Élni, mulandóságbanFényképe, a hatvanévesen megörökített pillanatban, fölidéz bennem negyvenvalahány esztendőt, miként sok azonos helyen jártunk, az Eötvös-kollégiumban, a kávéházakban, szerkesztőségekben, s az irodalom mindenféle más terein meg az evő-ivó tanyák boldog hangulatában. Nemzedéktársam, barátom az emberi, művészi gondban, éhkoppos korszakától eddig, mikor már kivételes életművéhez közelítek. Költővilágába invitál a garbós, ujjatlan pulóveres, bajuszos, szilvaívszemű széles arccal, mintha Szamarkandból tévedt volna ide, pedig csak Kisújszállásról érkezett Budapestre, Óbudára. Könnyű hozzáképzelnem termetét, mely éppen annyira magas, hogy jól elbírja súlyát. Járása biztonságosan egyenes a környezet közegében. Elképzelhetem, a Kolosi téri piacról siet, s nem liheg, inkább fütyörészget, miközben tömött szatyrokkal látható, összevásárolt mindenféle különbnél különb formájú gyümölcsöt, virágszínt, zöldségillatot, gombapuhaságot, karajbársonyt és diókeménységet, mintha a szülőföldjét szerette volna visszavenni. Ez a mostani Csukás István a Sipos Halásztanyában is megtalálható lehetett volna a közelmúltban, akkora sült fogast fogyasztana, amekkora egy játékladik, s miközben énekelni kezd, már tódulnak is a cigányok zeneszerszámaikkal, míg ő az irhabundára kacsint, melyet a vonóba fűzött pénzéből spóroltak össze. Szívszerinti az a mára már elmerült világ, a régi társak. Talán akkor kezdtek a vendéglő átalakításába, bezárták, mikor az írók, színészek, tudósok és más törzsvendégek a különteremből, besúgóikkal együtt végképp elszállingóztak onnan. Néhányan előre a nagypolitikába, ő meg „Egyre hátrább, újabb s újabb / bozótba, / elmúlt évek homályába / huzódva”. Onnan tűnik elő a számomra első régi arckép, a négy évtizeddel fiatalabb, egy emlékezetes antológiából, amelyben ő is megjelent, mint a tizenöt fiatal költő közül a legifjabb, a százötből négy versével. Sovány és érettségizőként messze tekintő, abban a világosbarna ruhában találkoztam vele először, akkor már viseltes volt, de még sokáig úgy fejezte ki őt, mintha egyenöltönye lenne az íróvá törekvés lázas hitében. Innen lett mesebeli kánja, királya mesebeli teremtményeinek, míg én most inkább a verseire kívánom terelni a figyelmet, miközben elbűvöl a Mirr-Murr kandúr, a Süsü sárkány, a Pom-Pom, a Madárvédő Golyókapkodó, a Gombóc Artúr, a Pintyőke Cirkusz világa, hiszen abban is ugyanaz az alkotószellem munkál, s nevel a gyerekekből irodalomszerető felnőtteket, otthont teremt a képzeletnek, hogy a nagyok körében is megértésre találjon az, aki a gyermekirodalomban országos hírnévre tett szert. Hinni segít az igazi költészetben, mert ha nem írna verset, nyugtalanabb lenne a világ. Biztonságra segít, akár az egyértelmű gyermekkori évszakok. Akár hóba írt lábnyomokon indulnánk végig a győzelmes bimbók, lepkelevelek felé, emberhez méltó vágyakozásban. Úgy vezet, mintha hétköznapokon járnánk az idő ünnepeit. Keresetlen hívással csalogat a versbe, bár csak a piacra, a Balatonhoz, a kutyaházhoz érkezünk.
