz-erdőben a virág csalánná, az édesség ecetté válik, Kalászt a madarak s a szelek otthagyják hasonló keserűségben. Ez a rokonság elődei indulásával közös, ő egész életében az azonos mezsgyékkel határolt belső birtokát műveli.

Mondtam, költői értékeit nem csökkenti, de közérzetét annál inkább komorítja élethelyzete, amikor „szivemből rekedt ének tör fel – én csak verseimnek hiszek”. Mégis tágas hazát teremt Szalonna román kori templom-fundamentumától, a leronthatatlantól az égbe szálló fehér ludak látomásáig, pedig csak falusi utcára való esemény, valami megmagyarázhatatlan akarat késztette ezeket a földönjáró szárnyasokat fölszállni „e lucskos világból” az ég tavára, mennybéli jelenségekben való részvételre. Utánuk küldi az anya a fiát, hazahajtásuk lett a küldetése, az égi tünemény pásztorlása.

Buda Ferenc hármaskönyve

Hogy a csillagok meg ne varasodjanak (Ratkó József)

Tanácsa szerint próbálok vallani Ratkó Józsefről: „Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá – nem gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is.”

A szegénység bérkaszárnya- és tanyafalának támasztja hátát s mint egy számadó, onnan faggatja a temetős és a halottak fölötti létet, onnan álmodja át a csillagokat olyan ragaszkodással, kegyetlen őszinteséggel, kizárólagos szeretettel, vakmerő akciókra képesen, hogy már-már megszégyeníti azokat, akik nem mindenben követik. Minden szava hiteles, mint egy személynévnek, ha egész élet a mögöttese. Szüntelen panaszkodhatna, üthetne, de mert az általánosítható dolgok kimondását tartja törvényének, nem írta meg például a tákosi rapicfalú templom restaurálásának trehányságait, ott voltam, mikor centiméterek, s a hanyagul félredobott mennyezeti képek miatt káromkodott. De fölszólal Váci Mihály szülőházának lebontásakor: „Miska, kivégzik szülőházadat”, házba a szülőhaza is beleérthető. Innen gondolhatok vissza a Halott halottaim és a Törvénytelen halottaim abortusz-, szike-, nyomor-, kórság-, háború-, forradalom-, fegyver-, tüzestrón-, halottégető-jelképeire, sorsoktól súlyos szavaira.

Köztudott, Ratkó József állása a társadalom kiszolgáltatottjai között van. Itt minden közeli és az övé, okos részese annak, amit megír, s lehet a nagy költői viszonylatok folytatója a magyar irodalomban. Sorsa József Attiláéval annyira rokon, szinte összetéveszthető pesti proletár-gyermekkoruk, lelenc-árvaságuk a szabadság félkenyerén, mindketten egy kenyéren. Könnyű lenne József Attila párhuzamára egyszerűsítenem; irányát Adyhoz, Illyéshez, Sinkához, Erdélyi Józsefhez, Juhász Ferenchez, Nagy Lászlóhoz, Váci Mihályhoz is igazodva látom, s nemzedékem édes családtagja ő. A hasonló gondolkodásúak stílusa is rokon jegyű. Mostanában a művészeti dogmatizmust tagadva sokan idejétmúltnak tartják a művészet társadalmi ragaszkodásait, Ratkó olvasatában is észrevehetnék, a minőségről szabad csak ítélkezni, a teljes személyiség szublimációjáról a műben. Ne hányják Ratkó szemére, ha muszáj a hagyományban maradnia, hisz van elég régi és újabb baj, melyre csak egyféle állásból lehet válaszolni, kiénekelni, elkiáltani.

 

Költő vagyok – hát tudom én, hogy hivatásom a remény, és tudok hinni is – kemény gyémánt-jövőnkben bízom én. De ugrik, illan a hitem, naponta meg kell védenem, mert ez a kétélű jelen hol ellenem van, hol velem.

 

Bármennyire egyenlő súlyú itt az ellenem és a velem, mint mindig, a költészetben az ellenem sokszorozódik, ami ellen tenni kell valamit partizánmódra vagy táborosan. Ratkó lírája nép-, nemzetféltése miatt egyre inkább önvédelem is. Lassan már tukmálni, hirdetni kell ezt a költőfajtát.

 

Nem kell-e költő? Vállalok apróbb munkát is; énekelnék, ha kell, a fáról, a kövekről, a gyors fényről a gyerekeknek, asszonyoknak az elevenszülő szerelemről és a halálról is; kidalolnám a bajt, a nyomorító nyomort, az ellenünk készülő bűnöket, megmutatnám az elrejtett szabadságot, a gyönyörű, emberhez méltó forradalmat, s nem adnám el a kijelölt jövőt; magamhoz huznék bármely szépet, érte a korai halált is vállalom; tudok minden emberi nyelven; a jót fölismerem; a bűnt gyűlölöm.

 

Ki ülne a vádló ének elé? Akinek pedig a gondokhoz nincs köze, másféle tartalomból vár másféle formát. S hol az a nép, akiért beszél? Hallják-e a „csillagtalan, vékony szegények”?

 

Énekelhet nektek az ember, nem szabadok akartok lenni, hanem gőgös gazdagok. Félitek a szabadságot. Itt-ott ha marad tartaléka bátrabb szivekben.

 

Beléjük kell szuggerálni, kicsodák.

 

Ránk bízatott az élet időtlen idők óta – mi nem adhattuk el hatalomért, de a szabadság gerincét mi kapáltuk keményre, egyenesre.

 

Pontos, közérthető idézetekkel fordítanám a figyelmet makacs költőtársamra, aki szeretne játszani, de nincs ideje rá, mert a baj, panasz, káromkodás nem kísérlet, s nem mindegy az ének a Föld forgó lemezén. De melyik ének marad meg? Bármelyik, csak ének legyen? Oda énekel ő is, ahol a kín hangjai ellenére „zeng a ráénekelt madárdal, szól kizöldült fuvola, nyárfa, dalolni kezd a gyermek”.

Megértem, József Attila büszke lehetett szegénységére, kacérkodott vele, öntudata miatt volt szüksége rá. Ratkó szégyelli, dühöng miatta, hiszen megváltást ígért e kor, de naponta becsapottnak érezheti magát s az új összefüggésben a régi fölnagyítódik, s ha még újabbakkal is bővül, kibírhatatlan, szinte őrjítő olyan társadalmi érzékű embernek, mint ő.

„Ez a falu is megöregszik – … csak a csönd növekszik. Pedig béke van… Üres házakat építenek itten… jövője ágyrajár a városokban.” „Ez a hazám.” Mint ahogy József Attila mutatott a külvárosra, Ratkó a tanyákra, „szűkebb hazám ez, fojtogat”, „megállni itt alig lehet, nem is lehet, kifújja talpunk alól a szél a homokot, az utat”. „Az utak befagytak fenékig, vonul rajtuk gazdátlanul és fegyvertelenül fekete sereg. Névtelen halottainknak nyárra emlékmű épül, búzakereszt.” „Itt nincs temető sem.” Ki hagyhatná szó nélkül ezt a világot? Ratkó mindig akkor mondja ki a bajt, amikor megtörténik, de a lámpák még tilosak, s karambolozik. Ő lenne a legboldogabb, ha költészetének ez a hatása s mondanivalója elavulna, dokumentumnak maradna, bár büszke lehetne első figyelmeztetéseire, ha csak esztétikai érvénnyel hatna, mint vers csupán a vers. Petőfi Alföldje, József Attila Külvárosa elvesztette, lassan elveszti azt a forradalmi aktust, miként a szegény nép hazáját festették a kastélyfalakra, csárdát és kocsmát a nimfák közé, nekünk maradtak zseniális kompozícióknak, már nem a kastélyfalakon. Utóduk hasonlítható verseiben a minőségre nem figyelünk annyira, mert a kimondás mellbe vág, de azért érezzük, tárgyukhoz illő formátumúnak kell lenniük, bonyolultabbak a közlésnél. A tanyavilág kipusztul, sorvad a falu, s emberhez méltatlan életekkel tengődik tovább; kétmillió korahalott, abortuszok, önpusztítás, öngyilkosság, történelmietlen jelennek-valóság szociológiai tényei kényszerítik ki a verseket, mégsem szociografikus, mert költői eszközökkel, műfáján belül teszi. A totális bajra minden stiláris eszköz mozgósíttatik, s varázsol olyan hatást, hogy pódiuma dübörög, csöndjébe belefeszülünk. Ha publicisztikus, akkor a legjobb publicista, ha szónokias, akkor ő a legjobb szónok. S mert olyan dolgokat mond ki, amelyek nem odázhatók, s azért teszi, hogy megváltozzanak, csak rosszindulattal lehet számon kérni olyan esztétikát, amihez eleve semmi köze sincs. Számon kérték és majdnem elérték vele, mint Kölcseyk a Berzsenyikkel.

 

Csontbőr vers. Nem szól, csak könnyeit nyeli.

 

Válogatott kötete utolsó darabja figyelmeztetés.

A Félkenyér csillagot kiadhatta volna előbbi, Törvénytelen halottaim, 1975-ös dátumú könyve után nemsokára. Vigaszul 1984-ben a Segítsd a királyt! drámával együtt kaptuk meg. „Teremtett világodban egymásra vetül, egymásba nő a király, a költő és az évezred” – Kósa Ferenc a drámáról mondja, de mondhatta volna Ratkó eddigi életművéről is. Ez az egész életművet beboltozó mű beborítja a többéves csöndöt, színdarabról szólva: a csönd színpadán újrajátszatja és tovább emeli, dialógusokban villóztatja, egymásra szabadítja a gyászt és a reményt, a cselszövést és az igazságot. Ha a király maga a költő, akkor eddig mintha csak a drámabeli Istvánt hallottuk volna. A dráma lehetősége nagyobb az egytömbű, időbe sorozott versekhez képest.

A Segítsd a királyt! csak az a költő írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek élete is dráma. Most tudomásul kell venni, jelen van újra a kor egyik legjobb darabjával. Aki szeretetből aggódott, megnyugodhat; megnyugszom én is. Nem pusztán új és újabb verseket akartam, csonkának éreztem életművét éppen akkor, mikor a csöndből igazán rá valló, összetéveszthetetlen hangon szólt ki. Visszanézvést jobban kitűnnek a hatások, mint a maguk idejében. A kifejeződés elemei gondoltattak gyakran József Attilára, Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra, Illyésre, Váci Mihályra. Például az Éjszaka című verset megkülönböztethetem a Külvárosi éjtől és a Tanya az Alföldöntől a versidő szerint, de a szerkezet vázában J. A. védjegyű metaforákat, J. F. védjegyű rendeződést találok. Bármilyen pontos:

 

Emitt, mint óriás csiga, lassu ház mászik

 

eszembe jut a

 

lomhán szinte lábra kap s mászik a súrolókefe.

 

Nemcsak az ige miatt, hanem a hasonlat-metafora azonos alkalma szerint inkább, ahogy a leírás jelképpé érvényesül egy-egy megállapítás vagy a törvény kimondása okaként. József Attila a Külvárosi éj végére fokozza törvénnyé a tájleírásban sorjázó képeket, sort, Ratkó József, mint Juhász Ferenc, a leírás cezúráiban következtet:

 

A Hold: cigányszem – ragyogna s elfeketül. Fél az anyag egyedül.

 

Juhász:

 

S míg a nedvesség a sejtekben átszivárog, mint az embrió-testen az anya-vér, odabent naprendszerek, s azokban naprendszer-tömegek keringenek zizegve. Él az anyag lihegve.

 

A korábbi Éjszaka lehetne Nagy László Vasárnap gyönyöre ellenpárja a hétköznap-éjszakák pokoli sötétségében.

 

Ó, itt testrészek alszanak, testrészek, nem emberek, lábak, gerincek, vállak, feltagolt szervezetek! Nem is ép emberek, mintha volnának árnyékai, kiváncsi, komisz kölök-isten elrontott játékai! Ihol egy szétterült száj az arcon, szikrát vet rajta a csók; fogak kocódnak, csikorognak, feketék, iszonytatók. Kupacba rakva millió lábujj, mint szagló kavics – hollá! a foszló utakat hajnalra kikövezik! Alszik a csukló, csont, a bőr – mindegyik külön-külön, sűrüdő fekete csönd szárad a sértett fülön. Szemek moccannak gyanakodva, gyűlölet lőrései. Isten, aki az éjszakát épségben átvészeli!

 

A ritmus, a tagolás, a kérdések, fölkiáltások annyira egyneműek, annyira jó ez a vers, hogy az azonosulást muszáj tudatosnak hinnünk.

A párhuzamokon azért akadt meg a szemem, hogy a kivívott egyéniséget ezután jobban lássam. Az első és a második Éjszaka a korai, 1969 előtti kötetekből való.

A kiürült jelentésű szavak a költészetből kivásnak, konvencionális elemek, annyira megszoktuk őket, rájuk se figyelünk. A csillag hiába tartozik legszebbjeink közé, talán ezért használódott el, s annyira gyanús lett. Ratkó József válogatott verseinek címe mégis Félkenyér csillag. Hozzá- és helyénvaló. Úgy tűnik, József Attila az egész életérzést kifejezhette a csillagok által is; emberközeliek, megszemélyesülők. Sokszor kis állatokká változnak, a tücsöknek felelgetnek, békadudára járják táncukat – mezeiek. S lesznek külvárosiak: a gyárak vasainak, konzervdobozoknak, megmeredt tárgyaknak fönti fényei. A vas-élményből következik a hajnali ég érceiben a seregek csillogása. Lehet az égbolt a rend, értelem, szabadság, rabság, szerelem, halál – a társadalom égi mása. Ezt a társadalomfilozófiai világképet Juhász Ferenc a mai természettudományos világképpel bővítette ki.

Ratkó indítéka elődeivel azonos, ha jelkép, de önmaga körében olyan terhelésű, akár a virrasztó pásztoré, aki bajait, vágyait képzeli beléjük az ősi metaforák, az idő-kezdeti nyelv logikája szerint. Az éhség csillagai szikráznak föl az égre, a fölsebzett tenyérben parázsló csillag gyullad, az Isten fénnyel futtatott, elvékonyodott csillagot, aprópénzt szór le a csillagtalan vékony szegényeknek, s ha a kisgyerekek tenyerében fészkel, lesz tisztaság és szépség. Nem pazarolja unalmassá, ám okkal tobzódik a címadó versben, hadd legyen a szegénység ősi mélyvilága világegyetemmé, ami lehetne s ami van. Gyönyörűséggel olvassa rá a népi csillagneveket a valóságra; a Vénuszt, mint Álomhozót, Pásztorok serkentő csillagát, a Sziriusz Árvalány pillantását, a Pleiadesz-Fagyhozó csillagot, a Nagykutya-Ebédhordót.

 

Lehetnél Álomhozó csillag, kedd asszonyának csillaga, hogy asszonyunk boldog maradjon, Árvalány pillantása lehetnél. Aranyhajú, – – – – Pásztorok serkentője, lakodalmakon Vőfély csillag, Virrasztó csillag, Bujdosók lámpása, lehetnél Mérték csillag és Zászlótartó, Arannyal versengő, Tündérfő csillag, Révész csillag, halálon általvivő – te hajnal szakadéka felé tántorgó Gyalog csillag,

 

Koldusbot csillag, Nehézlábú Fogoly csillag, Sereghajtó, Félkenyér csillag, Átkozott, Álmatlan, Ködszemű csillag, Véreres versengő csillag, haldokló csillag, Magányos özvegy csillag, Halál választott csillaga.

Néhányat gyerekkoromból, néhányat a néprajzból ismerek, s ha a költő bővítette a nevek sorát, nem tett másképpen, mint a nép, a legősibb metaforákat teremtette a huszadik század második felében. De „Az ég derengő inkubátor” a Halott halottaimban, muszáj monumentálisnak lennie, hogy beleférjen az egész nemzet, s le kell lógni az űrnek az elhagyott temetőig, ahol se fű, se madár, ahol a halál életben való folytatódása sem vigasztalhat, pedig a halottak emléke nélkül a Kerék csillag küllői kiüttetnek.

 

Bár mondják, hogy a csontok levedlik mind a gondot, s világnemű a halott, s csupán az elme játszik, ha honává sajátit földet, eget, csillagot. Bár mondják, hogy hanyaggá a földben lágy agyaggá züllik a tündöklő agy: te kő-magyarosító, füvet gyarmatosító ének világnemű vagy.

 

Ratkó Józsefé ez az ének.

Gyalog csillag (Ratkó József)

Életünk fényképével gondolok rá; bevilágítja a miskolci Búza teret ifjúságunk mosolya. Mintha onnan indultunk volna, onnan képzeltük jövőnket, kilépvén a fotográfiából. Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, de szélárnyékba sohase húzódtunk. Ratkó sorsa a társadalom kiszolgáltatottjai között teljesedett ki, ahol minden közeli és az övé. Okos részese volt annak, amit megért, a nagy költői viszonylatok folytatója. Egykenyéren a költészettel, egykenyéren szeretetteivel, egykenyéren velünk azon a képen, ahol egymás szívébe mosolygunk múlhatatlanul. Hajnal volt, s számára legfényesebben világított a „Hajnal szakadékja felé tántorgó Gyalog csillag”.

Halálával mintha testrészemet amputálták volna. Hiányzik, mégis azt hiszem, itt van. Testvérem volt a szeretetben, szellemben és költészetben; testrészem úgy is, ahogy az ember sokszor nem tudja magához méltóan megtartani. Költészetét végigéltem, s ami már befejeződött, folytatódik és munkál bennem tovább.

Tudtam, morális alapállapota garantálja esztétikumát, és nem igazán törődik azzal, micsoda újdonságok lehetnek a formában és a tartalomban. A tartalommal is egy múlhatatlan, hagyományos szegénységhez állt, szinte odaparancsolt költészet volt az övé, és nem menekült el onnan, és nagyon szomorú vagyok, miért nem pihente ki magát a magában való boldogság erdejében. Ugyanakkor boldog vagyok, hogy azt a pozíciót, amit vállalt, úrian, fejedelmien vállalta annak ellenére, hogy mindig pesti vagány maradt. Életformáját tiszteltem minden pillanatomban. S egyszerre féltettem, mert nagyon árva, egész élete árvaság, önmaga árvája, a társadalom árvája, a jövő árvája is. Élete szenvedéstörténet és üdvtan, fölfedett pokoljárás. A gazdáknál sínylődő lelenc már-már Móricz Árvácskájával azonos a kiszolgáltatottságban, a szeretet- és világhiányban. A pokol további bugyrai még pokolibbak, „de most már nem vagyok védtelen. Eszemmel, verseimmel ellenszegülök. Engem, minket a gyermekvárosban úgy neveltek, hogy ne tűrjünk meg magunk között semmi embertelenséget, semmi igazságtalanságot… Bajaim ebből a közösségi érzékenységből támadnak ma is. Ha valami gondról, igazságtalanságról tudomást szerzek, nem állom meg, hogy bele ne avatkozzak. Versbeli szavaim hitelét járatnám le, ha nem segítenék.”

Sorsa József Attila-i, és tudható, a sors meghatározza a kifejeződést is. Amikor gyerekkorát megírta, József Attilát is megírta vagy fordítva, József Attila megírta Ratkó gyerekkorát. Nem tudott és nem is akart megszabadulni tőle, olyan létszükséglete, mint a levegő, és természetes, ahogy kinyílnak a virágok, ahogy folyik a Tisza. Az életörökség mégsem rekesztette meg, mert amit ő még azon túl megírt, az a mindenkori jelen idő okozata. József Attila látja az égből, tudja, mit nem írhatott meg ő, amikor megalkotta mondjuk a Holt vidéket, a Falut, a szegénységről szóló verseit. Ez a hű utód nem akart, nem tudott elszakadni a József Attila-féle versállapottól, pedig a ragaszkodás bilincsnek is mondható, amely béklyózza az embert. Balassitól következményei vagyunk a magyar költészetnek letagadhatatlanul és eltéríthetetlenül. Ratkó egyenes járással, gyönyörűen ment végig ezen az úton. Bár az ember elszakad és visszatér, bizonyító példának tartom őt: nem eltaszítani elődeinket, hanem kezet fogva együtt tartani előre valahová, miként valamit mindannyian egyszerre tudunk, vagy egyszerien és egyszerűen tudunk.

Nézem a mostanában megjelent verseket, s még arra is gondolok, egy új sematizmus kerekedik az avantgárdban. Hát akkor mért vonjam kétségbe rímei miatt, vagy mert hangsúlyos mértékben írt, vagy négysoros strófákban a népdal, a kuruc dal, betyárdal hangját vetette a selyemdalok közé? Én modernségét abban tudom, hogy az egyetemes együttlétet hitelesítette önmagával a temetőktől a csillagokig, hogy az emberség nagy metaforája kifejeződjön. Ezt a nagy vonulatot csak akkor lehet végigjárni, ha az idő megérett magunkban. Ha versei hagyományos formájúak, akkor éppen azt kell értenem, hogy szükségük szerint léteznek-e. Minden művészet végkifejlete akkor modern, amikor abban a pillanatban célba talál, amikor éppen kívánja a kor. Lassan már tukmálni kell ezt a költőfajtát.

Mégis volt közöttünk vita a publicisztikusságban. Én nem tartottam költői jellegnek, prózát azért írok. Nekem a költészet a lélek mélyének csodálatos kútbeli fénye, forrása, virága, döbbenet, jelenés, bár akció is határai között. Ebben nem voltunk igazán együtt. Mégis tiszteltem akarását, révületét, amit én nem tartok magamra érvényesnek. De az biztos, ha ő versben fejezi ki, ami szerintem prózába való, akkor sodróbb a hatása. A közügyek direktebb lírája is lehet lenyűgöző. Úgy gondoltuk, ő is, én is a magunk mértéke szerint végezzük a dolgunkat. S micsoda magasan repül István király-drámájában!

Sokszor elhallgatott, mint madarak a télben. Annál megrendítőbben zendült föl a Segítsd a királyt! drámájának tavaszában. Ezt a művet csak az írhatta, aki a világot drámaként éli át, akinek az élete is dráma. S temetőközeli: „nem menekültem én a halottakhoz, a halottak szólítottak meg engem”. Hiszem, minden költészet előérzetes: „Én nemsokára meghalok / s kialakul végleges arcom.” Csak a próza enged számára bizakodást: „Négy-öt korosztállyal még előttem jár a halál.” Nagyfeszültségű indulatokban szikrázott, míg ki nem csapott szíve biztosítéka. S vajon megcáfolta-e az idő a „Költő ha meghal nyugodtabban motoz a rabló” állító mondatát?

Daltalan énekes (Serfőző Simon)

Húsz évvel keletkezése után jelent meg az Élet és Irodalomban húszéves kori verse, a Por keveredik és szél van. Megírta a téeszszervezés lélekgyötrő idejét. Sokkal fontosabb lett volna akkori nyilvánossága, de az aggodalom érvényes ma is: „Mi lesz öregeimmel? Itthon maradottként mi lenne velem? A nagykazal is menne világgá innen.” Serfőző későbbi versei, kötetei ebből az aggodalomból indulnak, s az aggodalomra csapódó dac, makacsság adja energiájukat. S a tanúságtétel. Ez a költemény éppen késői megjelentével bizonyítja, elölről igazolja írója állhatatosságát, hajlíthatatlan ragaszkodását az igazsághoz.

 

Agitátorok kiabálnak a kiskonyhában, Szövetkezet lesz erre a földeken, s apám az ablaknál izzad. Az ellenkezős-száju nagygazdákat napok óta dzsippek hordják a községházára.

 

A vers a nép híreire épül, mert az agitatív lelkesedés ellenére szükséges a tanulság, az igazság szavatolja művészi értékeit.

Aki ismeri Sinka István Szigetek könyve eposzát, ezt az alföldi Odüsszeiát, mely a mezei szegények életének hatalmas tára, megtalálja Serfőző atyai rokonát Sinkában, vagyis Sinka egyik nagyon erős jellegzetességében:

 

Ez a vers nem lesz dal, ennek súlyos az anyaga, a szó, mint akkor zokogást hall az ember

 

Serfőző is annyira azonos lírai tárgyával, szinte már maga az Alföld, a sár, a por, a tanya, a szerszámok és a kor, az elmozdítástól zokogó idő. Alig marad dallama, de végtelen a monotóniája.

Verseinek két alaprétege van: egyik a szűkszavú, komoly kijelentés, a másik a természeti képek emelkedettsége a megszemélyesítésben. Váltakozásukban hömpölyög, csapkod, nyugszik meg a mű. A prózai mondatokat beragyogják a metaforák, az életre keltett dolgok, a meghökkentő képzettársítások. Aki az apjáról azt írja:

 

Vadlibák járjátok körbe gyertyával az országot most meghal

 

leírhatja:

 

Elhagyott, félreeső falvainkat lassan a senki lakja.

 

Egyik balladából, másik hétköznapi beszédből való. Egyik föltételezi a másikat, hogy meglegyen a Serfőző-vers.

A Bűntelenül című kötetben egyetlen darab emelkedik gyönyörű énekké, olyanná, mintha lélek volna, amiről szólni nem lehet, csak mondogatni.

 

Mintha pirkadna, a fáknál már az ég pirkadna. Szállna a hajnal, itt a fáknál szállna a hajnal. Ablakom nyitnám, ablakom négy égtájba nyitnám. Lassan virradna, kedvem az égig fölvirradna.

 

Ha Serfőző, mert vágyok rá, rímelne, s ilyen tiszta-gyönyörű dalban többször írna, hiszen ebből látszik, mekkora tehetsége van hozzá, nagyobb hatású költő lehetne. Persze ez a megért, transzponált vers talán csak akkor jöhet létre, ha jogot nyer a többiek között, ha már a többiek megteremtek.

A népdalokra gondolok és Jeszenyinre, ahogy ének kerekedett az élet elviselhetőségéért, ahogy a fájdalom bánattá oldódott, s szivárványa lett a vers a nehéz szavaknak. Serfőző könyvében alig enged a dalnak, de láthatóan nem idegen tőle. Inkább a parancs köti: „Írtam azokért, akikért, hogy könnyebb legyen elviselni a terheket, ne hallgasson el a szó.” Lehetne Jeszenyin rokona is. Ugyanaz a tapintatlan, jobbnak hazudott változás Jeszenyin Oroszországában. „Én vagyok a falu utolsó költője – – – Az óra hördül nemsokára, rekedten mondja, hogy: betelt.” Jeszenyin a pusztuló faluban magát látja, végül is mindig magáról beszél. „Dalaimban egy vagyok veled”; falusi fiú, természeti lény; a táj, a falu párhuzamában, ellentétében ég el, emlékeivel enyhíti seblázát:

 

Újra melegszem az otthoni padkán, lenn a bakancs és lenn a bekecs, régi remény lobog életem utján, újra gyerek vagyok, ugrifüles.

 

Serfőzőnél:

 

Félreesőn, szélein e hazának, vidékek zugaiban, legaljában halódnak, csöndesülnek el öregeikkel, a megüresedő, jövőből kitagadott falvak.

 

Nem enyhülni megy haza és nem lel semmi enyhületre valót. Alig találni magyar költőt, akit ennyire betöltene, már-már rabbá tenne szociális lekötelezettsége. Buda Ferenchez, Ratkó Józsefhez hasonlíthatom, de azt hiszem, náluk a költészet felől teremtődik a közösségi, Serfőző közösségiben szorongó lelkiismerete fordul a vers felé.

A Hegyekre kiállva a kötet legnagyobb formátumú darabja. Valójában leánykérés, szerelmes hívás, csalogató, de az egész magyar költészetben hozzá hasonlót nem ismerek. Talán az amerikás népdalokban fedezhetném föl néhány hajszálerét. A költő lehetne akár század eleji amerikás magyar, mert otthagyta azt a falut, amelyik nem adott neki jövőt. Amonnan inkább hazavágynak a „nevijorki” kikötőből az „ókantriba”, pénzük nem elég hajóra, párjuk nem utazik hozzájuk.

 

Elment az én rózsám idegen országba; Levelében írja: menjek el utána. Nem megyek, nem megyek én Amerikába, Inkább meggyászolom fekete gunyába.

 

Serfőző nincs Amerikában, ő egy falusi fiú a városban, de élete épp olyan távoli, mintha az Atlanti-óceán hánykolódna közbül. Megmaradhatott volna a szerelmi érzelmek vonalában, dalolhatott volna. Ő a páros kiszakadás négytételű, nyelvet szakogató, az egész parasztvilágot tépő művet komponált meg a leánykérés óhajtó fordulataival. Nyelvi fortéllyal tuszkoltatja ki szerelmesét falusi életéből, éppen a menyasszony-búcsúztatók ellentétével. Itt nem lehet semmi sóhajos búcsúzás apától, anyától, leánypajtásaitól, attól a világtól, itt minden küldi a leányt: madarak, bokrok, kacsák, mosóteknő, macska, nagyszarvú eke, puli, vasvilla, szalmáskosár, törekboglya, fészerlakó szerszámok: lapát, gereblye, ásó – megéled, indul, kérdez.

 

Ha nem jössz ki, megmondani, hová készülsz közülük, majd ők kihoznak a szelektől oldalra elfordult házból. Meg kell értened a végével dobbantó karóval is, hozzám jössz el. – – – – – Mint a rüh, szégyen lenne nekünk a faluk, dűlők menti munka, mert megalázták, röstelli azt is, hogy van.

 

S mondja tovább: „Nincs miért marasztalnod magad”, hiszen nem akarod már hallani a nyögő lőcsök, rudak, szerszámnyelek fáradt felnyögését, „Halottaikat sem akarod temetni”. A leánykérő ígérni szokott, elmondja, mi vár a lányra, a valóságot fölcsokrozza, mintha még annál is rosszabb lenne, ahonnan elhívja a párját: hajrámunka ingázó sorsúak között, együtt a barakk- és albérletlakókkal, a városi falusiakkal teljes hontalanságban. S milyen lélekismeretre valló telitalálat az az esendő, már-már alig hallható kiszólás: „Mégsem panaszkodhatok, hisz járdán megyek, nem dűlőn!”

Hárommillió városba költözött falusiról és falusiért szól így a költő. Nem a szerelem hangján írja meg, mégis szerelmes verset teremt a férfi-nő nyomorúságos egymásrautaltságában. Gyere, mert rossz nekem itt, neked is ott nélkülem! Minden sora mondja, hogy egymás nélkül nem lehet élni.

