Város papírmadárból

Mi következhet Marsall László kötetindító verse után? Miféle okok indokolják az átváltozás mai kísértését? Valami örök emberi vágy megszabadulni önmagától? Erre az időtlenségre utalhat a hagyományos Arany János-i mérték, a hamisan tanúzó vén Márkus fölidézése. Hamis tanúzás lenne az élet? Azért a kísértő csömör? Hogy még nem is egy repülő lényhez, hanem annak szállongó begyetollához akar hasonlítani? Piheként lebegne tovább: „alábukni nem érni hozzá / az érzékszervek fölfokoznák / pihécske lényemet”, még alkalom se legyen a megnevezésre, ne lehessen

 

az énekben is nyelvi tárgy csak vagy más tárgyaknak tárgyi mása s gomblyukba tűzött jel piheségemet is lerontják egy „madár indexének” mondják bár mire sem felel

 

– inkább mintha-létben a priori tétovaság, s azon túl a „talán sehova” feleletének megtagadása is a teljesen megszüntetett vágyban, gondban és kísértésben.

Konkrétabb, életből valóbb a Kucorognom dívány ölében öreges óhaja, amint a megfáradt ember kipihenné magát a mindennapi kötelességek robotjából, összetörvén csontját a Pegáznak: „volna kedvem heverészni / lesni cirmos vadnyulat”. Legyen ott óriás dívány, tavalyi szilva, körte, egy üveg szürkebarát; kiskozmikus, heverészős, idillikus, pilácsoskás est a kívánsága: „csak lenni tökélyesen” a cselekvés csökkenésének fölfokozott jelentésében, háborítatlanul legalább annyira, hogy az „országházas, hites varjak… fölöttem jó magasan / károljanak pizsamában”. Megint Arany! Az Őszikék tamburás öreguras fáradtsága, alkonyi fénye, ami azért mégis emlékeztető, csak másként, mint ahogy a valóságban volt. Ritka, s ebben a könyvben még ritkább a múltbeli azonosulás, mikor

 

meztelenül fölmásztam a kertben virágzó cseresznyefára, s voltam egyszerre az, aki, s a Termékenységnek égi istene is, virágzás eső, zokogás is, visszazúdult rám-ránk jeltárgya nyelvemnek valamennyi, s e Titok íze máig a számban

 

– írja mint ős-öreg nyelvet teremtő gyerek. A Bizonyos korlátok és bajok cím alatt, „A voltat és leendőt szétfeszítő tágított jelen”-ben nehezebb megidézni a gyerekkor emlékképeit, „a megrágott kenderkóc-madzag” ízét, a szétdörzsölt kapor szagát az ujjak begyén, látni az asztalt az asztal alól, az akkorit nehezebb mivoltában megélni, mint most beverni egy képszöget, lefotografálni egy gólhelyzetet, bár nagy feladat rászánni magát az életunt öregedőnek. A jelen „Csupa szorongás, készenlét, szódavíz-források fakadása / a bőr alatt, de áldott üresség is”.

 

Benne imbolyognak halottaim, akiket szerettem, benne torony épül, benne bolyonganak a szétvert seregek maradékai is, keresve alakulatukat idegen földön…   Elérkezik a villám is, koponyámból induló s a bal kulcscsontom alá becsapódó. Ámen.

 

