Amíg a párkák szótlanul figyeltekAz árva gyerekek intézetének lelki terápiás kísérletéből jelentős költő nőtt ki. A többiek szétszóródtak mindenféle foglalkozásba, országba, talán kigyógyultak a háború rémálmaiból, s csak a gyógyítónak nem írhattak rosszabb verseket, mint a kis Szauer Ottó – „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ezalatt halt meg az Édesapám!” –, nem lett gyönyörű végzetük, létük a költészet, mint az Orbán Ottóvá nevezett fiatalembernek. Elgondolkozhatunk, mert sok alkalom hívta mentségül a versben való kifejeződést – szeretethiány, befogadatlanság, csalódás a befogadottságban, szerelemben –, vajon csak emiatt lett-e költő? Ezért is, de mert eleve az, vonzották a lelki bajok a lírai kilábolás reményét. A gyerekkori szörnyűségek a rákövetkező életet magyarázzák, s vissza magyarázatot nyernek a háború borzalmai. „Semmibe venni a létet a legnagyobb bűn, amit egy költő, vagy akár gondolkodó ember elkövethet.” 1956 szeptemberében találkoztunk, két évvel idősebb csoporttársam a magyar–könyvtár szak első évfolyamán. Otthonos a bölcsészkaron, hiszen már vendéghallgatóként próbált egyetemi polgár lenni. Szemének az a törtfényű riadalma, mikor mintha külön működtek volna nevetőizmai, külön a kisimult és gyűrődött a kissé húsos és kerek arc a gondolkodástól, máig megmaradt orbános jellegzetességnek. A bocsánatkérő cinizmus, ironikus, de félszeg mosoly, ki tudta akkor közülünk, milyen életmúltat fedez, s hogy már kész költő ül közöttünk a számára kevésbé újdonságos tananyag uniformizált unalmától álarcosan. „Én voltaképpen nem az egyetemre szerettem volna bekerülni, hanem a társadalomba.” Csalódott, ha az idegklinika után nem jött vissza, s a Belvárosi Kávéház agórájában rászabott társaságra lelt. Míg én a harmatban, zöld lucernával szekerező ifjúsággal kezdtem a fogalmazást, ami Orbán Ottónak olyan valószínűtlen volt, mint ahogy a belvárosi utcákon járkálok vele szívemben marék ibolyával, emlékeimben játékszerháborúval, nem is lehettem komoly partnere.
A rimbaud-i Részeg hajó túlterhelt mámora nem hánykolódik közöttünk, hogy a hatásra gondoljak, tartalma időszerű verskényszer. Inkább csodálkozom a tizennyolc éves formaérzékén, s útját követve megállapíthatom, már itt, korlátlan befogadó, emésztő, az idegen anyagot magába szervítő képességét. „Ösztönös költő vagyok, fél évre rá megírom az első igazi versemet, mely húsz év múlva fog először megjelenni válogatott verseim kötetének első darabjaként. Kínálkozik a magyarázat: a háborús élményanyag egyszerűen kirobbant belőlem, és magával sodorja azt a félművelt kamaszt, aki vagyok. És ez – részben – igaz is. A versben egy sebesült emberi lény dobálózik a csillagokkal (és a szavakkal), aki összeégette kezét gyerekkorában dübörgő tankok felhevült páncéllemezeivel. Az élmény formáló ereje? Strófáim másról is árulkodnak, Rimbaud Részeg hajójáról, amit saját költeményem megírása előtt néhány héttel olvastam. Versemben zene és élmény ájultan omlik egymásba, és ma sem igen tudnám megmondani, hogy melyik volt az igazi mozgatóerő, az élmény zenéje, vagy a zene élménye? Feltehetőleg azért nem, mert tudtomon kívül, mintegy a hátam mögött megy végbe a találkozás. Nem vagyok tudatában annak, amit csinálok, a vámos Rousseau hozzám képest a művészetelmélet szakembere.” Erre a versre érti, s nem sértődik-e meg, ha egész költészetére mondom? De így vonatkozik mindenkire, ha „a dal szüli énekesét”. S mindig valahogy más költő is szüli