Semmi kétség Serfőző Simon személyessége iránt, nemcsak mert a verset feleségének ajánlja, bizonyítják a főnevek, jelzők, fordulatok, igék, hiszen olyan pontosak, átlelkesítettek, amilyeneket csak az tud írni, akivel mindez megtörtént; aki a szerszámokat fészerlakóknak nevezi, akinél a bokrok kiskabátban iszkolnak, az ismeri a paraszti világot; aki a gyár mögötti szemétben úgy kapar, mint a csirke, az megélte a faluról városba menekülők sorsát. Ezektől a pici stílusjegyektől igazolódik a költő eddigi életműve versben, prózában, drámában egyaránt. Hiteles, hallgatni kell rá.

 

Javára dolgozzam, lássa hasznom, aki ide tartozom, mint mások máshová, s idevalósi vagyok hazám, s szülőföldem jogán.

 

Verseket növel a hiány. A paraszt-szegénységből indít, ahol „Gondoktól ködölt mindig a láthatár-perem”. Ez az otthon-jog adja költészete egész mozgását, világképét, így mondja ki az igazat. De mért kell bizonyítani itthoniságát? Ha túlnézünk a költőn, mért nem érezheti otthon magát a paraszt? A könyv első ciklusa mért bizonygatja: Ide tartozom. Ha megfogalmazza az otthontalanság múlt idejét, mintha jelen időben tenné, mintha bujdosó kuruc mormogna maga elé. Nem meglazultak, inkább széttépettek a kapcsolatok, vagy mintha testrészünk szakadt volna ki.

 

Hazámból kívülrekedtek tájak országrészek – – – – – Visszahőköltetett nép vagyunk. – – – – még mindig a múltból hozzánk öntögetett szemetet taligázzuk történelmünk kertaljába. – – – – De a vétkesek nem mi vagyunk.

 

Az „idevalósi vagyok hazám, a szülőföldem jogán” dacos kijelentésére így következhet a történelemmel, a bukott félútú forradalmakkal, követelve a beteljesedést, hogy „e fáradt homályú, önállótlan létű hazában” sorsát a nép végre maga intézze, „a múlt magas szeméthalma mögött” ne legyen a nép leghátul. Mert még mindig ott, hiszen amikor ebben a történelmi gondokkal zsúfolt ciklusban jelen időbe vált át a Nekünk kell pártolni című verssel, pocsolya-strandot, gond-szérűt, bérház-pusztákat emleget, s embereket, akik „gőgjeik lobogóival csak dicsekedni jönnek. Csak lenézni a messze elszóródott tájakról lassan szárnyra kapó népet.”

 

Amely még ma is, magát nem sokra becsüli, oly sokszor leszólták, még bárki rákiabálhat. Nekünk kell pártolni, meg ne alázzák.

 

Nagyon nehéz a dolga annak a magyar költőnek, aki ennyire fölosztja szívét a múlt és a jelen között, s testi-lelki táplálékának hiszi a verset. Mert tudja, az igazat kell írni, nemcsak a valódit, a jövőtudat nélkül bizonytalanná válhat. Serfőző lírája is a jövő hitétől szárnyalhatna tiszta egyértelműséggel. Akit ennyire megtanított az idő gyanakodni, nem enged olcsó hiteknek. Akinek idegei „már azt megérzik, hogy egy madár berepül az országba”, elviselhetetlen érzékenységét a szociális gondok okos, emberséges oldásával lehetne könnyíteni. Nehéz a dolga, mert teljes világképe ellentétében éppen az a szétzilált világképű nép szóródik szét, akiért tehetségét áldozza: kollektív akaratával szemben a magánérdekű egyedek halmaza. Úgy várhatja a jövőt, mint a Ha jönne című csupa-kérdő, csupa-remény, csupa-kétség versében.

 

Fölismerném-e a jövőt, messziről megpillantván, ha jönne az évek erre kanyargó árokpartján? Vagy mint ha a porpiszkos tájon valaki idegen járna, közönnyel épp csak ránéznék, mint frontról megjött apámra? Hisz nekem csak egy katona állt akkor a házban. Hogy higgyem el: őt vártuk, amikor még sose láttam?

 

E költemény az ellentétes érzelmek egyensúlyának tökélye. Serfőző Simon egész költészetét egyberagyogtató desztillátum, s még több is annyival, amennyire a költő jövőjét, megújulását hiszem benne.

Megválaszolni, amit nem lehet (Bella István)

Ritkán lehet megjósolni a költők első verseiből jövőjüket, de az a történelmi megrendülés, amely Bella István tizenhatéves gimnazistát szóra bírta, mégis mintha meghatározná a későbbi életmű legfontosabb vonzalmai közül a szabadságvágyat. Biztosan írt másféle, aztán elkallódott verseket is kamaszkorában, ám A ligetben ma újra láttam és a Kollégium nyolcsorosai, ezek az ötvenhatos forradalomból fakadt reflexiók, mint a tilos, titkos üzenetek, meg kellett hogy maradjanak lankadatlan izgalomban tartani a kimondás akaratát. S most, mikor az összegyűjtött versek között megjelenhettek, s nyomon követhető burkoltan vagy egyértelműen a forradalom megvallása, ezek a félelem- és bezártságsóhajok is fölerősödve hallatszanak, több lírai élménnyel töltenek el annál, mint amit elsőre mutatnak. Nagyon halk, szinte észrevétlen az élmény kifejezése, melyben a szerelem ligete az élet vagy halál bozótja, „célzó csillagokba” néz a meghasadt létű ember, „vérszaggal terhes estében”, mikor „felhangzott egy ócska fegyver”, „vérében haldokolt a hold”. Emitt még liget-harctér, amott már kollégium-börtön, hajnali rémület a kinti katonák menetelése, „az élők rabjai lettek a rendnek”, annak, ami a méltó értelmét a szabadságban nyerhetné el igazán. Ekkor már nyilvánvaló, hogy beláthatatlan kiszolgáltatottság következik, s talán ezeket a verseket is el kellett volna égetnie, mint Vörösmartynak a szabadságharc bukása után, hiszen még a sóhajt is elfojtja a józan mérlegelés a szívében.

Inkább az emlékezés! Vissza a gyerekkorba! Az a Szaggatott világ lehet ennek a mainak a hasonlata, a szegénységet mondja ki első kötetében, de egyszerre önmaga árvaságába ütközik, mert annak okát is titkolnia kellett, végül is mindazt, ami számára a legfontosabb. Elhallgatni a szovjet fegyverektől elesett apát, talányos költői képekben szólva: „Apám elúszott észrevétlen, / nyújtott testtel, mint a szarvasok, / átszökkent a nagy tétlenségen, / s az idő fenyvesébe futott.” A Cantata profanára gondoltat, s azonnal valami botrányt sejtet, mert a létezés törvénye ellen való vétek, hogy az apa hagyja el a fiát, s a tehetetlen tétlenséget, amely közöttük húzódik, a kimondhatatlanság okozza, hiszen még a háborút is titkolnia kellene. Még azt sem mondhatja ki egyenesen, hogy az özvegy édesanya melyik elmúlással beszélget, mint a megháborodott, az övével vagy a párjáéval-e? S mitől tartja vissza az anya a fiát, miért veszekszik? hogy a sors behívó parancsát ne teljesítse a megmaradás érdekében? Miként később a szerelmes nő: „Alkudozik, s hogy tetten ne érjem, / szelidít: kegyelemkenyéren / tart, hogy ne fussak vadonba.”

A bajok okai a szimbólumokban rejlenek, költői kis világokban jelennek meg. A hajnalban tüzet rakó anya „megfőzte a nyomorúságot”, „a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret”, nem valakitől, hanem a megszemélyesített nagy sötétségtől. Többet jelent a soványságot az árvasággal kifejezni, ami olyan vézna, mint a szegénység. Innen bővül az életkép a nyomorúságos idillbe: „Ázott csutkák, vizes tengeriszárak / tüzén melegedett gyerekkorom”, s a gyermeki szépségképzetben teljesül ki még akkor is, ha az egész együtt valójában az elviselhetetlen füstös konyha, bár „kékellő füst-tulipán”, s „megrázkódó virág köhögető anyám.” Így látja a fölébresztett gyerek, aki felnőtt dologra indul, hihetetlen, mégis valóságos munkába, hiszen ő a faluban a kántor, „kilencéves árva evangélista,” „hatholdas Jézus, napszámos apostol” között a Passióban, „egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért”. „Innen hoztam az éneket magammal” – jegyzi meg a hűség ars poeticáját, s az egész világra való elhivatottsággá emeli föl az emlékképet, aki „jó szóért: kenyérért énekel”. Azok szeretetéért, kenyérarcáért éhezik, akik lírai hőssé változnak át a versekben viszonzásul. Minden falubeli megkapja a maga legendás elégtételét, éppúgy az éhes fiú is jóllakhatik a képzeletében. Ő a „jószág helyett a fákat hajtotta csak haza”.

 

De az igazi az volt, mikor az alkonyat leült megfejni nehéz, csönddel telt lombjukat, s párálló fehér holdfény – a friss fejés szaga – verte föl álmom és azt ittam fél éjszaka.

 

Azért olyan varázslatos a képzeletvilág, mert olyan messze van attól, aminek valóságosnak kellene lennie. Majd a felnőtt is életre szántan haláláig éhesnek érzi magát. S nemcsak az ifjúság szereleméhsége hajtja, hanem az árvaság magányossága is egy nőért, aki „egészen anyámig betakar”. Bájoló, gyönyörű dalokkal szólítja meg, mégis mindig a „célzó csillagok” alatt. „A szebbnek szültél, mint az anyám” fényességét megüli a háborús múlt köde: „s hiába tudom: nem vagyok száműzött, / úgy fekszem melled, combjaid között, / mint a lovak, temetetlen dögök / tetemei közt izzadt és sáros katonák”. S egyszerre kifulladt a versi szépség vigasztalása:

 

Azt kéne mondanom szeretlek és tudom – nem mondom soha Hát hagyj el Ócska mágia ez az egész télről tavaszról Annyi az igaz az egészből magam vagyok mint még soha

 

Hiába a fiatalság húsz évének táltos paripája, a testtől meggyulladt ingben való repülés, a század fiának születni naponta ezerszer szépnek és merésznek, s közben csibészes, hetyke dalban kiénekelni, felejteni a városi magányt, „kívül gyöngy, befele iszony” marad az egész Ártatlan dal, az élet.

Akkori költészetét a gyöngy és iszony kettőssége egyensúlyozza, így a félig kimondható a lírai ráadással az egészen kimondható illúzióját keltheti. Emiatt a hatvanas években mintha meg is felelt volna a közvélemény tartalmi és esztétikai eszményeinek. Mintha József Attila fiatalos, szegénységből ébredő verseinek a folytatója lenne, és olyan szép és megrendítően emberi, mint aki a Tiszta szívvelt írta. Majd ezt a nyugalmas egyensúlyt borítja föl a Válasz nélkül szenvedélyes kiáltása a halott apához.

 

S most szükségem van rád, mert nem tudok mást, mint vállalni a dalban szertefoszlást,   ami rámméretett, tudva, míg más éltét szabadon éli, nekem ez jutott, kínlódni és megélni,   költészetemet.

 

Tudja, hogy a fizikai jelenvalóság csak félig-meddig élet, „hiszen nem is veled / beszélek én szüntelenül magamban, / de magammal, hogy értsem, megválaszoljam / azt is, mit nem lehet”. Nem nyugszik bele, hogy élete örök tiltás legyen. Hiába mutatja szelídnek magát a világ, a szívbe vizel, mint a tiszta víz göröngyén ülő varangy. „Árulás, hitszegés, vad hitetés ez? / Vagy csak magány, ami közösséggé lesz / és szüli a magányt?” Mögüle József Attila Levegőt! követelő versét hallani, s a szavaló diákét, aki ötvenhat októberében levegőért kiált a teherautó platóján. De József Attilánál is többet mond, a forradalom leverése utáni főkérdést bontja ki.

 

Lélegezhetem, mert ki nem elégít ez a szabadság, akárhogy is, de én itt   nem érzem jól magam! – – – – Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek, hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,   miféle félelem szorongatja szívem, s milyen ítélet feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,   habár nem éhezem.

 

Válasz szavakkal nincsen, de futóárokkal, földbemálló katonaköpennyel, égbe szállott rézgombokkal, csatos csillagokkal felel a csönd, s tanít. Míg a vers a maga idejében botrányt kavar, s elég az is, hogy csak a bölcsészkaron, de már nem lehet az első kötet címadója, s mikor a Szaggatott világ megjelenik, épp a Válasz nélkül elhallgatása miatt csonkulnak meg a kritikák. Nélküle az értelmezés sem futja másra, mint hogy azok a versek „absztrakciók voltak, jelszószerűek, örökök és egyben divatosak: ifjúság, félelem, boldogság, szerelem, Én… pársoros metaforakagylóval akart egy-egy tématengert kimerni. De oda kellett figyelni e műveletre, mert közben rácsodálkozhatunk metaforáira: képei egymásba játszó, kecses-szép úszására, versdallama finom melankóliájára vagy hetyke tiktakolására, mely hol a kamaszfájdalmak siralmát hozta felénk, hol a robbanni kész pokolgép féktelenségével ijesztett.”

Pedig azt kellett volna mondania: első kötete egy felnőtt felelős ember műve, költőjét korán éretté tette az élet. Megható az eleven kifejezésben, nem alkuszik az igazságra, rokonszenvesek szellemi kapcsolatai. Úgy kezdi a pályát, hogy a kiteljesedés többféle lehetőségét ígéri.

Második könyve, Az ifjúság múzeuma, ifjúsága tudatos számbavétele. „Az volt a jó az ifjúságban, / hogy nem tudtam, ez az ifjúság.” Mit kellett volna tudnia és megírnia? Az ideálokat? Az élet jó ízét? A boldogságra szomjas ember kielégülését? Leválni a világ árvájának kötelékeiről! Mi lehet a megoldás? Talán egy olyan gyönyörű vers, mint az Esik a hó, a kócsag és a szitakötő nyári illúziójával. A dolgok zenévé változtatása, amint a szerelem a test zeneszerszámaivá varázsolja a füveket, a fákat, az a gyönyörű versélmény, mikor a szerető árnyát, mint „finom, törékeny hegedűt / állukhoz szorították a fák”. Az anyanyelvben történő testi kapcsolat, amint a jelentések áttűnnek egymáson és egyesülnek. S ahogy a táj és a természet elveszti magábanvalóságát és költészetté szublimálódik.

Bella Istvánnak a természet az igazi otthona, az a tér, amelyből a személyiség táplálkozik, s kiárad, „valót mondtam, s nem a világot, / a szelet s nem a mozduló ágat” ellentétét akarja megvalósítani. Azért oldódik föl minden természeti elem egy más közegben, jelképpé eszményül, átlelkesíti az anyagot, a fogalmakat pedig tárgyiasítja. Így valami köztesben valósul meg a mű, amint a nyelv által a zenéhez közelít, a zenében akar kiteljesedni.

 

Ej, te zene, te zene, te táltos   ének aranyfedezete,   életünk húsa, világos napra tárt, szívmélyi bánya – Ej te zene, te zene, te láncos   pipacsban, proletár szélben   zúgó, szökellő,   táncba cipelő, fűszálak lélegzete – Hol vagy, te zene? – – – – Micsoda befagyott bordák, Északi Jeges-tengerek   mögött dörömbölsz,   hol vagy, hogy akkorát döndülj, hogy egy percre elálljon – nem a föld, nem az ég – az emberek lélegzete.

 

A nagy hangzat csöndet teremt, a zene néma visszhangját a szívben. A foghatatlan testet ölt, a személy dallá változik az elvarázsolt évszakokkal.

Úgy tetszik már, a forradalmi zászlókat lobogtató tavasz és a dúsfürtű nyár szépségeivel még az árvaság is megváltható, enyhülésre a kín is hajlamos lehet annak ellenére, hogy Az ifjúság múzeuma könyvének első strófájából kicsap a jeges novemberi szél. De már a Hetedik kavics versei egyre inkább szavak a télre. A háborús tél látomása, vagy inkább a sötét valóság az, amely mint varjú az elhagyott csatatér fölött kering? Szétterül az apa fagyott, véres köpenye, s az apakép: döggödör, holnapféreg, sohasem olvadó vashó, kőhó, rézhó, a „Hó vagy te is Vonulsz sohase olvadsz” hullása, menetelése az időtlen télben, „az idei, a jövő, a múlt, a tavalyi télben”, szimbólumförgetegben. Hullnak a fehér szavak valahol Szibériában a száműzött Oszip Mandelstamra. Talán ez az éjszakai fehér rémség fedte be apját valahol, ki tudja hol? Eltűnt, akár az orosz költő, ugyanabban a zónában, keresni sem lehet, tilos beszélni róla. De a fiú és a költőtárs fölolvasztja a hallgatás fagyát egy versnyi időre.

 

Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak, torkomba tömve verseim lobognak, fehérlap reggeleim kormohodnak, csöndpernyék görcsberántva komorodnak. – Feketén ég el az írás mint a vér. Fehéren suhog, mint egy arc a csöndből. Fehér fehér fehér fehér

 

A hetvenes évek elején annyira fölszabadul, olyan mámorosan csap a magasba költészete, szinte maga is meghökken, még az anyag is megijed önmagától, hogy amit kimond, s ahogyan kifejezi, nem fér a megszokott forma medrébe, beláthatatlan a kaland következménye, hiszen a világavantgárd idáig honosodó eszményeivel sem ellenőrizheti magát. A Szeretkezéseinkben megírja a beteljesülő cselekvés biológiai, lélektani és történelmi nagy ódáját, amikor az ember, aki megismerte a hangot, a fényt, a földet, már el is veszíti, hogy újrateremthesse valakiben. Világ keletkezik a szeretkezés, a vesztés és megtalálás ősködében, a „nincs sincs”-ben, a „NINCS SINCS Csak te az ige: a lenni lehelete!” delejében. Onnan indul a történelem, amikor a férfi és a nő szeme fénye összemosódik és kicserélődik, éppúgy a kéj és a kín – az elragadtatás időtlenségéből.

 

Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete, hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene: mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme, az idő terén, a turista világ napszemüvege előtt Európa égő csuvas-szerzetese.

 

Mint ahogy a világ születik, a szavak is úgy születnek.

 

Nincs ű, nincs í, az é csak élene, nincs fény, nincs kék, a kék csak églene, nincs zöld, fehér, csak fehérzöldlene, nincs ő, nincs én, az én csak őlene: Csak te, az ige, a van lehelete!

 

Igésített főnevek, melléknevek vagy főnevesített, melléknevesített igék születése, óhajtó feltételessége, jelen és jövő idő együtt egy szóban, ez a magyar költészetben, ennyire halmozottan egyedülálló. És érvényét a vers tárgya adja meg.

Elvesztett világa és önmaga keresésében legmesszebb a Sárkeresztúri énekben jut el. „Vissza, / csak vissza, / vissza a gyökerek közé, / a vak virágok közé … vissza a csöndhöz a csöndbe. / Csöndkishúgom édes öléhez, / kistestvérem édes öléhez”, ahol még együtt a család, a világ emberként, növényi formájában is, ő pedig testrészenként széledt szét valami halálon túli télben. Egy másik lét varázsolja magát haza, hogy a koponya és az arc egymásra találjon a tavasz misztériumában. A ráolvasás, bájolás hosszas szómágiájával sámánkodik a feltámadásért. Ugyanebből az ősi egyetemességből eredő, de már vigasztalan látványa tűnik föl a világfának Az a jegenye, az a jegenye című versében. Visszaváltozik kivágott, földarabolt mai magyar fává a történelem Fehérvárra menő országútja mellett föltámaszthatatlanul. Ki hallott ráolvasást föltételes módban, az úton elfele robogásban? Hiszen az elveszített látvány még a szavát is belefojtja: „Az a jegenye, az a jegenye, az a je”. Mégis valami csoda történt, a jegenye kiterebélyesedett a versben a világfa emlékévé.

A költői személyiség föloldódott az elfelejtett és föltámasztott mítoszban. Tudsz-e még világul? A Cantata profana nyelvén és ritmusában kérdezi véreit. Az élő anya nem ad rá választ, nem akar; az apa a sírból nem is tud; az unoka már nem is érti. Azért talán, mert a kérdező is „szanaszét-szócsontokkal” szólít? A Cantata profana drámájában a szarvasokká változott fiúk és az apjuk megértették egymást, felelgetni tudtak, itt mindenki elkerült onnan, ahol még egy nyelven beszélnek, ahol egymással lehetne élni, nem csak halni, átváltozni külön-külön, s még akkor is a fűszál emlékében. A Halotti beszéd is erről szól néhai Bella István karpaszományos honvéd sírtalan sírja fölött. „Gyere fiam, menjünk el apádhoz! / Te, a hadiárvagyöp, és a hadiárvaföld.” S mennek a magyar történelem terhével mindenfelé „világul” élve, mert „Nincs zöld, hol ne füveltünk volna, / föld, hol ne röglöttünk volna”. S akit az árva annyira keresett, elveszítve találja meg a mindenségben. Közben a mítoszát megtalálva is elveszíti, hiszen szétszivárgott és emléktelen az ember arca.

Csak a legenda emberi a legendák hőseire való emlékezésben. A költő megkérdezheti őket, s azok a sorsukkal pontosan válaszolnak. A belőlük írt verseknek akkora az ölelése, hogy általuk minden lényegeset befoghat, azonosulhat a magyar sors teljes fölvállalásában, ahogy Vörösmartyval a Vén-cigány Mihály Testamentomában, aki a legenda szerint a megírás után elégette a szabadságharc bukása utáni verseit.

 

Ahol elég a szó, elég a lélek is ahol pernye a vers, ott már korom az ország, elapad a velő, a nők méhe is karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják, – – – – Nem ott ássák a sírt, ahol megássák, ha összekeverül igazság és álság. Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, – – – – soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének, a föld fölött, mely ápol s eltakar: Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, isa pur és homu vogymuk.

 

A vers vége a Halotti beszéd kezdete. Megrendítő, hogy első nyelvemlékünk temetési szózat, és lehet-e nagyobb reménnyel a nemzet annál, mint hogy ez a beszéd ma is magyarul hallható. Ennek Bella István Királyok völgye ciklusának darabjai is a bizonyítékai.

Nagy nemzeti sorsszimfóniát szólaltat meg Illyés Gyula és József Attila okán. Mindketten az „itt élned, halnod kell” parancsát teljesítették. Igazolását látja ő is bennük választásának, vállalásának. „Pedig maradhatott volna a Puszta Fia / párizsi költő, és modern – a fél francia / avantgarde tanú rá … De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár, / s mindennapi kenyerünk, a nyelv”… s az, hogy „gyilkos hit között” tegye a dolgát minden gáncs, gúny és gyalázkodás ellenére, a megfeszítés szitkai között abban a máig tartó perben, hogy „mit akar / Európaiak közt egy nigger, egy magyar?!” Még a koporsóban is fölfelé szállva viszi magával a Világ színe elé nagy elődeit, hogy „lássák – legbelülről – / mit akar / európaiak közt / egy magyar.” S az a József Attila pedig, akinek a halála miatt Illyést akarták büntetni, halhatatlanná változik utódai mártíromságának örökkévalóságában, a „meghalva élni hagyott” Radnótiban, az önkény akasztottjaiban, a levert ötvenhatos forradalom tragédiájában, a mai elvetélt, eldobott csecsemőkben. A vers a „nem rettenek születni újra érted / te kétmilliárd párosult magány” József Attila-sorok értelméből nőtt ki, s azzal a kétséggel fejeződik be, amikor már a jelenkor költőjében folytatódik tovább.

 

…Mi lesz magával MA, ebben a kettéhasadt felemás világban, ha itt marad egyenkint, egyedül, szemközt hatmilliárd elvetélt halállal, azzal, hogy él, él, él, mert ver a szív, szíve, mert meghalni élni hagyják, és kisded testére világűr borul, nem ez a csillag-kisded, földgolyó-ország:   a véges végtelenség?   születni,   élni   lesz még?   vagy a halál kapui erőt vesznek magán?

 

A kérdés a költészetre vonatkozik, lehet-e írni még? Eddig a választ az életre kereste mindenfelé Bella István a halálban. Úgy érezte, ha nem veszi el tőle az apját a háború, tán nem is írna verset: „mert magaddá kereszteltél halálod égő kezével, / s míg – árva, megneveződtem, meghasadt fölöttem az égbolt, / eleven szavak szálltak megszólalni a számra, szívemre.” A nyolcvanas évek végére, Az arcom visszakérem kötettel ez a szerep és nyelv betöltötte rendeltetését. De már közben is elkezdődött valami új, az érzelmi telítettségű líra után vált meghatározójává legújabb verseinek, az Ábel a sivatagban című könyvnek.

A mozarti, csokonais szépségeszmény, amely József Attila tündéri korszaka nyomán annyira jellemző volt a kezdetekben, s azután is a nyelvi gazdagságban, leleményben, s a népköltészeti frissességgel meg a romantikus képi erővel együtt fejeződött ki, s érzelmektől gazdagon szólt, fölnevelte a csúcsok hajlatában azokat a darabokat, melyek irányt szabhatnak számára. Már nem az elhallgatással kell megküzdenie, hiszen a diákkori versek titka is fölszabadult, a forradalom, az apa, a szabadsághiány bevallható. És az Arccal a földnek kötet keletkezése idején változóban volt már a rendszer, ő pedig a szabadság világosságában újra végigtekinthette életét, hogy igazságait nyilvánvalóbbá tegye.

Az Arccal a földnek kötetcím és befejező költemény a bolsevizmus kivégzettjeire való gondolás, versalkalom, arrafelé mutat a „fekete kátránypapír-éj”, de inkább a saját és mindannyiunk életét emeli föl a halál kapcsolatában. A Zrínyi-mottó biztonságos nyugalma vezeti önmagához: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó. / Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.” Erre hangolja az „Arccal a földnek, ahogy éltem, / élek, élő, a föld alatt”, mert „a fönti ég csak sötétség volt, / vagy a napvilág látszata”. Világ visszájával záródik a könyv, ahol minden valóságosabb annál, mint amit a Meghalni csak úgy? indító verse megszab, s kijelöli e líra legújabb idejét. „Meghalni? Csak úgy? Még csak az kéne! / Ugy hagyni itt az életet, / mint egy harmadosztályú krimót, észrevétlen.” Századunk minden szülöttére, s leginkább nemzedékünkre céloz, háborúra eszméltünk, s nőttünk, felnőtté értünk járandóságunk felényi adagjain.

 

s ha tudtam, valaki meglopott, mért nem vágtam képébe rögtön,   azt, amit kiadott s kihozott: azt a felényi adagot?!

 

Prufrock, T. S. Eliot versalakja ehhez képest a maga ura: „kávéskanálként mértem ki életem”. Bella Istvánnal együtt mondhatjuk: „Szolgává tettek?… Szolga voltam? Éltem. Szemernyit” hallgatva beszélve, beszélve hallgatva mi vagyunk a történetekben, történelmünkben. Tagadással, mert sohasem lehettünk teljesek, igenléssel, mert mégis éltünk, napot és holdat láttunk. Már visszapillantó tükörben köszönnek a boldogság és boldogtalanság tájai, s olyan fölöttesen tekint hátra a költő, akár Zrínyi Miklós előre. „Búcsúzik ez a nap is?… nem kezdek perlekedni, / se búcsúzkodni, se integetni, / hát viszlát, viszlát napvilág-világ.”

Mintha a sírban is kibírható helyet akarna magának, onnan szól, hogy kimondhassa a mindannyiunkra vonatkozó létezéstechnikát: „mi éltetett, amíg éltem… A munka és a szerelem.” A szabadság, szerelem – a politika és szerelem –, a szellem és a szerelem úgy áll a magyar költészetben, mint az eligazító csillagképek. A mindig azonos ikerszó nem éppen a férfi és nő kapcsolatát jelenti, hanem az én és te, az ember és a világ közötti szívbeli azonosulást. Ez a szerelem a költészet is, a szó. Lehet megrendítő, mint „Ahogy egy siketnéma dalol / egy bombatölcsér peremén”, lehet, mint „az emberinem remény, / az él, beszél, eteti a dacot: // hogy kisül egyszer a napvilág-kenyér, / és annak, aki vetett s aratott.” Lehet a haza is Székely Dózsa Györgyben és Bartók Bélában. Jóslat is a kisgyerek világháborújából, az apátlanságból, a marmalád-lekváros doboz-koporsóban temetett Ili baba emlékéből, hiszen annak a verse a szerelem, aki az örök hiányt boldogabb gyerekvilággal próbálja megszüntetni. A gyerekversek Áni Mánija, mintha az egyszeri kislány inkarnációja lenne. Ő támadt a tudat mélyéről? Magától leng a hinta, ő lökdösteti a februári nappal? S a ruhaszárító zoknihalásza is? És a játékos versek önfeledt képzeleti, nyelvi örömében nem a szomorú gyermekkor kapja meg kései kárpótlását? S a testi vágy a doromboló szerelmet a cigánymeggyfamadonna varázslatában, mikor mosolya záporával kimossa, kimosolyogja párjából a földet, a halált.

A költő jelenléte (Kiss Anna)

Fabábu, Feketegyűrű, Kísértenek, Világok, A viszony, Az idő, Az esély, A jelenlét – Kiss Anna kötetei 1971-től 1993-ig. A címek jelentéséből is érezhető az életmű iránya a konkrétumoktól a fogalmakig. De a kezdeti tárgyiasság sem valami földhöz kötött valóság, hanem annak a képzeletben éledő, különös térben és időben leledző mása. Mint ahogy a fabábu sír, és ág szeretne lenni, a fabábu sír, és ember szeretne lenni. Játék, de nem csupán alkalmi eszköz, megéledt sírás abban a határesetben, ahonnan visszavágyik ág-eredetéhez, vagy tovább alakulna faragvány-alakjából teremtője hús-vér, emberi mivoltához. És Kiss Anna mindent megtesz ezért, szóra bír és mozgat, gyermeki leleménnyel éleszti föl az anyagot, néhány lépést hátrál, és beavatottként biztos abban, hogy az ökröcskék igaziak a kukoricaszárból, húzhatják a krumplikerekű szekeret, amit a csuhébabák hajtanak. Ha valaki ilyen bűvös akarattal rendelkezik, képzelete uralma alá kényszerítheti az egész világot, ami éppen közelében van, akár szél, vak csirke, tükör, kémény, mozsártörő. S ez az ősi hiedelmekből fakadó képzelődés, ahogy a népköltészet legrégibb rétege gyermekszájra valóan él, ahogy a kéznél lévő fák, rongyok, héjak játékká lettek, e költészet világában egy újabb fordulattal bálványokká, jelekké válnak. Legújabb kötete ezeket a jeleket vetíti különös viszonyokba, az idő esélyeibe, emberi jelenlétbe.