1957-ben megjelent egy antológia, amely a Juhász Ferenc–Nagy László–Simon István nemzedékét követő generációt kívánta fölmutatni, a 15 fiatal költő 105 verse című könyvben Csukás István is helyet kapott. Valamennyien az alsóbb osztályokból induló, kiteljesedést ígérő ifjak. Legtöbben eleget tettek ennek a várakozásnak. Azóta már azt is tudhatjuk, mennyire jellemző volt többségükre a kiválás, az elszakadás, a megfelelni akarás kínja, az a belső válság, amelyet a kiválaszttattatás körülményei gerjesztettek, s fölemelkedésükben mennyiszer aláztattak meg. Csanády János, Csoóri Sándor, Fodor András, Kalász Márton, Szécsi Margit, Takács Imre, Tornai József különbözőképpen élte át és oldotta meg ezt. Úgy érzem, Csukás a legbonyolultabban, sokáig tartó bűnhődéssel és vezekléssel feltörekvése miatt. „Családomban én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez vagy degeneráció… Ez a bizonytalanságérzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeretfurdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni… Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeretfurdalás? Ráadásul… a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen kiváláshoz… s egészen kivételes utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke a családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is…”; „lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek nem ide tartoznak). A generálgátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeretfurdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiváltókban?” A vesztes szülők gyermekei lehetnek ilyenek inkább. Apja nem akarja elengedni a békéstarhosi zeneiskolába, úgy érzi, a fiát pontosan úgy veszik el tőle, mint az iparát, s míg ő Sztálinvárosban gépész, az alföldi kastélyban fölkészítés folyik elárulására. A kovácsüllő helyett a haszontalan muzsikálásban a családi hagyomány megtagadása lappang. De épp ez a családi morális örökség táplálja az első szégyent, az erősödő elégedetlenséget akkor, mikor mindennek a legnagyobb rendben kellene történnie. „Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész… pózoltam, ágáltam egyre nevetségesebbé válva.” „Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is… Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok.” Az apja mellett töltött sztálinvárosi nyár kegyetlenül szembesíti magával, vissza kell térnie az emberibb közösségbe, mintha hamis királyfi, álruhás paraszt lenne a világban. A munkásszálláson letépi valaki a Befejezetlen szimfóniát sugárzó hangszórót. Őneki meg féltenie kell hegedűs kezét a szerszámoktól, s mi lesz így ősszel? „De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést. S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen tizennyolc éves koromban.” Nem úgy lehetett abbahagyni már, hogy visszafordul, nincs mire visszamennie, talán szakmunkás lehetne, mint az öccse, ha nem tudatosodott volna benne a tehetsége. Ő már mesehősnek érezte magát, aki „izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot… Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni.” De az otthoniak szempontjából szerencsésebb-e ez a még fölfoghatatlanabb pálya? Az élettől túlcsorduló fiatalember nem a művészet közvetítését, hanem a megteremtését akarja. És ehhez számára a költészet áll a legközelebb, az anyanyelv révén fejezni ki azt a nagy gazdagságot, amit hozadékának érez. Így a békéstarhosi iskola végül is költőképzője lett. „Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét, hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban, a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfeledett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban? Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét.” Bölcsésznek jelentkezett, de jogásznak vették fel. Ez talán megnyugtatta a szülőket, mégis bölcsésznek áll tovább, majd azt is otthagyja. Hiszen már első verseit azonnal megjelentette Kellér Andor a Művelt Nép hetilapban, Szabó István íróbarátja azt jelenti akkor Kodolányi Jánosnak a Ménesi úti diákszállóról, az Eötvös-kollégium épületéből: „Igen mohón és kíváncsian vetettem magamat a tanulásba, az egyetemi munkába. De rá kellett ébrednem, hogy ez nagyon is kisstílű, néha nagyonis értelmetlen korlátolt és fájóan nevetséges taposómalom… Egyéni terveimből nem lesz semmi. Rettenetesen csalódtam… Szent lelkesedéssel jöttem az egyetemre, a barbár lélek alázatos leborulásával a kultúra előtt… Sajnos mindannyian vackorba haraptunk.” Csukás verseiben így emlékezik: „Tanultunk rossz szorgalommal, / birkóztunk sok hamis lommal… Otthagytam dacos / szívvel az iskolát…” Úgy emlékszem arra az időre, amint az Eötvös-kollégium lépcsőjén ereszkedik lefelé és sohase tér vissza. Aztán látni lehetett a Hungária Kávéházban tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ő egy igazi fiatal költő! Eltűnt és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenést tartva két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán minden a fordítottja. Játékosan vidámnak látszott, de versei erről az időről egészen másképpen szólnak. Nyugtalanságát könnyebb a körülményekkel magyarázni, az igazi okok a lélekben rejlenek. Ha a költészet nem ragadja kizárólagosan magához, kiváló hegedűművész lehetne vagy literátor, netán professzor is. Pályaválasztása bonyolult állhatatlansággal vegyes, szökésektől zaklatott, vagyis egyetlen hűséggel teljes. Yehudi Menuhin hegedűje döbbenti rá a Károlyi-kertben arra a kétféle lehetőségre, ahogy a zenétől „álomba bujdokol / terhe elől a lélek”, míg a valóságban „Álom-trapéz / helyett vadabb örömmel / kapát markol a kéz”.