az énekest addig, amíg teljesen megkülönböztethető formátummá válik. „…a későbbiekben annyi hazai és külföldi költő neve merült fel velem kapcsolatban, mint olyan szerzőé, akinek hatását sehogy sem tudtam elkerülni. Holott én ezeket a hatásokat már a kezdet kezdetén sem elkerülni akartam, hanem átélni, és épp azért, mert ezeknek a költőknek a műveiben valami olyasmivel találkoztam, ami – csíraállapotban legalábbis – bennem is megvolt. Sok költő hatott rám, de nem mindegyik…” Ismertek a versek valósághatárai. S nem mondok újat, ha alkalmanként a Nyugat-nemzedék verskultúrája, Pilinszky, Nemes Nagy, Whitman, Rimbaud, Apollinaire, Lorca amerikai versei, a beat-nemzedék ginsbergi, corsói vad áradása jut eszembe, s közbül a nagy irányfordító Dylan Thomas. S ha akarja, Arany alexandrinban, Ady, Füst Milán, József Attila, Illyés, Weöres, Vas István, Jékely, Nagy László, Tandori álruhában, titokfejtően vagy paródiásan. Kimutatható lehet a saját és az épp akkor fordított versek párhuzama. „Látom az éveket elzuhanni dísztelenül, mint az árvízben a fákat” – kezdi a Menet címűt; Ginsberg így az Üvöltést (Orbán fordította): „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.” Az Emberáldozat kötetig inkább a gondolat, a tárgyi elemek egyéniek, a képekkel telibe talál, de a zene és a szerkezet rokonaival rokonítható. Az alvó vulkántól mindent tudóan puritán. Előbb miért oltotta volna el az ifjúság vad tüzeit? Gyanús nekem a haikut író fiatal, a szívet és a genitáliákat kápláni reverenda szorítja le, hiányzik belőle a művészet imperatívusza, a látomás és indulat. Orbán Ottónál nem hiányzott: „Fölöttem nem feszül idegen ég, mint síkság széles az életem.” Széles élet, nagy gesztusok! Szekrényben nem lehet kitárulkozni!
Kassák költészete halálig egyirányú, egytermészetű. Orbán Ottó prótheuszi alkatához nem illett az „olyát írjon sokát”. Mérsékeltebben én is érzem, inkább szív-, mint észparancsra, a szabadabb, rímtelen versek után a kötöttség iránti szomjúságot, elunom magamat, csapodárkodom egyik és a másik között. Barátom parádésan hűtlenkedik, álarcokat rak föl, a maszkot félrehúzván kikacsint, ugyanakkor elhiteti, hogy az arc és az álarc ugyanaz. Leírtam ezt a példázatot, s azonnal be kell ismernem pontatlanságát, mert a cselekvés indítéka a költői létezés hamleti kérdéséből való. „Ha nem a kellő pillanatban találkozom vele, talán még az is lehetett volna belőlem, akinek a lehetőségét ő látta bennem, szabad versek faldöngető költője, másodosztályú magyar beatköltő, ahogy ezt mások sokkal kevesebb jóindulattal megfogalmazták. Az mindenestre biztos, hogy enélkül az elismerés nélkül sohasem fúrom magamat úgy, és épp kétségbeesésemben, Dylan Thomas húsos zenéjébe, mint féreg az almába.”
1977-ben már csak azt hitte, de 1964-ben, 1965-ben, Dylan Thomas magyar kiadása előtt, fordítás közben, saját költészetére is magyarította az angolt, nyelvben és mindenségerotikában. A Búcsú Betlehemtől kötetet Dylan Thomas jegyében fogja össze az első és utolsó verssel. Szent tavasz (Orbán Ottó fordítása):
Zöld ország:
A bodzakirályok, a folyó madárnyaka, szarvasvatta, almafa-út, a selymes bégetés, s a vers többi szóalkotása: gombasisak, málnaország, tigrisfüvek, birka-csata – Dylan Thomas páfránydombos, hallható metafora-illata Orbán Ottó zöld országában. A nyitó vers, a Trónbeszéd a Berzsenyi-forma, a thomasi metafora virágporrablása Orbán Ottóban sűrű mézzé változik, a Közelítő tél helyett a tavasz honfoglalása.