„Volt egyszer egy szalmapap, / Szalmakardját kihúzta.” Nem hiszem, hogy a költőnek mást kellett volna tennie, csak emlékezni gyerekkorára, mit játszott és mit mondott, énekelt közben. Pontos emlékezete nemcsak a reprodukálásért, a boldog fölmutatásért működik, nem is egyfajta stílus vonzása miatt, inkább mert így tudja kifejezni azt a szegénységből fölmagasodó, gazdagságában pöffeszkedő, esendően széllelbélelt embert, akit ő lát. A kezdeti nyilvánvalóságtól juthatunk általa a meghökkentő áttételekig, a sokágú absztrakciókig. Előbb egy állandónak hitt világ természetessége, akár a Mesterek uccájában, ahol az irracionalitás is odavalósi a mese-álomban, ahogy Borbolya Bá beszél Galícia háborús haváról, a vaskalappal köszöngető hóemberről, odavalósi a babonában, minként „A fehérnép iszonyú fürgeséggel dobja maga mögé a késeket, a sivító fanyelű kések hivatottak a babona szerint láthatatlanná tenni a zsírt, a szalonnát, ami ott fogyatkozik a sarokra tolt szekrények mögött.” A boszorkányos cselekedet egyszerű oka az állami ítéletvégrehajtó megjelenése.

Végrehajtó a jelenkor is, mert elvinné, s viszi az életértékeket, a szívbeli munkát, melyet állandóvá varázsolva Istenre bíz Kiss Anna fohászában.

 

Uram, ki műhelyedben egykor formáltad a fazekasremeket, első a mívességben, ki a sárnak hajlandóságát ismered, és tiltod a léleknélküli munkát, kényszerűségből hozzád fordulok, ne legyen a szép mindig éktelenné, a míves mindig semmirevalóvá, mikkel muszáj élnünk, ha nem leszünk, csizmadiák, pékek, gombkötők, fazekasok, építőmesterek, fonók, szövők, kötélverők, kovácsok, mert az elhibbant dolgok közt magunk is elhibbanunk, s akkor mivégre voltunk?! – – – – Éltünk mi úgy, hogy még a végrehajtó is elsírta magát a semmi láttán, és életünk mégsem volt dísztelen, mert nem hittük, hogy vége a világnak.

 

Fohászkodás az ország térképét teleíró mesterekért, műhelyekért, s akiknek szolgálnak tisztességgel – az egész magyarságért.

Újat kell teremteni az elmúló fölé, a megőrzött szellemiségből új világképet, melynek alapja éppolyan sejtelmes, természeti Kiss Anna szerint, mint a múlt ősi homályában a káoszból rendeződő egyetemesség. Költészetéről gondolkodva ezért kell lemondanom a megszokott lírai formák respektálásáról, s kifejeződés konvencióiról. Nem olyan az ő világa, mint ahogy menetrendszerű járműre szállunk, ahogy vásárolunk a boltban, dolgozunk, pénzt keresünk, politizálunk, ahogy a nő és a férfi másfelől gombolkozik. Ebben a lecsupaszított, ismeretlen bonyolultságú létezésben még a dolgok színe is visszájának tűnhet, mert szokatlan valóság. Babonák, hiedelmek, meglepő akaratok, szélkavaró vajákosok, csepűrágók, bábosok, rafinériák csigaszarv-nüanszai, a bolondító datura cigánygyümölcstől való viselkedés, fordított látomások kavarognak olyan versekben, melyek csak akkor mondhatók versnek, ha mellőzzük a megszokott képleteket. Már a Fabábuban is több darab prózatükrű vers jelent meg, mely a történet, példabeszéd, a lírai nyelv és szerkezet határán nyugszik. „Néztük a jégbeveszett madarat, s elment a kedvünk. Öreg Ferkó fenn toporgott egy sárga fűcsomón, és fütyörészett, jó, hogy csak mi láttuk a madarat.” Színielőadásra rendeződnek a párbeszédek, a bábjátéktöredékek az olvasó kiegészítő közreműködésével keltenek versképzeteket, miként a színpadi utasítások, a tulajdonosokra jellemző nevek, az állatok, növények népi tapasztalatban állandósult tulajdonságai, s bűvölő-bájoló hatása az egésznek, együttesen. S valami olyan nyelv, ami az ősi kultúrák ráolvasó kizárólagosságát egyesíti a bölcsesség szavakon túlra ható szublimációjával.

Ez a világteremtő akarat Weöres Sándor és Juhász Ferenc rokona a magyar költészetben. Dylan Thomas juttat ilyen kísérteties tájakra, Ezra Pound így emészti a világörökséget magába, ahogy darabjai még fölismerhetők a nyelvi halmazatban, T. S. Eliot Átokföldje fejeződik be úgy – „Rendbe hozzam-e legalább a saját földjeimet?” –, ahogy Kiss Anna újabb működése elkezdődik.

 

A Föld kicsiny, kihűlt vagy összeégett, az a dolgom, hogy jellel teleírjam: nő, férfi, víz, ház, hegy, madár, hal, vér, tojás, edény, tűz, eső, tű, kerék, gyöngy, kéz, arc, út, éj, nap, tánc, eb, eke, kalász, sarló, tej, gyapjú, kenyér, viasz, méz, nyáj, fa, kút, virág, bot, híd, hajó, mécs, sző, vet, szánt, arat, ad, szül, kér, mond, mutat, ír… Hátha valaki megfejti magának.

 

„A jelképek vállalásával a közösséghez tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrában az identitás megerősítése” – írja Hoppál Mihály. Kiss Anna a tudatosítás esztétikai útján jut el identitása, identitásunk megerősítéséhez.

Végig kell élnie újra saját életét a műben, saját életét együtt az egész földi léttel a teremtéstől, letakarítani a civilizáció üledékét az eredendő, tiszta lényegig, mikor csak az alapigazságok a fontosak. Furcsának, némileg idegennek hat az a világ, de ha a költő magával igazolja, tudomásul is véteti. „Viselkedésem kezdettől gyanús, ha a bába ki nem térdel anyámból, nem születek meg, pedig minden jel arra vall, evilágra való vagyok, nagyanyám állítása szerint nem is sokára kígyóval civakodtam egy csupor tejen. Nagyanyám, kinek az őrizetén voltam, ezen éppúgy nem ütközött meg, mint az idők akkori vad folyásán, beszédre, lélekbátorságra egyszerre tanított, és ez nem volt fölösleges dolog, beváltak balsejtelmei. Túl életem zavarosabb felén, kígyókkal, füvekkel, öregasszonyokkal beszélgetek megint legszívesebben, érdemes folytatáshoz gyűjtöm az erőt, a bábának meg most már az ő lelke rajta.”

 

Úgy jöttünk a világra, hogy Mári kitérdelt anyánkból, nagy hideg dunnák alatt fogantunk, intim gyilkosságok zajlottak itt a sublót fiókjait titok- tartásra kötelezve. Hol a bútor? A történetek tanúi, a sötét diófatámlák, alvó párnaszélek hattyúi, soha ésszel fel nem fogott magányom?

 

S az a kígyó nemcsak különös emlék, de a zsidó mitológia Samáelje, az Éden kígyója, itt szívhez férkőző, időtlen jelenlét, amint kiszemelte magának a költő-embert: „emlékezetemben rejti zöld / gyümölcseit az / avatatlan elől, nehogy a / halált kóstolja bennük.” „Samáelt sejtem mindenütt a ködben…” „Samáel meg / az ő vizei mentén elidőzik, / árnyékokkal jelöli homlokunk, és / árnyékokkal körülvett minden forrás, / amire ő hajol, / bár nem látta soha senki.” „A szerelmek / mind Samáelhez térnek…”, „árnyéka tükörben / létből létbe vezet”. Az ember nem ebben a mítoszban csábítódik el, csupán a csábítás következménye a kígyó-gyümölcs-ember hármassága. Nem volt soha Éden, hát nem is kell Samáelt okolni a semmikori kiűzetésért, inkább az inspiráló, új dimenziókba vető energiát kell fogadni benne, s a biztos viszonyítási pontot.

 

Anyánk szerint mi Dáriak nem Ádám, ama kígyó ivadékai vagyunk, mélyről sistergő vizein se félvén, egyedül járunk, ahogy ő szokott! Méltán örül nekünk Samáel! Nyíltan gyönyörködik, másságunk hogyha látja! Tud rólunk, sőt! Meg is jelöl magának! Tőle való beteges vonzódásunk az aszimmetriához.

 

Így lesz a családregény fotóalbumának rejtőzködő szereplője a kígyó. „Antikváriumban összebogarásztam egy családra való fényképet – köztük a magamét is – egy akkor még kialakulatlan, vázlatos történethez. Negyven éven túl már elég sokat tudunk életről, karakterről, az ismeretlen arcok köré amúgy is regényt képzelünk. És ez együttvéve elég egy igazi nagy kalandhoz.”

Az ódonság barnás sárgájából tetszenek ki az alakok, kellő viselkedés a fotográfus előtt korhű öltözetben, családi szobabelsők, fontosnak tartott események mozdulatai, kandúr, lovak, kertrészlet, időbe merevedés vagy alakoskodás. Valamely nézőnek lehetnek érdektelen idegenek, másnak történeteket indító, csipkés szélű kártyák, s a titkok tudójának, amint kiveti őket asztalára, beszédesek a múltról, az éppen megrögzített jelen egyetlen pillanatáról, ahonnan a jövő kezdődik s a jóslat. Elnevezheti a családot a Dári és Vikol ágból valónak, Lenor és Zsofa nővéreknek, Pelbárt és Kristóf udvarlóknak, férjeknek, ahogy mindannyian a sublótra állított vásári portéka, Szent Virgil árnyékában élnek, s a Vikol nagyapa meséi láncán. „Komárommal / mindig előjön orvul, / ha közönsége van”, az a Klapka-vitéz. Az anya örökké befőz, s majd fakanállal hal meg, az apa elvérzik kuplerájügyletein. Álcás idill az ellenkező vér utódokban vegyült gyúanyagaival. Különös történetek esnek meg velük.

 

Mi volna itt, ha nem az éden fája amaz ágára bandzsítunk, ahonnan mindennél inkább a kételkedés holdja merülhetett az ereinkbe, hogy aztán egyre ott változzon bennünk…! Ha a nagybetűs élet egyszerűen születés, házasság, halál, hanyagul vázolt kronológia egy tál rétes körül. Ha az élet, az nem valami más: fehérdamaszt abroszon sárga körték, indulatok, indigókék veszélyek! – – – – De addig még a fenti séma számít: születés, házasság, halál.

 

Hiába Az idő és Az esély kötetek fotóalbuma, e családregény látszólagos állandósága, már ott elkezd bomlani a bolondériáktól, hogy aztán uszadékká törjön, sodródjon A jelenlét időfolyamában. A régi tükör az üres szoba havában áll, „homályos / szélű képeit egyre / vetítgeti”, mind távolabbról a konkrétumok: álarcok, tojáshéj-füzérek, csontvonók, fiákerek küllői. „Egyszer minden elmúlik”, ahogy „alámerül / a vízben két levél / esőben / hullik a rózsa szirma”, a gombos cipő, a vibráló selyem moaré kabátka, a zsebórák, a rózsalekvár receptje, Lenóra kivetett kártyájából a zöld felső féltékenység-mutatója, Zsofa lángoló tincsei, a tükörképek mentén újraéledő történetek. Hóba vetít a nagyszoba tükre, de Samáelt sejtet a mindenkori köd fája gyümölcseivel.

 

Ó, a délceg idő, ó, a lassú örökszép gyilkosságok, amikor még fájtak! s jóanyánk vélem hadakozott, szimmetriásnak akarván mindent, ami csak tükörrel volna az.

 

Itt a tükör, de hol a szimmetria, hiszen nemlétezőt vetít, az emlékezet képei újraélhető történetek az eredetig haladva, visszafelé, hogy egésszé állhasson össze a törött.

Fogalmakká, jelekké, végső ábrává csupaszodik minden. „A víz csak / forgatja, őrli a / hajódongákat fává és a fát / maggá, a magot jellé.” Jelek közé vegyül a Hold s a Nap, míg az „alacsony / poláris ég alatt a dolgok / csupaszabbak a jeleknél is”. S „a nemlét / feltekeredett kígyója, Samáel / alszik, a kétértelmű felséges jel: spirál”. Elhagyja a kertet, mert nincs kiért, nincs kit függőségében tartani, ha a Teremtőnek is egyetlen dolga a magában sakkozás.

 

De a nagy inga rombol érzékeimben Európa esőfelhőin át.

 

Újraélednek az amszterdami történetek, a Szabad Művészetek Háza filmálmai, az óceáni esők, a happenerek, a létben lézengő hippik, a nagy víz kikötője körül, ahonnan csak visszafordulni lehet Eurázsia kontinentális kultúráihoz. „Adieu, Európa! én szerettelek… Ifjúságom egyetlen földje voltál.” Folyamatos halál a levelek alján a kőkerítés övezte kertben, hát muszáj útnak indulni a vászoncipőben, idegen nyelvek szótárával a zsebben, a túl sokáig marasztaló érzelmekből elképzelődni Rangoonig, ahol a régi holmi hennaszíne az alkonyat.

Kezdődik a Világfilm fölvétele, s mint az egyik forgatókönyvhasábban a rendező utasításai meg a technika, a másikban pedig a történet, az ottlét eposztöredékei. Felvesz a gép a szalagra, megvágja a filmet a költő, ugyanakkor a kamera mozgásának, állapotának is vershelyzete van, a szalag pergése az idő múlása. A montázs esetlegessége a szándék és a rátalálás bizonyosságában állapodik meg, a történet ívét éteri haiku, a keleti bölcselet különös képletessége töri meg: „feltúrja / párnáimat a szél / egy halvány / szirom után”; „hét tilos / dolog van: s ha néha / meg nem szegnénk, / Thathya sem hagyná el / az eget és nem járna / emberrel egy ösvényen” – vagyis ha megszegjük, mégis jót teszünk, hiszen közénk ereszkedik az Isten. Befejezték szerelmeskedésüket a natok, ezek a lyukas kőben lakozó szellemek. Új utazásra késztet a megismert világ.

 

Érintések jutnak át ama tágabb terekből, szavakba nem foglalt válaszok, a baobabfák alatt már senki, csak a vén terepjáró, felvevők, fémdobozok s a térkép homokon lappangó kecskeszőr sátrakhoz.

 

Belső-Ázsia, „a szélvédő két oldalán becsapó homok…” s tovább szibériai múltunk nyomában, ahol a világfa, sámánrévülés, vadlúdszellem, bagolyasszonyka személyesen is megtapasztalt mitológiája fogad, s aztán az örökvándor cigányság eredeteposza, régi-új széphistóriája a Világfilmen, míg le nem fut a szalag az üres orsóról. Világjárás, mégis a zuglói lakásban, a Toktogul hercegnek nevezett teknős esendő bája mellől, ahol éppúgy tart ébren az újhold, s a teljes holdfogyatkozáskor újévi áldomásra emelkedik a zöld borospohár, szélfútta naptárlapokon küldi híreit a kinti világ.

Mi értelme a nagy szellemi barangolásnak, ha a terepjáró oda érkezik, ahonnan elindult? Az ember mostantól a kozmosz valakije lett, visszajutván az eredethez, s onnan az elhagyott európai mába. Profán jelszóval igazolja magát a jövevény: „Ej, fagyos valagú népség…! Világosság szűrődik Rembrandt nagyapó templomából.”

Fekete létrán azúrba (Tolnai Ottó)

Mégis van magyar avantgárd irodalom, ha nem itt, hát a Vajdaságban támadt föl a hatvanas években. Számunkra lehetetlen szabadságot láttunk ebben. Hogyan is jelenhetett volna meg nálunk az Új Symposionhoz hasonló folyóirat? Akik Domonkos István, Ladik Katalin, Tolnai Ottó költészetéhez hasonlóan verseltek, csupán a gépiratokból ismerősek. Ott a kritika, az esszé is korlátlanul szólhatott a miénkhez képest. Bori Imre, Bányai János, Végel László és mások támogatták a törekvéseiket, s fölfedték a történelmi kapcsolatokat. Persze, gondoltuk, a nyelvi kisebbségi, perifériális helyzet miatt lehet szabadnak lenniük, ám nemhogy elszigeteltséggel nem járt ez, sőt a délszláv irodalommal voltak összehangolva, vagyis az akkori nyugat-európaival. Tíz évig bárhol tartózkodhattak, utazhattak útlevelükkel, nem vették el a könyveket a vámon, nem kellett szellemi tapasztalatukkal, gondolataikkal csempészkedniük. Jugoszláviai költőtalálkozókon érezhettem a különbséget, más funkciójú tárggyal, formával álltak elő, a pódiumon kiélték a vers megvalósításának lehetőségeit pozitúrában, mozdulatban, különösre modulált hangban, valami dadás jellegben. De ha 1970-ben Tolnai Ottó a balatonfüredi költőtalálkozón törökülésben mondta szövegét, elnéző mosoly kísérte, sajtóbotrány követte Ladik Katalint Budapesten. Polgárpukkasztásnak gondoltuk gesztusaikat, pedig csak a mi ideálunk volt másféle, a mi ellenzékiségünket nemzeti, személyi függőségünk s a ravasz konszolidáció elleni ingerültség táplálta. De Tolnaiékat csak innen véltük szabadnak, ők az otthoni és világméretű eltömegesedés középszerűsítő, kommercializáló hatása ellen lázadoztak.

Valóban, mi lesz velünk? – kérdezi Tolnai Ottó Balaton című versében, a hatvanas évek végén: nem amiatt, hogy „mi lesz velünk ha egyszer majd nem fogjuk tudni a legújabb táncokat”, nem, hanem hogy épp akkor halt meg Kassák és Füst Milán, „két költőóriás hullája / virágos rézsút csíkos gumimatracon / a tó / békebeli-palackzöld ravatal… a magyar szabadvers hajózik velük”. A lényeget Végel László fogalmazza meg: „Az új romantika vágyódásának, amelyet szellemi térségünkben újabban érzek… az lenne a célja, hogy a forradalmi ember újra megteremtse az egységet önmagával, legalább azt a minimálisat, amit a pozitivista életérzés szétcsupált… A romantikus vágyódás lényege tehát az, hogy az individuum saját forradalmi logikájával fölülmúlja a »ténylegesen adott« közönséges valóságot… Minden forradalom romantikus… élet akar lenni és nem annak árnya, a »Valóban, mi lesz velünk?« kérdés azt is tartalmazza, hogy valóban hol is van a szellemi harc dinamitja. De ugyanakkor e romantikus lázadás teszi lehetővé, hogy egyetlenegy elem se abszolutizálódjon. A léleknek szabadságra és nem abszolutizálásra van szüksége, ezért egyetlenegy elvhez se maradhat igazán hű. S esetünkben ezt nem is nehéz elérni… bolyongásra vagyunk kényszerítve, s szellemünknek, elszakítva az éltető elemtől, nincs is tulajdonképpen országa.” A magyar avantgárd líra egyetlen nagy alakja Kassák, s hogy kivétel maradt, annak okát a Trianon utáni ország szellemi megrendülésében is kereshetjük, hiszen állandóan bizonyítani kellett megcsonkítatlan kultúránkat, kimondva vagy kimondatlanul a csonka hazát megülő életérzést, ragaszkodva az éltető hagyományhoz. Az avantgárd költészetnek ott van igazán létjogosultsága, ahol a személyiség, a művészi egzisztencia teljesen magára marad, ahol a hatalom számára érdektelen, nincs szándékában kisajátítani, miként a diaszpórában is. „Életünk jelentős része abban telik el, hogy egy groteszk szituáción belül egy nagy akció lehetőségét kutatjuk, amely összhangban van ideáljainkkal, és azon ideák totalitásának megteremtésén fáradozunk, amely összhangban lesz akciónkkal… a tényekre alapozó pozitivista életszemlélet még azt idézi elő, hogy az útkeresések vereséggel végződnek, de egy sem fejeződik be végleges vereséggel, a vereségnek megszületnek a nagy siratóénekei, a bolyongásnak a mechanizmusa, lelki térképe, a szökésnek pedig a tanulsága, hogy mint minden pozitív akció, úgy ez is jó összeesküvéssel kezdődött.”

Végel megállapításai, jóslata valóra válását mi sem bizonyítja jobban, mint negyed század után Tolnai Ottó huszadik, Magyarországon kiadott kötete, a Versek könyve. A megváltozott körülmények között múltba vesztek az előítéletek, idevalósi lett tán szándéka ellenére is, aki nem akar mások kedvére kötődni, otthonos lenni, életműve zavartalanul hathat ránk, bennünk is kiteljesedhet egész mivoltában.

A valóság színe és visszája, megtörtént valószínűtlenség, álom, a jelenségek szabad asszociációs forgataga, a bizonyosság tagadása, más bizonyosság, új logika, jelenidejűsítés a múltból, szűzi és trágár, tűnődő és hisztérikus, finom és durva, plasztikus és leltárszerű, szürke bácskai por, azúr tenger, festménnyé változott szó, s képaláírás, apróhirdetések eposza, csalogató anzixra írt csalódás, miközben egyik sem tagadja a másikat, olyan állandóság, amelyben minden bizonytalan, kaleidoszkóp-véletlenség, de örökkévalóvá rögzült kép a versben, valósnak hitetett kitaláció – sorolom a hívószavakat, s próbálom formába rögzíteni a Próteuszt.

A költő világosságba vakuló gyökérrágó, önpusztító kanári, aki énekére akasztja föl magát, a mindenható fülébe beszél, a mindenségbe, ami lehet éppen „nagy szamárfülként” lógó „narancstapéta”, a költő szerelmes a tengerbe az anyagtalanhoz, a tagolatlanhoz, az örökkévalósághoz, a semmihez való vonzódással. Szétteregeti életét a költészetben, de alanyisága egyenragú minden más verselemmel, mint ahogy az írás körülménye, technikája, receptje önarckép, ars poetica.

 

körmeim akárha gőzkalapács manikűrözné őket hullalilák még mindig fog műrostos farmerom indigója (tulajdonképpen ki az az indig ottó) így szeretnék én írni piszkosan piszkozatot csak a lélek kabóca lárva olajfa-görcsben szőrtüszőbe húzódó szeméremtetű ki tudja mióta lapul ám ilyenkor azúrban evez féktelen repeszt karácsonyfadísz-szaxofont rezet ritmikusan robbantja át meg át az új hajnali hangfalát így így szeretek írni kozmikus pacákat kapva kozmikus pacákat ejtve kékfestőinas lubickolva belé is fúlva belé is fúlva tán az indigóba

 

Az ihlet függőlegesei és vízszintesei keresztezik egymást. Találkozik a hatalmas a kicsivel, a hétköznapi az ünnepivel, a tisztaság a piszkossal, a piszkozat a véglegessel, s megváltódik a vers mikrokozmoszában: a műrostos farmer az indigó kék távlatában, a lárva a jövendő kabóca énekével zsong, itt van, mint a lapostetű azúrképzete s a karácsonyfadísz-szaxofon fényrepesztő ereje. A közönséges és a magasztos szomszédsága kimozdítja egymást megszokott jelentéséből, visszafogja a prózai a költőit, a költői fölemeli a prózait. Ettől az egyensúlytól nemcsak formájában lehet szabad vers a vers, hanem egész bensejével, mint egy élő szervezet. Minden a szavak helyzetétől függ, hogy kapcsolatot tudnak-e teremteni, adva-kapva az energiát. Így lehet Cendrars költeménye étlap, elrepülhet Kassák nikkelszamovárja fejünk fölött. Tolnai ezért huzigálhatja a műanyag gödényt a világporban. Az élet sem kevésbé abszurd, mint macskahomokban a mamuttemető. A versközegben semmi sem az, ami, hiába jelenik meg hiperrealista, tudományosan precíz formában. A valóság az ellentétében is érvényesíti magát, mint ahogy a naturális leképezés a művészi teremtés kétségbevonásával tüntet. A műalkotás, például egy festmény, csak egy levlapbélyegen lesz hiteles.

A kis versek nagy képzetű tere a terjedelmes kollázsokban leszűkül az egész érdekében, s meghatározóvá nő a motívumok jelentősége. Gyűjtőszenvedélyből kerültek a helyükre, igaziak vagy kitaláltak, a versben mindenképpen létezők.

 

a minap a vakvágány szemetében egy kerekekre szerelt nagy műanyagpelikánt találtam árvasága az eső a hó az erős dögbűz élővé varázsolta akárha megnyílt volna a vakvágány az azúr expressz előtt szó nélkül indultam utána a virág utcába fel a fehér létrán fel a feketén és most itt battyog a rothadt kaptafa társaságában a végtelen asztallapon kisfiam te még mindig játszol kérdezi gyerekeimre kacsintva anyám míg mások gyűléseken szónokolnak te ezt a leprás műanyaggödényt huzigálod a világporban

 

Együtt megannyi Tolnai-motívum, majd átvándorolnak máshová, nyomukkal behálózzák ezt az egész költészetet. A vakvágány a tehetetlen megrekedés jelzése, az azúr expressz a tenger végtelen, tündökletes világába való vágyakozásé, a Virág utca ellentéte majd a szőrös ház utcája, egyike az otthonosságra, otthonrabságra, a másik a megnyúzott állatok borzalmára, láncaira döbbent. A fehér létra a költőműhely szintjére vezet: „megerősíteni a fehér létra korlátját / a fekete csak verseimbe létezik / a fekete korlátját is megerősítem / le ne zuhanjak”, „hiába is menekülnénk a fehér létrán / hiába is menekülnénk fel a mennyezetre / mint mágnespatkóval cipőjükben a marx-fivérek / hiába is menekülnék fejjel lefelé…”; „a rothadt kaptafa előtt celebrálok / Hallom elviszik a fehér létrát / és idetámasztják a fogatlan feketét / a jó részeket gyorsan kiradírozom”. Él a pelikán a képzelettől, játék a mindenség porában a költészet madara: „hogyan fogom megfogni / hogyan fogom ismételni sokszorozni a szabálytalant”. A rothadt kaptafa, mint a fölöslegesség örök jelenvalósága, Duchamp talált tárgyát idézi, a fogyasztó társadalom szemete, reklámhulladéka Andy Warholt. Motívuma lehet a tollseprű, a radír, a tintaceruza, a palatető, az esernyő, a karfiol, a liszt, a csicsóka, az ecetgyár, a csipkerongyika, a flamingó, a gyöngy, az aranysakál, a kabát, a pizsama, az ing, a saru, az Adria azúrja, az alig lakott sziget, a kőbánya, a sópároló valódi és irreális mivoltában, ahogy képzetritmust ad a költészetnek, feszített energiája sorokat araszoltat, taszigál s robbant.

És az érzékelés finom intimitása a lisztben, a flamingótoll rózsaszín puhaságában, a nyúlszőr kalapban. A jelentéktelenből teremt mítoszt, magánmitológiát: „forgolódott bennem az elmúlt évtizedek folyamán / egy történelmi kisfilm amelyben semmi sem történik”, „mindinkább a mikroformák holdudvarában keringek”:

 

kitörtek a malacok az elmocsarasodott hátsó udvarból és a nagy pelyhekben hulló dunyhához tépett hóban pillanatok alatt tisztára hemperegték magukat mostanában nem tudom tudod-e sokat foglalkoztam a flamingókkal illetve a rózsaszínnel mint olyannal még a rózsaszín rózsa tetvének rózsavíz-vérét is rákentem fiam (játék-) mikroszkópjának tárgylemezére ám most innen a teraszról megdöbbenve láttam a malacrózsaszín még rózsaszínebb ha lehet így mondani (nem lehet noha én valami olyasmire gondolok mint a kék esetében az azúr) abszolútabb gyorsan megkötöttem a kutyákat jócskán maradt ugyanis lánc a bikák után középkori börtönre hasonlít azóta házunk súlyos láncok csüngnek a falakból moravicán van egy láncgyár (ez olyan igazi vajdasági vers- sor érzed ugye)

 

Érzem a metszetek fölötti pontos kis mozdulatokat, a tárgy iránti szeretetet, s olyan karitászt, mikor a mivoltában jó a helyére kerül, de a rossz sem annyira taszító, ha a mű alkatrészei közé tartozik.

Melankolikus a borzalom tündöklete, már-már kétségbe vonható: „tán csak én éreztem valami borzalmas / égi verést”. Lehet, hogy csak az emlék álma kísértett az éjszakában: „a gyerekek tíz éve is lehet már ennek / szép nyári jéghullás volt / gyöngyöt markoltak akárha ama gyöngyszoknyából / és betették a mélyhűtőbe egy még nyúzatlan vadnyúl mellé”. Az Apokalipszisban maradnak meg úgy a kiszolgáltatott gyengék, s lehet a költő is annyira mindenható, hogy megváltódjanak szeretetében, s törvényesüljön a véletlenszerűség: „milyen erős egy cinkekoponya nem puha cinkupa”, „sehol egy agyonvert meztelencsiga / futni kényszerült-e végre tűnődök tovább / futni kényszerült-e meztelen a jégverésben / kapkodni konfúzan futni cikcakkban / vagy valaki titkon jelzett neki a takonytávírószalagon”.

Fáradhatatlan a világnak birtoklásában, ha nincs országa, akkor hazát teremt, bár sohasem utal rá szó szerint, s azonnal kizárja a hagyományos értelmezhetőséget.