Az áldott üresség, a rettenetes nagy vákuum költészetét teremti Marsall László, miképp új világot alkot benne nyomasztó, kétségbeesett, gyermekien horroros, halálos játszadozással. Bármi elindíthatja a képzeletet, s végigfuttatja a verset tekervényesen. Nem mindennapi fantáziáján elámulhat olvasója. Ezt a minden művészet áldását olyan újdonságosan működteti, mintha éppen most, azon melegében kerülnénk kapcsolatba a teremtéssel. Különösségével tudatja, semmi volt ott, ami van. Puszta papír? Üres színpad? Kihalt pálya másfajta játékok után? Hozzá alkalmazkodva rakom a kérdőjeleket, ahogy valóban, de hát mégis, ki tudja? Mert ha biztosan ugyanaz a tér, akkor az időtől bizonytalan lehet, s ennek a fordítottja is. Egyszer csupán az indázó, önmagát gerjesztő képzelet, ahogy képes ciklusokat írni az öregekről, a macskákról, a kanalakról. E könyvben két mintát közöl az Egy barokk kanálra és a Kanalak szótalan pincérek által. Talán van olyan darabja, amiben pontosan leírja a kanalat, mint tárgyat, de a barokk evőeszköznek élettörténete van, kanálsorsa és embersorsa tulajdonosai révén. Deklasszált maga is „a nemesfémek fogyatkozó családjában”, szerencsétlen, mint elzálogosítója, s kiszolgáltatott albérlő valami „piros-orrú orgazdafélénél”, hirdetésre eladott s használaton kívüli, mint egy régi katonatiszt, és sötét fiókban véglegesül a „hideg-fekete és egyértelmű gyönyörtelenségbe”. Nyolcsoros dráma, a magát sokszorosan túlzengő rekviem halálos méltóságával. A Kanalak szótalan pincérek az evés krúdys gyönyörűségét, az ínyencség technikáját, az ágadzó-bogadzó ízlelés fajtáit halmozza s törli el, ha a fiókban fekszenek vízszintesen, „mint táborban a deportáltak”. Úgy támasztja elevenné a költő a tárgyakat, hogy a költészet és tudomány, a képzelet és az objektivitás közti különbséget is kimondja.

 

Mondja a jó étvágyú filozófus: nincsenek emlékeik, lefürdetve és szárazon, csupán jeleik az ízeknek, a való éhségnek, hírnökei a formáló kéznek-gépnek.

 

Egészen más a matematikus hajlamú költő, aki az elvont tudományokból vesz át módszert, logikát, szerkezetet, szabályt és törvényt. Ha ismernénk tanulmányát A költészet és a matematika súrlódásáról, bővebben látnánk kifejtve talán éppen azt, amit az Anthropos és a Mathesis dialógusából:

 

 

A Lucretius emlékéhez kötődő Tanköltemény érzékszervekről az ezoterikus angyalok és az egyetlen célra bonyolított komputerek ellenében, az élőlények világbefogadásának tanúságtétele, a bőség és az árnyalatok, változatok, azonosulások és idegenségek pontos, bőképzeletű kifejeződése. Mit sem tud arról Tycho Brahe holland csillagász agyafúrt távcsőlencséje, hogy a tudós a „Sátán temérdek fekete gyomrába” pillant általa.

Marsall versei szomorúak, a létezés nyomorúságának letargiái, mégis életképzetűek. Így indokolják azt a kegyetlen, mindent kizáró szakítást, melyet az indító vers mutat, ahogy A nagy zabáló is az egyik igazi ok, miként mint harmadik szomszéd visszafelel. S vele a Dante intelmei a szögesdrót őreinek, a Meghökkenés és torpanás, a Kép és jelkép, A külföldi kufár háborgása. Túltesz a hasonlítható A nagy zabálás című film borzalmán is, mert ott csak az unalom, a fölöslegesség pótcselekvésének magántragédiája, a halálra evés rémít, embernek való falatokkal. Itt bárkit-bármit fölfalhat a Mindenevő, Hatalmas ember: jázmint vacsorázik friss katonavérrel, ágyútölteléket s darált pulykapépet, mozaikállatot, tán épp Picasso szörnylovát, rántott agyvelőt, nádcukorral édes tigrisbundát, macskakölyköt gyöngyvirág-mártással, friss ecetes sással. „a pincérek lesnek csaknem hasra esnek, / a Hatalmas ember int, nem kiabál, / fal s nem retirál”. Akár a sztálini szögesdrót-őrök, ez a „Jozefiánus, puskás társaság” máig való izgága fosszília, s ha kopandóban a sztárkabát, vagyis a pufajka, őrruha, a fegyver működik, durran a szögesdróton fütyörésző madárra a szadizmus automatája, „s pottyan szökevény férj és feleség”. A Mindenevő és a Mindenölő ugyanaz, de az utóbbi mégis pokolra valóbb, Dante-mód: „poklodba bújsz, s most halld fondorlatom: – / puskád csövében menet vagy, spirál… / elébb csupán-csuszkálj a porhavon / aztán majd cibál tüzes vasszakáll, / amit tettél agyadra rárovom…”