Tovább olvasva az összegyűjtött verseket, nem felejtem az édes szót, a létezés szenvedéssel kiküzdött édességét. A Búcsú Betlehemtől kötetben szinte mindegyik költemény hatás-hangpróba, kísérlet a jövőre. Itt mondható rá igazán – prótheuszi alkat. Népdal a Nyolc szerelmes énekben:
A Nyári ünnepben barokk és antik stíluspróbák, másutt weöresi könnyed szótánc népdalosan, majd Hódolat Weöres Sándornak másfelől:
Barcsay Jenő képszerkezete a szavakban, Elégia vonósnégyesek számára, T. S. Eliot úr tiszteletére:
Mintha fekete iróniája csírája lenne. A Szigetek életrajzi versprózái 1962–63-ból szokatlan újdonságúak a magyar költészetben; Saint-John Perse jut eszembe, de ő próza-tipográfiájú szabad verset ír, lírát, Orbán epikus. Képzelhetem-e, hogy ez a lírai epikusság az alap-alkata? Mert lassan elapadnak a metaforák, vagyis csak olyan vetületükben érezhetők, mint napfény a falon, mi csak a mélyből, magasból, a létezés, a lélek, a megbölcsült gondolkodás kivilágított formáit látjuk és érezzük át. „Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek.” A halált tudomásul vevő, életesélyű embert figyelik szótlanul a párkák, aki a Teljes élet című versben most már nem csillagokkal dobálózik, hanem gondolkodik.
Nem sűrít költőien, kezdeteiben nem fordulhatott volna elő: „Hiába: most, hogy lassan…” „Eszelős logika ez, hiszen emberi…” „A forradalmak rendítik meg eszerint…” E fordulatok természetessé segítik, a prózai puritánság előhívja a filozófiai, megrendítő szépséget: „egy világnagy szőlőszem édességét érzem hullámzani a nyelvemen”. Néhány éve az Írószövetségben a párizsi Magyar Műhely munkatársaival találkoztunk. Orbán Ottó ilyesfélét mondott: Én számotokra úgyis ásatag, konzervatív hülye vagyok, hát akkor szabadon elmondhatom a véleményemet a munkátokról. Fölolvashatta volna versét is magyarázatul:
„Mesterségem, sötét művészetem” – írta Dylan Thomas –; ha a mesterség művészet, akkor már a művész léte. Orbán ebben a versében inkább csak az egyik igazságot mondja ki, kipukkantván a mesterségnek-valóság léggömbjét. Valóban kulcs a zárhoz, de maga a zár, a kinyitott ablak, a szobába ömlő ég, s az az ember, aki ezt végigéli. Tudhatjuk, a vers Orbánnak életmentő és sors. Hát miért ne fejezné ki korszakaihoz illően, magyarként:
Itthon fölöslegesnek tartván, de külföldön beillesztődve a közép-európai, kisebbségi nagyvilág-akarásba, kimondódik magáról a közép-európaiság, akár így is: „és a kisváros-világ mellékutcáján kényelmetlen kérdésekkel feltűnik a túlélésre kiképzett általános ÉN, a nagyszájú közép-európai”. Költészete, ha sorskérdés, nem lehet a mesterség falansztere. Magába zárja: „Minden perc a teremtés perce. Minden tett teljes felelősség.” Megfogalmazza: „a költészet kitartó és aprólékos önképzés”. „Talán a valóság is költészet?” Életrajzzá teszi: „Költők, versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is.” „Zöld elmével még hittem abban, hogy a költészet az élet, de most e betonsivatagban költészet az, hogy élek.” „Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty…” „Versei tükrében? Hogy oda ne rohanjak!” Ha évtizedeket nem is lehet önmagunkban különválasztani, mert nem úgy kezdődnek az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek, ahogy írjuk, ő fejezi ki legmakacsabbul magát a változó, egymásra ható, elvető idő tükrében, mert azt hiszi, akarjam, hogy legyen a tükör, ebben a magántörténetű korban kollektív történelmet talált a szellem művészeti forradalmaiban. Átélte ezeket az évtizedeket annyira, hogy professzor lehet, mint írásom idején éppen Amerikában. |