 

s itt az alapot a szó szoros értelmében használom föld amelyben áshatok föld amelyben ültethetek csicsókát példának okáért ugyanis egyszer velencében is láttam csicsókát árulni de akkor még nem ismertem senkit velencében és nem sikerült megtudnom honnan hozzák hol ássák azokat a formátlan aranyrögöket melyektől verseim formáit kölcsönöztem (ilyen értelemben az én verseim kötöttek csicsókához kötöttek voltak)

 

Az utazásokban is önmagát keresve, az egyedüllétben különített személyiségét megfogalmazva is szüksége van az alapra. A Mi volt kérded a legszebb Dániában válasza az északi repcetábla, mintha sárga visszfénye lenne a hazai bácskainak, s a dán sör, mint a már otthon megszokott Tuborg, a temetőben napozó lányok meghökkentő látványában, a kéményre állított jegesmedveszobor abszurditásában megjelenik földije, Kosztolányi, a magyar költészet a hamleti Helsingőrben.

 

az andersen-szobornál ismét kosztolányiba botlottam ahogy sírkerti és helsingőri iszony tovább fokozódott ugyanis unokaöccse csáth is ott állt mellette álltak ott csuromvéresen ahogy az élet rémdrámájából megérkeztek ha valaki akkor te tudod mit jelentett nekik a bácskai kisgyerekeknek andersen bácsi: mindent – – – akárha valami jó cowboy- vagy hitchcock-filmből léptek volna közéjük vagy éppen disznóvágásból egy olyan igazi bácskai disznóvágásból érkeztek volna

 

Hozzáképzelem a Gyökérrágó kötet fényképeit a belső borítóról: Ottó gyerek fekete sapkásan, angyalingecskésen fogja a tarka tehén láncát, a csöppség bizalma és az állat jámborsága nem sejtet semmit, még a másik is a legidillibb családi kép lehetne, mikor az anyja karján ül a kisfiú, s kicsik, nagyok, népviseletes asszonyok, kucsmás, micisapkás, kalapos férfiak a tarka tehén körül, s a két fehér kötényes mészáros: egyik a láncot fogja már, a másik emeli a taglót, fotópóz látszatában valamennyien. Hát ez az élet hatja át erős szálaival a Tolnai-verseket. A fehér véressé válik, végzet csírázik minden nyugalomban.

 

mióta szerettem volna úgy írni mint ahogy a kis ars poetica mondja hogy csak tárgy és tény legyen de én a mikrodokumentumot még tovább püfölöm olympiámon akárha valós olimpián versenyezve tovább verem csipkévé agyonverem s így nemegyszer csupán véres csipkerongyika lesz versem véres csipkerongyika

 

Három terjedelmes költeménye, a Bayer-aszpirin, az Izéke homokozója avagy a mamuttemető és A gyönggyel töltött browning jelentéktelen, mégis fontossá „püfölt” pillanatok és esetek foglalata. Egyikük például a rendetlenségbe tűnt aszpirint teszi tárgyává. „A darabbal semmi mondanivalóm nincs” – írja Tolnai Ottó, de a választott Kosztolányi-mottó rácáfol erre: „Egyszer szél és fehérség. Por. Kísértés. / Mindenki valamit keres, / még a homok is ideges.” A monodráma rendezői utasítása is ugyanezt sugallja: „a háttérben kb. 2 méter átmérőjű műanyagból vagy gipszből öntött / BAYER-aszpirin / kezdetben fekete az is / csak sejlik a keresztforma felirat / világosodik fehéredik vakítóvá lesz / a végén a betűkereszt ragyogni sugározni kezd / úgy kellene elhelyezni hogy a maga körül kapkodva forgó színész- / nő-színésznő felfeszülhessen.” Versértékű sorok: a színpadi látvány megidézi a monodráma mondanivalóját. S következhet a szóáradat, akár József Attila szabad ötletei, egymásból indázó asszociációk, semmiségek hívják elő a fontos részleteket egyforma eséllyel, a versbeni súly és súlytalanság egyenlő értékűnek tűnik, s az is valójában. De ki tudhatja, a szemölcsből nem lesz-e rák? Halál ebből a rendetlenségből, ahol az élet is úgy kallódik, mint az aszpirin, a kontaktlencse, a melltartó, a vörös TUBORG-ot elfedő mosatlan bugyi, az AZÚR mosópor szatyra, melyben a lisztet tartaná, hol van? Nincs meg a türkiz szifon, s önmagát is meg kell keresnie, közben állandóan elkésni munkából, válóperes ügyvédtől, eljön-e még a szerető, ha nincs itt? A tudatalatti működése megszólalóban, gáttalan, gátlástalan gondolatok, emlékpetárdák, szeretkezésrészletek nyersben, bugyuta szójátékok, halandzsa. Csak az adhatja elő ezt a rivaldafényt nélkülöző, hisztériás hipochonderlétet, nyomorúságot, aki a szerep és a magánélet kettősségében él-nem él, egyszerre magát és a költőt játssza, de a végletek női kellékeivel. Tolnai Ottó magáról is tudatni akar itt valami első személyben kimondhatatlant, nőt beszéltet, hogy általa még inkább elvonatkozódjon. Milyen férfias Kassák! A beatnikek szavait Whitman szélfúvása ragadja el, megteremtvén a hosszú soros vers egységét. A Bayer-aszpirinban az ismétlődések tartják a szerkezetet, s nem az igék hordozzák az energiát, hanem egybeterelik a különböző elemeket, akár a vonatkozó névmások. A prózaiságot a véletlen vágások emelik föl, akár Cage minden hangot befogadó zenéjét, a szimultaneitást a képzettársítások röptetik magasba, hogy az aszpirin kereszttel jelölt ostya lehessen, a betűk keresztje, melyre az esendő ember feszíttetik föl.

Az Izéke homokozója avagy a mamuttemetőben a múlt jelenvaló hatalom. A fejjel-lefelé-denevérségből, a háborús félelemből, az Izéke nevű macska s a zaccjóslatból idevetődött férfi társaságából kiemelkednek a mamutcsontok: „e csontok velőcsatornáiban / sosem is folydogált félelem /ezek az ormótlan az ártatlanság csatornái / az ártatlanság rőt fenyvesekkel borított hatalmas hegyei / a szem tiszta kék tavával”.

Hova repült a nikkelszamovár? – kérdeztük Kassák halála idején az életmű fölött; akkor még úgy tűnt, sehova. Ez a lemondó vélemény tévesnek bizonyult. Tolnai Ottó avantgárd eredetű költészete például a megőrzés, megörökítés elemi indulatával fordul a hagyományok felé, s ezáltal gyökerezik vissza a magyar költészet hagyományába.

Megérkezik az Azúr-expressz a kékbe, kék füzetbe rögzíttetik, amit most a költő balettnövendék lánya olvas a Duna-parton, a gellérthegyi kollégiumban, a kék füzetet, a tolnai-lexikon világlexikont. Hatalmas költeménnyé árad szét a kék motívum, fölragyog, ahogy a vízen járó Krisztus azúrtalpa a keresztfán.

A Fehérlófia magyar odüsszeiája (Kemenes Géfin László)

Kemenes Géfin László sorsa lett megteremteni ezt a magyar irodalomban egyedülálló művet, a testi-lelki nagy utazást térben és időben, Celldömölktől Torontóig, ősi létünktől, a gyermeki képzelet meséjéből Fehérlófiaként át a történelmen a kanadai erdőig, s közben a képzelet cikázásaival a Hód-tótól a Horn-fokig, Rodostótól a Corvin-közig, fűszáltól a kozmoszba s vissza. Mindenek fókuszában az ötvenhatos forradalom hatalmas robbanása, a kitaszítottság láncreakciós energiáival a mindent elmásító végletes egyetemességben. Ez a könyv birtokregiszter, biológiai állapot- s képzelet-telekkönyv, lélek-leltár, a szavak újjáértelmező tára versben, prózában, értekezésben, drámában.

Az elme reaktív zónáiból előpergetett film, miként tudatunk minden másodpercünkről huszonöt filmkockát rögzít, látványt, körülményt, érzelmet, érzékletet, s tárolja a tudattalanban hívásra készen. Meghökkenünk az előhívás után, más a nyelv, más a logika, mások a tér- és időbeli összefüggések, nincs szabálya a válogatásnak, egyszerre növényi ártatlanság és állati ösztön, emberi jóra, rosszra való hajlam, találékonyság, vágyakozás és undor, észveszejtő kollázs – a létezés valósága.

Nem hív el könyve érzelmes utazásra. Megszokott várakozásunkat nem teljesíti, sőt botrányosan próbára teszi fölfogóképességünket. Türelmet kér, olyant, amely „nem csupán a kellemetlen események ellenszegülés nélküli elviselését jelenti, de sokkal inkább a fegyelmezett várakozás képességét…” Arra, aminek csak akkor van érkezése, ha új esztétikáját átéljük, megértjük, elfogadjuk. „A szavak nem hasznavehetők, és a leíró próza a legnagyobb erőszaktétel, mert a világ és az én nincs bent a nyelvben, csak a szavak, a szavak pedig meghatározott pályán keringenek, csak a költői képzelet bombázásakor változtatják meg helyüket, de a magot sohasem érintik… igazi töltést csak az Imagináció ködkamrájában kapnak, ám ez a töltés illékony, amíg a szó a Költői Belső tér röppályáihoz igazodik, amelyeknek feszültségében felvillan a megszokott és a szón túli kollíziója… minden vers versen belüli vers, a látomás verse a szavak versében.”

Nem lepődnek meg a huszadik századi nagy újítók ismerői. Felkészülhettek Apollinaire, Michaud, Breton, Tzara, Reverdy, Joyce, Pound, Eliot, Beckett, Borges művészetéből, már nem áll előttük áthatolhatatlan fal. Kemenes Géfin az ő álarcukat is magára ölti, az övéi lettek egyetemes élményéből. „Sem Buddha, sem Szókratész, sem Krisztus nem írt könyveket, egyikük sem váltotta föl életét logikus folyamatokra (egészet töredékre, bankót aprópénzre), de mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem »szent« az »írás«, de szabad és egyszerre láthatatlan törvényeknek engedelmeskedő, befogadó tevékenység, amely költői képen alapszik, mert a kép áttör, mert egész, a világot egészében látja és láttatja, ragadja meg, mert metafizikai és empirikus is ugyanakkor, érzéki tapasztalatokból épül fel, nem logikus észérvekből, mert a kép lebonthatatlan – kikezdhetetlen MONÁD, eredeti, nem utánoz, konkrét, ugyanakkor nem szilárd, hanem fluidum, út az alaktalan igazság felé, mely mélyebb a pozitivista tudomány »igazságánál« vagy a diszkurzív elméleteknél, a kép az élet sodrán kívül van és bizonyos értelemben »halott«, de élő mégis, mert egy magasabb valóságban lakozik, nem gép, hanem organizmus, tartalomformája szétválaszthatatlan, szándéktól, céltól független, ezért is nem magyarázható és mert a képzelet világa nem tartozik az animáló elme körébe.”

Ezek után abba is hagyhatnám ezt az írást, hiszen mégis valamiféle elemzést kíván a Fehérlófia bemutatása. Fölfoghatom egységében, de szólni róla csak a szavak konvencionális jelentésével lehet. Megpróbálom keresni a hozzá vezető utakat, hidakat építek a szakadékok fölé, hajóra szállok, repülök, oda, ahol

 

Legkívül van az üres szó   Azon belül a húsvér kép   S bent a csontvelőn is túl   az Alaktalan Igazság Megfordul otthontalan otthonában szomjas árnyéktalanságát nyújtja felétek formát kér egy korty igaz vonalat hangot nedves lángot   hogy kitörhessen a káoszból és megszülessen

 

Indult pedig a nyugat-dunántúli kisvárosból fél évszázada vagy több ezer éve az ÉN, Kemenes Géfin László Fehérlófia, Pálóczi Arthur. „Az ÉN kivételével minden szereplő maszkot visel… PÁLÓCZI ARTHURé realisztikusabb, nemesvonású magyar arcmás, mintázható valamely nagy XIX. századi alakról (Wesselényi Miklósról, Eötvös Józsefről, Savanyú Józsefről stb.). KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ maszkja Énrám hasonlít, de kifejezése költőibb, az arcszín pirospozsgás, nagy vitalitásról árulkodik… PÁLÓCZI ARTHUR pesti, KEMENES GÉFIN LÁSZLÓ szép Vas megyei kiejtéssel beszél, ÉN pedig a legvastagabb sági tájszólást, azt is gyakran hadarva használom.” Apavesztett félárva polgárfiú, háborúra eszmél, az egységes világ hamar széthullik körülötte, minden más, mint lennie kellene, idegen katonák, megmagyarázhatatlan üldözések, anyagi, szellemi szükségben serdülő, kirekesztettsége ellen lázadó ministráns, titkos latinórák diákja, kiskamasz összeesküvő Sztálin hetvenedik születésnapi ünnepélye ellenében, ötvenhatban a járási Nemzeti Bizottság tagja, potenciális emigráns gyerekként, menekül tizenkilenc évesen, kanadai melós: textilmunkás, kórházi takarító, anyagmozgató, raktáros, plakátfestő, műtős, sofőr; tisztviselő, kereskedelmi utazó; egyetemista, az angol-amerikai irodalom doktora, egyetemi tanár, Ezra Pound híres Cantóinak fordítója, s gyerekkorától költő.

Eleinte témája köré növeszti a verset, mint magból, dugványból sarjad formává, szerkezetté, megszabott a kifejezés mozgástere, ahogy a címből várni lehet a következményeket: Halál, Kirándulás, Van Gogh, Jégvirág, Tibetig, Tündérkert, Zrínyi harmadik éneke. Most már a Fehérlófia erős motívuma csupán a hatalmas versszövegnek, kék jelzés a vadonban. Mesére nem számíthatunk ilyen kezdés után:

 

az ektachróm bébi Babits   egyszál szép pendelyben   Gyöngyösi István karján – – – – Vajh Murányba visz ez a vaslila ádventi ösvény?

 

Inkább a menekülés konkrétumai: „kukoricagóréban Éva és Ádám ölelkezik… vadak borotvás szeme / világít a határkő túl a szögesdrót taraján.” Egyszerre ömlik ránk az idő, események, helyek, emlék és történelem: 1956 – „a tank megtette / kötelességét / a tank mehet… ott a haza: léken / fuss szafaládé a Magyar Ifjúság útján / Emese nem ezt álmodta nyusztprém nyoszolyáján.” Más mitológia ez, s azért erősödik föl annyira, mert veszendő, azért kísért meg, mert elérhetetlen, valószínűtlenségében még nagyobb félelmet kelt, ami van.

 

fehér ősló elbotlik zokogásában   patanyomok glóriája süppedő tőzegen   Mert nála senki sem fehérebb Izzóbb dicsfény senki homlokát nem övezi s amikor az illatos vadon vad őszbe fordul amikor recsegő lemezbe gyűrődik az erdei tó ő a szenet egyedül lapátolja: Ó én édes fiam egyetlen magzatom hogyan is tudtál elhagyni engemet a földön fetrengtem kínomban amikor megtudtam a vöröskereszttel se üzentél nekem – – – – a fajtánk kimerült, hallgat a fagy a mégnincs gyereksírást hamarabb elfelejtjük   mint a holtak motoszkálását – – – – két szám között az élet és halál múlik el de addig legalább szabad meditálni.

 

Lehetne egyvonalú történet, de a vonalak összegubancolódnak párhuzamukból térré, a menekülés, a forradalom-emlék, a magukra hagyott, magukba menekült szerelmesek jelen ideje. Fehérlófia-mítosz a zokogásban, s az anyai kérlelés, a megcsalatottság Cantata Profaná-s hívása, ami annál inkább fölerősödik, amint egyre reménytelenebbé válik. Hiszen a szülőföld, Celldömölk, Ság, Marcal és az elhagyott hajlék, ahová „szarvunk be nem férhet”, lakhatatlan Góbi-sivatag, lázálmos Átokföld ma és régen. A Hétszűnyű Monyók „kimászik a keleti homokbuckák mögül… kosidejű ég alatt állatföldön ez a hétszűnyű hunyorgó… vigyorogva dől le a Körút homokjára… szőrös csuklóján a sok karperec / meg-megcsörren…” Minden rémség szimbóluma. Lehet az oroszok bejövetele. „Harsog a kisváros zeng minden. Vojna Kaput… Hozsánna néked, Hiéna, háromszor is hozsánna.” S gyermekmondókás szörnyűség: „Vaszili elment vadászni / ez meglőtte / az hazahozta / Tercsi megsütötte / az icike-picike kapitány mind megette.” A zsidóüldözés után a konszolidált megszállás előtt, a háború végén „Vaszili meghalt hastífuszban / Vaszili nem lőtt novemberben”; „lityenánt Simon politikai tiszt – Drégelynél” – az orosz rákopírozva a törökdúlásra. Míg az iszlám nem akart lelket hódítani nálunk, a kommunizmus egy szép leningrádi turistalány képében beszállásoltat „balalajkát Azsájevet Borisz Polevojt egy távoli dalt”. Csak a szürke por és sárga homok, a kínzás színei annál élénkebbek: okker a kitépett végbél, ultramarin az összevert vese, olajzöld a kihegyezett ujj, cinóber a leszakított herezacskó, rózsaszín a vízkúra, az önéletrajz citromsárga, a pofozó körme fehér, a gumibotos álma hupikék. „Szétnéztünk Muhin, B. kán azt mondja: szeretem magam körül a sivatagot, ki nem állhatom, ha megindul a jávorfa nedve… azt komálom / amikor apraja-nagyja Munkára Harcra Kész / s a tyúkleves fő a sztalinorgonánál / s a páncélautókon a gyerekek ipi-apacsot játszanak.” Mintha mindig így lenne a történelemben, s ahogy az élet medrében halad előre az idő, rátorlódik Muhi, Mohács és Don-kanyar a gyerekkorra, Tiborc panasza a padlássöprésre, az ötvenhatos Mosonmagyaróvárra, Győrre, az elhallgatott igazságra s az emigrációs létre.

 

Mit tegyünk a versért mit tegyünk a forradalom   huszadik évfordulójára 19 óra 14 perc, Éva ma este túlórázik felteszem melegedni a vacsorát, lencsefőzelék lesz   füstölt oldalassal.

 

A kérdésre egyetlen felelet a tehetetlenségben a számkivetettek életének szabad fölmutatása, kimondani az Óperencián túlról, ami volt, ami van itt és ott. Amint „ott ülnek a padon zöld ballonkabátban / gombostű lyuka látszik kokárda helyén”. Ha végül jutottak valami egzisztenciához, csak a túlélésre találták meg számításukat a fogorvosok, pszichológusok, szűcsök, kárpitosok, ál-üzletemberek, örökdiákok, örök-komornyikok. Valakiknek mondható senkik a reménytelenség küszöbén.

 

megszűnt a valami semmivé lett a semmi semmivé lett semmi lett a semmiből a második semmiből semmi lett   semmi semmi lett a végtelenségig a végtelenen túl semmi lett semmi

 

Ám addig zarándoklás Bartók sírjáig a pontosan megnevezett útvonalon, „aki úgy fekszik itt a föld alatt idegen bronztáblák között, mint tömegsírban”, mellette az otthoni esőkabátra térdepelve „adózunk a valódi hazai tömegsírokban nyugvó szent halottaknak is, azon fiataloknak, akik 1956 őszén szembeszálltak a zsarnoksággal”. Idegenben temetett sír a végállomás, a „meghalni csak magyarul lehet” után az idegen földben lakás megfejtett képlete. Az átélt és tudott történelem, a szülőföld és az emigrációs létezés teremti meg a szövegkollázs egyensúlyát, szerkezetét. Így lesz forma a véletlenszerűségből. A személyes és az idegen anyagból, az imitációkból és az álszövegekből hiteles valóság. Pound-verstechnika, Borges-apokrif, Misztótfalusi Kis Miklós elmásított mentsége, kitalált Mikes-levél, Bartók-összhangzatszavakból, szócikk Irkutszkról, a kis Brezsnyev rémtetteiről, gulág-történet Weöressel, indítvány az erdélyi magyarság érdekében: szerződés pecsenyecsecsemő tenyésztésére, mit Ceauşescu őrületére való rájátszás, kassai útikalauz, mert lenne a gyerekkor-álom állam, a Közép-Európai Birodalom fővárosa, ballada a három fölakasztott erdélyi magyar tanítóról, Bánk bán-abszurd íróperi vallatással Illyés átdolgozása ihletésére, költészetfilozófiai esszék, tájszólás, halandzsanyelv. A degenerált szavak alkalmasak az iróniára. „Nyelvem a Féktelenbe / bűnbánó Makkdolna hagymásan-ecetesen / párizsi saláta szt. Furkó Mihály lován szőrtúszos nyerek”, „legenda-virgács”, „bingós major-dráma”, „bérpadig, kigulágos-kigúwattig”, „kárpercek”, „rántástól vakolásig”. Szólásoknál kifejezőbbek a parafrázisok: „senki nem próféta saját hazáján kívül”, „hát annyi baj legyen, több is veszett Maléternél”, kifordítva Kádár elhíresült mondása: „én nem önökkel vagyok, hanem önök vannak énmellettem és ezáltal nincsenek ellenem”. Az idegen nyelvi kollázsának amerikai környezetben még erősebb az indoka.

Egyszer menekülés „Irónia istennő karjaiba”, máskor elérzékenyülés, „tavasszal legszebb a diaszpóra a kikerics a gólyahír”, ahogy a felsorolás mégis ironikus marad a diaszpóra bevágásával, ugyanakkor elszomorít, miként a diszpóra-virág része a vegetációnak.

A Fehérlófia harmadik könyve (A vadászat), az ősi létbe való elvegyülés Fehérlófia-világa Kőmorzsolóval, Vasgyúróval, Fanyűvővel, akik lehetnek P. Arthur, W. Botond, K. Attila, T. A. Illés, Katalin, Ilona. A természet a transzcendencia kezdete, s „Mi virágos erdei tisztásokon hempergünk nem flaszteron”. Egyszerre golyósfegyver és íj, ősemberi helyzet, szavak grammatika nélkül: „barlang előtt tűz kéz kinyúl combért”, s rá magas filozofálgatás: „a művész nem a természetet utánozza, hanem tekinthet az érzékfeletti létezőkre is, tehát a művész egy szinten van a Természet Alkotójával…” A költő „nem giccstől fél valójában, hanem az érzelmeinek való korlátlan átadástól; így válik maga is szövegelemmé… önmaga emberi azonosságát a költői mű létrehozásának érdekében kiürítette, feldarabolta és egyetlen rétegben szétterítette a szövegben”.

„De jaj nekem, szennyes földi szókkal hívom szerettemet” – mert csak ez az egyetlen kommunikáció, ettől lesz a kollázs aurája az ének, a zenével magasra röpített nyelv, át az óceánon, haza.

 

Akkor Fehérlófia önkéntelenül magához ölelte És mintha nem is ő tenné megcsókolta Krisztina száját Sután ügyetlenül mert összekoccant a foguk Rögtön elengedte hátra is lépett tőle Zavarában el sem búcsúzott szaladt vissza se nézve Megcsókoltam ismételte ujjongva magában Megcsókoltam igen itt maradunk a hazában Együtt a hazában édes vagy édes édes

Árnyékszobrok (Rózsa Endre)

1960 szeptemberében találkoztunk először Rózsa Endrével az Eötvös-kollégiumban. Buzás Andor barátom, közülünk Tandori mellett a legérettebb költő akkor a bölcsészkaron, mutatta be. Ez a vékony, barna hajú, -szemű fiú meglepően jó verseket írt tizenkilenc évesen. Kiváló formaérzék, táncoló ritmusok, tiszta rímek, különös képek, rövidre szaggatott és margótól margóig érő hosszú sorok a papírtükörben, akár Juhász Ferenc Tékozló országában. Azonnal barátokat talált bennünk. Magunkkal hívtuk a Borostyánba. Szikkadt vagyok! – kiáltotta valaki, s indultunk ösztöndíjból vagy kölcsönből borozni a régi vendéglő asztalához, muszájból hallgatva Bókai László népdalénekest, professzorunk druszáját, Buzással, Baranyival, László Ernővel, Rácz Zolival. Mi lesz belőlünk, nem tudhattuk a szép egyenrangúságban. Szelíd és kedves mosolyú volt akkor is Rózsa Endre, az András, bizalommal a világ és a jövő iránt. De hamar indulatos, ha sérelmesnek érzett valamit, például azt a bekísérést a kerületi rendőrkapitányságra egy ártatlan kihágás miatt, gumibottal vertek ki bennünket az utcára. Ő ezt megbosszulandó, kiszúrta a legelső autó gumiját, úgy sivított, akár a megbolondult mozdony, a Trabant, mi pedig hanyatt-homlok menekültünk széjjel a garázdaság vádja elől. Szelídség és indulat költészetében is.

Amikor nagyon fontos a megírás ideje, datálja verseit, megelőzi a találgatást, ne bizonytalankodjak, hogy korai lehet, mintha már akkor olvastam volna. Válogatott kötetét nem időrendben, hanem hasonló tartalmú ciklusokba szerkesztette: az emlékezés, az ifjúi helykeresés, a társadalmi ingerek, a létezés, a magyar és idegen költők iránti boldog adózás, a Kilencek tagjainak ajánlott darabok, mint a barátság füzértáncában szólaló énekek ezen az Elérhetetlen földön. A groteszk, a gúny, az irónia, ha elönti az egész verset, egymás mellé kerül, legyen még erősebb ez a hang, bár egész költészetében szétszivárog. Így a politikai szólalást csiholó rendszerváltozás, a statáriális betegség, a halálba torkolló élet döbbenetes figyelmeztetése a meglett férfikorban.

Ám a könyv elején még a kamasz- és ifjúkor zöld határán jár, a Tavaszi dombon, ahol a megszemélyesített idő még nem létfilozófia.

 

Pihegő, puha dombra a húnyt havu, lomha Idő felülni zihálva szökött. Csupasz ágak alatt ibolyákra fakadt, S fürdött a rügyek pihe-bolyha között. Kirohanva pirulva a kis hegyi útra, Feljöttem a lanka szelíd vonalán, – – – – Csak álltam a dombon, a sokszinü gondon Töprengve, mi hajtja az életet így, Hogy a sír mire ásít, ha zsendül a pázsit, S miért, hogy a fény olyan álnok, irigy.

 

Anapesztusz-parádé, mint Áprily Márciusa, az „ugye zeng, ugye zeng a szived”. Weöresi hangulatú a még korábbi, a tizenhét évesen írt Hajlik a jegenyefa. Elbűvölték ezek a korán megismert költők, általuk varázsolt újabb bűvöletet, és nem zárhatom ki, az akkoriban rendre megjelenő kínai versfordítások elmeélénkítő teáját is kiitta.

 

Hajlik a jegenyefa, derekad a szélben   tétova ring. Kerekül a két szemed, ím, az ezüst fák   bolyha lehull, könnyü pihéjük az égen   szerte kering. – – – – Nyár elején, ha a jegenyefa   bolyha lehull, s szerte pihézik az égen –   távoli még a hó. Mégis, mért maradunk most   ennyire egyedül a parton, ahogy a folyón elhúz az utolsó   esteli hajó?

 

A szerkesztő írja ajánlásában: „Rózsa Endre a Nagy Lászlót követő költői iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki tanítványból maga is mintát adó, öntörvényű alkotóvá vált.” Nincs egyetlen iskolája, mestere. Sőt! Nagy László inkább csak indulatával, egyértelmű igazságával, szigorú tömörségével hatott rá, a kifejezésre kevésbé, alig. Mindketten metaforikusak, de hát a képiség a magyar nyelv tulajdonsága. Juhász Ferenc korai versei áradnak így, ahogy a Jöhet még idő.

 

töltve az ágyú süvöltő szirénhanggal hegedűszóval mely repülőhal volt egy szonáta sodra felett borostyánkőbe meredt rovarok panoptikum-figurák némaságával ferencjóska gigászi blöffjével mindentmeggondoltammindentmegfontoltam – – – – töltve az ágyú de ki gyújtja meg a kanócot kinek kell magyarázni hogy elhiggye azt ami van kinek a koponyáját dübörgeti át ez az ének mely nem gépágyúsorozat mert nem lehet az mert nem lehet az

 

Hasonló a Falusi elégia látomása, ahol a jászoltól eloldott barmok a holdba ügetnek az aszály istállóiból, a vadludak ősz hajjal repülő nagyapák. És Kosztolányi! Nemcsak a hozzá íródott költeményben, melyben úgy száll a por, mint a bácskai síkon s mindent belep az, „ami történhet – / homokbucka-pergés, homokszem-történet”. De a fogyó idő a homokóra apadásában, s az életen túli Ismeretlen arcának egyre határozottabb kontúrjában is föllelhető. Ilyenkor Kosztolányi mellett Babitsra gondoltat, meg József Attilára valamennyire. Mielőtt arra a megállapításra késztetnék, hogy Rózsa Endre költészete csupa kivehető hatás, meg kell jegyeznem, itt az egész magyar líra hagyományaiból táplálkozó életműről van szó, kifejezésbeli változatossága, tartalmi terebélye nem köthető egyetlen iskolához. Nem vette mintának Szabó Lőrincet, ha Szabó Lőrinc pontos megfigyelő csodálkozásához hasonlítom a Gördülő siralomházat, amint az első rész Kosztolányi-lejtésű, -hangulatú, lassan oldódó képe vonzza magához a Szabó Lőrinc-i nyersességet és döbbenetet.

 

Füllesztő illatokkal altat az álmodó nyár, árnyékba bújt kocsikra japánakácok szirma hull, mintha érett asszony színes tükörbe sírna, s bár nem tudja: miért is? – csak hagyja, hadd peregjen, s megköt a sok fehér könny hervadó rétegekben.

 

Földibb tünetekkel folytatódik ez a légiesség: „Hálószatyorban dinnyét lóbál egy fiatal lány. / S mint hogyha külön ringna rugalmas melle halmán, / kettéosztva, ami lent a szatyorban: egy – / s hátul is: két fél dinnye, míg fart riszálva megy.” Ebbe a szelíd erotikus látványba jár be a gördülő siralomház:

 

a teherautó még nem is berregett. Mégis, valami rázta rajta a ketrecet, amelyből, mint a lángnyelv csukott ház ablakán, csapódott ki egy-egy fül; vagy röfögve, profán imafélébe kezdett kiütve egy-egy orr… Szaglászták: mi jöhet még? Még milyen orv terror? Vagy tudták s nem hihették? – Még most is látom hökkent, visító szemüket, ahogy a kerék zökkent, és egymást letaposva, agyonszorítva, marva, habot turzó pofájuk a hirtelen kanyarban. A rácsok árnya rajtuk előre felosztotta rózsaszín, élő bőrük: mint szőrös zsírszalonna, táblákban rengett hátuk… S mint szúró karika, hatolt orrcimpáikba a vér vad illata a vágóhíd felől… a vágóhíd felől… S nincs tovább.   Kár a szóért. A bárd azt is lesújtja, ki öl vele: a hóhért.