„én csak magamhoz voltam kegyetlen / és soha nem adtam fel a reményt” – folytatja a Csak elmondani adj erőt sorsához való fohászkodásában. Olyanért óhajtozik, ami több „a bűvész-cilinderbe fúlt” verseknél, mert az „álom-égben sátrat verő kölyök-idő” reményében gyökeredzik. S a tét nagyon nagy.
A Képzelt szabadság dacos életprogramja még célratörőbb, minden elgyengülést kizár, szembeszáll bármilyen alkuval. Befoghatatlan!
Bőséges költői nyersanyag, amit magával hozott, de amit általa kimond, az jóvátétel, vezeklés; városi témáival pedig az elszakadás értelmét bizonygatja. Így lett jellemző első korszakára a megvallás, mellyel élete szakadékát próbálja átívelni a teljes bizonytalanság és az elhagyott biztonság között. A várost gyönyörű, veszélyes szerelemmel azonosítja, szüleiben, a kétkezi munkában, a tájban fölnevelőjét szereti.
A várost „én meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla, mint legalább a szerelemről… második nagy témaköröm lett a gyerekkori táj után… Mindig is egyenesnek és töretlennek éreztem utamat a városba. Nem vágyom innen sehova.” Az Óda Budán rajongó érzékiségén áttűnik az Ácsorgok üvegcsarnokban vallomása a pályaudvarok népéhez. A „csodálom ezt a várost most-éledő szerelemmel” bámulatát a „fatáskás véreim” honvágygerjesztő látványa kísérti, s az a tudat, hogy bár végigdolgozzák az országot, de kétkezi sorsuk miatt ők mégis hazamennek haza. Neki meg csupán a költészet emlékezete marad: az apai kovácsműhely, a lópatkolás, anyai virágmúlással, befőttsustorgással. Mégis ezzel a hazai otthonossággal teszi lakhatóvá a várost. De az Arany János-i, Kosztolányi-féle városi vidékiséggel nem azonosulhat igazán, mert hiányzik a hozzájuk mérhető egzisztenciája. Ami bennük az elveszett ifjúság fölidézése az alföldi, vásározó szekerek látványában, a bácskai fák Üllői úti virágzásában, Csukás esetében a jelenvaló üresség kitöltése.
A vidéki fiatalember, mintha nőt hódítana meg, mikor a várost hódítja, ahogy a szerelemben találja meg a legbiztosabb köteléket.