Társadalmi, politikai vákuum a Meghökkenés és megtorpanásban. Az oroszok kimentek, a szójáték szerint „A folyón át a FÁK közé”. Nyomukban föllélegzések, sóhajok, káromkodások, aszalódó tapsviharok, nagy határozások, tétovaságok, kavargások, rendeződések, vitatkozások, üvöltések, ki- és beugrások, hezitálások, csoportosulások, talányok, töprengések, törvénybeiktatások, prémium-hiányok, pimaszságok. A hivatalokból, kitüntetésekből hirtelen válhat napóleoni arany, a jól megjegyzett számkombinációk által nyithatók a trezorok. És új nyelvújítás, „már önvédelmi takarás”. Mit értene Kazinczy az új ideogrammákból? Show, big, great „Bio-regenerálás és solarium”, OMO, Persil, Amway L. O. C. Concentrate, OMBRA, Voll Dusch, Shampoo, Panda butik – „felzárkózás a Napnyugvás iránya iránt / az ún. »fejlett gazdagokhoz«: Karban tartás és remény!” Nyelvvesztés, országvesztés. A fogyasztás szeméthalmaza. A Kép és jelkép az Én kikiáltása, semmi bors-, gyömbér-, kakukkfűíz, „Csak szénsavval dúsított üvegekben. / Színes címkék és reklám… Zavarban a felhők, a rókák.” A téma a köztudatban, inkább újságcikkbe való. Marsall László nagy lélegzetű mondatokkal, egyszer méltóságos, máskor reklámba koszlott fogalmakkal ömleszti ránk a sorokat, az anglomán miliőt latin szavakkal régiesíti, hogy Kazinczy, Berzsenyi világában érezhessük magunkat, a jelen és a múlt, a szerves és a szervetlen ütközőjére állít.

S kitalál olyan groteszk fabulákat, hogy nevetésünkbe dermedünk. A külföldi kufár háborgása – verskrimi. Furfangos csempészés: a furgon teli dugig szemetes kukákkal, minden kukában egy-egy lopott szentségtartó, minden szentségtartóban régi Világatlasz, a Világatlaszokban éles kézigránátok, heroin és marihuánás cigaretta. A közparkokban és a rosszul világított köztereken elhelyezett szentségtartókat elemelték, a kábítószereket USA-dollárra cserélték vagy elszívták a stricik kurváikkal, az egyik kézigránáttal fölrobbantották a furgont, a többit gyúlékony üzemek raktáraiba dobálták. „Kérdezem: mi ez? Hogy lehet itt s kivel fair play kereskedni?” Az abszurditás hatványozott, avagy holló a hollónak kivájja a szemét. De ez a Körös-parti kölök, aki rabló-pandúros játékokon nevelődött, piff! puff! lövöldözött mindennel, ami a keze ügyébe került, botránkoztatott ravasz cseleivel, most is gyermeki vehemenciával rakja rendbe a világ nemszeretem dolgait, hóhérinak kinevezett hentesbárddal, mutatóujjából képzelt automata géppisztollyal vágja a rendet. Tragikomikus színdarabot rendez, balkáni lakodalmat. Szögelés zajával, félbevágott, félértelmű mondatokkal kezdődik, s később megtudható, koporsóládát ácsolnak a halott nagymamának, mely egyelőre terített asztalként kerül használatba, hetedik hónapban a menyasszony.

 

Van dosztig pörkölt meg sütemények, borok, roma-zenészek, és a jó öreg, a kecskebőr dudás is fújja, táncolunk – én egy sóhajtozó pirinyóval, inkább álmomban való, tenyerem derekán – már senki? Kurjongatások szertartása? Részegek. Részeg vagyok? Viszik a menyasszonyt a házba, vele a doktor, a nászasszony.