 

A befejezés általánosítható ítélet. Előzménye mindannyiunk lehetséges sorsa a korban, melyben a szimbolikus bárd eszeveszett mechanizmusa működik. Az 56-os forradalom megtorlását, a tömeges akasztásokat csak sejteni lehetett Nagy Imréék, s a Győr megyeiek kivégzésének nyilvánosságra hozatalával. A november 4-i brutalitás már előbb elnémította az országot.

A hatvanas évek első felében írta Az elsüllyedt csatatér című elhíresült költeményét. Én akkor már végeztem, az Egyetemi Színpadon hallottam a becsapottság és a fölöslegesség reménytelenségében is dacos, férfias énekét, a mintha volna és mégsincs mezejéről. Megszűnt a történelmi részvétel, semmi közös cselekvési lehetőség nem adatott 56 után. „Sosem halunk meg ezen a csatatéren, / Mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk.” A lövészárok megrepedt föld csupán. Ágyú helyett „csak kitárt szánkat szövi be a pók” – szólni tárul a száj, de néma a visszahökkentett szavak miatt. Az emlékek összekuszálódnak, kioltják egymást: „Mi még sohasem jártunk erre s ha jól emlékszünk nincsen is.” Az ellenség sehol, ténferegnek a katonák.

 

Sosem halunk meg ezen a csatatéren, De hát mért csatatér ez, ha nem csatatér, Ha csak a tenger kaszálja a lábon álló eget, Ha csak a kalászok nőnek fejjel lefelé.

 

Tíz év múlva visszagondol a versre, ironikusan. Elveszett már a reménytelenség pátosza, hiszen az akkori jelen ugyanúgy folytatódik. A Lux perpetua a többes szám első személyből harmadik személybe vált. A költő nem vesz részt a dörgő kánonban púzó hadastyánék fakardos háborúskodásában, a szemkiszúrósdiban, játszásibul, a Kádár-rendszer áljóléte közepette. Mikor „Békebeli a béke: / SOHASE ESSÉK SEMMI! / Az unokák mind a két kezüket / fölemelik ha / – klozetra kell menni.” Végérvényes a régi kérdés: „megtörténhet-e nélkülem is, / ami velem”? Megtörténhet, megtörtént. A Fillér és csillag huszonnégy éves romantikus bátorsága, huszonvalahány év alatt teljesen érvényét vesztette.

 

Mi a tűzhozó lelemény vagyunk! Könyörtelenül vágyunk a teljes igazságra! Erre a kis országra mindenki előtt van alapos jogunk. – – – – A kivégzettek kőtáblasebét nyers ürömszár szakítja a föld alatt keresztül. Percig sem érezhetjük magunkat szabadnak, míg szabad annyi pribék.

 

Akkor még: „érces / csallán-ingben / porozz / el innen”. Mert „Énvelem maszlagot akartak / etetni, hogy éhen ne haljak… Hát gyomrom sincs, de sejtjeim fala / fölemészti, ami veszett haza”. Menekülne A káprázat földjéről, mert hazátlan a Honfoglalásban.

Az első ciklusban fölidézett háború és gyász a gyereknek fölfoghatatlan, elviselhetővé szelídíti az emlékezés, a felnőttnek a szemtől szembe világ minden rossza nyilvánvaló. S ahogy múlik az idő, a szilajból tűnődő bölccsé, esetleg szkeptikussá, gúnyossá változik. Példa rá a Kosztolányi nagy verseivel rokon Kortársaimhoz:

 

Herakleitosz igaza: fél-igaz. Hisz aki lépnél, minden ízig az te sem lehetsz már, mint akár imént; mert magából is kilép, aki lép. Időre más-más, s most sem csak-ilyen – az vagy, s nem az, míg végül: senki sem. Valaki, aki sosem azonos; énje mélyeiben is úgy honos, mint futó víz, mely váltja medreit, sodor, sodródik, öl s termékenyít. Ide jutunk hát vissza: a folyó is te vagy! Minden: tőled eredő és benned áradó!

 

1964-ben kezdi a Párbajt, 1987-ben véglegesíti bordalát. Szarvasagancs-nyelvű huszonhárom évét a világ asztalába vágja akkor, önmagával párbajozik, ha jövőjével vív, az élet múlását halánték-ketyegés méri olyan újabb huszonhárom éven át, amitől öngyilkos is lehetne. De akkorra már az egyetlen élet mindennél fontosabb. Megjelenik a szemhéj nélküli lény és farkasszemet néz vele negyvennégy éves korában.

 

Fél kezem körme két időre forrott, fél lábam egyfolytában sírba lóg. Sőt: fél oldalam, fél fejem csügg mellé. Minden: feles, amióta a jobbot a zűr érte… Kétszer könnyebb vagyok: egész szívem e baj – hogy érdekelné?

 

Különben: Köszönöm, megvagyok, vagyis úgy él, mint aki természetesnek fogja föl, de nemcsak tudja, hanem testben, lélekben érzi halandóságát. „Felnőttem már a halálra. / Tudom: egy élet – az Élet… Megszülték megszületésem. / Szemem koppanva lezárom… Megértem már a halálom.”

 

Várom megsemmisülésem. Az egy igaz élet az ára. Foroghat a föld is idétlen, a fia nélkül: árva. Nem lesz zokogás, se remény, se kudarc – no de én sem!

 

Melankóliára, elégiára hajlítana a múló idő. Rózsa Endre a tárgyiassággal, személyesítéssel akadályozza meg az ellágyulást. Miként Csokonai emberformájúnak látja, markában sereg szú és sápadt a mohás tölgy alatt. Ő egyszer malomnak, máskor homokórának, és mindig erősebb az a fiatalkori halánték-ketyegés, mára a hóvihar önjáró malmának a hangja: „a malom / kerekei hóból / a malom / karórát őröl, vekkert, toronyórát”. Embert, hajlékot, települést. Homokóra lett a világ, van ég- s föld-homokóra, lomb-homokóra, fölfelé pergő félbetört homokóra, földbe ásott óra, lelakatolt óra, tébolyodott óra, mutatótlan óra. S az ember is mérőeszköz az Idő kezében.

Férfiasan, sokszor nyers őszinteséggel zárja ki magából az elérzékenyülést, mégis olyan gyermekien, mint József Attila a Kései siratóban: „…emlékeimmel jóllakottan / sugaras képed porba dobtam / arcvonásaid rábíztam a szélre… Hurcolja széjjel: ég veled! / Kevésbé fáj, mintha az / orrom vére ered. / Porontyodként éppen eleget / bőgtem érted: már vége.” „Anyám, apám – nem ismerem / e két szót. Nekem idegen.” Sírás mégis ez az önkínzás, ahogy halott szüleivel tusakodik.

 

Déltől legmesszebb Észak van: eves Szemérmed is haj-szőr koponyától. Valamit akarsz mondani… Mi gátol? Árnyékod is meghalt. Légy csendesebb. Mert hogyha nem – én föl nem zúdítom a temetőket: nem foglak kiásni! Már szuvasodik büszke agyvelőd.

 

S ahogy a szeretett nőnek odavágja:

 

Boldog vagyok. Hisz benned sincs már könyörület. Szenes csontjaink ágyadon keresztbe rakva füstölögnek, vagy mit keressek itt? – Sosem szerettelek!

 

Dehogynem! Hiszen azért lett meg ez a vers. A kemény tartás létfeltétel és költői jelleg. Olyan líráé, melynek enyhülete a természetisége, az univerzum pályáin keringő metaforák, földi képek és formák, még akkor is, ha önmaga árnyéka szobra beáll az abroszra az üresség, a kietlenség figyelmeztető szimbólumaként.

Világ, sors, Isten (Utassy József)

A márciusban született ember, Utassy József, a kikelet fiának mondja magát. „Mintha csak rám várt volna a természet! Csoda-e hát, ha egy életre elszegődtem hozzá költőnek?” Szolgálatáért bőséges a fizetsége, egész életre szóló járadék, kifogyhatatlan a gyermekkor hozama a kiválás után is, mikor a régi természeti lét megbomlott, s az ellenkezőjére látszik fordulni. És kérdéssé változik a kijelentés, zaklatott felkiáltássá a vigasztaló békesség. Most, túl az ötvenedik évén, együtt töprenghetünk azon, hova tűnt a „jókedvü rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér”? A libasereg marsallja, akinek „gyönyörű aranymondat az ég”, s a nagy mező félholdja kaszasuhintás. Aki maga volt akkor az évszakok, és a kis jövős mindentudó, madár, virág, vadnyúl módjára otthonos, egész testével boldog. Aki a szépséges vágyak forrongásait a márciusi fák forradalmában élte át, s ha rátörtek a fagyok, dacosan fölkiálthatott: „a feslő fák erejére mondom: győzni kell a gyöngyös gyökereknek!” Hova lett a kamasz, aki a bimbózó szerelmet így tudta kifejezni: „nagyon szerethetlek, ha már a sálam is integet utánad”. S az a fiatalember, aki a szeplőtlen költészet korai tudója lehetett. És olyan frissen, hogy úgy szólalt belőle a magyar líratörténelem, mintha a népköltészet, Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Sinka, József Attila, Nagy László, Juhász Ferenc egyszerre szólalna Utassy József Bükkszenterzsébetről származó örökségében, s nevén. Olyan költők utódának is mondom, akiket nem éppen a természetiség eredendő poétáinak szokás emlegetni. Pedig Ady szilágysági hazameneküléseiben nyilvánvalóan az, s nemcsak a Séta bölcső-helyem körül, a Krisztus-kereszt az erdőn, a Májusi zápor után s a hasonló, leírásba hajló versek esetében, de a természeti szimbolikában is, például a magyar ugarban. Babits finom világszeretete, Szabó Lőrinc életrajzi időbelisége azonos késztetésű, mint a Hol ifjuságom tűnt el évszakokra hangolt tértörténete.

Hagyományossága zavartalanul míves, és meghökkentő egyszerűséggel sugárzó. A saját világ népdalmuzsikája szólhat ilyen gyönyörűen, mint

 

Őszül a zöld fűszál, libanyáj pepitázza a tarlót.   Vedlik az ostorom is.   Száll sihederkorom is. Meg-megroggyan a zsák, hazagondol már a malomból.   Szérűn tyúkjaival   szunnyad a szalmakazal. Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.   Hej, görögök, latinok!   Kopp, kipikopp, kipikopp.

 

Az élet haladtával bajok, kínok, rémisztő veszteségek tagolják a pályát, férfisikolyok visszhangoznak a csöndben, már azt hihetnénk, a végső csönd is bekövetkezik, de a természeti létezés evidenciája megerősíti a megmaradás őstörvényű erejével. „Arany sisakot hord a tollam, / s fényes gondolatot.” „Te vagy csak ártatlan, / te: / drága dalom.” Elveszhetne, ha nem nézne vissza az évszakokból felnőtt önmagára a hetyke gyermek, az a libaseregvezér, s ha a népköltészet bánatmalmának hosszú mormolása nem nyújtana vigasztalást, s az évszakok deresedő hajzatba bölcsült érkezése, itthagyása. És költészetében az eredendő játék! A ritmus és a rím, a fölébresztett nyelv áldozatainak hite és hitele.

Azért olyan természetes bukolika a Szüret, hogy a sokszor megénekelt, önmagát kiüresítő tárgy megújulhasson a megnevezett Szentgyörgyhegy, a sárga zubbonyos tőkék személyiségjegye által, a refrén kedélyesen váltogatott jelentéseivel, s ahogy a névmások, személyragok, munkadalos igék vibráltatják az ismétlődést: „hisz én voltam a puttonyos”. S milyen találékony az utolsó versszak rímelése!

 

A hordókat kopogtatjuk, rossz a termés: három hektó. Nevet ránk az égből Bacchus,   vágtat szekerével hat ló,   röpíti szekerét hat ló.

 

De meghallgattatik-e mostanában az én bizonyító szándékom? Korunkban a személytelen, tárgyias művészet a módi, mintha érvénytelen, a használattól megkopott, kidobandó, elhordásra való lom lenne az egész hét évszázados örökség. Csak a fogyasztás pillanatnyisága, a minimal art és a konceptuális akció tiszavirág-látszata való, s már-már semmirevaló a jövő idő a kreációval megszűnő művészi tettnek. Erre az öncsökkentésre szólító diktatúrában nemcsak a másféle költészet tűnik fölöslegesnek, de az is, aki érte szól. Tagadni a metaforát annyi, mint a metaforikus magyar nyelvet közlő eszközzé fokozni alá, a termő kifejezést morzejelekké csupaszítani, a lombot traverzzé, a madarat berregő gépecskévé, látszattá szegényíteni. Le az indulattal és a látomással? Amit éppen a kopár környezetben élő Füst Milán emelt a művészet mértékévé. Le a gyümölccsel? Amit szintén ő, a nagy átfordító tudott olyan nedvdús-kívánatosan megjeleníteni? A csillag agyonhasznált verselem? Csak a tehetség a garancia arra, mivel emelkednek élő alkalommá a szavak. Utassy költészetét erőlködés nélkül hozhatom bizonyságul, mert végigjárja azt a veszélyes ösvényt, amely a megszokott csapáson mégis a szokatlanba vezethet úgy, hogy a hagyományos anyaggal mondhat-e valamit a jelenről a jelennek. Tud-e gazdálkodni az evidenciákkal, hogy az evidenciák megcsendüljenek bennünk?

A természeti ember nyelve, szókincse, mondatrendszere, képzettársítása is természeti, örök. De olyan egyérvényűséggel szabad csak kifejeződnie, amely fölidézi azt az újdonságot, amelyet az évente átélt ibolya nyújt a tavasz kezdetén. A közhely a vers pillanatában megtöltődik-e érzékelhető nedvekkel, ízekkel, vagyis szó-életté változik-e? Mitől lesz jó vers a Fehér svájcisapkám?

 

Szélcsend. Szakad a hó. Fehér svájcisapkám ma divatba hozza a sok sürgönypózna, paradicsomkaró. Szélcsend. Szakad a hó.

 

Azért emelkedik ki a leíró vízszintességből, mert nem szemlélő, hanem résztvevő a költő, s azért lehetett még inkább verssé ez a pillanat, mert a legfukarabb jelzéssel, egyetlen birtokosraggal fejezi ki odavalóságát: a fehér svájcisapkám odahonosítja a hasonló sürgönypózna és paradicsomkaró mellé, mint együttvalót a szélcsend és hóesés evidenciájával. Egyszerűen adódnak a konvencionális tények: „mig a télnek / zsarnoksága / meg nem dől”, csak egy Petőfi-versben eredeti, de ha a főmondat a barka-sün metaforában esztétikai minőséggé változik, növényi, állati egyetemes élővilággá teljesül, akkor a birodalomnagy zsarnokság is a helyén való lehet, s az egész vers, A kétszinű tél is szimbolizált társadalmi képlet. S ha a repedt fazék fejfedős, sárgarépaorrú Hóember kifordíttatik a köztapasztalatból, mert „Szeme Tatabánya szene”, s fölemelkedik, ha jövője a berzsenyis szárnyas időnek a fonákja: „a hóember / távlata óceán, tenger”.

 

Szegény már-már arra gondol, hogy szökjön meg udvarunkból. Roskatagon, ám fényesen, elinal majd egy éjjel, el. Reggelre hűlt helyét leljük: meg fazekat, szenet, seprűt.

 

A gyermek-emlék gyermekvers maradna ezzel a befejezéssel. Rögzített régi kép, de a meglett férfi sóhajtja el megrendülten a múlandóság elégiáját:

 

S valami bánt, valami bosszant! Nézünk magunk elé hosszan.

 

A „Jégkirályt lincsel” petőfies metaforáját magáévá honosítja a Tarna, a kis életeket átfolyó patak, ezután a verset Utassy már bensejéből írja, még akkor is, ha Petőfihez kapcsolja március történelme, a fák forradalmán áttűnik a 48-as március, a virágok lángjain az akkori győzelem, de a „Fiúk, dobjuk rá nagykabátom” felejteti az inspiráció azonosságát, a szokásosból egyedi, megismételhetetlen tünemény lesz a virágzó fára dobott nagykabáttal, az eldobott téllel, s valami mennybe fektető jókedv által.

Így váltakoznak az évszakok olyan hagyományos jelentésben, ahogy azt mindenki megéli, ismeri, mégis a képzelet, a szavak összeállásától eredetien, s szinte észrevétlenül megjelenik a közismert időélményben a különös.

 

Méhkas a meggyes. Nem figyel a kisdiák:   egyest kap, egyest. De gyűjti pénzét, a moziban beváltja:   Király Irénkét!

 

Ellentétekkel növeli a versélményt: „Habzik a fürtös / orgonalomb, / fényzuhogásban / túr a vakond.” Új költői szférába emelkedik, ha „Vedlik a vén puli / dolga csupán / nézni a gyapjas / felleg után” – a lenti puli égi felhőbárányokat őriz. Apró észrevételek gyöngyeit fűzi össze a kifejezés logikája, a „pókszerelem a függönyön” ellentétes következménye az özvegység, s az előbbihez visszahajló érzelem: „És belereszket / majd elájul / ha a suhanc szél / blúza alá nyul.” S az égre támasztott létrán csillagdalokba érkezünk:

 

Virágporos szél jár a kertben. Szeretkezik vele a mák. Sziromszoknyája földre lebben, s magát megadva, önfeledten hajlongja át az éjszakát.

 

Vagy:

 

Egy kis tücsök tanyát ütött szobámban, s dalába bujt előlem, hogy ne lássam.

 

Tudja az igazi költő, hogy az univerzum örök jelrendszere, a Nap, Hold és csillag nem jelenhet meg önmagában, új összefüggésekben új tartalommal kell megtöltődnie. Amúgy jelentéstani, emígy már költészeti érvényű, s mert most a költészetről van szó, csak az újszerű hasonlat hitelesítheti:

 

A Kékes kilátója fölött piros pont már a Nap, fordított mennyei fölkiáltójel, mert gyönyörű arany mondat az ég. – – – Akkora félhold süt le a mezőre, mint egy kaszasuhintás.

 

Oltáriszentség-nagy hold áll az ég tetején, s lehet utolsó tantusz, mellyel az Isten fölhívható. Egyszer állókép, máskor eszköz, s lehet a gyerek-szegénység kifejezője is: „Láttam égre kelni / akkora sárga foltot, / amekkora még este / poros pantallómnak / becses felére holdlott.” Egy kenderáztatós idillben pajkos játszópajtások az égitestek:

 

Néhai menyecske: cukornádszál ahogy a vízből partra röppen. Hajlong, nem leli ám ruháját! Melle növekvőn majd lecsöppen. Jaj, mi meg hattyupásztorok, hárman tülekedünk egy fűz ablakában. Egymás hátán a Nap, a Hold és Én! Kukucskálunk a levelek résén.

 

A Csillagok árvája kötettől Utassy József csillagai már árvaságra alkotnak hasonlatot. Ettől kezdve szava „csillagfegyelmű ének”, rideg, halott égitestektől ragyogó. József Attila csillagai is rácsok lettek végül. Utassyért csillagbronzból öntött nagyharang szól. De még az ifjúság természetbe vegyült idejében vagyunk, a hegyi legelő szarkalábas táján, zöldarany legyes marhák között, ahol a félrevert szívben világ kolompol, a tűnő ifjúság füvében, a halhatatlan suhanc bükkszenterzsébeti határában.

Országos és személyes tragédiák következnek ezután, s felőlük közeledve ízlelhetjük az édességben a mérgeket. Megérkezett a gyászcsomag a frontról. „Ezerkilencszáznegyvenhárom márciusában kaptunk egy dobozocskát, a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos. Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű, negyedkiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra, néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép anyámról és rólam. »Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig. Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka.«” Voronyezs után, a visszavonulás közben egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot, szóváltás közben agyonlőtte, s a fáradt golyó sebesítette meg az apát.

Így repesztette meg a kisgyerek világegészét az a fölfoghatatlan, amit háborúnak neveznek. Attól kezdve csak nőtt a rés, az életre szóló hiány. „Menek Oroszországba… Hogy kiássam apámat.” Azóta élő fejfa a sorsa, meghatározza az árvaság, csillagos éggé terjed, beborítja a koldus, özvegy anyahazát, s minden rossz ehhez a kiszolgáltatottsághoz viszonyul, ebből fakad az imádságos és káromló ragaszkodás a világhiányban: „nekem nincs kihez bújnom”. A katonahalott még halála után is érthetetlenül kiszolgáltatott, megalázza, elhallgattatja a rendszer az emlékezetét is. S a kegyetlen düh az ország ellen fordul: „Apámat tagadjam meg?! Te Rongy Akarnok!! / Ringyó Magyarország! Szégyentelen.” Repeszti a kor a suszteráj meséjét, beletolakszik az iskolai zsivajba Sztálin-gyászos, országos vigyázzal, két nagy pofonnal az 56-os forradalom leverése után. Semminek tűnhet az a verés a terror akasztófáihoz képest. „De ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égrekiáltó igazságtatansággal! Sajnos, nem utoljára.”

Ekkor történik meg a kölyökkor temetése, s egy újabb kifosztás következik. A halhatatlan suhanc azonnal öreg felnőtté válik. Költészete iszonyú fájdalommá érett.

 

Hold veri rám az ablakot. Fenyegetnek a csillagok. Micsoda ősi félelem fagya dermeszti éjjelem. De én tagadom, hogy a félhold szabaditotta rám a tébolyt! Gyilokkal néz farkasszemet, aki maga elé mered. S iszonyú huzat járja át koponyáját és mellkasát.

 

Keresztjén: IRNI 1972. „meztelen, mint Jézus. / Nagy szeme lobbanékony. / Harminchárom éves.” A halál daltalanság, a daltalan élő halott.

 

Elhagyott minden. Isten se pártol. Száműzetett az ének a számról. Sisakos tollam bebábozódik. Nincs dal! Az ember csak átkozódik!

 

Azóta Pokol, Pokolból jövet, s azóta is időszerű a kérdés: Hová a pokolból? A Szárnyas oltár című verse 1977-től újra meg újra megjelenik könyveiben, hogy jelezze, az a vers, amit Rimbaud-nak ajánlott, a mostani állapota is, indulata és elhatározása nem hirtelenül új. Ahogy ő a szárnyas oltár előtt, úgy áll Rimbaud a tenger előtt, de más következtetésre jutva.

 

ki most a Tenger színe előtt áll. Lelkére már a moraj se gyógyír, csak áll a parton, pokolból jövet áztatja lábát Arthur. S Rimbaud sír. Mert nincs többé Párizs, … – – – Történelem sincs! Csak igazolt bűn. És bőgnek a tevék. Árusivatag. Csend. Mint egy arany százfrankos a vízből ellenállhatatlan, óriási Nap kel. – – – Íme: van itt egy világ! Hát add el!!! Mindened lesz majd, csak igazad nem.

 

Rimbaud pokla kísérlet a művészetért: „pompás mérgeket vettem be” – írja az Egy évad a pokolban. Évadnyi delírium. Utassynak maga a test a méreg, s a világ. Nagy víz előtt áll, háttal az ifjúságnak, de nem ül hajóra. A francia azt tagadta meg, amibe Utassy belekapaszkodik, a költő-, költészetsorsba, makacsul, s olyan életveszélyesen, mint egy fölborult csónakba a Balaton közepén. S ha még lenne gyarmatárus kaland, sivatagi kalózkodás, s Menelik, Choa királya, akinek fegyvereket lehetne eladni hosszas tevekaravánozás után, s ha még nem járta volna be európai Szomália Ogadin tartományát, hogy Bubassa városát elsőnek lássa, ha még lenne fölfedezni való a földrajzi társaságok számára, Utassy akkor is költő maradna, és Magyarországon magyar. Számára érvénytelenek a rimbaud-i szavak, nem őrizkedik az igazságtól, nem a szemfényvesztés mestere, nem hiszi, hogy minden egyes lény végzete a boldogság, s nem elmegyöngeség az erkölcs, „ahol őrület kószál, hogy túszokkal lássa el ezeket a szerencsétleneket”. Az Egy évad a pokolban a magyar költőnek nem kiáltvány, csupán a csúcsra jutott alpinista kudarca. Utassynak a vers életjelenség. Nem elszánt hivatástudatból szállt alá dudásnak, hanem a belekényszerülés szörnyű rendeltetése által. Az az életrablás, amely már teljes szellemi kifosztottsággal, hölderlini elnémulással fenyegetett, kimondathatott, még akkor is, ha a Keservesben talált el az életreményhez a szó.

S micsoda keserűség ez a kimondás-öröm! A forma hasonlít a régihez, a tartalom annak kegyetlen ellentéte. Most is beleillik a tájba, de keserű fűszállal a szájban, s ahogy csupa dér, csupa zúzmara minden. Csak a költészet kegyelmével bírja elviselni katonakorú fia halálát, a legnagyobb keservest, a Választ világomtul apai gyászát, az Új Magyar József-siralmat, amit fölfakasztanom tilos, csak annyi engedelmet kérek, hogy egyetlen strófában láttathassam.

 

Eleddig én apám sírkeresztje voltam, veled most jövőmet temetem el végleg. Kell az Istennek egy ember, aki árván, őszen, kiraboltan: a Napba néz érted.

 

Kell az embernek az Isten! Lényeg-szavak, szókapcsolatok vezetnek el hozzá, imádság és káromkodás. Mint mindannyian értelmünk hajnalán, ő is a kérdések tolulásában várja a választ, mi a halál? mutassa meg magát, ha van, az Isten! Tegyen csodát! A csúzlival égbe lőtt selyemcukorkát kapja el! Visszapottyan a káposztalevélre. A gyermeki ős-transzcendencia megszűnik a csalódástól, s marad a semmi vagy antropomorf Úr, akitől félni lehet, akihez könyörögni kell, aki minden baj oka, ha a világ teremtő igazgatója. Nem a természeti népek istene, hanem a papé, a templomi szentképeké. Bünteti az ártatlanokat, hát éppúgy felelősségre vonható, mint minden rosszakaró. Káromolni lehet az apa halála miatt gyermeki kegyetlenül:

 

fölriasztom hát a templomban a csöndet: Isten, Isten, Isten, ha vagy, dögölj meg!     dögölj meg!

 

A gyermeki sértettség ugyanúgy irányul, mert ugyanabból fakad, Istenre, hozzátartozóra, országra, politikára. De a hívő hitetlenség a legtehetetlenebb pozíció. Ha segítene, volna, ha nem segít, nincs is. Túlvilág se, „csak bűz van és tízezer féreg”. Az élet maga a kárhozat.

 

Dől belőlem a csönd, úgy hallgatok. Helyettem eb rí, ló nyerít fel. Sajog minden idegsejtem, sajog. Megáldozom egy Millerillel.

 

Ilyen mélyről káromkodva, ironizálva, gyalázva valaki csillagközi csalót, mégis csak az a hívő képes, aki az őszinteség tisztítótüzén keresztül jut el a létfilozófia Istenéhez, s ha költő, akkor a költészetben talál vissza hozzá, s ekképpen önmagához, a személyes világegészhez, helyretolván a kizökkent időt.

 

Isten: első és utolsó metaforánk! Hidd vagy ne hidd el. Holt vadak útvesztőjén az időt, ha látni vélem, őt látom, őt: ki fény a bilincsen.

A világ örökbefogadása, örök befogadása (Kiss Benedek)

Kora tavasztól késő őszig szőlőjében, s még télen is odaköti figyelmét a fejtésre érett bor pincevégvárához. Ott található Kiss Benedek világszép környezetben, a Szentgyörgyhegy déli lejtőjén. Fölemeli és szétteríti a venyigefüstöt a böjti szél, jó időben diófája alá rakja a poharakat. Inkább a borról és a szőlő állapotáról esik szó, boldog sóhajtást fakaszt a panoráma, de a táj és a nedű mond el legtöbbet metanyelvén, s az innen fogant versek, még a megíratlanok is. „…akinek dala van, magához vonja azt / a pólyázó magasság! / Éneket választ ki a lélek, / miként testem a verítéket.” Nemcsak az égi magasság végtelenje alatt ülünk. Elhiteti velünk a perspektíva, fölötte vagyunk Szigligetnek, Badacsonynak, Gulácsnak szemben és balról, jobbról az edericsi hegyeknek. Ott kószál Kisfaludy és Tatay Sándor szelleme Badacsony tőkéi között, mereng valaki költő Szigliget teraszáról, a becei Takács Gyula tekintetét ragyogtatja a Balaton. Itt boldog lehet az ember hozzáalakulva harmóniához, fényhez, a hajlatok, tetők, az ősréttől zöld medence, a színek változatában élő tó együttes arányaihoz. Pannon táj, pannon lélek, akár idilli ekloga a görög és latin ideálban, mikor könnyed a lélek, befogadó és teremtő. S ha a szőlőműves költő, akkor már nem a termés robotosa, borozgatással enyhítvén fáradtságát, másik termést is növel benne ez a világ, dúsfürtű verseket a metszőolló-csettegés ritmusára, permetzizegésre, az egymásba kapaszkodó vesszők rímeire, teremt tömör metaforákat.

Gazdálkodói rendre lelek könyve szerkesztésében, mint ahogy a fajták szétválogatva: ez az emlékezés, ez meg az érzékenységgel áldott, megvert magán- és „közkirály”-i élet gyümölcse. Vívódón emlékező, a Sötétbársony-, külső és belső okoktól, a létezés hideglelésétől terhelt jelen a Sugárban, bűnben-, a magyarság nehéz sorsa a História-, testvéri példák, küzdőtársak néven nevezése a Jegenyék-, a szerelem lebíró kínja, fölemelő kegyelme a Pünkösd-, az állapotok alkalmai a Pörgetvén napok kereplőjét-ciklus, Giordano Bruno időszerű erkölcsi tépelődéseinek, a halál előtti, végleges egyértelműség drámája a Bruno-dalok, s a Számvetésféle felúton-ciklus. Tárgyuk szerint, mint ahogy egyszerre összeállhat a múlt-jelen-jövő a személyiségben, s kimutatja magát. Húsz év termése 1968-tól 1988-ig. Megállapíthatom, Kiss Benedek életmódja nem menekülés, hanem érték- és életmentés, a természetéhez illő természetiség óvóhelye. Itt a csillagok tisztán láthatók, teléstől fogyásig a hold, rásüt a nap hajnaltól alkonyatig, megélhető itt minden évszak, növények, állatok színpompája, illat- és énekmámora, boldogsága és szomorúsága, a kétkezi munka nehéz nyugalma, öröme. Élete elvegyülés, költészete kiválás.