Mint a bicikliversenyző, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.” Késleltetése mellőzést jelentett. Az irodalmár Czibor János rokoni figyelmeztetésül mondta: „Téged most egyetlen veszély fenyeget, hogy karriert csinálsz, mint pártköltő! Ideális a származásod és ideális a tudatlanságod.” De éppen a származáshoz való hűség térítette el a kétes, szégyellni való karriertől. Az otthagyottak sorsát mondta verseiben ő, a szétszórattatott hárommillió vidéki, falusi egyike a városi reménytelepen. S a volt budapesti diák, aki átélte az 56-os forradalmat, ha ragaszkodott az igazsághoz, nem állhatott be a forradalom megtagadói, rágalmazói közé, átélte, hitte és nem hallgatott róla. Körülírja, metaforákba, szimbólumokba rejtve mondja ki a tiltott kimondhatatlant: „Mint rommá lőtt lakásban, ajtót nyitsz / a semmibe: havas hullák, üszök, csönd – / úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök / bénult álomként s mindig újra nyílsz / bennem” – szólt a szerelmeséhez, az 56-os városképpel talál rá hasonlatot. S az Őszben: „Őszi könyörgés száll, megcsalt élet / muzsikája – augusztus, szeptember… majd a kürtszónak / októbere jön: B-dúr! harsány tornak / öröme, pirospettyes ősz a fán.” Összecsúsztatja az időt, emlékezésnek mutatja a jelent. Rátalálhatunk a levert forradalom motívumaira A megrontott lélek soraiban is:
Lehet, hogy az ősi nyolcas ritmusa leplezte a verset, de az is lehetséges, hogy éppen ez a magyaros dallam ébresztette föl olvasóját: itt az ötvenes évek végének magyar valóságáról van szó. Mindenesetre a hatalom ravasz őrei úgy tettek, mintha észre se vették volna, mert ha nem beszélnek róla, elsikkad még a félreérthetetlen szó is. És ami a Tornyai János című versben áll: „a legnagyobb jogod / neked fáj az is, hogy elmondhatod, / mivé torzult míg életben maradt / jelen s jövő a hatalom alatt”. És Bartók, aki „erkölccsé vált és erkölcstelenné tett / mindent, mi más ütemre ordít” – világossá teszi, melyik oldalról mondja. Megszokottabb és hatásosabb dekadenciával vádolni, polgári individualizmussal indokolni rosszallásukat, ha indokolták vagy figyelembe vették Csukás Istvánt egyáltalán. Valamiképpen mégis besorolták a nemkívánatos költők közé. Azokat választotta mintának, mesternek, akiket a Rákosi-rendszer negligált, az Aczél-korszak megtűrt, hiszen gondolkodásban és kifejezésben azok voltak hozzá közel. A Nyugat nemzedékeinek európai stílusideálját ötvözte a népiek természetiségével. Versek sora rokonítja Szabó Lőrinccel és Sinka Istvánnal, a benső világ kegyetlenül őszinte feltárása együttvaló a nagy kollektív felelősséggel, miként „Felőlem úgy rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat”. S e két végpont között megtaláljuk Vas István lírai prózaiságát, Berda József epikureus érzékiségét, Jékely Zoltán sötét mulandóság-tónusait, Tamkó Sirató Károly játékosságát, Weöres Sándor próteikus alkatát, a világirodalomból pedig a középkori vágáns költészetet és Villont. A megtapasztalt valóságból érezte ki az időtlen sugallatot akkor, amikor megbélyegző fogalmak voltak az időtlenség, a magány, a melankólia, minden, ami a lélek mélyéből tör föl. Azért érvényes ma is a korai Őszi énekben az a nagy emberi kérdésfölvetés, amitől költővé vált a tetten ért időben, mikor kiszökve a békéstarhosi tanteremből megállt a tetőn, s megértette a föld felől szüremlő, kifáradt őszből a mulandóság sugallatát.