 

Nagy részegségben, tébolyult álomban folyik a balkáni lagzi, muri a halotton, halottak a tátogatók, míg fölsír a gyerek odabent, a vőlegény sehol, s eleve elfuserált partit játszik füstösen a pallér és a főnök a kéményre rakott sakktáblán. Valószínűtlen, őrült lakodalmas ház a mai Balkán. S ha nálunk is olyan elképesztő, részeg, követhetetlen irrealitások mutatják valóságosnak magukat, mint a karthauzi rendbe lépett körzeti megbízott vacsoráján Charles d’Orleans herceg és Villon elázott párosával valahol a karcagi sík fölött; s megadóztatható a tűz, víz, a nappal s éjszaka, a verssor, az idő, az anyahas, a falevél, nem is olyan abszurd, ha az elveket fölfokozzuk, s ha a csonka országot függélyesen lehet csak kiterjeszteni, mindek következtében Magyarországról Magyarországra emigrál, akkor indokolt a szállongó pihévé változás kepzelme, eltávolodása önmagától is.

S mert Kopár pokol a lakása, „a bútorok bennük üldögélnek”, akár a vénkisasszonyok; „Dantei enteriőr”, ahol nincs ördög, „csak Proszektura / Vasárnap éjjel a hétfői boncolás előtt”, még a fekete-harisnyamaszkos ördögnek álcázott betörők fegyvercsöve is befagyna itt. Míg az álom-anekdotás, krimis, horroros versekből kiérzünk valami gyermeki győzelemittas mámort, megszeretjük a játékosságot, találékonyságot, a groteszk dramaturgiát, a telített, kövér nyelvet, a kakukkmarcis, rabelais-s, colasbreugnonos zsigerszabadságot, őszinteséget, megszeretjük a költeményt, bár utáljuk a tárgyát, addig a magánlíra elkeserít jobb esetben, végső soron pokolba, sírba ránt minket is leplezetlen őszinteségével. „Istenem, nem tudok arca elé kerülni!”

 

Miért nemzettelek, ha nem vagy, s ha nem vagy, miért vagy ilyen cudarul, létezve nem-létezőben, távolodóban. Botrány. El kell viselni ezt is.

 

Vagy nem? Inkább helyet foglalni a sírban, „mint egy ideiglenesen letartóztatott akárki… – a pokróc elvágólag – …mint cellájában idegen halott… lehetnék-e ugyanaz, aki –, vagy csak zene és alázat?” Tovább gyötörve magát fölcserélni fiát, feleségét énje részeg felével, s azt az „ocsondék rongya pártváltó gazembert… ezt az élve idefönti dögöt” leütve beledobni a sírba. Iszonyú! „nem ugrana-e ki a gödörből, mint a »vén Márkus« / megdühödvén rám a gyalázatért”. Kötetzáró verseiben röpdös ez a vén Márkus is, akit bűnéért nem fogad be a föld. Máskor élvezettel hasítja a levegőt a feltételes mód szárnyán. Az Országház tetején kitanulná a varjú-nyelvet – „mint aranyjánosi Rebi néni”. Farmernadrágban ugyanakkor, nem mint Ikarusz, madár és angyal. Anorákja aláhersenő cipzárján tolná ki szárnyát, mint Körös-parti kölök, a Werbőczi Gimnázium diákja, meglepő mutatványos, aki „hanyatt kifordulna immelmann-fordulóval” kamaszkorából, szállna nagy tereken lelőhetetlen, „mivel ott most akkor volna” – mivel itt most ekkor van, elképzelt szabadságban.

Mindent elölről kellene kezdeni, nem a foghíjak kitöltése az épülés-szépülés, teljesen új város telepítésével teremthetünk igazibb lakhelyet, olyan önfeledt ihletettséggel, „elszánt együgyűséggel”, „nem evilági pontossággal”, mint a papírhajtogató japán kislány. Lehetne papírmadárból a város, de fontosabb a befejezéshez való időben, a műveletben a megváltozásunk.

A kötet sodra szépnyugalmú verseket vet ki elénk, a megtisztulás állóképét, mint hatalmas gunarat a hóban, ahogy a világ előtt a látomás-szobor, ahogy a távolodó ott marad örökös jelenlétben. Hölderlin tornya benépesül, bebútorozódik fantáziával, regenerálódik lakottá, aranyesős fiatallá, s Tóth Árpád az avartakaró alól gordonkázza a halottak siratóját.