 

Természet bibliája, te, fölmérhetetlen évgyűrű-rétegű sejtelem-hirdetőoszlop: téged betűzlek én, betű, ki le rólad hullott, téged betűzlek magam-nevéért nevezhetetlen.

 

Ott leli meg költészete anyagát, magyarázatát, ahol forrása van, ahol a legnyilvánvalóbb a világ örökbefogadása, örök befogadása. Természeti költő, testévé-lelkévé változik minden körülötte, s mintha a versek lennének a külső világ. „Ami az ujjaim közt átfolyik, / észre sem veszi, / és kezemmé lesz” – a víz, a kő, a könyv, a kés – „mintha rezegnek orgonaágak: / ők mozgatják kezeimet”. Tagadja a kopárság mai divatját, melynek tűzfal a távlata, elemei a szobabeli tárgyak, nem a bőséges természet, föld, víz, nap, hold és csillag, fa, virág, madár, négylábúak és emberek együvé tartozása szélben, esőben, hóban, nem fakaszt hasonlatokra az évszakok változása, régi módi az álom s a népi szürrealitás. Lehetnek persze elkopottak, csak akkor találtatnak könnyűnek, ha frázisok. De ha a

 

Hold: másvilág cégére! Hold: bűneimre bárca! Költészet transzparense! Szegények utolsó pogácsája! Metafizikánk bontott narancsa, lócitrom-sárga!

 

s ha a

 

Március – nullásra vágott fák, mankó-ág, vedlő mundérban dudvahad. Március – dunnába bújó menyecskék, arcuk korom-álca: szőlőtőkék. Dunna-lágy trágyaszag. –

 

akkor már érvényes meghökkentő újdonságával.

Metaforái példák a szűkítő középszer ellenében: „Vadkanagyar-döfte alkony”, „varrógép-orgona”, „Kabátja alatt lopótök: / a Nap szomszédolni kullog, / hurutos fa köhint, dörmög, / gallyat zörget – pincekulcsot”, „bajonettbajszú ősz, / tanyák veteránja”. Maga alkotta hangutánzó és ritka tájszavak gazdagítják a nyelvét: kotog a tört ág, fölnyihhanó csikó, duhhog, vihardul, ducorog; galymósbot, kopolya, árvagané, résutca. S ha a látomás mozgóképei egybetorlódnak megejtve érzékszerveinket, nem azért hatnak-e ránk, hogy átéljük, tudatosítsuk, s oldjuk fel magunkban létezésünk döbbenetét? Csodálkozzunk a csodálatoson! A Bőjti szél című hosszú vers nem történhet meg tárgyias absztrakciókban, miként János apostol apokalipszisa sem. Így válhat hatalmassá A félelem születése, a kutya a kisgyereknek:

 

mintha a föld alól – előtte terem egy hatalmas eb, jön rá csaholva, mint a rontás. Ember sehol. Hátrál a gyermek, beszorul a verandára, mögötte hófehér fal villódzása, szemközt az olvadó hó csillogása a sugárözönben, előtte föl-le sétál a medvekutya, sírásra, moccanásra felé kap, mordul. Megáll hát mozdulatlan s némán, sírását torokba fojtva. Végtére komótosan elébe ül az eb, hosszan kilógó nyelve a gyermek arca fölött ráng, maga is undok külön-féreg, habot csurgat rá, nyálat, és vakít a fal, a hó, a jégcsapok csillámolva csöpörögnek, vakít a rettenet-fekete szőrcsomó, és mélykék olajban forogva   meg-megszikrázik a két kutyaszem… – – – – Ott áll a gyermek azóta is a fényzuhatagban, arca fölött lihegő kutyanyelv vöröslik.

 

Mi közöm hozzátok emlékeim? – kérdi először. Úgy védi múltját, hogy múltja jelenét megtagadja. „Mi közöm hozzátok…?” Rájuk ülepednek a kétes civilizáció rétegei, a „friss cserepezésű házak”, antennák, „újkori háziállatok”: mosógép, hűtőgép, kérődző, röfögő, mekegő porszívó. Kutya helyett a panel-ólban „olajat nyáladzó autó”. Mégis, mint a bumeráng, mint a postagalamb a hazai emlék. Mégis, mert onnan fakadt ez az élet, onnan hallatszik az édesanya „varrógép-orgonája”.

 

Én más vagyok már, és mások vagytok, s azonos is, hogy énekké feketedve hordozzam halott arcotokat. S mint némaság gyilkos vizéből fölvetett szót: kimondjam sok halott arcom.

 

A József Attila-i „mi közöm nékem?”, s a „Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”, az elutasító és a kérő kettősség végül felmutatássá, megvallássá békül. S folytatódik a mitikus jelenésben: „Remegő orrcimpákkal felbőg… a véragancs-szarvas, / dobbanása / fölkavarja az emléktelen / televényt, a sápadó avart, / forrásvizek / nosztalgiáját… s nekiront a holdvilágban / égig meredő tűzfalaknak.” Elkezdődik az anyai kapuig való utazás, az „ami mögöttem: / mind szembejön” a vonaton, máskor el sem kell mozdulni, megjelenik a visszavarázsló Páfrányos zsebtükörben. Az ihlető élmény a megszokott reggeli borotválkozás. Kitudódik a vers végeztével, de addig Dylan Thomas Páfránydombján kószálunk, csöppöt sem olyan boldogan, mert ha „szidolozott nap fényesedik”, akkor „megállok rozsdaverten”. Ez az ébredés, akár az élet indulása, felnőtt találkozása kiskori másával régen vásárolt bazári zsebtükörben. A „hasított rézoxid-reggel” a múlton áttűnő jelen, s a jelenen áttűnő múlt tudathasadása, e sor ismétlődése visz hátra s visszahoz:

 

íme, az ébredés zöld vidéke, csupaszem füvek, vizslatók, anyám elsápadt, szegett szivére vijjogva csapok, puszta kenyérre

 

Fölcserélve a kenyér és a szív jelzőit bűvöli át a szívet kenyérré, szívvé a kenyeret, a mohó éhséget és a mohó szeretetet egyesíti – „de régi reggel, régi song”.

 

Pereg az idő, ezüstpáfrány pereg a tükrön – falhoz vágom! meghasított rézoxid-reggel, kukucskálok a lyukas halálon, borostán angyalhabot verek, arcomon húzom a keserű dalt, s itt guggolnak mind, itt omlanak bevérzett ébredések s álmok, a végezetlenek!

 

Mennyi felkiáltójel itt és másutt! Legtöbbször nem a felszólító, óhajtó mondatok mögött, hanem a túlfeszült, önmagával alig bíró szavak jelzéseként; ostorcsapás, ahogy a költőre vissza vagy tőle vág kifelé a sudár. A versélmény a létezés metaforájává lényegül át. Sorjáznak a költői képek, egyikből tolul a másik, Dávid győzelme Góliáton óhaj egy parasztudvaron: „hisz Dávid lennék, ki Góliátra / pisált a ganérakásra, / füstölt a lelke, a hamurakás”. A lehetséges nem lehetett. „Pereg az idő, ezüstpáfrány / pereg a tükrön” – az elöregedett foncsor romlása a múlandóság jele, így lesz több a tükör is, visszafelelő, igazmondó, káromkodásra ingerlő, tűnődő szembesülés azzal, ami történik, a megszokott jelentéktelen vagy jelentős megszokhatatlan sorssal, bár közönséges, ósdi használati tárgy.

Emlékezése küzdelmes értékvállalás, kimondása ideg- és versfeszültség. A Kettőző madrigálban gyásztetejű vályogházakhoz lehet csak visszatalálni, de arra a rétre, ahol a gyöngypáva fölszivárványlik – sohasem. Csak a szegénység, a küszködés, a szomorúság, a gyász vidékére jut el. Mindenütt a falusi gyerekkor rekvizitumai: műhely, kölyök-szilfa, tökinda, varrógép, gombostű, zörgő gally, száraz kukoricaszárat nyálazó, csörgető állatok, holdat ugató kutyák, káposztalevél, káposztalepke, fekete kendős öregasszonyok, ahol a „szegénykéim: esendők” tengetik életüket – Sinka Istvánt idéző balladás elmúlásban. Minden az ősz felé tart a sivatagos nyárból, az elfüstölgött pipa tetovációja felé. Mint Sinka elégikus balladái, s ahogy ő a halottakat mondja, Kiss Benedek úgy mondja ki a halott Sinkát, a finnugor költészet rejtélyes sámán-nyelvén támasztja föl.

 

Hóba túzokcsillagot lép, de a vállát zsák lapítja. Megáll, ledobja a zsákot, lekezel komoran: Sinka… – – – – Néz csak, nem szól, én beszélnék, de nem emberé a nyelvem: szavam vadkácsa-hápogás, magam nászruhás vadkácsa, pedig tél van, mind elrepült. Kacsahangom, az is néma: szám kávájáról a hangok nem föl – potyognak befelé. Ám ő ügyet sem vet arra, dögnehéz zsákját mutatja, nagy hófüstben Sinka István, megy havas tallókon vissza. Most fakadnék ám még sírva! most maradok ám csak árván! – – – – Hát a zsákkal mit csináljak? de ni – gyapjas kossá válott! pödrött szarva erős fegyver, bundájával fölmelenget – nyakamba veszem mint zsákot, bízvást én is nekivágok kosommal a havazásnak, megyek Kadocsát keresni, viszem a kost Kadocsának.

 

Jussa ez a költészet-jószág, természeti jogon az övé. Hűséggel és talentummal érdemelte ki, Sinkához hasonló képzelőerővel, mely merengő sejtelmű, derengő bánatba révedő éneket bűvöl. „Sebzett öröklét fölöttem, / ájulatban mesén nőttem.”

 

Az ég virágos vadmező, libákkal ékes legelő – nagyanyám ki libát tömött, így mondta a műhely mögött. Hogyan fiú? a csillagok? halott emberek laknak ott! – nagyapám ki már mit se várt, így mondta, hol a szilfa állt. – – – – Régen volt. Ki mondta, szegény, ő is ott lakik már, kezén idelátszik a tetovált szív s a pipa, hol szilfa állt. Nagyanyám is egyre készül, haja-tolla kifehérül, szálljon – várja a nagy ködöt, kihűlt üres műhely mögött.

 

Hűség az emlékekhez nemcsak a tartalomban, a kifejezésben is. A költői képeket a szerető ragaszkodás pontosítja, erősíti: „Anyám gesztenye-lomb hajában / megfészkelt a bánat… Anyám, mint fazekad, / szemed is kilyukadt… Megetette anyám a kályhát, / kárál a tűz, mint a tyúkólak… ha csorda jön hazafelé / a vének megfeketülnek!… Süt a hold, útmenti sárgarózsa, / nagy keze érte nyúl, kalapjához / tűzi, s hogy csodát tett, sumákol zordan: / letépett mosolya kalapján fodroz… sirályok árnyéka csobban… Szeszfőző nagy árvaság. / Bujkál a venyigeláng, / kushad, mintha lopna.”

Emlékezik, mikor a hatalom kritikusai vádként csaholják az emlékezést: visszasíró, menekülő, retrográd. Hát még ha Sinka kitagadott költészetével is rokon! Nemcsak kimondja, óvja is azt a közösséget, hagyományt, miként Sinka zsákját viszi tovább. Nevekkel vallja, hova tartozik, azokhoz, affélékhez, akiknek verseit ajánlja. A tanya-hazában gürcölő Buda Ferencnek szól sorsosaként: „Mindig szélein járok én / e szögletes világnak… szorítom arcomra ezt a tájat: / kendő! könnycsipkés, vérmonogramos / kendője szép magyar Veronikánknak.” Ezért és ehhez hasonlóan a Hetek és a Kilencek költőinek: „Nézzük magunkat szomorúan, / áramlik a világ, / ifjúságunk, / halott köveken dobol a lábunk, / Godot-ra mégsem várunk, uram!” Czine Mihálynak, Ilia Mihálynak, Juhász Ferencnek, Nagy Lászlónak, Kormos Istvánnak, Weöres Sándornak, Illyés Gyulának, Hervay Gizellának, Latinovits Zoltánnak, Németh Lászlónak szólván nyújtja a kezét, s bátorításért fogódzik példáiba.

 

Szív zuhog, s mint kocsitengelyre föltekerednek rám az utak, mik tájból és időből szövődnek egybe. Anyám, a végeket csavard le – mint a géz: minden csupa vérnyomat. Im, népünk életrajza, a történelmünk! Lásd: a hazám, hazád. Mosd ki vasald ki anyám s varrj belőle kinek-kinek testére mérve Húsvétra való ruhát

 

– írja Csoóri Sándornak ajánlva. S az Ének magunkért eskütétel a megnevezetlen, a magyar nép előtt.

 

Gitáron, kantelén téged pengetlek én, sípon vagy trombitán téged fúj ki a szám, a föld-fölött után, ha velem hull a hang, füvek, párák szaván is fölkiáltalak. Téged mondott a kő, míg nem lett piramis. Téged sajogtalak, mikor cipeltem is. S ha föld-fölött után tipródtam föld alatt, bár varangyok szaván, de kiáltottalak.

 

Ének? Népies közhely! – stigmázzák kétfelől. Naiv, sámános hit, primitív igric-dana. Kiss Benedek költészete szárnyas ének a magasban. Dalos voltát emlegetnie szükségtelen, úgy van ő mindegyik versében. S még leírásai is dalhatásúak: a sorok ismétlésével, ahogy a Páfrányos zsebtükörben a „hasított rézoxid-reggel” négyszeres visszatérése, mint lélegző lüktetés, összefogja a költeményt; hasonlóan a Vénasszonyok nyara alapmondatai: „fekete három öregasszony, / három feketeodvas boszorka, / fekete kendő, fekete szoknya.” Dalképzet támad az egy rímre épített képritmus által a Március, perzselt mezőkön végig: pernyeszag – dudvahad – trágyaszag – egybeszakad – gallyat ragad – szemet csukat – szemet szurat – újfent a Nap – hordókat hajt – zászlók alatt – tolonganak – vadmadarak. S a Békarígató II a Cigányrománcokat juttatván eszembe García Lorca életművéből, a nyolcütemű, húsz soron átfűződő egyetlen rím hangzásával, hangulatával, s fölemelkedik az alliteráció, a mással- és magánhangzók variált azonosságának muzsikájával a mindenség akusztikájában:

 

békanyálas vízen úszik gyerekkorom, barna bárka, lángos napok mellkasából kivirágzott barka ága.

 

Azonos hangzású szavak is dalt éreztetnek az ősz – ősz, fog – fog, sírunk – sirunk külső és belső rímhelyzetében. Ráadásként én úgy fogom föl a szójátékokat, szóleleményeket is: „DAL / DALOM / FÁJDALOM / FÁJ DALOM FÁJ… hüllő nyarak ti! / hüllő telek… fő feje, mert fő / saját levében.” Énekel úgy is, miként a szerkezet összhangzat és egyenlet.

 

Lehetnék költő: csont-hegyen ködellő révedés, de hát a fény csak megterem, bár menten belevész. Fény is lehetnék, holt elem, hogy nem ordítanék – no de az ember mit tegyen? életem hús, s egy csonthegyen magát fölgyújtva ég.

Hogy csönd ne legyen (Farkas Árpád)

Úgy szól át Erdélyből Farkas Árpád, mintha itthon lenne, s azt képzelteti velünk, mi vagyunk nála. Válogatott kötetén gondolkodva meglazítom a pontos eresztékeket, ahogy ciklust és verset passzint a másikhoz gondolkodása folyamatában, mértani szerkesztéssel. Az egyetemes magyar költészet családtagja, közöttünk nincs határ; egyek lehetünk tartalmai és kifejeződése szerint.

Nagy László az ő tajtéksörényű méneivel ment érte, „hőkön, pányván” nem maradhatott. Higgyük a példát fölszabadítónak, aki szabadságra ébreszti, és szabadon hagyja a széles mezőkön. Nagy magyar költők a mesterek, rokonai. Magatartásukkal, néha még nyelvük szerkezetével is azonosul – azonosulásnak mondom, nem öntudatlan átvételnek, önfeledt hatásnak. Az árnyalatokért szól Sütő Andráshoz Ady ritmusában, petőfis, adys, Nagy László-s szavakkal, célzatosan; szelleme nedveivel dúsítja föl a montázst, és úgy szabja meg, hogy azért kitessék, valami más egészből rakta föl.

 

Lármás vizeken parádés-lassún elleng az Idő, úszik egy hattyún – – – – – – Nékem a teljesség nem fenség, dongó legyei ellepték számat – a szó már-már ki se látszik… Sürgess hát létben megeredt megváltó hajszálereket, kitessék minden megőrző szándék!…

 

Ragaszkodásnak hiszem, s szív- és észbeli rokonainak találom Petőfit, Adyt, József Attilát, Illyést, Sinkát, Nagy Lászlót, s a megmagyarult Jeszenyint. A Fehérben József Attila falujára gondolhatok:

 

A hegyek alatt alszanak a falvak, ráncos kis öklüket szájukba veszik. – – – – Aludjatok csak kiterítve, szépen. A szuszogást majd gondozza a szél. A fájdalom pirosa úgy is észrevétlen üt át, mint gézen a vér.

 

Jeszenyin felé térít a Hófúvás:

 

S gyűl a fehérség bűne már bennem: pelyhek galoppja a mellkason át. Hamari tej gyűl a csecsemőmellben ilyen idejekorán. Fut, fut a hó, a kis hegyiló bokája benne meleg. Élni a hó alatt is lehet jó, de csattogó szélben érdemesebb.

 

Farkas Árpád daca Jeszenyin galoppos ritmusa, az utolsó két sor a búcsúzó vér-vers következtetésének ellentéte. És Sinka, ahogy a gyerekszerelem szép szomorúságát énekli el, mint itt a Nagy-szoros elégiája címűben:

 

Mert jött Zsuzsanna, jött föl a szoroson, szépek kicsi szépe, lábujjai között feltarajlott a sár, – – – – – – jött Zsuzsanna, átkelt a kérges tehénlepényeken, aranylott hajában kósza szalmaszál, királynővé vált hirtelen,   csakhogy lehessek király – – –

 

– fakardos király a szegények édenországában, bimbózó szerelem csiklandozásától viszketőn, aki a kockás, pici szoknyát a hajdani szűztisztaság lobogójának képzeli vissza férfikorából.

Székely, 1944-ben született Siménfalván. Természeti ember, mint az erdélyi szegények, a tengődő nép. Társai fenyvesek, tisztás legelők, rétek; mint a kaszásoknak a fű; mint a favágóknak a fák. Harmatpára-könnyedséggel alakul verssé ez a világ: maga a költemény. „dérrel, derüvel mindig fényre állni, szívdobbanásnyi csöndben ismét eggyéválni” – hát legyenek mondatai világosak, akár a harmatos, deres reggel, vagy a teliholdas, havas éjszakák! Hagyományos költészetét nem gondolom elavultnak, akár az életet sem, ezt a „gyönyörűszép átkot”. Az átok gyönyörűsége a stílus szépségében fejeződik ki. Nyelve mai századunk nagy költői után; a perlés nyelve Adyként, Nagy Lászlóként. Érvekkel, szóképekkel József Attilaként: „Mint a száritott borjubél, víziótlanul zörren velem az éj.” Egymás mellett a magyar költészet evolúciója, rétegei, ahogy József Attila magában beszélő, áhítatos szándékát Nagy László Havon delelő szivárványának parancsa követi, a föltételest, az óhajtót a fölszólító mód: az Alagutak a hóban a Dúdoló után:

 

Havazás lennék, lengő áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban.

 

A méltóságos pusztulás valami szigetvári kirohanásra készülődés, készenlét az utolsó órára, míg az Alagutak a hóban úgy kezdődik, ahogy a Dúdolóból tudjuk, mit jelent: „Havaztam volna magam is.” A hóvilág égigérő, kafkai hóban a táj, de: „Alagutakat a hóban!”, mint egyetlen lehetőséget a megmaradáshoz.

 

Hű szándék, mozdulat, törékeny álom, didergő elme ne éljen a hó husában örökre elkeverve.

 

„Szét ne zülljön a csillagok égi kertje” – hallom a Havon delelő szivárványból. S Illyés közbevetéseire gondolhatok a Kocsmafüstben:

 

s kigyulladnak a baj   – akár a haj – pállott kazlai végre!

 

A Nehéz föld és a Sarjurendek lázadó akarata a Háziállatokban:

 

S kutyák, kutyák, a holdra, hű ebek, vonítsatok – a Gazda fél, nem alhatik! – – – – – s kosok, berbécsek, ájtatos juhok, harmadfűn nőtt szelid önkéntesek, ostort csördítek, lószőrből fonott   ostort az alázat felett. – – – – –   a nyárba kitör millió emberarcba öltözött   emlős az emlősök között.

 

Az Ének Erdélyi József dobpergése:

 

Háromezer esztendeje ugyanaz a tél hull, mégsem hinném, hogy az ember végül belebénul.

 

A Kalevala ősi nyolcasait viszi magával Nyugatra a Határátkelésben:

 

kétmillió arcnak ránca, sorsnak konca – és kölönce jő velem a bal zsebemben dohányporral elkeverten, anyaföldem – minden kincsem és koloncom – menekítem: nosza rajta, ha tudjátok, vámoljatok, vámosok.

 

A Határátkelés a könyv második ciklusa; a bevezető hazai táj- és emberképben a költő bemutatja magát, honnan való, micsoda világ, ahonnan elindul, ahonnan visszanéz a messzeségből, magasságból. Csak az veheti észre a befalazott szószéket a Szent István katedrálisban, aki otthonról tudja, mi az. Ez a vers természetesen változhat iránytűvé a kötetcímben, A befalazott szószék, bár arról még nem árulkodik, micsoda akarattal törekszik szétprédikálni a falat. A Stephans-dóm előtti tér evő-ivó, kártyázó közönye ellenére kell cselekednie, a mai, borral szolgáló Kapisztrán Jánoson túl, s azon is, hogy „mit érne, ha mi itt kongatni kezdenénk közömbös Európa közömbös harangjait”.

Az otthoni fáradtság ellenére cselekvő Farkas Árpád költészete.

 

Nem nőhetek fel céltalan a roskatag magányon, miként a körmök nőnek meg a holtak ujjain –

 

Minőségét csak akkor ismerhetem meg igazán, ha nem csak a felkiáltójelek villámaival csapkodott, kimondott társadalmi és lelkiállapotokra figyelek, hanem együtt is lüktetek a vers szerkezetével. Kimozdulok, ahogy a Csak csend ne legyen szavai a nyugalomból. Kijelentő móddá képzelem át az első két versszakot. Kipattannak a vékonyka hangok a hallgatag hajnalok tömbjéből, szétáradnak a rétek csillámpartjain, a margaréták tányérain megcsendülnek, szólnak a hársak, utak szilofonjai, kerekes-, gémeskutak nyöszörögnek, a cserepek csattogó szárnyak az álmok felett. A költői kép igésített, akár Arany János, Petőfi Alföldjén, József Attila külvárosában. De Farkas Árpád versében, verseiben nem a költőn kívül működik a világ, ahogy az égitestek, ahogy a fákat fújja a szél – akarata szerint történik minden, felszólításaival a kimozdítás pillanatában.

Ars poetica lehetne:

 

Mert itt a csendnek csönd az ára, mint boglyák alján a nyirok: sárga, a gondolat benne illó, vékony, mint futóhomokon a keréknyom. Aki itt él, az mind így éljen: lobos idegekkel fogózva a szélben, ne hagyja, hogy a lanyha nyugság gyapjas juhai elringassák. Legyen felséges kínnal boldog, álmait tartsa vaskenyéren, ne várja, míg a hullafoltok kiütköznek rajtuk kéken.

 

Csak csend ne legyen! A szavaktól kiolvad az ajtófélfából a fejszeél, sajgó igéket sürget, mert a nyelvek alól kimosódnak az ezeréves barlangmélyi szavak. „Ne szólj! – de szólok, mert a gondolatjel miközöttünk vajkeveset pótol.” Félti szent tartalmait, fél, hogy nélküle történik minden, pedig még a halál is szolgálat közben lenne sorsszerű. Történelemmé akar válni, természeti képei történelemre, sorsra mutató értékűek, ahogy a Körhintában írja: „lehet, nem ősz ez, csak történelem”. A jelen időt példaadó múlttá változtatná, a Kolozsvári testvérek Szent Györgyével ölné a mai sárkányt, mert „Ideje volna végre már kapni lándzsavégre s nemcsak bűvölgetni ama sárkányokat”. Övé a Szent György-szobros magyar középkor, a parasztháborúk, táboriták, Dózsa, Kőrösi Csoma, és azok a költők, írók, akikhez a magatartáson túl a művészi megvalósulásban is köze van.

Elképzelem, mennyire szeretne tehetsége szép lugasában megpihenni, úgy szeretni, akár Tamási Áron hősei, pataktisztán, gomblyukában gyöngyvirággal, csikószabadságban dévajkodni pántlikásan a tavaszi mezőn, mámorosodni a havasi fenyvesek örökzöldjétől, illatától. Még emlékezetben is alig lehet. Első sorától muszáj a hittevés: „Itt, Erdélyben a suvadásos dombok a férfiakban éjjel mélyre szállnak.” A maiak az anyafölddé vált ősök utódai, őseikre lépnek, akiknek „forradalmas-szép arcuk foszforeszkál”, s hazáig mutatja az utat. Milyen öröme telne olyan gyönyörűt írni, mint a Balladácska, ahol a „Havasi szép, fehér alkony, szürkülődő gyermekasszony” egymásba sejlése égiesített szomorúság, csupán a lét tragédiája, nem az a minapi, nem egy nép pusztulásának idegtépő előérzete, nem ilyen feszült várakozás, mint mikor „ki így-úgy tartja még magát, de tudja: – végül érte jönnek”. Lehetne a nyár másnapos, ha közben a metafora artistája.

 

Kujtorogni-gyáva nagyivó a poharat, már nem venném el számtól a nyarat! Lehangolt részeg ősz, szomjaztat és lehűt,   ivó cigány   az álla alá szorult   hegedűt.

 

Nincs gyönyörködnivaló olyan esztétikumban, mint a „hurutos szelek”, „szalicin-hó”, „jobbágykék fal”. Rátalálásait megnyugtatóan pontosnak vélheti, még leírni is fájhat, mert belül él, s „álmodni nem lehet jelen időben”, s

 

fújjuk, ugye, Bátyám, végső pillanatig, miként ama zenekar a Titanic fedélzetén.

Honvágy egy álom után (Döbrentei Kornél)

Költői nagyratöréssel, nyelvi magasfeszültséggel tesz próbára Döbrentei Kornél, alig hagy enyhületet, engesztelhetetlen magával is. Szabadulnék, de visszatérít mágnesbűvölete, ott tart, míg meg nem fejtem titkait. Célját eléri, ha ilyen makacsul horgonyoz szívemben. Úgy kezdi, mintha a zenekar minden hangja egyszerre kiömlene, s végig a legnagyobb erők dübörögtetik szólamaikat. Első kötetétől érezhető ez a rimbaud-i rokonság, nyelvi, indulati, gondolati töménységében és tengeri távlataiban versteremtő láza rimbaud-i láz, tengerén is sodródik egy részeg hajó, vallhatná ő is:

 

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja, Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után.

 

Tengerész volt, nem képletes a vonatkoztatás. Veszélyesen küzdött az elemek roppant energiáival, s törékeny ember voltát muszáj hozzájuk igazítania a távollétből megtérve is; a közellétben a létezés szélfúvása épp akkora, akár a vizeken, nem rév, hanem örök hányattatás, életmentés, hazamentés a múlt, jelen, jövő közötti navigálás csillagokra függesztett tekintettel a történelem lényegébe, a sírok mélyéig tartó jóslás és következtetés, ragaszkodás, kizárás, megdöbbenés és ámulat. Dylan Thomas, Nagy László kifejezésbeli ideáljára, Juhász Ferenc egyetemességére gondoltat. A versszerkezet nem egyirányú, mint Szabó Lőrincé, Illyés Gyuláé általában. Térben terjeszkedik, akár a növény, s ha a kezdősor rámutat eredetére, loncos kacskaringójú lián, mely nevének, a címnek kapaszkodóján fut tovább a befejezésig, közbül a részletek, a szavak sokaságában megannyi költemény külön-külön, s csak akkor lehet számbavenni, ha újrakezdve egymásról elhajtogatjuk a leveleket, megállunk, kémlelődünk, eltűnődünk.

Az Állapothatározó című versben egész kötetre való információ rejtekezik, melyek átkúsznak környezetükbe, visszakanyarodnak. Az alapszavakra – csiga, meggy, anya, akác, halál, történelem, malac – tekerednek a mondandó szálai, s kimondatlanul összeáll a Kádár-korszak története, utolsó évtizede.

 

Csak úgy nem élni, ahogy a csiga benyálazza a percet, émelyitőn, fényesnyomdokú türelem – a csusszanásnyi táv: végitéleti, kurta etalon a sorsoddal zsúfolt terrárium-térben; megtorpanva messze érni, mint a meggy elevenszülő burkában a mag, mely kiköpve, repeső önívelés után, csontzsámolyként landol egy kátránykezelt felkiáltójel oszlopa alatt: bitófában szálkát ne keress, ott csak a szú nem otthontalan, giling, galang, lélekharang, de nem…

 

Magára, vagyis arra irányítja a figyelmet, akihez szól tegezve, annak fedi föl állapotát, a pudvás mellüregben az alma-képzelgő szívet, melyet fehér koszorúban furkálnak a duzzadt kukackák, falas szabadsága madártrilla, így veszti el egyértelműségét az ég, mert halovány hegyhát, „keresztény-kulissza-kék, de iramlásos vonulás a hullalilába… ábrándosan talmi hősiesség a málhád”. Óriási abszurditás szükségeltetik, hogy innen el lehessen jutni az anyához, a szemből patakzó magzatvíz tengerképzetével. S az anyatenger elévülhetetlen szeretet, egyetlen biztonság a vagylagos fordítottságban, mert „hízókúrára fogott a halál”; kiüresedés, „mint egy kapitulációs pisztolytáska”.