Később is, évei múlása közben gyakran megállva eltűnődik, mérleget készít, útjelzőket hagyva maga után; „megriadok, hogy huszonnégy évemmel nem érzem magam fiatalnak”, „Huszonhat éve csavargok / s halhatatlan szavakon tűnődöm… Hasztalan hát nem vagyok, / huszonhat évet megértem / kevés húson, sok kenyéren, / többet ártani sem ártok, / mint a hites állampolgárok, / s erőmön felül én éltem.” A Harmincéves férfi éneke valami különbékét, megállapodott bölcsességet jelez: „próbálok csak szerényen élni: / érdemes gondok közt a férfi… Mert ez a kor már lehetne szép is / s lehetnék benne boldog én is, / ki megfürödtem hevében-havában, / a torkomig ömlő magányban.” És eljön a negyvenedik, a férfikor nyara a változtasd meg életed jegyében. Csak fordítani kell magán, akarni kell, hogy „lehetnék boldog én is”, hát, legyen! „Mert ez a kor már lehetne szép is”, hát megkeresendők a szépségei. Végre dördül a startpisztoly. József Attila-díjat kap negyvenegy évesen, 1977-ben. Már nem lehetett nem észre venni. De az is jellemző, milyen nevetséges körülmények között, jelölés nélkül, ötletszerűen adják, hivatalos levél helyett telefonértesítésre, szinte zsebből fizetve.
Mind a nyugatos, mind a népi verseszmény és forma akadályozta már teljes valójának kifejeződését. Olyanná kellett költészetét változtatnia, hogy minden ízében személyiségéből fakadjon. Azt hiszem, a gyermekirodalom művelése irányította erre leginkább, s az a kedélybeli, képzeleti, nyelvi szabadság, ami Csokonai, Petőfi diákos humorából, rakoncátlan szelleméből árad, továbbá Arany János fanyar öniróniája, a népdalok hetyke bája, üdesége, s a zeneiskolai tapasztalat, hogy muzsikája van, költői értéke lehet a közönséges beszédnek is. Ilyen felszabadultnak érezhette magát József Attila, amikor kassákos korszaka után megírta a Tiszta szívvelt és népdalszellemű szegénységverseit, így ámulhatott el saját hangján, csak őt nem a férfikor delén hatotta át a döntő élmény. A negyvenéves Csukás költészetében már a mulandóság távlatában történik meg a világ. A megújulás folyamatának pontos leírását kapjuk az 1980-as, Az üres papír elégiája című kötetben. Petőfihez tér vissza itt, a legelső versélmény szelleme éled, szinte az „ásatag ének” vonalán talál rá modern szólamára. Először még a szerző is zavarba esik velünk együtt, aztán közösen győződünk meg az egyszerűség mögöttes bonyolultságáról. Nézzük a Füzetkezdő verset!
A következő strófa rímein nevetni is lehetne, micsoda emlékkönyv-szinten kaparássza az írást?!
Mi lesz itt, ha így folytatja: vidáman? bátran? A kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.
Már-már a nagyképűség szégyenébe kerget: na, nézzük, mire fogyasztja? Arra, amit a Lassan húsz éve fölmutat az írás nehéz vajúdásából:
Arra fogyasztja a papirost, amit Az üres papír elégiája kötetcímmé emelt fontos versében megír. Innen érthető meg költészetének nagy fordulata, ahogy a szembenézéssel kezdődik, s a papíron, az írásban történik meg. „Ha szembetalálkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény. „mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben / Újvidéken”, vagy „ha másképp nem az üres papiron…” Ennek a találkozásnak itt nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, s a papír már teleírva, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik.
Ez a pedig kötőszó a verset szabadjára ereszti:
s a szó mögötti szó kimondatik. Találkozott magával, mert megszületett a vers. Itt önmagára, a Regresszív címűben a külvilágra talál rá.
Csupa kérdés, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyettük pontot vagy felkiáltójelet. Így lesz a kérdésből válasz: De hát olyan érdekes ez a világ! Olyan is, mint a Levél a nyárról története.
Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhamüvészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbenézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse. Ám, azon is túlra, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a közepén időhöz”. A negyvenedik évhez. S mintha túlélők lennénk ezután. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol szinte látjuk, mit művel a föld. „…mindent / pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot.” Minden versében a haladék öröme, így forog a világ a titokzatos keleti kun-mosolyban. Az élet és enyészet régi, az Őszi énekben megpendített szólama a mulandóság felé erősödött, az utóbbi két évtized verseiben megtalálható ihletforrás. De Csukás István költészete mégis megunhatatlan, élvezetes, úgy játssza ki a hagyományos közhelyet, olyan artisztikummal adja elő, már-már felejteti azt, ami a verset létrehozta, csak messziről hallik a szomorú gordonkahang, s bánatosan szűrődik át a bőséges életen, a létezés gyönyörére gondoltat inkább, mint a halálra. Nem is kell elkerülnie a magasztos, csorduló érzelmű szavakat, annyira nyilvánvaló mindennapi látomás, profán szelleme, mint egy albatrosz bevásárlószatyorral. Elegendő valami bárkivel megtörténhető esemény, ha ő adja elő, hogy megjegyezzük, s már úgy megyünk a Farkasréti temetőbe, hogy az ő verse jut eszünkbe. „Tegnap egy költő sírját koszorúztuk / utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben… felkerestünk minden / ismerőst, habár mindegyiknél csak pár / percet voltunk, mégis későre járt, s töprengve / álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni.” Félelmes ez a humor, de úgy engedi ki a poént, hogy azért mégis elmosolyodjunk temetőközeli életkorunkon. Ne törődjünk „e fogatlan, mindent elrontó savanyu dohogással”. Inkább legyen afféle gyermekmondóka, mint „Ments meg engem Uram, az örök haláltól”.
„Hát üdvözöllek kopogtató öregség! / Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség.” Súlyfürdőben képzeli el a másvilágot. A kaszárnyai, kollégiumi tusolások hangulatát engedi rá a vén testek látványára. Profán a hangulata, a témája megrendítő, s együtthatásukból keverődik ki az az érzés, amely zavarba hoz, kifordít és megragad bennünket,
Antiversnek indul, s milyen igazi dallá emelkedik végül! Mindez a fölényes mesterségbeli tudás, a fürge játékosság következtében. Az ellentétek teszik olyan élvezetessé, s egyben megdöbbentővé az Elmúlás ellen babérlevelet című verset. Címéből természetesen a halhatatlanító dicsőségre gondolunk, de a szövegben a babérmorzsolás miatt éppen a fordítottjára: fintorogva rágja és hozzáképzeli a bablevest. Magasról ejti a sorokat egyre lejjebb, a kutya szájáig, „adok neki is a levélből, kiköpi s nem / képzel hozzá semmit, végül is egy kutya, / s fogalma sincs az elmulásról.” A költő most éppen nem kívánna az elmúlásról beszélni, csak a kutya juttatja eszébe, mert az állat, mintha a tűnő nyarat akarná visszajátszani: „együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat / vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat / vagy keritésre tekeredő virágokat! / Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk!” Aki a földi létet mennyországként szeretné megélni, a haláltudat nélküli állattal fejezteti ki azt, ami az emberre is olyan jellemző. S ebben az indázó szerkezetben nem találunk semmi bonyolultat, csak valami mesteri fölényt, mit is tud előképzelni a nyárvégi életképből. Az Albatrosz bevásárlószatyorral lehetne színpadi magánszám, eltáncolt monológgal. Ez a boltig vivő út nem a Csatárka utca, helye az evilági mennybemenetel jelképei között található. Mintha „az utolsó nagy utazásra” vásárolna be. „Óvatosan kipróbálom a repülést is, / hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel.” Boldog és marasztaló a bolti bőség: „most nem érek rá meghalni, / majd holnap talán! Ha lesz holnap.” Mi vele együtt úgy képzeljük mégis, lesz holnap, bár nem árt azért vigyázni. Két felejthetetlen versében, a Hová tűnt húsz kiló s a Visszatért húsz kilóban illuzionistaként teszi föl a gyermeki kérdést, és mesemondóként válaszolja meg.
Eltűnt és visszatért valami világűrnyi hiányból. Még azt hisszük, a végső eltűnés produkcióját játszotta el, pedig csak lefogyott, visszahízott egy ember, akinek mutatványától borzongani és vidulni egyformán lehetséges. |