 

és akkor kitalálsz magadnak egy történelmi teherautót, amely vastag-komoran, mintha vontatnának ágyutalpon dísztetemet, áttünik a konkrét semmibe, szinültig telve pirkadat-harsány malacokkal, de szörnyü sejtelemtől rózsaszínjük leáldozik, egymásban tocsognak, a vágóhíd felől elakad a szél és rádomlik védtelenségtek univerzuma, nekitántorodsz az ajtófélfának s dörzsölöd, reménytelen dörzsölöd bűntől rühes, ártatlan hátadat, míg ki nem szakad a vallomás: röf, röf.

 

Döbrentei Gregor Samsája sokféle átváltozást elutasít, mégis disznóvá változik. Franz Kafka Gregorja egyszerűen arra ébred, hogy féreg. Ami ott a kishivatalnok groteszk tudathasadása, itt az egész rendszer minden tagja lehet az az egyes szám második személy, aki reménytelenül dörzsöli bűntől rühes, ártatlan hátát az ajtófélfának. Megfertőztettünk, emberi szavunkat elvesztettük. Végső állapot, költőileg is folytathatatlan.

Döbrentei Kornélnak megadta a sors a tengert, s már első kötete által különleges helyzetbe kerülhetett, együtt élt a nagy vizekkel. Akárhány tengerrel kapcsolatos magyar vers született, a költő mindig a parton állt, esetleg alkalmi hajóutat tett, s akármennyire megérezte a határtalanság felemelő nagyságát, a roppantó erő és nyugalom mélységét, nem lényegítette át egész költészetére meghatározóan. A magyar költő szárazföldi lény, Döbrentei tengeri hajós. Fakad ez a szerencséje abból, hogy kora ifjúságában matróznak állt, azután tengerésztiszti iskolát végzett. Odüsszeusz útjait barangolta be.

A versben a tengerészélet csak alkalom a tenger filozofikus kimondására, a tenger is csak alkalom, hogy a költő kimondattasson. Ezek a kapcsolódások valami olyan újat eredményeznek, amire a magyar költészetben még nem volt példa. Az élet-halál, a gyerekkor, a szerelem alappillérei úgy komorulnak el és derülnek ki, ringnak, föltornyosulnak, harsognak, mormolnak, mint a tenger, amely nemcsak tartalmi, hanem nyelvi, ritmus- és rímbeli meghatározóvá is válik.

A távollét című versben bizonyságot találunk rá. Olvasáskor gondoljunk mindig a legkézenfekvőbb dolgokra, hiszen minden költeményben ott rejtőzködik a serkentő tárgy, emlék, tapasztalat. A távollét – elsőre, távol valakitől, valamitől, talán a tengeren, aztán távol valakitől holtan, talán a tenger fenekén, végül a két fogalom együtt: a távollétben már benne rejtőzik a halál. „Halálom sétáit megszövöm.” Távollétek láncolata az élet, így ez a vers önéletrajzi is, egyszerre élete folyása és a jelenidővé transzponált történetiség. „A lerombolt lovak ünnepélye egykoru velem.” 1946-ban született, a lemészárolt ember-állatok háborúvégi korszakában, ahol „halálom sétáit unatkozom csontig-böjt létezésben”. Az ifjúság: „Arcomon hevül dáliák aranykora. Megnyakalt tinták sodrán hallgatok.” Bizonyos pontokon megjelenik a hóhér, a mészáros, Döbrentei költészetének egyik erős motívuma, a gyerekkorban „megfeneklik”, az ifjúságban „földbevértelenedik”, a ma felé tartva újra föléled: „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. Ez a vers történetisége. Jelenideje egy tengeren kóválygó csónaké, ritmusa a csónak hánykolódása, billegése. A sorok is kettétörve, mint a megütköző hullámok; az egész szerkezet a távolodás és visszatérés hullámmozgása. „Halálom sétáit szövöm” – később: „halálom sétáit unatkozom” – a végén: „úszom halálom szüntelen sétáit”. Ebbe vegyül, mint egy második hullám-dallam, a „Megnyakalt tinták sodrán hallgatok”, és a „hóhérom megszövöm tinták sodrán”. A többi rész a hullámvölgyek sora, a versvég pedig az elnyugvó tenger képlete, ahol minden külön rángatózik, hogy véglegesen megbékéljen. Halálba némulva térnek vissza újra a megismert elemek:

 

kiteljesül, hóhérom, halálom, szüntelen úszom virágzás sodrán, hóhérom, hallgatok.

 

A távolodás-visszatérés nemcsak ebben a versben, hanem a versek sorozatában is tapasztalható. Tartalmait nem édesíti matrózromantika, hajósai „ha bogra csomózzák ujjaik, ordít ölükben a tenger”, s „az árboc hegyében halálfejes tajték a kalózlobogó”.

A krisztusi kor felé halálosan nyomasztó ez az élet. Vissza a nagy távlatokból az anyához és az apához! Vissza gyereknek! „Toronyiránt meghalok… Kitiltva minden évszakokból anyám szeméből levetem magam.” A Szökőévben a költői képek más kimondatlan képeket teremtenek, a megírt „félrevert fej”, megíratlan félrevert harang. „Megvénül zuhanásom” – hosszú halódás képzete az égszínkék szemű kukacok közé. „Köldökzsinóromon fekete pók terem, álmodik fölfele” – csak a szörnyűség álmodik épp azon a vezetéken, ami az anyához köti. Az anyatorony egyetlen állva maradt a csillagcsődületben, alatta kivert fogú szájjal rézgombokat szopogat a gyerek, tán apja katonatiszti gombjait.

Rémálom ez vagy absztrahált valóság? Magán vagy társadalmi okai vannak? A Gólyalábon Ady-mottójából megtudható, ez a nyomasztó közérzet – kívüli.

 

Ülök, csapdos ár és hideg szél Babyloni sötét vizeknél

 

erre feleli ő: „A tengerek is kalodában.” Az is közbevetésével magára mutat. Nyomasztó bugyrokon át juthat innen a dacig, s anyai segedelemmel:

 

Anyám hátát megülve kaptatok a Nap iránt, a fájdalomnak nyele van, megragadom – jöhet a sárkány.

 

A sárkány konkrét legalább. De mi zárta kalodába a tengereket? Ki dobta az anyatej két piramisa között kifeszített napsugárra száradni, mint a megnyúzott tündér bőréből szikrákkal összeöltött tarisznyát? A kép terjedelme megint többszörös – egész gyerekkor. S megint csak az anya a bizonyosság. A többi természetellenes, bár természetesnek is fölfoghatnánk az őszi képet:

 

Az Öregisten fölélt dohányzacskója az ősz, karfiolködök tenyésznek alján és temetésre idomított krizantémok; aszpikos agyvelejükön könyököl a tél, szélesen mereng – jóllakott meszesgödör.

 

Mégsem az avarégetők, hamvas zöldségekre, a halottak szelíd krizantémos gyászünnepére utal, hanem az idomított agyvelőkre, melyek megkocsonyásodtak már, s a meszesgödrök megteltek halottal. Ahogy kiugorhat az anyja szeméből, úgy a vadállati szív: „Anyám etesd meg… bömbölve kitör bordaketrecéből… oly bestia-könnyed ívet húz át a pondrók egén, hogy elvirágzik az ostor.” Ha a pondrók szintjén az ég, akkor a mennyboltnak muszáj gólyalábon állni a sár fölött, a messzeség liliputi, a kéz haszontalan és zsebretett: „kétoldali üvöltés a nadrágzsebem”.

A Teliszájjal versben megint az éhség, szomjúság, idegenség. A száj elmúlott málnaízzel, tündöklő fűrészekkel, darazsakkal teli, emlékké, tárgyakká, dolgokká válnak a szavak, és visszaváltoznak az apai tartás, férfiasság példája nyomán érthető emberi beszéddé.

 

Apám, a fogaim lobogó gyertyái körülállják csöndben a szívedet. – – – – – Serlegben ringatom a szemed színét, apám. Nagy kék ködöket szeretnék.

 

Nagy versek a Kentaurok a porondon körül. Magas fokon beszélek, mert tárgya által is minden lehetőségét megragadja, betölti a költemény, a szerző minden erénye egyszerre nyilvánulhat meg. Mintha egész lényéből fújná a szavakat egy szuszra kifelé. „Mert láncban is tengerként zengtem én” – jut eszembe Dylan Thomas. Ugyanakkor tragikus, de mert a nyelv egészséges és erős, egészséget és erőt sugárzik belénk, tudást, hogy életben maradhassunk az erkölcs, a szeretet, a küzdés emberi, krisztusi, démoni értelmében.

Költészete pogány a vallás felől, de hívő az egyetemes emberi nem, a személyiség, a haza irányából, mert ellenfele a rossz és a romlás; kimondása változtatásra akar kényszeríteni. A Júdás magánbeszédében nincs köze Júdáshoz, mégis a hagyományos megítélés ellenében szólaltatja meg. „Mit neki a vasszögek, felgőgölt törpék!” – mondatja a Megfeszítettről, és egyenrangúnak hiteti, mintha ő lenne a Megtestesült másik énje, mintha ő lenne az igazi ellenfél: „Meg egyedül én sebeztelek… sajgott hiányod börtöne… megutált halom rongyként hevert a testem, s véget nem érőn delelt benne az émely… kofazseb-mélyre szállt… ezüstjeim fertőző fényessége”,

 

vásárfiának zsoltárhosszú kötelet vettem értük, és csomóírással rábogoztam elárvult jussommá élt kozmikus rettenetét: ÉLI ÉLI LAMMA SABAKTANI – nyakamhoz így idomítottam a hurkot

 

Nem az beszél, aki megbánta tettét és fölakasztja magát. Ő a Rossz Krisztusa, az Árulás halhatatlansága.

Ahogy a kentaurokat kihajtják a porondra, verssé testesül az örök elnyomottság, a költő magánbeszéde a végleges rabszolgaságra vetett nemzet hangja. Lefokozott mindennapiságunkban, mintha másra alkalmatlanok, fölöslegesek lennénk, félállatok.

 

Koravén magzatként patánkkal tiportuk anyánk szivét, s ő, sorshatalmu combjai jármába törte a Létet, fölpántlikázta a tej selyemszalagjaival, s elindított – – – – – terpeszállt a Teremtő, s mint egy mutatványos, kinek a csömör vállára galamblott, forgott körbe   a Porondon, – – – –   az eszme, tábla nyersszalonnaként csüng le a kupolából, füstölődvén az idomítottak lélekszorító szagán, s a hit koszorúérgyökereiből hiába feszül ki a háló, nem véd meg egy hazát a zuhanástól – hazát a zuhanástól – csak deréktól lefelé önfeledt a szabadságunk, félparipasággal tombol a manézsban, s nagy ekét vicsorogtat a megmaradásért, de a megrepedt homokórából dől a sivatag: örökifjú vágóhidak fűrészpora, fölissza jelenbe vajúdott nyomunk. – – – – visszfényre karcolt arcunkon csak kopárlik a kegyelem, ha nagykorúságunkat visszafogni ráng gyémántzablája az időnek. – – – – aztán: hasat be, mellet ki, fejet föl, s irány az elmulás, elegáns galoppban.

 

De ha a kentaurok idomárja a Teremtő, akkor a teljes emberiség történelme, nemcsak a jelen kétpólusú filozófiája a Gladiátorvers és a Kentaurok a porondon; félember, félállat, de inkább idomítható, terelhető ösztönlény, akinek kivételes küzdelme az egész emberréválás, ne elegáns galoppban kelljen indulni az elmúlásba; „a porond viadalgyűrte ráncaiból mégis föllidérclik a spartakuszarc!”

Ez a bibliai és latin gondolkodás a három versben csak térben és időben tágasabb magyarságtudatánál. Az indíttatás indulata azonos: „megfonnyadt fülekkel hallgatózzátok: a medveláncon táncoltatott nép üressé ármánykodott szivében miként visszhangzik titáni munkálkodása” – mondja egy gladiátor, s éppúgy Döbrentei Kornél a rómaiakra, s az oroszokra, akik medveláncukat ránk rakták Európában. A jelen tapasztalataiból tágítja verseit a múltba gyötrelmesen, kínban zihálva, de sírnivaló gyönyörűen is, mint a Kopjafában.

 

Virradattal szemközt temetted el magad, hontalan ősbölcsőd a koppányi nyereg, elringat kényesléptű ostyaszín lovad, amint odalent humusszá üget veled, szeme gödrében feszül a komor mennybolt, olyan üres! – ezerévig lakatlan volt, angyalai a messzeszálló vadludak, Uramisten, mióta vak, mióta vak.

 

„bitófamankóidon hova igyekszel, ország?” – kérdezi az Aradi őszben; „óvd meg a sírokban telelő múltat, jaj ne takard ki” – szól könyörögve az Egy régész naplójából.

Költészetét fölkészítette a változásokra. Első két kötetében önmagával válaszolt, a Naplövő harmadikban s újabb verseiben már a történelemmel, a hazával és Közép-Európával is. A múltat egyidejűsítette a jelennel, s olyan biztonságra edződött, esztétikájában, gondolkodásában zavartalan lehet a változás énekese. Együtt az idővel, precíz iránytűvel hajózik, versei hajónapló-hűek bensejükben. Talán csak Orbán Ottó ennyire egyidejű most. 1956-tól számolja a magyar sorsot: Egy meg nem festett Kassák-képre, A tó, János próféta jelenései. Kádár-korszak: Kis magyar delírium, A tábortűz, Egy Martinovics-arcképre, Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek, Félig-lét, Állapothatározó, Élőközvetítés, Az elidegenített védőháló, Amikor a szippantók megjönnek, A magyar Olümposz. Rendszerváltozás: Átpingált március, A Medveölő halála, Ha majd értem szól, Rebellis türelem. Erdély: Elvégeztetett, A csíksomlyói búcsú.

A késleltetett jelen idő után még hallik a diktatúrából a disznóvá változtatott ember-röfögés, de lassan visszagyógyulás a tagolt beszédre, újra-tanulása az írásnak, olvasásnak, és az öncenzúra helyett a tisztesség lehet a legszigorúbb kontroll.

 

honvágyam van egy álom után, a húsevő ábrándok helyett, egy mártírhullák kezeslábasából végleg kivetkezett, sosem volt-lehetett, kandallómeleg Magyarország után, – – – – honvágyam van részegen és józan-félszegen, ügyesen lélegezve és életben maradva sután, honvágyam van egy sosem volt-lehetett Magyarország után.

 

Ahogy edződött a felszabadulásra, úgy vesztették el a metaforák bújtató jellegüket, maradtak költészeti tények. Lírája kifejeződése 1989 után is megtartja tulajdonságait, de már nem kell rejtvényként fejtenünk, matematikai példaként megoldanunk. Most élhetek az alkalommal gondolkodni stílusáról is. Láthattuk, milyen tömör, zsúfolt, szinte mindegyik vers annyira fölfokozott, hogy erotikus hatású, tartalmától függetlenül. Égi zsúfoltság, a szavak és metaforák ütközése során válik ez a költészet erotikussá. Bár esetenként változtatnom kell megállapításomon, ha a tartalom maga is az, de sohasem a szerelem szálldos Ámor szárnyacskáján, a férfi-nő érzelme, erotikája szétszivárog a létezésbe, dúsítja megnevezetlenül. A nemiség antropomorf az Egy körtefa erogén zónáiról című versben. Fölnagyított „nőstény-szándék”, hatványra emelt anatómia: csupa hónalj, villódzó pórusok epedő kórusa, az ágak Siva-karok, ajzott csiklórügyek

 

dús-paráznán nyujtózkodva csupa köldök, ágyék, emlő, csurig-tavasz, degesz tömlő éroszi magánya sóvár, megváltja irgalmas harkály: rátapad, döfi ádázul, vénuszi dombok között dúl, konok hévvel egy ütemre, amíg a fa meggörbedve kifullad az ájulásig, s gyötrő kéjjel kivirágzik.

 

A körtefa, mint nő-más, növényi ártatlanságával, „titkokat érlelő bűbáj”-ával mentes a szemérmetlenségtől. Nem így Az elidegenített védőháló artistanője a cirkuszi sátorban, jelképezvén keleti, balkáni sorsunk pornográfiáját, ocsmány borzadállyá válik, ami gyönyörű lehetne.

Döbrentei nyelve erősen színhatású, vastagfestékű, mint Van Gogh napraforgói, húsos. A Nagyanyánk utolsó vászna előttben írja ellentétesen: „Ezek nem a gyehennaszenvedélyű, vangoghi sárgák, a géniuszsóváran vonítók, akik a látomás ketrecnyi kozmoszában örök-szabad fenevadak”, mégis

 

…elnyűtt kezedben megéledt csonkja az ecsetnek –: nyomán klorofilltól diadalittas levelek karéjodnak elő, husukban pajzsok súlyos szándéka érik, újszülöttek létbekiszakadó sírásából szőve harssá a vászon, a tavasz spenótvad őszinteség

 

Amíg a vers kiterjed, belül a szavak összezsugorodnak, a harssá harsánnyá helyett még gyenge példa, jellemzőbbek az igésített főnevek: liliomodik, ébenedik, szárnykodok, szétkolumbuszozott gyarmat, délibábol, csendéletezik, bárkázódik, muszájul.

Most szólhatok a ritka derűről. A fa, „ki makacs-zöld tűvel odaférceli a szívhez a reményt”, rajta mókus, pintyek és rigók, s ha karácsonyra kivágták, a Háromkirályok lelkükben újra fölnevelték, s vitték

 

bandukolván a távoli istálló felé, ahol a jászolnyi mindenség fölött lovak selymes ajkai közt angyalszárnyként suhogott a széna.

Egy ars poetica megvalósulása (Nagy Gáspár)

A hatvanas évek második felében olyan megújulási vágy és kényszer, mértékké kiáltott divat terjedt el a magyar költészetben is, amellyel évszázados hagyományaiból, lényegéből óhajtották kifordítani. Bár nemzedékenként megújult mindig, sajátosságait, a sorsvállalást, a nyelvi képességet, az alanyiságot még a modernizálódásban is megőrizte valamennyire. Befogadta a világlíra hatásait, s magához formálta öntőmintájába. Lehetett az éppen akkor az amerikai beat, a francia avantgárd, az angol Dylan Thomas, Auden a német Brecht és Gottfried Benn hatása a látásmódra és a prozódiára, a hatásuk meghonosodott. Ami addig természetes volt, úgy tűnt, nem hallatszik túl a határokon, akadályozza érvényességünket, a provincializmust konzerválja, s talán az új eszmények szárnyain a nyelvi karantén átrepülhető. Kavafisz konkrétumokból szublimált filozófiája, Eliot személyiség-elvonása, William Carlos Williams prózaisága lett a példa.

Pilinszky megtalálta azt a fiatalt, aki „egyik legfrissebb, legismertebb megtestesítője annak az „új hullámnak”, mely leváltja nemzedékemet.” Takács Zsuzsára hárította, amit már eldöntött a Nagyvárosi ikonokban régebbi önmaga leváltására. Vas István mint Eliot fordítója és szellemi rokona, Petri Györgyöt avatja be. „Eliot felszabadító hatására azért volt szüksége, mert túl akart jutni a közvetlenségen és a személyességen… »Eliot módszere« férfiasságot, fegyelmet, észt, iróniát, erkölcsöt jelent a költészetben – másfelől fogalmazva: a szépelgés, higítás, nagyzolás, mindenfajta misztifikáció elutasítását. Petri nem mindennapi becsvágya tehát olyasvalamit vett célba, amire nemcsak a fiatal, de az egész mai magyar költészetnek is szüksége van.” Petri vallomása szerint „a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható: ő volt az utolsó, akinek még sikerülhetett a lírai alapok egyszerűségének megőrzésével, a személyesség maximális intenzitásával nagy költészetet teremteni… Számomra a személyesség nem program, hanem probléma. Mert analitikusan szemlélni a versek élményanyagát, ehhez távolságtartás és irónia szükségeltetik, viszont a személyesség érezhető jelenléte nélkül a vers elemei centrumuk vesztett töredékké válhatnak.” Az akkoriban induló Várady Szabolcsot úgy látja Domokos Mátyás, hogy lírája „képek és jelzők, hasonlatok nélküli ténymegnevezés… sohasem használja a vallomásosság hangerősítőjét”. József Attila költészetével már az utódok-elődök is megbirkóztak, hatásából kinőttek az újholdasoktól, Juhász Ferenctől, Nagy Lászlótól kezdve, és Csoóri Sándornak, Orbán Ottónak, Marsall Lászlónak is inkább az előttük járók hatása alól sikerült önállósulnia, csak éppen nem az „elioti módszert” alkalmazták.

Nagy Gáspár ilyen szellemi közegben indul. S az összegyűjtött versek Szabadrabok című kötetében a prae korszaknak mondott Tejfogak ciklus irányít akkori helyzetének megértésére, mennyire befolyásolta s hagyta érintetlenül az a máig ható, szinte a korszerűség mértékévé szabott gyakorlat. Akkor még közvetlen elődei sem hatottak rá, nem törődött a költőiséggel, viszont a magyar költői hagyomány kényszerítette megszólalásra a szombathelyi főiskolás fiatalembert olyan következménnyel, ami miatt a nyilvánosság elé sem léphetett. „ki bérelt föl a pörlekedésre? / S ki fogta be a szádat?… Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat.” „Pimaszul későn kezdtem a vershez, de kellett a bizonyosság: szólítottak. Talán több hang is egyszerre, s mindig éjfél után, a »nyújts feléje védő kart« után, a »megbűnhődte már e nép« után. Aztán 1968-ban, Szent István király napjának éjszakáján tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. Lefoglal a szégyen… »felelős álomjátékos« lettem.” S egy másik Eliotot idéz: „A költészet örökös emlékeztető mindazokra a dolgokra, amelyek csak egyetlen nyelvben mondhatók el és lefordíthatatlanok.” S hozzáfűzi: „Óriási paradoxon első hallásra… És mégis Igaz.” Paradoxon az is, hogy a költői példaképet másként értelmezi, mint a példaképállítók, de hozzájuk hasonlóan akarja megvalósítani kifejeződését. Visszafogja a metaforikus hajlamot, a versszerkezet szokatlan, tördelt, a lejtés szabálytalan, a mondat célratörő: „már az eligazodási / nehézségek ismételgetése / teszi bonyolulttá a világot”, „a kard és a zászló elavult”. Nemcsak a formával kockáztat, a kimondással százszorosan: „az eltemetést engedélyezik / de nem a katakombákba / az utókort meg akarják kimélni / egy vértanú-históriától”. Már tudjuk, mihez igyekeznek ezek a sorok. A hatalom arcába vágott Örök nyár: elmúltam 9 éves vers felé.

Az első versek a korabeli viszonyok között egy költői pálya azonnali csírába fojtását okozták volna. Nem zsengék, érettek, s olyan kemények, csak elfogadni vagy porrá törni lehet őket. „Költészet: hogy éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon”, vággyal aláaknázott képzelet. A szabadság, a szabadságban kiteljesedő, méltó élet. De a szavak kővéválása is, a kő elszabadulása, ütése; Petőfi kétségbevonhatatlan igaza úgy, ahogy „Hazámra rátalálok / ha népe már nem is keres!”, vagy ahogy Nagy Gáspár élethelyzete lett a korban.

 

Születtem csaknem a század felezési idejénél a csaknem miatt lettem szabálytalan – – – szabálytalan költő egyetlen szabályom ebből következik: a teljes „tudathasadás” előtt – minden óvintézkedés ellenére – robbanok!

 

Mikor első versei megjelennek, mit sem tudunk e titkos robbanóanyagról. De most lett nyilvánvaló, hogy a versek vadonában visszavonultan kell folytatni, partizánként. Néha úgy tűnik, az a tér nem is földi már, túlnani, pedig a város, mint a világűr, mint a túlvilág. Kép- és szimbólumsűrűjéből golyóként hatnak a részletek, sorok, szavak olyan szövegkörnyezetben, ahol az arca láthatatlan, így marad észrevétlen valamelyest, kevésbé számonkérhető a hatalomnak. Költőtársaival fedezi, többségbeveszőnek érezteti magát. A Kilencek magatartására hangolódik: „Az a fajta szókimondás, a falak tágítása, amit az Elérhetetlen föld című antológiában felmutattak, nagyon vonzott… És persze csodáltam Nagy Lászlót és a többi nagyot.” Atyai barátja Jékely Zoltán és Kormos István.

Nem szakít hát, de kapcsolódik. Nincs egyedül a testvériségben. Nem tűnik annyira föl, ha megszokott szimbólumban érvényesíti lázadását. Pedig a Koronatűz, Dózsa tüzes koronájának ősformája nyilvánvalóan a lázadás és a büntetés jelképe a jelenre utal. Az áruláskényszer és a fölmagasztosult áldozat az egész magyar történelemre jellemző lehet. A hetvenes évekre is! Akár Juhász Ferenc Tékozló országa a forradalom előtt! Vagy Ady idejében. Ott a Sebő pajtásokat egyként büntetik Dózsával, mert épp oly szörnyű annak is, aki eszi. Ezért egyformán érvényes rájuk a föloldozás, a „megvált bennünket Dózsa trónja”. Nagy Gáspár Gyönyörű bűn című versében a kádári spiclirendszer kórlapjába olvashatunk inkább, s a lázadás fölmagasztalását érezhetjük.

 

Gyönyörű bűnt hagytam rátok, a lázadást, mely több mint Dózsa György; mit bánom, ha több az áruló, de lázadót is teremjen a föld!

 

A Koronatűz világosságában éjszakai megvilágításban látszanak a dolgok. De ha valaki nem lát tovább a marxista történelemképnél, akkor a saját ideológiájának is hiheti ezt a verset. S aki nem néz az első kötet Sütő Andrást idéző vallomása mögé, megállapodhat a költészet általános alaptételeinél, az örök emberihez való ragaszkodásnál: „egyik hősétől tudom, hogy az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers is innen indul: azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat: bánatos csikóarcot, madárként repdeső gyerekkezet.” Mi az, amitől megfosztották? Mi az a hiány, amit szüntelenül cipelnie kell? Itt még az elveszett gyerekkor is lehet, a vér- és tájrokonság, az udvar, a születés májusi karácsonya, sziromhava, az égő kazlak, elszakadás és tékozló fiús visszatérés, hogy „kell valami szabadítót mondani / a kapu alatt / mielőtt tompán becsukódnak”.

A metaforák jelképekké rögzülnek, rendszerré ismétlődnek. Sokszor előfordul a fal, melyet ebben a költészetben úgy kell értelmezni, mint az ellene való harcot: ledönteni. Szimbolikus szavak világítanak ki a versek szövetéből: tenger, patyolat hajók, a galamb, mint Noé-madár, harang, kasza, Don, kereszt. Kulcsok a zár titkára nyitásra készen. Sorokat, strófákat, verseket visznek közelebb céljukhoz a nyílt beszéd és a talány köztesében. „Hátországból előörsnek / küldött valaki bennünket… egy országnyi temetőben / hasítjuk a szemfedőket” – szól az Elérhetetlen föld költőihez. Csigolyákból ácsolva látja Európa keresztjét, szimbolikussá emeli át a főneveket: „az ember már befelé köpne… édesanyánk dehogyis szülne, / szemünk vaksága, tél keresztje, / hódülők fölött köröz a vércse.” Korán megjelenik a későbbi A Fiú naplójából motívuma is: „riadót csörög Júdások ezüstje”. Meg az Advent előttben a gyász, ahogy a majdani Öröknyár… felé mutat: „Kanizsai Dorottya jön felém… de minden temetés elmarad / a fájdalom bennem fogva van, / készül advent előtti születés.”

Kilépett első versei fogalmiságából, a magyar költői hagyomány folytatója lett, miközben sajátosságát keresi, hogy tudatosítsa magában szellemi adottságait, szíve, esze törvényeit. Lassan távolodik a közvetlen élményektől, de nem teremt fogalmi lírát, mindig ott érezhető a fogalmi felület mögött az élmények személyes, képi sugárzása. Átrendezi a gondolatsíkokat, úgy építi a versek struktúráját. Tudja már, a töredék görcsberándult gesztusa sokszor érvényesebb a gömbegésznél: „borzasztó töredékes itt minden, mint az élet / csak rárakódik majd csöppnyi hézagos tapasztalat”. Máskor minden hiányt kitöltve építkezik, s már a verse címével is megosztja velünk a vers titkát. Mert írni kényszerül „a szó egyetemes súlytalansági állapotában”, s úgy élni, hogy „átzubogni az összes szennycsatorna / cserepes torkán”. A kiirtott (kiírt) versek korában, A halántékon lőtt versek emlékműve mögött.

Amikor a mű keletkezett, a hetvenes évek második felében, még forrásban érett Nagy Gáspár költészete. Ekkor dőlt el, végzetesen vállalja-e azt, aminek megvalósításáról álmodik.

 

Ha kiírtad magad alól a földet még rádvilloghatnak a hold márványjelei – de életedből hová omolnak a dolgok miket a földön nem szabad elfelejteni. Lehull a harangszó mint a guillotine gurul gurul hitem meg nem tagadhatod még föl sem foghatod üzen vagy nem üzen; ki által jön a bűn: torkodon kakasszó mire megvirradsz háromszor halál előtt mindent kinő cipőt ruhát verset házat minden szelet befútt az út tevék nyomán egy kisfiút a végtelenig még elsodort AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA BECSUKÓDNI MINT A BICSKA!

 

A jövőbe is állíthatja minden kiirtott vers kopjafáját. De csak az élőben nem veszik el a megőrzés, s az árulás is csak abban mondatik ki. Miközben az ellentéte kísért, a halál előtti mindent befúvó utak tágassága, a sivatag semmi-végtelensége, a halál utáni titoktalanság tehetetlensége. Ez a költemény ítéletnapi előérzetű, látomású, itt kezdődik, amit majd evangéliumi módon megír az ezredvégen a Tudom, nagy nyári délután lesz biztonságával. De még a költői létezésre céloz, mint ahogy Rimbaud súgja a lehetséges sorsot: „Még nem kezdtem el / de holtbiztos abbahagyom… halálnyira / leszek az édesvízű / földrészektől… Én nem sejtem / miként és hogyan lehet –”

Ha nem adja föl, innen csak fölfele juthat. Egyszer: „Most már örökre a Pokol fókuszában”, melyet az elhagyhatatlan város fejez ki, hiszen nincs visszatérés „a kasza-guillotine roskadó csendje” alá. Máskor a „Szálla alá poklokra” feltámadásában reménykedik, a harmadnapon halottaiból… élteti. Nyilvánvaló a krisztusi evangéliumi azonosulás, a seregélyeknek kitett szőlőszem példázata a seregély-ejtőernyős képben is:

 

ahol az éjszaka vagyok zseniális eszközeimmel fölrobbantani kész a költészet fölhalmozott készleteit, hogy higgyetek nekem, fölnyílott zöld sebeimben landolhat ujjatok

 

Nagy László kései költészetével rokon a versben bujdosása, versből szól éles beszéde, zaklatott kompozíciói tágassága. Mégsem haramia a vadonban-versben, isten remetéje inkább, de ugyanazzal az odafordulással, mint „Európa, íme, itt vagyok, / te félelemnek fókusza”.

 

EURÓPA, FEKETE OSTYA – AZ ÖRDÖG VELED ÁLDOZIK, ÉJSZAKÁIMBAN GYÉMÁNTOLVA MINDEN SEMMIVÉ VÁLTOZIK – VAGYUNK MÉGIS A POKOLBAN, EMÉSZTVE SZÖRNYŰ BŰNÖKET, MÉLYRŐL AKI ÍGY DALOLHAT, URAM, EGÉSZEN TIED LEHET.

 

Aki egészen az Úré, testnélküli lélek. A földöntúli, kozmikus, másvilági dimenziók alatt az élettelen föld roncsa, mint egy lezuhant repülőgépé (Bölcsődal Perzsiából, 50 sor Sütő Andrásnak), az odüsszeuszi kaland apokaliptikus végkifejlete (Ködhimnusz), a magyar történelem személyes és nemzeti katasztrófái, a „mindörökre a Donban állunk”, a „valaki fél e történelemben” élő hagyatéka (Csak nézem Olga Korbutot…), mégsem reménytelen, mert elfojthatatlan gyermekdal hallatszik: „csak megmaradni engedi”, s van egy költő, aki eldadogja azokat, „akik nem természetes haláluk ellenére is / eljutottak a Kerubok közé”, s van egy Olga Korbut tornászlány, aki megvalósítja legalább a SZALTÓSZABADSÁG-ot, mely „tapskisiklást” okoz. Elgondolkoztatja, választásra készteti ars poeticáját illetően.

 

hiszen bemutathatnád te is a költészet minden trükkjeit az egynapos csodát a konkrét vers és szövegek sorát átverhetnéd a semmi szigonyát a banális nagyhalon soha nem kínálkozik így az alkalom de engem a tenger érdekel – – – – minden igaz költő-halánték hatalmasoknak csupáncsak játék de a csönd is hatalmas katlan de a zsámoly sohasem térdeletlen

 

A konkrét hűséghez, nem a konkrét szövegköltészethez vallja meg ragaszkodását, s az „a zsebregyűrt diáksapkaroncs” formájában kifejezhető ország, az „átvert / madarak kalickája, édes hazája, / temetőkben halottak szívzöreje, / kontinensnyi álmok vesztőhelye”.

A Halántékdob kötet pokoljárásából, a versek purgatóriumának katartikus tisztítótűzében megújulva tér vissza. Megtalálta helyét és arcát, innentől összetéveszthetetlen formákban folytatódik. A pátosz méltósággá nemesedik a magatartást kifejező nyelvben. Hangja ironikusan eltávolító éppen azoktól, akik a cinikus iróniát mint divatot akarják kizárólagos mértékké szabni. Így bírálja a modernkedőket a Nyelv-tan című versében: „akik / a szárítókötélre aggasztott / szavak színének puszta sor- / rendjében vélik fölfedezni / majd föltálalni végül k-iá- / rusítani… a semmi tündöklő árnyalatait.” Megjegyzéseket ír a divat kihívásaihoz Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból. (margináliák vidám betérőkkel) cím alatt. Azokról, akiknek „mindenek előtt volt a tej / jóval a fű előtt”, mégis a pózoló tudálékosság a legfontosabb: „a nyelv… csak nyelv / akar maradni ergo / a nyelv nyal”, „a mellényelvelés finanszírozott nyelve”, „túlontúl gépies / mintsem népies / és főleg nem képi / képtelenül képzelettelen / nincs benne búslongo-bárd-kodás… mit nekünk színek / csak a szószedetből elsajátított / félvörös hát- és bélszinek”. Pedig maga is távolodik a metaforától a pontosíthatóbb nyelvi forma felé. Arany János diákos, népi humora, öregkori bölcs iróniája jut eszünkbe. A „Nyelvész urak jobban tudják”, amint a költő érez vitája, úgy látszik, nem új, s a természettudomány számonkérése is milyen grimaszban jelent meg Aranynál, mikor A reggel leírását természetrajzilag adja elő: „Égő gáztakarója körét meglátom a Napnak, / Mely a mi Földünknél (szám ide!)-szorta nagyobb.” A mai költő iróniája úgy rokona Arany Jánosnak, hogy egyként van miért nem szeretni az efféle csinálmányokat. Igazi tétje van a versnek, mert

 

…ha a fogságba vetett gondokat az Isten se veszi észre, akkor az égi körök hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei az árulás színezüstjeivel tetézve?

 

A hatástalan játszadozás, a semmitmondás azonos az elhallgatással, melynek következményeit félreérthetetlenül mondja ki a kommunista diktatúrával perlekedő költő. Itt kőbevésett szavakra van szükség. A Földi pörök kötetben kifejeződik a szándék megvalósulása, olyan átütővé keményedik, ahogy az Infinitívusok lányom olvasókönyvéből című versében a „nyelvet kiűzni; hazát orozni; pártot követni; zsákban szaladni; vakon betűzni”. Szolidaritásból és a hazai cenzorokat eltérítendő ajánlja a verset Domonkos Istvánnak Újvidékre. Mert, ami ott, az éppen úgy itt van, Kelet-Közép-Európában, a Duna táján. Ahol a folyóban nem dinnyehéj úszik el, hanem „valami más nép naszádja”. Míg az egész rendszer primitíven groteszk: az automata mást dob ki, mint amit akarunk, itt még a technika is őrületes, nyomasztó Automata-álom vérszínű málnával, spicli- és rendőrarccal figyelmeztető „pofonformájú variáció”, s az éremként bedobott élettől kihulló a „szövetkezetünk hulladék / anyagából – felíratú fehér poharak”. Ez az automata Marin Sorescu román költő rémálma is lehet, mert valóság, amit célzatosan dedikál neki.

Nagy Gáspár földi pörei a lágerben folynak. Együtt élni át Sorescuval, Vasco Popóval, Danilo Kišsel, Veno Tauferrel, Milán Kunderával, Czesłav Miłosz-sal, Zbigniew Herberttel a diktatúrát. Válasza az övék is, a pör tárgyát ugyanaz a vádló védőbeszéd szólaltatja meg a Zónaidőben, ahol szabadrabok a versek. Szomszédos sorstársai költészete régen megújult az izmusokban, kifejezése alkalmasabbnak látszott a nyelvünk természete miatt is metaforikus magyar líránál. Nagy Gáspár nemcsak az igazság, jóság, tisztesség visszaperlésére vállalkozott, ugyanolyan elszántan törekedett a magyar költészet erre való alkalmasságára. Herbert Pan Cogito ciklikusáról szólva jegyzi meg, hogy csak a „lecsupaszított nyelv és az igényes gondolatra jogot formáló költői vállalkozás” révén lehet közeljutni a falhoz, melyet „már úgy tűnt, metaforákkal megmászni lehetetlen… A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is.” Mikor a közép-európai költészettel találkozott, már teljesen fölkészült megértésére. Nem a hatásukra változott meg, inkább a saját útjai igazolását tudhatta bennük. Olyan prozódiát talált, amellyel mint kötéltáncosnak kell átegyensúlyoznia a stílus szakadéka fölött. Az igazság szépsége az egyetlen fogódzkodója. Alig igényeli a hasonlatok biztonságát, a költőiség mágikus vesszejét, csak némi szójáték enyhület, többsütetű irónia a magasban, amint a szóbelső zárójelei vibráltatják a jelentést, mert „a szétzilált szó kibogozza az összekuszált értelmet”.

Megvalósult egy olyan ars poetica, melyre Vas István szavai szerint az egész magyar költészetnek szüksége van. A fogalmiból a konkrét, a konkrétból a fogalmi felé induló mozgás középútján csomósodik a vers, mindegyikből megőriz valamit másféle lényegében. A személyesség testi jelenléte helyett a személyesség szelleme, mint erő, fény hatja át a költeményeket. S valami érő gyümölcsök ízével teljes, aranytól fényes nagy augusztusi délutánt képzelünk. Már nem a gyerekkori kert, a gyök alatti ház és haza, hanem annak hatványa, talán a Csendes-óceánig. Szemben a végtelen tenger, ahonnan hátraarc nélkül is hazakerülhet, és egy félfordulattal ott láthatja, érezheti magát a sajátléptékű térkép szélén, melyen még a baltavári templomot is feltüntette a Kartográfus az odavezető utak lábnyomaival együtt.

Sokszor elgondolkoztam, konok szelídsége honnan való, s az a visszafogottság, amitől nem akar versének hőse lenni. Talán az ezeréves bencés gimnázium szellemből képződött anonimitásra törekvő hajlama. Vagy még régebbről örökölte, a vasi regölőktől, mint ahogy a vőfély-nótákat fabrikáló nagyapa után folytatta „a lakodalmak másnapjain is a megátalkodottságot”. Nem törekedett soha a „Plakáton ázik arcom” sorsra sem, mégis elhíresült, mert földi pörökre vállalkozott, szelíd merénylőnek látszott, pedig a legszörnyűbbre felelt a bárány haragjával. Megfeszített- és Antigoné-szavú a Júdások ellenében. Olyan, mint a palimpszeszt, áttűnnek élete képei titkaikkal a betűk új sorain, együtt olvashatók a modern és a nyelvújítás előtti mondatok szavai olyan összhangzatban, mintha szaggatott zsoltárt, elfojtott himnuszt hallanánk.

„És mégis… Álmaimban én magasba szállok” (Kántor Péter)

Kántor Péter 1949 végén született. A század első felében minden rémség és remény összehalmozódott már, s most visszanézve a mi korunkra is meghatározónak láthatjuk. Megjelent, megbukott vagy hanyatlani kezdett akkor az irracionális utópia, a faj- és az osztályelvűség mítosza áldozatokat hagyott maga mögött s alatt. A század közepe a technikai robbanás ideje, s vele együtt az ideológiáé, a művészeté, az irodalomé, hogy aztán valami eklektikus maradékon próbáljon kezdeni magával az ember, berendezkedni a túlélés vissza- és előretekintő pozíciójában.

Itthon megindult az a lírai forradalom, melyet Juhász Ferenc és Nagy László nevével jelölünk, ekkor érett be a József Attila-i örökség, s változott véglegesen emberiség-kiáltássá a Nagyon fáj. Elkezdődött Amerikában a beatnikek fehér négeri létezésének üvöltése, s az évtized végére karrá alakult. Ami ott botrányízű, az Európában lenyugodva kikerülhetetlen hatásúvá válik, akár a pop art, s annak minimál, koncept neoavantgarde válfajai. Ebben a környezetben nő fel Kántor Péter, mint jó tanítvány, hogy aztán e szellemi nyereség birtokában meglelje egyéni arcát.

Neki még József Attila és a beatköltészet közvetlen élmény, a később indulók nem küzdenek meg velük, lehiggadt eredményeiket öntudatlanul építik munkásságukba. Ő életében és művészi szándékaiban is rokonra, követendőre lel bennük. Az a született tehetség segíti ebben, melynek lényege a gyermeki, angyali ártatlanságból fakadó fényesség, természetesség, a durcás, zavarhatatlan kiállhatatlanság, a kiscsibész árvasága.

Talán az utolsó magyar költő a sorban, aki még József Attilát tartja tanítómesterének. Így iskolázza ki magát, aztán a hatásból élmény lesz, mikor már nyilvánvalóan bekebelezi, végül hommage, a családfa fölmenőjének adatolása. Gyermekkoruk másféle hiányokban közös, hiszen nem a proletár-nyomorúságból sóhajt föl a gyermek: „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni!”, ő a télapó ajándékaira mondhatná így, ő a csillogó játékokat kívánhatná, és azokon túli örömökre, lelki kielégülésre vágyik, hogy földerüljön körülötte a kicsik magánya, amely aztán férfiasodik, de soha el nem vész. Ahogy a „Merengő szemü labda vár focicsapatra”, ahogy leopárd van a feltört dióban, s az asztalbontásra megkeseredik, s az elmúlást Micimackó és Malacka öregedése jelenti. Ez a Micimackó-világ valódi annak a gyereknek, s mintha befogná, magyarázná az egész életet, miként állandóan kikezdi a világ. A költő férfikorában, e válogatott versgyűjtemény végén is mohikán marad, bár utolsónak az a nagyot akarás, amit annyira csodált tízévesen, évtizedekkel később megelevenedik egy játszótéri kisfiú személyében: „egy hajnalban a sötétség sziklájáról / a világosság sziklájára huppanva, / arra ébredek, amit mindig is tudtam: / én vagyok az utolsó mohikán”. A szennyezetlen természeti ember, a képzelet nagy hőstetteinek utolsója, a romantikus jobbraváltó.

A szorongás és a szomorúság keresi tárgyát, a gyermek-magány fokozza a képzeletet, a szeretet követeli a szeretetet, hogy aztán szíves jósággal viszonozza: „Letörött egy faág, / kedves az a faág, / kezemben hordozom, / a világ kincséért se / ejteném a földre”; „kéményt formálni, pipálni, / istent jó füsttel kínálni”. Azonos szeplőtelen kedvesség József Attila Kertész leszek című versével, s az Istenem baráti gesztusával: „vacsora után melléd ülnék, / pipámat egy kicsit elkérnéd, / s én hosszan, mindent elbeszélnék”. Nagyon vágynak a szeretetre és az otthonosságra, azért tudnak annyira szeretni, azért képesek otthonossá tenni a legnyomorúságosabb, legsivárabb dolgokat. Kántor Péter környezete is majdnem a vaslábasban virító sárga fű, mert a pesti bérház fala, a félig-meszelt szoba, hálót szövő pók, „kis kalickában fáradt madarak”. De ő nem akarja megtalálni bennük lelkiállapota tárgyát, inkább az ellenkezőjére int:

 

De mikor madarak suhannak el a fejünk fölött, ne dugd takaró alá a fejed. Ne dugd takaró alá a fejed, hátha madarak suhannak el a fejünk fölött.

 

A gyermekverseknek mondott Sebbel-lobbal kötetből való válogatás az egész rá jellemző világlátás kiemelt része.

 

Mikor kinézek az ablakon, jó lenne tengerre nézni, és nem a szemközti házra. De az én ablakom nem nyílik tengerre, közelemben folyik a Duna, de nem a szemem előtt. És mikor kinézek az ablakon, a pizsamakabátos szomszédot látom, ő meg engem.

 

A takarítónő Hüvelyk Mari, s természetesen „három meglett galamb a szemtanú a gangról”. Ám itt is a legszebb elköszönő kívánság a „jó éjt, jó paripákat!”

Ez a létkifejezés azért válik drámai jelentőségűvé, mert a gyermeki ártatlanság veszendőségét, elvesztését gyermekmód éli végig, s olyan természetességgel mondja el, mintha a vers annak az egyetlen lehetséges formája volna, nem gátolja semmi kívülről megszabott fegyelem.

 

Négykézláb valahogy őszintébben bámul az ember. Mintha. Állva kicsit feszélyez a két kezünk. Meg az a tudat, hogy a föld gömbölyű. Meg hasonlók.

 

Emlékezhetünk, József Attila „négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem” tragikumára, arra a kozmikus félelemre, ami itt gyermeki-állati léthelyzetre csökkentett megállapítás, de ha az emberke föláll, beszél, olvas, ír, költővé választódik, megváltozik minden.

Ott történik meg a költemény az elveszthető, elvesztett ártatlanság katarzisában, aztán már csak elő kell venni a tollat. Mintha azonnal fölfogható lenne a vers, annyira hétköznapias, mintha könnyedén birtokolnánk, de azért elejt mindig valami titkot, rejtvényt, hogy visszafordítson magához. Ezt a versteremtést a beatköltészettől is tanulhatta. Más az élmény, de csábító a kifejezés rokonsága, az a technika, amit a beatek Walt Whitmanhez, Williamshez fordulva alakítottak ki, a hétköznapi nyelvet szimultanizmussal, montázzsal emelték az esztétikumba. Az egymás mellé vágott, nagy mezőről gyűjtött mondatok feszültséget teremtenek, akár a hasonlatok és a metaforák. Úgy keletkezik a vers, ahogy a cím is sóhajtja: Ó, Igen! – jön a hétköznapokból. Nem abból az elhatározásból, hogy legyen vers a behunyt vagy kimeresztett szem igézésére, egy megidézett Ady mámorától, fontoskodó hivatalnoki hozzákészülődésből. Eljön, ha jönnie kell, ha nem is várja senki. Az oldott hétköznapiságban egyszerre megtörténik bűntelenségének elvesztése, a „lecsúszik a melltartó”, a bűnbeesés, de a kiűzetést a Grimm testvérek hajtanák végre.

 

mosolyognak, félnek, tereferélnek, hordár hozza utánuk a bőröndöket tele levágott ujjakkal, vasorral, és tolja a hordár a bőröndöket, tolja felém, közeledik, ütött az órád, ütött az órád! – ekkor tollat, papírt rántok elő.

 

Máskor iróniával üti el ezt a tudatalatti rémmesét: „És amíg az ember ír, legalább nem gondolkodik.” Hogy meg ne bolonduljon? Innen való a vers, amit megélt, s nem a beleélés látszatából. Az öreg beat-költőket olvasva címmel is kifejezi, hogy csupán olvassa őket, megítéli. Ők „József Attila lázkiütéses öcsikéi odaát”, „az egész Nyugati Part egyetlen mentőmellény rajtuk”, „tele vannak szabadság-mániájukkal, megváltás-mániájukkal, befuccsolt, befröcskölt, bebetonozott, bearanyozott igazukkal… Jack Kerouac, Allen Ginsberg és a többiek”. Számára a szabadság rendet szülő világosság, a szerelem pajtási sors-szövetség, az élet nagy dolog, mégis pátosztalan, nem héroszi és nem is deheroizált, a gyermeki csodálkozás továbbéltetése.

Ezért lesz meg A hang udvarába című verse is a szomorúság tiszta hangján, válaszul az ember süllyedő világának SOS-jelére.

 

És vannak mindig olyan percek, órák, olyan idő- s lélekjárási zónák, mikor az ember úgy véli, hiába kapaszkodik, süllyed vele világa, s hogy jobbat, többet érdemelne, hiszen nem bűnöző, nem gyilkos, kinek szörnyű terhe nem engedheti, hogy fejét fölemelje, és mégis, mégis, mintha térdepelne.

 

Íródik a vers a lehetséges emberi hangon olyan zajban, ahol sziszegve, csikorogva, recsegve énekelnek

 

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák, s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –

 

Ők biztosan nem, hát akkor ki segít? Rátalálhat-e a helyes útra, ha benőtte a fű, befútta a hó, s csak a virrasztó szellemléptek járnak arra? Elmét és érzéket hibernálva várhatja csak a virradatot? A Napló 1987–1989 kötetből válogatta a Mentafűbe, olyan idő- és lélekjárási zónában, mikor a kérdés ugyancsak aktuális volt. Ebben a versben a Magyar stanzák Anno 1987 tárgyiassága spiritualizálódik. Egymás mellé kell gondolni a verseket, hogy pontosan megtudhassuk a szomorúság okát az „átmeneti porban egy átmeneti korban”. Előadása megint ironikus.

 

Most ébren forgolódik villanyoltás után is, még néhány perc, s jóra fordul a világ máris, hírnök érkezik, fülébe súgja: végre ígéretet kaptunk s adtunk a jobbik énre, kezet ráznak, ujjé, ez kolosszális! Most hát nekifoghat pár új szöget beverni, pár régit kihúzni – változtatni szemernyit, vagy többet is, bizony! ezt kéne, s ő ne tudná? holnaptól nevet cserél, emeletet, utcát, repülni fog, vagy juhokat terelni.

 

„Most fejét bekötik kis lepkényi lidércek.” Így lépett negyvenes éveibe, épp a hanyatló és az új rendszer fordulásának idején, mikor már enélkül is megráncosodnának az igéző nők, árnyékot növesztene az összes napos oldal, különben is fel kellene tennie a kérdést, megtett-e minden tőle telhetőt önmagáért, s a „haza üdvéért”? Nem volt-e könnyebb a gyerekkor, a rajztábla, az iskolatáska? Most a tudás terhétől nehezebb a lélek úgy is, ahogyan visszanéz.

A gyermek-perspektívából megélednek a családi fényképalbum sárgásbarnába oldódó alakjai, „néztek hallgatagon, / a maguk befejezett tudásával, / amikor nekem még iskolatáskám se volt”. S miféle befejezett tudás az ő elrendelése? Mi eshet meg még ezen a földön, ha velük az megeshetett? Mintha az élet-drámák dalbetétjei lennének az emlékező legendák. Mindenkivel frivol módon történnek meg a dolgok, de nagy kérdés, hogy mi van a hétköznapinak tetsző valószínűtlen mögött. „Sanyi bácsiék fölszálltak a füstben.” „Miska bácsiék táboroztak, úgy esett, ami volt odaveszett”, „aki visszajött, az se mesélt sokat, újra nősült, elvette ugyanazt”. Szétszórattatás a magyar–csehszlovák–ukrán Kaszonyból a világba, bizonytalan és esetleges élet Budapesten.

 

Ernő bácsi a talált tárgyat önként visszaadta: elment a semmibe, munkát talált a MÉH-nél Samu nagypapa, és sorolhatnám még a sok-sok mindent, Ilon Amerikában halt meg, Miska kolhozt vezetett tán, mikor Gyurit lefogták, s én megszülettem; negyvenkilencet írtak.

 

Ami a felnőttek óvó leplezéséből kilátszik, némi más összefüggésű részlet, mintha oktalan hétköznapi lenne, mégis érződik belőle valami rejtélyesen rettenetes, akár az 56-os szénszünetből a forradalom leverése. Tankot rajzoltak az első osztályosok, a lő és öl szavakon tanulták az 1 betűt, nem tudhatták, miért a svájci csokoládé, milyen exodusból káprázik az üveggömb, „amit, ha kicsit megrázott az ember, / belül nagy pelyhekben hullt a svájci hó”. Retusált fotók mögött keresheti a felnőtt az akkori szorongás eredetét, közben félelmetessé nőnek, s megszelídülnek akaratától a tárgyak, az állatok, az elemek a mindenkori Duna metaforájában.

 

Mint kortalan óriásállat, mint egy bernáthegyi székek, asztalok között, nyujtózik házak, házfalak között a folyó. Nézem a Dunát, nézem hullámzó tükrében a várost, arcom, arcaim mását: milyen tükörképes és milyen tanulékony, milyen jóllakott és milyen kietlen, milyen sebezhető és milyen szeretetlen, és milyen élni, élni, élni vágyó! Nézem a Dunát, nézem a százezer éves folyót.

 

A folyam szomszédos valósága nagy terekre növeszti a képzeletet, hazát lehet találni általa: „szinte a szobán át, úgy folyik / a Margit-hídtól a Lánchidig, / Feketéből a Feketébe – / mintha azonos volna az eleje, vége”. Beleömlik „bőrömbe, körmöm alá, a lehelletembe” – eggyé válik vele, s a haza iránti ragaszkodássá lényegül át, „Az én folyóm, az én világom itt… feloldódik benne a volt-lesz élet”.

 

Ha bárhol vagyok, bárhová megyek, innen indultam, ide érkezek, ismerem évszakait és napszakait, tavasszal, ha barnán árad, és nyáron, ha vakít, ismerem madarai hasát, szárnyát, a felhők szélben vonulását, s a csillag-ernyőt

 

Ő az, amelyre mindent vonatkoztatni lehet, az ábrándok kifejeződése, a szerelem tér-ideje, s a mindennapok csúnya és szép világa. „Ó, ez a víz piszkos nagyon, tudom!”, mégis „ennek partján tünik napra nap, évre év, sirásra sirás…” „Ezt a vizet nem lehet cserélgetni, / ez nem olyan, mint a ruha.” Csodálatos is, mert az övé, magához vonzza a megindító természetélményeket:

 

Ezen a hajnal pára-fátylon át dereng, s a reggel néha mint az őszi kikerics, fehér hajó a dél, vagy szürke köd, a délután méla uszály, s az este – bomló rózsafejek.

 

Ilyen szép szeretetbe az aggodalom természetesen vegyül. Félteni lehet a hazát a politika miatt, s olyan diákos duzzogás is inkább megmosolyogtat, miként „nem táplálok irányodban illúziókat. / Olvastam, miket írtak kritikusaid / a könyvemről, mennyi ostobaságot.” Idevalóságát így is érezteti, s ezután már nem a szemközti házfal, a pizsamás ember, a porszívójába szívódott háziasszony a világ, egyetemesebb összefüggésekben tudhatja magát, akár Amerikában, Oroszországban, akár egy balatoni éjszaka alatt. Az Ábrahámhegyi éjszaka lehet a példa, milyen gyönyörűen képes szervesíteni, dúsítani a sivárságot, még ha az alapkérdés itt is ugyanaz a létezésre, ám a többszólamú felelet hitelesebb, reményteljesebb. Az idő és a hely alkalmas önmaga meghatározására, a benti pók, a légy nyugalma s elmozdulása indítja el a kinti esőt, s a kérdéseket: „hányszor fürdünk még, ember és kacsa?”, „mennyit csíp a szunyog? Meddig mereng a pók? / Mikor megyünk haza?” – kettős jelentésűek, a nyárra és az életre szólnak. „A kert végében az óriás fűzfa, / akár a sötétség néma zuhataga” – az elmúlás fája, de itt mégsem olyan rettenetes, mert otthonos emlékek tapadnak hozzá. Máskor így fejezi ki ezt: „nem tudom pontosan, csendes falomb, / vagy sulyos láncok kötöznek ide”.

A kiküzdött verseszmény valósul meg az Ábrahámhegyi éjszakában, az a mérték, ami a Hogy derengjen című ars poeticában mondatik ki egyszerre. Mottója Arany János balladájából való: Ki az? mi az? vagy úgy. Az álmából riadt V. László kiáltása, melyre nem vár feleletet, mintha tudná a választ, nem a strázsáét, a válasz kényszerképzet, nem külső, inkább a belső vihar, vagy mind a kettő egyben – a semmitmondó vagy úgy-ból dereng föl a lényeges. Ezzel Kántor Péter megüti az alaphangot, s rátér egy nem létező vers elemzésére, olyan mintára, amelynek meg kellene formálódnia. „majdnem lássam, de azért ne egészen”, mert csak így fokozhatja iránta a kíváncsiságot, ne intézze el hamar, mint kopó a nyulat, így kösse le a figyelmet, „Hogy már nem odanézni ne lehessen!” Maradjon, mint egy jelenség, s a szerző „lassan eltünődjön benne”, legyen személytelen, s ettől a vers teljesen új, s olyan lebilincselő, hogy „Figyelme teljét ki rápazarolja… mintha más dolga nem is volna”.

A majdnem de azért nem egészen egyre tudatosabb szándék, s a Most jut eszembe című versben már-már értelmen túli zenei hangzatba merészkedik. A nyelv tárgytalan ködéből keletkezik olvasója előtt.

 

Most jut eszembe, mi lesz, mi lenne, ha egyszer úgy esne, ha úgy esik tán, valaki szólna, megkérdi tompán, ha rám esik, rám esne, mint a medve

 

A Duna ritmusára árad, egymásból alakuló vetődő hullámokkal, s csak az utolsó szakaszban derül ki, olyan megválaszolatlan kérdések miatt íródott, mint: „Ön kicsoda? Ön hol száll le?” Az úgy esik történik, a rám esik a megtörténésben való cselekvés, és a feltételes módokban a különféle lehetőségek bizonytalansága: „ha egyszer úgy esne” valamikor, akkor is, „ha úgy esik tán” nyelvi fokozással lesz még bizonytalanabb. Csak a költő helyzete a biztos, ott áll a Duna fölött és nézi az ablakból a közeledő uszályt, s megint áttűnik egymáson a mostani van és a jövőbeli volna, ahogy a jön felém, jönne, jöhetne mostani valósága átvált a majdani lehetségesbe. Másik bizonyság az elhúzó uszály. Onnan várja a választ? „De hova? Merre? Én is?” Tulajdonképpen mi az élet célja? Talány az egész, akár ez a vers.

Másféle odafordulások közepette találhat valami megközelítő választ, leginkább, ha az utóélet a tárgya. A Ki beszél? hommage à J. A. túlvilági mű, az Eszmélet mai változata, elválik szerzőjétől és külön életet él, az egyszeri megteremtett világ folytatódik a halhatatlanságban, éppúgy a vasútnál-lakás és a töltés mentén. Talán így írhatná meg József Attila, ahogy Kántor Péter vagy bárki más. Az űrbeli látogató és a földi halandó ugyanazt kapja és hagyja hátra, ami az eszmélés alkalma volt. „Akárki is, aki beszél, megosztozik velem a jusson.” Úgy él tovább az előd, miként örökéletűvé tette a legmúlandóbbat, „a kis alvó hangyát”, ahogy belesóhajtotta a körforgásba: „a vonat leviszi a hangját. Elviszi, visszahozza, adják / szájról szájra ház, tanya ól, / lakótelepek, kertek, kamrák.” Így lényegül át a halhatatlanságba Hendrick Avercamp festményén a Jég-öröm, a befejezettség lakkrétege alatt, ahol „mindent beleng valami lenni – szép”.

 

Csak egyszer vittél volna ki a te jegedre! tettél volna rám kalapot meg lágy fényt, ami csak kell, s lakkoztál volna le megérdemelt helyemre!

 

Kimondva, már nem rejtegetve élteti a boldog maradandóság vágya Kántor Péter költészetét.